Ma már (remélem) nem kell bizonygatni, hogy a szabadpiacra épülő kapitalizmust mozgató erők messze túlléptek minden elfogadható határt. Olyanok, mint az ember testét megtámadó rák, amiről közismert, hogy kiirthatatlan, mert túléléséért eszeveszett harcot folytat minden ellen, beleértve azt a testet is, amin élősködik. Ugyanezt teszi a szabadpiacra épülő gazdaság is, mindent felél anélkül, hogy tekintettel lenne saját tevékenységének fenntarthatóságára, tisztességről és toleranciáról már nem is beszélve.

Azok részére, akik ezzel a tézissel tisztában voltak, a történtek nem jelentettek meglepetést, mert az a parazita, amelyik több vért szív ki áldozatából, mint amennyit az áldozat elbír, végül is megöli szállást adó gazdáját. Jelen esetben a szállást adó gazda a dolgozó ember, amkire a ránehezedő adósságot nagyobbra engedték nőni, mint amit még el tud viselni. Így aztán a piramis legalsó rétege összeomlott. 

De maradjunk a rák-analógiánál, mert jelenlegi helyzetünkkel kapcsolatban észlelhető valami egészen érdekes dolog. Bármely betegségről elmondhatjuk, hogy csak annyiban élősködő amennyiben kizárólag egy megfertőzött betegben tud életben maradni, sőt szaporodni. Ezen kívül minden betegségre jellemző, hogy végül is kétféleképpen fejeződhet be. Gyógyszer vagy műtét segítségével a beteg meggyógyul, illetve, ha a gyógyítás sikertelen a beteg meghal és vele hal betegsége is. Úgy gondolom, nem követünk el hibát, ha párhuzamot húzunk a gazdaság és a rákbetegség között. Akkor nézzünk körül, hogy mit tesznek az orvosok (kormányok) a beteg (a gazdaság) megmentése érdekében? Eszeveszett tempóban próbálják megteremteni azokat a körülményeket, amelyek elősegítették a betegség kifejlődését. Azaz, hatalmas összegeket pumpálnak a bankokba, hogy azok újabb hiteleket tudjanak kihelyezni. Azt feltételezik, hogy a tüdőrák gyógyításának legjobb módja a napi 40 cigaretta elszívása, és a kórház büféjét ingyen cigarettával látják el, hogy a betegek könnyen hozzájuthassanak.

Hagyjuk a fenébe az analógiát! Ha a létező tartozások hatalmas részét egyszerűen eltörölnénk, és úgy tennénk, mintha soha senki semmivel se tartozott volna senkinek, az megoldaná a problémát? Aligha, mert a tartozások elengedése nem lenne garancia arra, hogy a kölcsön-csapda és a tartozási spirál ne épüljön fel újra. Evvel a „gyógymóddal” mindössze nyerünk egy kis időt, és újra abba a helyzetbe fogunk kerülni, amiben vagyunk (erre lenne egy fogadásom). Ugyanis véleményem szerint a bankok feltőkésítése egy rövidlátó politika a profitéhség csillapítására. Vegyük észre, hogy éppen a profitéhség okozta az elmúlt évtizedek folyamán (nálunk csak kb. 15 éve) a hitelezés intézményesítését (meg nem szűnő hirdetések útján) a társadalom részére, de ez nem jelenti azt, hogy a nyakló nélkül felvett hitelek ésszerű, megfontolt magatartásról tanúskodnának. Milliók élete ment tönkre, és csak nagyon kevesek részére vált kedvezővé a hitelüzlet. Erre mutat az a tény, hogy hónapról-hónapra újabb és újabb adatok látnak napvilágot a bedőlt hitelekkel kapcsolatban. [Közbe kell szúrnom, hogy az amerikai helyzetről írok, de azt a magyar állapotok 9-12 hónapos késéssel követni fogják, ahogy mindig is követték]

A kölcsönkérés és nyújtás egy tökéletes csapda, és mint tudjuk, minden csapdát azért állítanak fel, hogy a leendő áldozat gyanútlanul belesétáljon. Az adósok hatalmas hányadának kezét megköti a tartozás, amiből – a visszafizetésen kívül – az egyetlen kiút a csodaszerként emlegetett „átütemezés”, ami nem más, mint a visszafizetendő összeg és futamidő effektív megnövelése.

De a tömegek eladósodása csak egy a szimptómák közül. Például hogyan lehetséges, hogy egy tárgy vagy intézmény értéke egyik napról a másikra az egekbe szálljon alapvető változtatás nélkül? Sehogy, ez természetesen lehetetlen, ennek ellenére sokan ezen gazdagodtak meg, míg mások feltételezték, hogy a folyamatnak sose lesz vége. Egy autógyár részvénye 4 dollárról hogyan mehet fel 90 dollárra tíz év alatt, miközben az általa gyártott gépkocsik minősége, hasznosíthatósága, megbízhatósága, gazdaságossága és mennyisége semmit se változott? A válasz az, hogy ez lehetetlen, legalább is nem egy reális világban. Csakhogy a rablókapitalizmus és a reális világ között nincs összefüggés. Azok az amerikaiak, akik házaikat a nyolcvanas években vették, büszkén hirdetik, hogy milyen olcsón jutottak hozzá és milyen sokat ér most, és láthatóan nem figyelnek fel arra, hogy a házuk nem jobb és nem rosszabb most, mint akkor volt. Közben tökéletesen megfeledkeznek arról a szomorú tényről, hogy akik szerencsétlenségükre később születtek, és a XXI. században kényszerülnek házat venni, a lelküket is el kell adniuk ahhoz, hogy lehetőségük nyíljon rá. Viszont azt láthattuk, hogy a házzal rendelkezők a „csodával” határos módon emelkedő ingatlan értéknövekedést kihasználva, jelzálogkölcsönöket vettek fel, ami közben jövedelmük egyetlen fillérrel se nőtt. Aztán az irrealitás kezdett közeledni a realitáshoz, és a házak értéke csökkenésnek indult. A felvett kölcsön fedezete elillant és a változatlan méretű jövedelemből vissza kell(ene) fizetni a tartozást.

A tartozás egyetlen szépséghibája, hogy nem adják ingyen. Nem annyit kell visszafizetni, mint amennyit kölcsönadtak. Kölcsön felvétellel az adós nem gazdagabb lesz, hanem szegényebb. Ez a megállapítás éppen úgy igaz egyénekre, mint az államokra. Ennek ellenére azt látjuk, hogy a világ államai egymást leelőzve rohannak kölcsönt felvenni, hogy megmentsék azokat az intézményeket (többnyire bankokat), amelyek összejátszottak gazdasági rendszerünk szisztematikus megfojtásában. Ez egy olyan vakbuzgó kiengesztelés, aminek láttán minden gondolkodó emberben felmerül a kérdés, hogy akkor most ki ment meg kit? Mert, hogy a kisembert senki, az biztos.

Személy szerint én megrökönyödve látom és hallgatom saját miniszterelnökünket, amit mindent elsöprő büszkeséggel jelenti be, hogy hány (nem létező) milliárddal segíti meg ezt vagy azt. Kidagadó mellel hencegve hozzák tudtunkra, hogy 25 milliárd Eurót „kaptunk”, mint egy csokor ibolyát anyák napjára. Hogy egyszer majd ezért 50 milliárdot kell visszafizetnünk, arról egy szó se. Mint ahogy arról se, hogy honnan lesz majd az az 50 milliárd. De lépjünk át a hazai eseményeken!

A valódi probléma az, hogy akik a rendszerbe épített lehetőségeket kihasználták, most hogy vége a dáridónak, ösztönszerűen folytatni akarják a pezsgőbontást a változatlan háttér zene kíséretében. Persze, ha az átlagfogyasztó látná, hogy ez mekkora bodorság, sohase kerültünk volna ebbe a lehetetlen helyzetbe. Jól tudom az áldozatok legnagyobb részének mindössze egyetlen bűne van, saját tudatlansága, de most hogy mindenki előtt világossá vált a meztelen igazság, nem kellene arra gondolni, hogy az egy-két évig tartó önfeledt kicsapongásért utódaink évtizedekig fogják fizetni az árát? És negyven év áhítozás után, az immáron húsz éve megtapasztalt kapitalizmusnak nem kellene észrevenni az igazi arculatát? Nem lehetséges az, hogy tévedtünk, mert a több száz kilométerről szemlélt kapitalizmus közelről nézve eszünkbe juttatja, hogy „anyám, én nem ilyen lovat akartam”.