Ja, hogy mi a könyv címének a fordítása? Hát ez nekem nem megy. Na jó, legyen mondjuk „Halálmagyarázó„, aki nem más, mint Michael Tsokos. Herr Tsokos könyvének megjelenése előtt, legutoljára akkor került az újságok címlapjára, amikor a múlt évben kiderítette, hogy évtizedek óta az egyik kórház pincéjében rejtegetett földi maradvány nem más mint az 1919-ben meggyilkolt Rosa Luxemburg kommunista forradalmár ellopott teteme. Nem semmi! Ezek szerint ami az elvtársnőből megmaradt az sikeresen túlélte még a II. világháborút is. Az csak természetes, hogy a Der Totenleser szerzőjét meginterjúvolták, én meg feltálalom nektek. Gondolom egy patológus kalandjai megérnek egy posztot.  

Riporter: Az új könyvedben, a Der Totenleser-ben egy bosszúra éhes férj kivájja hűtlen feleségének a szemeit, egy apa legyilkolja saját fiát, hogy az anyjának fájdalmat okozzon. Szóval, nem gondolod, hogy ez az erőszakosságnak indokolatlanul pornográf leírása?

Michael Tsokos: Elgondolkodtató. Édesanyám – szintén orvos – a kézirat elolvasása után azt mondta, hogy ezt a könyvet be fogják tiltani. De nem hiszem, hogy indokolatlanul pornográf lenne a leírás. Az eseteket le tudtam  volna írni sokkal részletesebben, de azt szándékosan elkerültem.

R: Csak nem azt mondod, hogy a tényleges valóság sokkal rosszabb, mint ami a könyvben olvasható?

T: De igen. Abban viszont biztos voltam, hogy nem találok kiadót, amelyik egy olyan könyvet kiadna, amiben le van írva a csupasz valóság, amivel a törvényszéki patológusok nap mint nap találkoznak. Ráadásul nem lesz olvasó, aki végigolvasná.

R: Kikből állnak az olvasóid? Azok lennének, akik élvezik a szado-mazo pornográfiát?

T: A célcsoport az érdeklődő laikusok, akiket érdekel a tényleges háttér, és akiket nem csak a televíziók által bemutatott mézes mázzal leöntött életet akarják látni. Ha kinyitod az újságokat, akkor ilyen történetekkel minden nap találkozhatsz, de ott az esetről csak néhány sort írnak. Én az esetek mögött álló emberek sorsára is kitérek.

R: Könyvednek az alcíme „Hihetetlen új esetek az igazságügyi patológiából”. Az ilyen látványos esetek milyen gyakran fordulnak elő?

T: Megdöbbentő, hogy ilyen bizarr esetekkel szinte naponta találkozunk. Évente meg tudnék velük tölteni egy könyvet, és természetesen nem bicskás verekedésről beszélek, ami után ott marad két hulla. Rengeteg olyan eset volt, amin simán átugrottam. Ott van például az a huligán, akinek kedvenc szórakozása volt, hogy a metró kocsikban két fogantyúba kapaszkodva, két combját derékszögbe meghajlítva, egy hatalmas lendülettel, talpával beverte az ablakokat. Az utolsó alkalommal az ablakot bezúzó és tovább lengő lábait elkapta egy szembejövő szerelvény, amelynek lendülete kirántotta az ablakból. Ott feküdt a síneken eszméletlenül, a következő metró szerelvény simán átment rajta. Ezeket az eseteket nem lehet józan ésszel megérteni.

R: Könyvedben felfedsz jó néhány részletet az igazságügyi patológus mindennapi munkájáról. De van néhány terület, amit szándékosan homályban hagysz, példának okáért, hogyan lehet a bűnelkövetés helyszínével manipulálni. A kérdésem az, hogy miért?

T: Nyilvánvalóan nem adhatok ötleteket arra, hogyan lehet manipulálni a helyszínnel.

R: Felteszem, a tökéletes gyilkosságot meg tudnád oldani.

T: Természetesen. Tizenhat éve űzöm ezt a mesterséget, számtalan olyan lehetőségre jöttem rá, amikor még csak nem is gyanakodhatnának, hogy gyilkosság történt. De egy igazságügyi patológus nem nyithatja ki Pandora szelencéjét.

R: Sérül-e a tévék műsorában szereplő esetek realizmusa, amiért a  valóságot nem vehetik fel, mert azzal a potenciális bűnőzöknek adnának ötleteket?

T: Szó sincs róla. Véleményem szerint olyan módszereket találnak ki, amik a valóságban nem is léteznek. Olyan érzésem van, hogy nem kérik ki a szakemberek  véleményét.

R: Nézel krimiket a tévében?  

T: Néha. Azonban nem szeretem a sorozatgyilkosokról szóló történeteket, akik mindig rendkívül eszesek, és akikről kiderül, hogy olyan ismeretekkel rendelkeznek, amikre csak úgy lehet szert tenni, ha az én munkámat végzik éveken keresztül.

R: Ha elhisszük, amit a tévékben látunk, akkor az igazságügyi patológus legalább annyi esetet derít ki, mint a rendőrség.

T: Gyakran olyan érzés támad, hogy az igazságügy patológus oldja meg az ügyet. A televízióban az igazságügyi patológus és a rendőrség között húzódó határ sokszor elmosódik. Amerikában valóban van helyszín felderítő csoport, akik együtt működnek a rendőrséggel. Ezek veszik fel az ujjlenyomatokat, a DNA mintákat, de kérdéseket tesznek fel a gyanúsítottaknak is.

R: Ez így működik Németországban is?

T: Németországban mi a kirakós játéknak csak egyetlen darabja vagyunk. A szabadúszó törvényszéki patológus egy tudományos teammel dolgozik együtt, amely genetikusból, toxikológusból, halottkémből, stb, áll. Manapság nincsenek olyan kimagasló egyéniségek, akik látnoki és multidiszciplínáris képességekkel mindenkit maguk mögé kényszerítenek. Ez egyszerű csapatmunka. Aztán az már a rendőrség dolga, hogy elkapja az elkövetőt.

R: Ellentétben a rendőrökkel az igazságügyi patológusokat ritkán fenyegetik lőfegyverrel, de a munkakörnek vannak más veszélyei. Tudnál erről mondani valamit?   

T: Ismerek egy kollegát, aki tuberkulózist kapott, és hosszú ideig volt betegszabadságon. Nyilvánvalóan létezik szakmai rizikó, megkaphatjuk a hepatitisz, HIV, és egyéb más fertőzést. Viszont tudok egy patológusról, aki állandóan csőre töltött pisztolyt hordott magával, mert életveszélyesen megfenyegették, miután a Hells Angels üggyel kapcsolatban dolgozott.

R: A könyvben említést teszel az egyik szakértői véleményedről, ami egy kényes üggyel volt kapcsolatos. A te jelentésed a vádlottat negatív fényben tüntette fel. Ha jól emlékszem, az orosz maffiáról volt szó. Fenyegettek már meg valamivel?   

T: Ítélethozatal után még nem. De két éven át egy orvvadász, aki szerint a jelentésemben nem voltam tisztességes, a nap minden szakában elég kitartóan telefonálgatott.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

CCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCCC