Nem mindenki tudja kellően megfogalmazni, de én úgy gondolom, hogy az ország népe a rendszerváltástól, a NATO-ba lépéstől és az EU csatlakozástól a nyugat európai országok segítségét várta abban, hogy felzárkózva hozzájuk életszínvonalunk megközelítse az övéiket, amit irigy szemmel, 40 éven át néztünk a távolból. Az elvárásunk nem volt se irreális, se pedig amorális, nem csak azért, mert hangzottak el ilyen ígéretek, de végtére is a Nyugat volt az, aki minket (a többi kelet európai országgal együtt) odavetett a Szovjetuniónak, mert segítették őket legyőzni azt a Németországot, ahol ma Európában a legmagasabbak a fizetések.
Az elvárások helyett, nyakunkba zúdult a neoliberalizmus lidércnyomása. Nyugat Európa bennünk gyarmatosítható piacot látott, ahová termékeiket korlátlanul exportálhatják, bankfiókjaik segítségével a lakósságot kifoszthatják.
A képzett magyar munkaerőnek egy részét magukhoz csalogathatják, nagyobb részét XIX. századi stílusban rabszolgaként alkalmazhatják. Épületeinket, ipari területté átminősített termőföldjeinket felvásárolhatják. Erőszakos hirdetéstechnikájukkal eladósodásba kergették a népet. Ipari bázisunkat, mezőgazdaságunkat tönkretették.
Nem árt, ha emlékszünk rá, hogy az EU csatlakozásunk feltételei sokkal kedvezőtlenebbek voltak, mint az előttünk csatlakozóké. Hogy az Euró zónába történő belépésünk kritériumainak ma Németországon kívül egyetlen egy „régi” EU tagállam se tesz eleget. A velünk szembe alkalmazott szigornak Görögország irányába nyoma sincs.
Kádár alatt is volt valamifajta elvtársi korrupció, ami aztán nyugati biztatásra alaposan megerősödött, kialakítva egy olyan kleptokratikus rendszert, ahol a nyugati bankok és befektetők kedvükre garázdálkodhatnak. Ezeknek hatására létrejött egy olyan adósságcsapda, amiből kitörni csak vérrel és verejtékkel lehet. Pontosan úgy bántak velünk, mint ahogy a harmadik világ (bocsánat, most már fejlődő országoknak nevezik őket) országaival. A formula egyszerű: Nyugati segítséggel egy jól megfizetett, vagy lopásra szakosodott politikai osztály jön létre, amely aztán kiárusítja a népet. A nép pedig nyögheti az adósság terheket generációkon keresztül. Mindeközben demokráciásdit játszunk. Négyévente szavazunk, mintha lenne értelme, miközben egyre szegényebbek és kiszolgáltatottabbakká válunk.
Egy röpke történelmi visszatekintés egyértelművé teszi, hogy a II. világháború után Nyugat Európára nem erőszakolták rá a neoliberális gazdaságot. Nem is erőszakolhatták, mert nem létezett. Az első kísérleteket Csillében végezték el (a legitim kormány megdöntése, és híveinek kivégzése után) az amerikaiak. A taktikáról már tettem említést. Felszámolni a felelős kormányt és farkasétvággyal rendelkező „politikusokat” tenni a helyébe. [Emlékezzünk – tisztelettel – arra a néhány tisztességes (volt) képviselőre, akik undorral fordítottak hátat a „politikának”.] Ezek a „politikusok” aztán olyan törvényjavaslatokat szavaztak meg, amik egyetlen Nyugat európai parlamenten se mentek volna át. Az állami vagyon értékesítését olyan egyénekre bízták (lásd: Suchman Tamás), 
akik gyorsan eladták azt nyugati befektetőknek, többnyire húgyért-szarért, hogy csurogjon valami saját zsebbe és a pártkasszába is. Olyan törvényt azonban nem hoztak, ami megakadályozta volna a bankok rémuralmát. Kölcsönt csak idegen valutában adtak. A banknak dupla nyereség, miközben az összes kockázat az adósé. Az olajszőkítést és a piramisjátékokat is hosszú évekig lehetett csinálni, mert a „honatyák” a parlamentben műbalhéval (Torgyán: monnyon le) 
voltak elfoglalva. Az önkormányzatok pedig máig élősködnek a lakósság felett. Az adótörvényt százszor módosították, de a Nyugat Európában szokásos progresszivitást kerülgették, mint macska a forró kását. Vagyonadó bevezetése? Ugyan már, sok hűhó semmiért, nem azért lopták össze magukat, hogy most adót fizessenek utána. Szóval ez az a neoliberális szabad piac, amiben egyesek olyan jókat lubickolnak. Sajnos azonban vannak kettesek is, hármasok is, négyesek is, és a sornak nincs vége.
Mintha ez mind nem lenne elég, befejezésként még azt a kijelentést is meg merem kockáztatni, hogy Brüsszel felett, érezhetően a néhai Antant szelleme lebeg. Nem lehet igazunk se a Tisza ciánmérgezésében, se a Duna elterelésében, se határunkra épített szemétégetőben, se a Rába szennyezésében, se a párját ritkító szlovák nyelvtörvényben. Nyelvemen van a kérdés, fel is teszem: Mi a francot keresünk mi az Európai Unióban?