Tibor bá’ csodálatos női

Ideiglenes lakhelyemben, a bécsi menekültlágerben, ami egyébként egy iskola ágyakkal berendezett tornaterme volt, mindenfajta népség várta a vízumát. A napok egyhangúan, és rettenetesen lassan teltek. Ahhoz, hogy az ember valahogy elüsse az időt, pénz kellett, ami nem volt, illetve igencsak szűkösen. Maradt a csajozás meg a pasizás, mert a szex általában ingyenes.

Nem csoda, hogy az egyik sarokban csendesen meghúzódó madonna-arcú szépség mindenkinek feltűnt, nem annyira a túlzás nélkül gyönyörűnek mondható arca, a ruhán keresztül is kivehető tökéletes alakja, sokkal inkább visszahúzódó magatartása miatt. Még a nevét se tudtuk, ezért elkereszteltük Máriának, nem vitás, tudatalattink asszociációja miatt, ami a messiás szeplőtlenül fogant anyját illette.

Mária hat órakor minden reggel eltűnt és csak hétre, reggeli osztásra került elő. Ugyanezt tette délután fél négykor is, de fél ötre viszontláthatóvá vált azok számára, akik éppen a szálláshelyen tartózkodtak. Ezen kívül, Mária az ágya mellett ült és többnyire olvasott. A közelíteni igyekvő fiukat hamar leszerelte, és már bújt is vissza olvasmányai közé. Idősebb nőkkel váltott néhány udvarias mondatot, ha megszólították. Mária maga volt az évtized megoldhatatlan rejtélye. Az csak természetes, hogy nekünk, facér hímeknek teljesen kitöltötte a fantáziánkat. El nem tudtuk képzelni, mik ezek a titokzatos, és ráadásul rendszeres eltűnések, ezen kívül ez a jól érzékelhető némasági fogadalom.

Végre egyikünk kiderítette, hogy Máriának van egy földije, egy idősebb asszony két utcával arrébb, egy másik iskola tornatermében, aki csak annyit volt hajlandó elárulni, hogy kíváncsiságunk mindennapi tárgya Pápáról való, és reggelenként misére, délutánonként pedig litániára jár a közeli katolikus templomba.

Az információ birtokában Mária nem csak különlegességi értékét veszítette el köreinkben, de egyúttal kívánatosságát is. Kit egyen a fene egy olyan nő után, aki a XX. század derekán a középkori szentek életét éli? Egyetlen egy rejtély maradt csak nyitva. Mi a fészkes fenéért disszidált? Elvégre templomba járni, szabadidőben könyveket olvasni a kommunista Magyarországon is lehet. Ilyen ambíciók mellett teljesen felesleges hazát váltani.

Igen ám, de van egy olyan intézmény a világon, amit úgy hívnak, hogy „kisördög” és állítólag az a szokása, hogy motoszkál az emberben. Szó, ami szó, a lágerben lakó valamennyi férfiben motoszkált egy ilyen, eléggé nagyra nőtt kisördög, és egyre azt súgta, hogy Máriát meg kellene kefélni. Ezért aztán, mint később kiderült, egymás háta mögött valamennyien megpróbálták megkörnyékezni Máriát, elvégre legalább egyszer, magát Krisztust is megkísértette a sátán, Luther Mártonról meg már nem is beszélek.

Aztán egy szombat esti összeröffenéskor az egész kibukott, egymás után ismerték be a fiuk, hogy az összes kísérletük csődöt mondott. Ráadásul esküdtek rá, hogy a feladat megoldhatatlan. Én meg azt gondoltam, ha egy feladat megoldhatatlan, akkor már érdemes vele foglalkozni, közöltem tehát velük, hogy nekem lenne rá egy fogadásom. Fogadtunk is, a tét fejenként egy-egy, összesen kilenc tábla Milka csokoládé, ami akkoriban fogalom volt a magyar édességipar által produkált Sport-szeletekhez képest. A határidőt két hétben szabtuk meg, ami mindkét oldal számára elfogadhatónak tűnt. Én pedig mindjárt másnap, azaz vasárnap munkához is láttam.

Valamivel korábban keltem fel, mint Mária, elmentem a közeli templom­ba, és beültem az utolsó sor szélére. Csakhamar Mária is megérkezett és úgy középtájon elhelyezkedett egy padon. Egy kicsivel később elkezdődött a mise, és ment a maga útján a 2000 éves hagyományoknak megfelelően. A szertartás vége felé került sor az áldozásra, amikor is Mária a bevett ceremónia értelmében előrement az oltárhoz, letérdelt, és várta a papot, hogy kinyújtott nyelvére helyezze a Krisztus testét szimbolizáló ostyát. Ez alatt én előre mentem, és beültem a közvetlenül Mária helye mögötti padba.

A szentáldozás végén Mária visszajött a helyére, és meglepődve vette észre, hogy nem sokkal mögötte a zsámolyon térdelek, de persze a szeme se rebbent. Aztán a mise végén kifelé menet egymás mellé sodródtunk, és ő lett az, akit kettőnk közül jobban evett a kíváncsiság, nem csoda, nekem nem volt min meglepődnöm.

– Nem is gondoltam volna, hogy a lágerünkből más is jár misére.

– Vasárnaponként odahaza én is mindig elmentem a nagymisére, csak áldozni nem szoktam – válaszoltam némi farizeuskodással.

– Miért nem gyónsz meg, akkor áldozhatnál is?

– Nem tudok németül, – válaszoltam – magyarul meg a pap nem ért.

– Oh, hát, ha csak ez a baj, én segíthetek neked, ismerek egy magyar papot, majd elviszlek hozzá.

Ezzel meg is lett az első közös programunk. Amikor hétfőn délelőtt Máriával együtt mentem ki a szálláshelyről a többiek nem csak leültek a meglepetéstől, de már a fogadás elvesztésének lehetőségét se zárták ki.

Hétfőn meggyóntam, és Mária unszolására másnap reggel vele mentem a templomba, hogy áldozhassak is. Némi huncutsággal a szemében azt mondta, jobb, ha nem várok vele vasárnapig, mert öt nap alatt bőven lesz alkalmam bűnt elkövetni, és akkor ugye nem áldozhatok.

Kedden, amikor visszajöttünk a miséről, a srácok részéről hangzott el egy-két szemtelen, sőt enyhén vulgáris megjegyzés is, amit sikerült gyorsan leszerelnem néhány négyszemközti beszélgetéssel. Elvégre fogadás esetén nem tisztességes egyértelmű megjegyzésekkel befolyásolni az eredményt.

A keddi mise után Mária már teljesen természetesnek találta, hogy szerdán is együtt megyünk, és így tovább. De hát misére menet, miséről jövet nem ballaghatunk némán és szótlanul egymás mellett, tehát beszélgettünk. Én melyik országba készülök, ő hová készül, kihez, mihez, és így tovább. Kiderült, hogy ő még nem tudja, de csak katolikus országba akar menni, ezért aztán Anglia, meg ilyesmi szóba se jöhet. Én viszont arra hívtam fel a figyelmét, hogy a katolikus országokban, mint például a dél-amerikaiak, nagy a szegénység, odamenni nem éppen nyerő.

Aztán szóba kerültek a szobatársak, a többi magyar, akikkel kapcsolatban meg volt a maga kis magánvéleménye, de annál erősebb kifejezés száját sose hagyta el, mint „erkölcsi fertő”. Azt felesleges ecsetelnem, hogy ez volt az a közeg, amiben a többiek fetrengtek, természetesen magamat kivéve.

Szóval a dolgok szépen haladtak, csak éppen azt nem tudtam, hogyan tovább, pedig már a második hetet koptattuk, és nekem csak szombat este 24 óráig volt időm. Különben is, rettenetesen untam a reggeli miséket, és mivel a kutyaharapást a szőrével kell gyógyítani, beiratkoztam a délutáni litániákra is. Arra gondoltam, hogy a több együttlét majd csak hoz valami megoldási lehetőséget. Ami azt illeti, ez be is jött.

Mivel december volt, a délutáni litániának végeredményben korom sötétben volt vége, vagyis jóval sötétedés után ballagtunk szálláshelyünk felé. Egyszer csak az egyik előttünk lévő, utcára nyíló kapu iszonyatos zajjal kivágódott, és kipenderült rajta egy szemmel láthatóan részeg ember. Mária a félelemtől ösztönszerűen belekapaszkodott a karomba, és úgy is maradt a szállásunkig, mert a hangoskodó részeg mindvégig mögöttünk csámborgott a miénkkel azonos irányba.

Másnap reggel Mária már a legnagyobb természetességgel karolt belém, és tartottunk egyenest a templomba. Délután litániából jövet megkérdeztem tőle, lenne-e kedve a szálláshely helyett elmenni egy moziba. Nem tudom, miért, de meglepődtem, amikor feltűnő mohósággal válaszolta az igent. Az ok többrétű volt. Kezdem mindjárt azzal, hogy egyikünk sem értett egy kukkot se németül, és akkor nem is érdemes folytatni. Aki már próbálta, az tudhatja, mekkora hülyeség úgy végigülni egy filmet, hogy az embernek fogalma sincs, miről szól az egész. Szerencsére a minden hátsó szándék nélkül kiválasztott film teli volt erotikus jelenetekkel, ami alatt Mária agyonszorongatta a kezem.

Aztán gondoltam egy merészet, és „legfeljebb nem sikerül” alapon, csak úgy a ruhán keresztül finoman megsimogattam a hozzám közelebb eső mellét. Legnagyobb meglepetésemre, rám hajolt és szájon csókolt. Egy pillanatig gyámoltalan kiscserkésznek éreztem magam, elvégre jóformán mindig ő kezdeményezett. Végre kénytelen voltam rádöbbenni, hogy a jó vastag erkölcsi máz alatt egy hús-vér nő lapul.

A moziból kifelé jövet megkérdeztem tőle, ragaszkodik-e hozzá, hogy szálláshelyünkön aludjunk hatvan vadidegen társaságában, hallgatva azok horkolását és egyéb éjszakai zaját? Azt mondta, nem, ha ennél van jobb ötletem. Hát, nekem volt. Bementünk egy harmadosztályú hotelbe, ahol a portás a világ legtermészetesebb dolgának találta, hogy 60 schillingért ki akarunk venni reggelig egy szobát.

Lift természetesen nem volt, de bőrönd se, amit cipelni kellett volna. A szőnyeggel leterített falépcsőn haladva csak egy pillanatig futott át agyamon a lehetőség, hogy talán ez a Mária is szűz, de még idejében elhessegettem ezt az abszurd gondolatot.

Az éjszaka úgy telt el, ahogy várható volt, azaz nem aludtunk fél órát sem. Azon kívül, hogy elblicceltük a szokásos reggeli misét, minden az „előírtak” szerint történt. Az egyetlen nem várt esemény reggel az utcára lépésünk után történt. Egymásba kapaszkodva kissé sietős léptekkel haladtunk szálláshelyünk felé, hogy legalább a reggeliről ne késsünk le, amikor Mária ellentmondást nem tűrő hangon megszólalt:

– Reggeli után mehetünk mind a ketten gyónni!

_______________________________________________________________
_______________________________________________________________
__________________________________

Tibor bá’ csodálatos női

Tihamér barátom egy nap azzal lepett meg, hogy leghőbb vágya az egyik nőjének az átpasszolása.

• Tihamérkám, ne is haragudj, de te nem vagy normális. Mi az, hogy átpasszolod a Marcsit, hogy jut eszedbe, és mi az ördögöt csináljak vele?! Egyáltalán, nem értem az egészet.
• Nézd, én még életemben nem láttam ezt a nőt, ő se engem…
• Akkor meg pláne nem értem – vágtam közbe.
• Hadd magyarázzam meg – folytatta Tihamér – sose láttuk egymást, vagyis nyugodtan a helyembe léphetsz.
• De mi a fenének lépnék?
• Fogd úgy fel, mint egy szívességet.
• Igazad van, én éjjel-nappal szívességeket teszek, gyakorlatilag fűnek-fának, eggyel több vagy kevesebb, már igazán nem számít, de könyörgöm, minek?
• Nézd, arról van szó – fogott Tihamér az alapos magyarázkodásba – hogy a nő túl sok dolgot tud rólam, túl sokat szédítettem. Az látszik a legegyszerűbbnek, ha lezárom, illetve, ha te lerázod helyettem. – Ekkor lélegzetet vett, de azonnal folytatta – Tudom, hogy én is lerázhatnám, de időzavarban vagyok, akarom mondani állati nagy szarban vagyok, és ki kellene, hogy segíts. – És mivel én még mindig értetlenkedő pofát vágtam, folytatta – Szóval hirdettem, és jelentkezett egy csomó nő. Egyszerre 15 nővel levelezek, és ezt már nem bírom tovább. Átadnék egy párat. – És ekkor egy hosszabb csend következett.
• Tehát akkor te most azt kéred tőlem, hogy én legyek Bükkhegyi Tihamér és vidáman levelezzek tovább egy fél tucat nővel.
• Nem – tiltakozott Tihamér – csak eggyel.
• Miért csak eggyel?
• Azt nem szeretném elárulni.
• Hát jó, – adtam be a derekam – remélem egyszer majd kiderül.

Ezek után Tihamér átadta a Marcsával folytatott levelezést, amit az ő részéről egy postafiók jelentett. Én pedig néhány napra megpróbáltam Bükkhegyi lenni a skizofrénia elkerülésével.

A levelezés átnézése után kiderült, hogy már van egy érvényes meghívása, illetve meghívásom egy Borsod-Abaúj kisvárosba a legközelebbi hétvégén. Persze akadtak egyéb apróságok is. Megtudtam például, hogy szeretem a házikolbászt, de csak akkor, ha egy kicsit csípős. Imádom az átlag feletti női kebleket (ami nem igaz), és élek-halok a cigányzenéért (ami viszont kifejezett hazugság).

Ezzel szemben Marcsiról kiderült, hogy szereti a gyengéd, érzéki és intelligens férfiakat. A „gyengéd” jelzőt nem ártott volna levélben tisztázni, de már nem volt rá idő. Akkoriban még nem létezett E-mail, és nekem már csak 2 napom volt az indulásig. Aztán az is kiderült, hogy Marcsi 26 éves, de fényképet nem küld, mert csak régi képei vannak, és saját lakásában lakik. Passz.

Ennyi ismerettel a hátam mögött szombaton kocsiba ültem, és elindultam Gödöllő felé, mert M3-as akkor még nem létezett. Ebédidőre meg is érkeztem az adott kisvárosba, aminek leparkoltam a főterén, és megpróbáltam orientálódni. Szerencsém volt, mert a keresett utca pont ott ment el a főtér mellett, és ráadásul az adott házszám is ki volt téve a kapura. Mit mondjak, a második emeleti ablakból, ahova éppen tartottam, rá lehetett látni a kocsimra. Felmentem az emeletre, de csöngetnem se kellett, mert amint felértem, az egyik ajtó kivágódott. Az ajtóban pedig ott állt 3 Marcsi. Betessékeltek.

Hamarosan kiderült, hogy a lakás Marcsié, de két húga, mellesleg ikrek, vele él, mivel gimnazisták és egyszerűbb innen bejárni az iskolába, mint a 8 kilométerre lévő szülői házból. Szó, ami szó, a magyarázat tökéletes, érthető, csak hát a levelekből ez nem derült ki. Sebaj, mindjárt azzal kezdik, hogy éhes vagyok-e, mert természetesen ünnepi ebéddel vártak.

Ebéd után arra számítottam, hogy a két gimnazista majd diszkréten távozik valami ürüggyel, esetleg tényleg lesz nekik valami programjuk, de erről szó sem volt. Négyen beszélgettünk arról, mi újság Pesten, olvastam-e a Rozsdatemetőt, járok-e színházba, mert ők imádják a színházat, és új-e a gépkocsim?

Aztán megtudtam, hogy Zsuzsa az idősebb, Klára a fiatalabb, de csak 5 perccel, ami azért elég volt, hogy Zsuzsa nővérnek tartsa magát Klárival szemben. Szóval szép csendben eltelt a délután, pedig legszívesebben indultam volna vissza, de a nők részéről ez a visszaindulás nem tűnt életképes elképzelésnek. Ennek határozott hangot is adtak, miszerint ma már rengeteget vezettem, különben is, holnap meg akarják mutatni a várost, meg hát késő is van már, és még vacsorázni is kell. Hát legyen! Erre nagy lelkesedéssel behoztak vagy 3 méter kolbászt, amit persze az édesapjuk készített, még az is lehet, hogy kifejezetten erre az alkalomra.

Mindenesetre az érezhető volt Marcsi viselkedéséből, hogy sajátjának tart, de a két 18 éves fruska erről nem akart tudomást szerezni, úgy foglalkoztak velem, mintha az ő vendégük lettem volna. Nekem meg fogalmam se volt, mi fog ebből kisülni. Persze azért a dolog kezdett izgalmassá válni.

Tíz óra környékén Marcsi közölte velem, hogy ebben a szobában fogok aludni, ők hárman pedig a hálószobában, és a nyomaték kedvéért a két csitrire ráripakodott, hogy nyomás lefeküdni. Erre az ikerpár gombnyomásra kireppent a szobából azzal, hogy majd holnap reggel találkozunk. Mi pedig, immáron kettesben, tovább nyomtuk a szót.

Aztán 11 körül Marcsi megkérdezte, hogy akarok-e előbb én zuhanyozni, vagy inkább ő kezdje, és mivel nekem mindegy volt, javasolta, hogy kezdjem én. Tekintettel a két napra tervezett utazásra, vittem magammal minden szükséges kelléket, beleértve a fürdőtörölközőt és a köntöst is. Mialatt zuhanyoztam Marcsi szépen megágyazott, majd helyet cseréltünk. Én bejöttem, ő kiment, és mert a további csevegésre nem volt esély, még el is köszöntem tőle, aztán bebújtam az ágyba.

Mielőtt elaludtam, megpróbáltam átgondolni a helyzetem. Itt vagyok három nővel, tulajdonképpen nem tudom, hogy miért. A levelezés szerint ennek az egésznek egy házasságba kellene torkollni, és most nyilván megismerkedünk egymással. Mondjuk, a ráutaló magatartásból következtetve Marcsinak én minden különösebb feltétel nélkül megfelelnék, vélhetően a helyileg uralkodó akut férfihiány miatt. Tehát holnap szépen visszamegyek, és majd írok egy udvarias levelet, hogy egyelőre függesszük fel a további találkozásokat, vagy mit tudom én mit. Aztán azon kezdtem töprengeni, hogy mekkora marha vagyok, mert azért annyira nem érdekes ez az egész, amennyi időm rámegy. Igaz, az esti kolbász kitűnő volt, és ugye 3 méter, de akkor kinyílt az ajtó, és belibbent Marcsi egy szorosan rátekert vékony pongyolában, papucs nélkül. Szép komótosan odasétált az ágyamhoz, leejtette magáról a pongyolát, ami alatt egyetlen ruhanemű se akadt, majd otthonos rutinnal felhajtotta a takarómat és egyszerűen befeküdt mellém.

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, akkor bevallom, túlzottan nem lepődtem meg, de nem is számítottam rá, amit az is bizonyít, hogy rajtam bizony pizsama volt. Aki már volt ilyen helyzetben az tudja, hogy takaró alatt fekvő helyzetben pizsamát levetni egy különleges tortúra, sokáig tart, hangulatromboló, nehézkes, sőt kifejezetten komikus, de egy idő után túl voltam rajta, amit Marcsi hatalmas türelmet tanúsítva kivárt.

Aztán megtörtént az, amiért Marcsi bebújt mellém, feltételezésem szerint kielégítő módon, mert Marcsi ott alvás helyett éjfél környékén a visszavonulást választotta.

Mindig is könnyű alvó voltam, ezért aztán perceken belül álomba merültem, amiből – nem tudni, mikor – arra ébredtem, hogy Marcsi újra bebújt mellém, de ez alkalommal hálóingben. Nem tudtam, mire vélni a dolgot, mármint a hálóinget, amíg ki nem derült, hogy a bebújt női test nem Marcsihoz, hanem Klárihoz tartozott. Hát, te hogy kerülsz ide – tettem fel a meglepett kérdést, de válasz helyett Klári csak kuncogott, és benyúlt a pizsamanadrágomba.

Ennek a fele se tréfa, – gondoltam – és tovább kezdtem faggatni – mi lesz, ha Marcsi megtudja? Erre végre megeredt Klári nyelve – nem érdekel – és ezzel már meg is találta azt, amit a nadrágomban keresett, én meg arra gondoltam, kár volt felvennem a pizsamát, most aztán újra le kell kínlódnom.

Igen ám, de akkor megint nyílt az ajtó, aminek nyílásán Zsuzsa settenkedett be, odajött az ágyhoz, megrázta a heherésző Klárit, és ráparancsolt, hogy azonnal menjen vissza a másik szobába. Klári erre nem volt hajlandó, ezért némi vita következett. Zsuzsa legfőbb érve az volt, hogy Klári még szűz. Klári legfőbb érve pedig az, hogy Zsuzsa is szűz. Ez a vita addig tartott, amíg hárman nem lettünk az ágyban. Ettől a pillanattól kezdve azzal folytatódott, hogy ki kerüljön alám. Engem természetesen meg sem hallgattak, az én véleményem nem számított.

Végül azzal sikerült őket jobb belátásra bírni, hogy ha sokáig hangoskodnak Marcsi fel fog ébredni. Aztán afelől érdeklődtem, hogy miért pont most akarják elveszíteni a szüzességüket, és mért pont velem, ráadásul egymás után. Szóval: mi a fene folyik itt?

Sajnos a dolgokat nem sikerült tisztázni, mert hamarosan Marcsi is megjelent az ajtóban, és ártatlan arccal feltette a kérdést, hogy mi az ábra? Talán nem meglepő, de az érdeklődésre válasszal senki sem szolgált. Nem vagyok beszari alak, de úgy éreztem, hogy a produkált jelenetért én vagyok a legkevésbé felelős. Erre Marcsi felkapcsolta a villanyt, és megismételte a kérdést.

Már nem emlékszem, hogy az ikrek közül melyiknek jött meg elsőre a hangja, de azt tudom, hogy válasz helyett elhangzott egy újabb kérdés. Miért, csak neked szabad?

Marcsi okoskodása szerint neki már mindegy volt, nekik viszont nem, ezen kívül ezt rólam nem gondolta volna, és sírva kivonult a szobából, miközben valaki még mindig fogta a farkam, és még mindig eggyel többen voltunk az ágyban, mint ami kívánatos. A helyzet pedig úgy nézett ki, hogy ez az állapot egy darabig fenn fog még állni. Az ikrek veszekedtek rajtam, mintha ott se lettem volna. Aztán egy idő után valamelyiknek megjött az esze, és azzal állt elő, hogy nekem kell választani.

Igaz, nem voltam olyan bölcs, mint napjainkban, de azt már akkor is tudtam, hogy ebből jól én ki nem jöhetek. Ha nem választok, akkor nyavalyogni fognak. Ha választok, a vesztes dührohamot kap. Ha nem kap dührohamot, akkor minimum nem fog kimenni a szobából. Ha kimegy a szobából, arra fogok gondolni, hogy visszajöhet egy konyhakéssel, és akkor az erekciómnak annyi. Ergo, egyetlen dolgot tehetek, szépen csendben maradok és kivárom a végét.

A vége az lett, hogy Marcsi abbahagyta a bőgést, visszajött, az ikreket kirugdosta az ágyból és ő feküdt mellém. Slusszpoén? Nincs. Az ikrek átmentek a másik szobába, mi az ágyban egymásnak dühösen hátat fordítottunk, mintha 15 éve lennénk házasok. Reggel valamennyien vidáman ébredtünk, megreggeliztünk. Senki egy büdös szót se ejtett az éjszakai eseményekről. Elmaradt a városnézés, majd miután megbeszéltük, hogy írunk egymásnak (akkoriban vezetékes telefon sem volt, hát még mobil), aztán lecipeltem a táskámat, hátravágtam a kocsiba és elindultam. Az ikrek derékig kihajoltak az ablakon, röhögtek, és félőrült módjára integettek. A három nővérről azóta se hallottam.

____________________________________________________________
____________________________________________________________
______________________________________

Tibor bá’ csodálatos női online

Elöljáróban annyit tudni kell, hogy Ausztráliában a férfiember előbb vagy utóbb megtanulja, más feleségével nem érdemes hülyéskedni. Amikor visszajöttem szülőföldemre ez a tanulság még jó ideig domináns karakterem maradt. Ebből következett, hogy munkahelyemen a nők legvaskosabb „kikezdéseire” se reagáltam a társadalmilag elfogadható szinten. Ennek egyenes következménye volt, hogy a hátam mögött egy kicsit kicikiztek. Ugyanis abban a gulyás kommunista időkben a munkatársak keresztül-kasul – hogy is mondjam – szexuálkodása nemzeti sporttá nőtte ki magát. Egy idő után az emberről lekopnak az ilyen unpraktikus csökevények, de mint írtam, csak egy idő után. A következőkben felvázolt események nekem az említett kopásos időszak kezdetére estek, amit egyetlen kifejezéssel úgy jellemeznék, hogy még erősen balfácán voltam.

Különben ez volt a házibulizás hőskora, amit a kezdetleges híradástechnikai eszközök megjelenése tett lehetővé. Ezzel kapcsolatban lett egy ötletem és egyetlen nagy fakávába összeépítettem egy világvevő rádiót, egy mikrobarázdás lemezjátszót, egy szalagos magnetofont és egy nagy képernyős TV-t. Aztán hátul össze-visszaforrasztottam a vezetékeket, beépítettem néhány kapcsolót és már kész is volt az univerzális zenedoboz. Az egésznek egyetlen szépséghibája volt, hogy nem úgy és nem olyan hangminőséggel működött, ahogy azt én elképzeltem.

Hiánygazdálkodásban az ilyen mellényúlás természetesen nem volt végzetes. Az egészet elvittem a Bizományi Áruházba, ahol bizományba bevették egy kicsit többért, mint amennyibe a beszerelt eszközök összesen kerültek. Mondhatnám, még kerestem is a dolgon.

Talán tíz nap se telt el, és a postás kihozta a vételárat. A borzalmány viszonylag gyorsan elkelt, én pedig elkezdtem fátylat borítani a múltra, amiben két nappal később egy telefon erősen megzavart.

Egy ismeretlen nő azt közölte velem a telefonban, hogy ő a borzalmány új tulajdonosa, és sajnos a magnó nem működik benne. Aztán gyorsan hozzátette, hogy engem természetesen semmi felelősség nem terhel, nem kíván rajtam semmit számon kérni, de mivel a Bizományiban azt mondták, hogy ez egy házilagosan kivitelezett darab, legokosabb, ha az alkotóhoz fordul.

Ilyesmi manapság természetesen nem fordulna elő, mert minden üzleti titoknak számít, még az is, hogy az ügyfél melyik kézzel írta alá a bizományi szerződést, és akkor még hol vagyunk a szerződő személytől. Akkoriban ez előfordult, és a hölgy, telefonszámom birtokában szinte könyörgésre fogta a dolgot, mivel a férje háta mögött történt a beszerzés, aki személyesen őt tette felelőssé a borzalmány megvételéért.

Jól van asszonyom, – esett meg a szívem – de mit tehetek? Hát, nem lennék-e szíves átugorni hozzá és megjavítani a készüléket, ami nekem nem jelentene túl nagy nehézséget, hiszen én vagyok az alkotó, és különben is, nem kívánja ingyen.

Magamhoz vettem néhány apró szerszámot, a forrasztópákát és este 7 óra körül átugrottam a szomszéd kerületbe. Az asszony az előszobában csendre intett, mert hogy 2 éves kislányát most fektette le, majd bevezetett a nappaliba, ahol a lakás dísze, az én torz szüleményem a szoba közepén helyezkedett el. Kiderült, hogy a férj nincs itthon, mert hétfőtől péntek estig vidéken dolgozik, és csak a hétvégére jön haza, különben megöli, ha nem fog működni a készülék.

Nem akartam sok időt vesztegetni, mert 8 órára mozijegyem volt, ezért a berendezés hátsó borítóját gyorsan lenyitottam és belekukkantottam a különböző színű, szigetelt vezetékek kavalkádjába. Csakhamar észrevettem, hogy az egyik vezeték forrasztása elengedett. Elő a pákát, és ripsz-ropsz már helyére is került a fránya vezeték, csak azt nem értettem, hogy a fenébe eresztett el ilyen gyorsan egy forrasztás, amikor nem volt szokásom kispórolni a forrasztó ónt.

Bekapcsoltam a készüléket, és együtt észleltük, hogy minden tökéletesen működik. Na, lett erre hatalmas hálálkodás, meg „mivel tartozom”, stb. Az egészet leráztam magamról, mint kutya a vizet, és már rohantam is haza.

Két nappal később, szerdán egy újabb telefon. A hangját természetesen megismertem, csak azt nem tudtam kitalálni, mi a fenét akarhat már megint a két éves kislány anyukája, természetesen megint 7 óra után. Oh, semmi különös, csak megint nem szól ez az átkozott zenegép. Én meg amilyen marha vagyok, újra átmentem.

Két nap alatt semmi sem változott. A kislány aludt, suttogni kellett, a zenegép a helyén, csak éppen nem működött, de a nőn ruha helyett pongyola volt, jó szorosan a testére kötve. A fene, hogy enné meg! Újra lebontom a hátsó fedelet, és újra betekintek a vezeték-kavalkádba. A franc! Ugyanaz a vezeték megint szabadon lógott a levegőben, csak most már meglátszott a helye, ahová alaposan oda volt forrasztva. Semmi kétség, a drótot valaki erőszakkal szakította ki a helyéről. Kérdezem a nőt, hogy a kislánya szokott-e nyúlkálni ilyesmihez. Nem, dehogy, hiszen még csak totyis. Ezt természetesen én magam is tudtam, de a férj ugye nincs itthon péntek estig, akkor más nem lehetett csak a nő.

Na jó, visszaforrasztottam a drótot, és közben, én hülye, azon kezdtem töprengeni, mi a fenének tépte már megint ki. Forrasztás alatt a nő kérdezgette, mivel tartozik, mondtam, semmivel. Hát, azt ő nem kívánhatja, most már másodszor rángatott ide. Akkor legalább hadd kínáljon meg valamivel, és már nyitotta is ki a bárszekrényt, töltött, és a mennyezeti világítását mindjárt ki is kapcsolta hozzá.

Hát igen, én voltam harminc valami, a nő nem lehetett több huszonötnél. Hát legyen, adtam meg magam a sorsomnak, és fényjelzésnek szánva elkezdtem kioldani az inggombjaimat. A nő megindult felém kezében két pohárral, majd az előttem lévő fotelbe úgy térdelt bele, hogy jobbcombja tövig kibújjon a pongyola nyílásán, és felnyújtotta nekem az egyik poharat, de még mielőtt megfoghattam volna, visszarántotta, és felegyenesedett.

Szent isten, mi volt ez? – Kérdezte suttogva. – Jaj, a férjem, csak neki van kulcsa az ajtóhoz. Való igaz én is elkezdtem hallani valami motoszkálás félét az előszobából. A nő először a villanyt kapcsolta vissza, majd a poharakat akarta eltüntetni, mialatt én visszagomboltam az ingem, amikor kinyílt az ajtó és besántikált rajta egy begipszelt lábú férfi. Én meg álltam egy csavarhúzóval a kezemben.

A nő kérdés nélkül megmagyarázta a félreérthetetlen helyzetet, miszerint épp most lettem kész a javítással és fizetés fejében meg akart kínálni egy pohár likőrrel. Erre a férj felnézett az imént még sötét csillárra, mire a nő közölte, hogy a TV kipróbálása miatt volt sötét a szobában.

Ekkor néhány másodperc szünet következett, ami alatt mindenki felmérte a helyzetet. A férj rájött, hogy az erőviszonyok a törött lába miatt messze felém billennek, semmi értelme a kakaskodásnak, különben is, nem velem van elszámolni valója, hanem a nejével. Így aztán bunyó helyett elmondta, hogy munka után lementek focizni, egy szerencsétlen esés, neki eltört az alsó lábszára, ellátták és kiírták hat hétre, hát hazajött. A likőr ottmaradt, én eljöttem. A nő kikísért és az ajtóba, mielőtt kiléptem volna rajta, gyorsan megcsókolt.

Haza felé végig röhögtem az utat. Huszonéves korban nehéz kibírni férj nélkül hétfőtől péntekig, de mi lesz most hat héten át egy begipszelt lábú, kurvára mérges férj mellett.

Pár nappal később megint csöngött a telefon, amiből a kagyló felvétele után a jól ismert hang, kacarászás kíséretében, tegeződve azt kérdezte, nem rossz-e a TV-m, mert szívesen feljönne megjavítani. Azt mondtam neki, ne jöjjön, mert nem örülnék neki, ha a feleségemnek eltörne a lába. Egyetlen dugás nem érné meg a házimunka hat hétre szóló átvállalását.

_______________________________________________________________
_______________________________________________________________
_________________________________________

Tibor bá’ csodálatos női

Édesanyámat korán elvesztettem, aminek egyik mellékterméke az anyám rokonaival való kapcsolattartás megszűnése volt. Ez természetesen apám lelkén szárad, aki anyósát ki nem állhatta. Csak hát az anyóssal együtt eltűntek a nagynénik, a nagybácsik és az unokatestvérek is. Azt ugyan tudtam, hogy anyám testvérei közül egyiknek volt egy nálam két évvel idősebb lánya, a másiknak pedig egy két évvel fiatalabb, de őket hosszú időn keresztül nem láttam.

Aztán teltek az évek, és egy szép napon anyai nagyanyám is meghalt, akit ugyan évekig nem láttam, de az örökösödési eljárás miatt össze kellett jönnünk a rokonsággal. Ekkor már 17 éves voltam, elég önálló, hogy sorsom a kezembe vegyem. Azt pedig kifejezetten élveztem, hogy egyszeriben két unokatestvérem is lett, a 19 éves Piri és a 15 éves Örzse. Ráadásul az idősebb unokatestvérem Maca néném kifőzdéjében dolgozgatott, ahová szívesen kezdtem el bejárni, mert kamasz koromban mindig éhes voltam.

Mivel emlékeim szerint Pirivel gyermekkorunkban sosem találkoztam, bár ő esküdött rá, hogy emlékezett rám, a különböző nemhez való tartozásunk domináló tényezővé vált a kapcsolatunkban. Mit szépítsem a dolgot, amikor magunkra maradtunk, ami a kétszemélyes kifőzdében könnyen megesett, hiszen Maca gyakran járt bevásárolni, Piri minden lehetőséget megragadott begerjesztésemre. Egyik alkalommal például hígra főzött tejbegrízt szürcsölt lassan, látványosan egy kiskanál segítségével. A kifőzdében egy lélek se, ő meg a konyha sarkában ült hívogatóan szétnyitott térdekkel, és mikor beléptem, azt kérdezte, hogy nekem szoptak-e már. Mielőtt az elképedésből felocsúdtam volna, folytatta „És szeretnéd?”, majd megint szürcsölt egyet.

Egy másik alkalommal, amikor éppen lógtam a suliból, és már reggel 9-kor betértem egy kis meleg kajára, Piri előállt az ötlettel, hogy menjünk moziba. Az ötletet tett követte, és szépen átmentünk a Puskinba, ahol az előadások reggel 9-től kezdődtek. A helyszínre érve derült ki, hogy a Potyomkin páncélos van műsoron, de ez lényegtelennek bizonyult. Piri megvette a jegyeket, majd az előadás kellős közepén bementünk a terembe. A vetítés folyt, minket pedig pártfogásba vett egy elemlámpával világító jegyszedőnő, aki roppant pedánsan a helyünkre vezetett. A helyzet több volt, mint komikus. A nézőtéren egyetlen egy ember se ült, vagyis bárhova leülhettünk volna, de a mi jegyünk az utolsó sorba szólt, annak is a közepére, tehát odáig kísértek. Ezen kívül a Potyomkin páncélos egy némafilm, ezért a nézőtéren olyan csend uralkodott, hogy a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani, miközben mi enyhén megszeppenve ott ültünk az utolsó sor közepén.

Amint a jegyszedő visszahúzódott odújába, Piri nadrágon keresztül a combjaim közé nyúlt, amit a megtámadott szerv a biológia szabályainak megfelelően fogadott. Hogy a jelenetnek mi lett volna a vége, azt sosem fogom megtudni, mert én meg benyúltam Piri lenge blúza alá, és megfogtam az izgalomtól nedves, egyébként formás kis mellét, amire ő a szó legszorosabb értelmében rosszul lett. Nekem meg fogalmam se volt, hogy most mit tegyek. Egy-két csöccsel már volt dolgom, de ez a reakció előttem totálisan ismeretlennek bizonyult.

Piri kapkodva elővett a ridiküléből egy apró tégelyt, abból egy fehér pirulát és bekapta, miközben szaporán vette a levegőt és hápogott hozzá. Én meg úgy be voltam szarva, mint még életemben soha.

Egy-két perccel később a dolgok normalizálódtak. Engem meg ellepett a mélységes bűntudat. Mi a fenét követtem el? Piri egy szót sem szólt, én meg nem kérdeztem semmit, csak szép csendben ültünk egymás mellett. Ekkor a Potyomkin páncélos ágyúja megrándult, és hátul fűst jött ki belőle, természetesen hangtalanul, ami után a vászonra ki lett írva, hogy BUMM!

Hát, legalább ez elsült, gondoltam, de moccanni se mertem. Amikor a tengerészek elkezdtek rohanni fel a lépcsőn Piri megszólalt – Gyere Pusi öccse, menjünk vissza! Az úton aztán kiderült, hogy a születésétől fogva apróbb szívbajjal küszködött, és a nemi izgalom rendszerint beindított nála egy rohamot. Rohadt büszke lettem 17 éves önmagamra, ezek szerint „szívdöglesztő” vagyok.

_______________________________________________________________
_______________________________________________________________
_____________________________________

Tibor bá’ csodálatos női

Azt mindenki tudja, hogy minden Évához tartozik egy Ádám. Eben az esetben az Ádámot úgy hívták, hogy Harkai Pista, akinek az oldalbordája, Éva volt az elsők egyike, aki Magyarországon nem volt hajlandó felvenni a férje nevét a hozzáragasztott „né” szócskával.

Harkai Pista munkatársam volt, és elég színes egyéniség volt ahhoz, hogy jó néhány történetnek legyen főhőse. Máskülönben a sors meglehetősen kegyetlen volt hozzá, mert jogi diplomáját a háború alatt szerezte, és egyetlen perc praktizálás nélkül be kellett neki vonulnia. Mivel több nyelven is beszélt, mondjuk úgy, hogy elfogadható szinten, a hadsereg előrenyomulása alatt semmi más dolga nem volt, mint egy-egy elfoglalt városban szálláshelyet keresni a tiszteknek. Nem csak, hogy puskát sose sütött el, de még csak a kezében se volt lőfegyver, vagy ha igen, fogalma se volt, hogyan kell kezelni.

Ennek ellenére „Horthista-tisztnek” számított, aztán B-lista és a végén az Izzóban kötött ki a szerszámgépgyárban, ahol szépen betanították síkköszörülésre. Pista tehát köszörült, köszörült, mígnem egy szép napon arra nem járt a műszaki igazgató, hogy illusztris orosz vendégeknek bemutassa a gyár legmodernebb gépeit, amihez Harkai Pistát pontosan azért rendelték oda, mert el tudta olvasni a német nyelvű gépkönyvet.

Csakhogy Horváth Pál műszaki igazgatónak 15 évvel korábban Harkai Pista volt a rajparancsnoka a cserkészeknél. Le is esett mindkettő álla. Elsőnek Horváth Pál szólalt meg.

• Pista, te hogy kerülsz ide?
• Úgy hogy ide helyeztek.
• Jogi diplomával sík köszörülsz?
• Hát, látod.

Ne is mondjam, Pista másnap már Horváth Pál titkárságán dolgozott, majd mikor kiderült, hogy ott éppen elegen vannak, átkerült a mi osztályunkra.

Na szóval ez a Harkai Pista egy áldott jó ember volt, a légynek se ártott, egyszerűen annyi pofont kapott az élettől, hogy örült, ha békén hagyták. Különben abszolút humán műveltsége és készsége volt. Ragyogó verseket írt (ha volt rá ideje), szép rajzai és festményei voltak, bár nem csak színtévesztő, de egyenesen színvak volt. Állítása szerint ő mindent sárgának látott, de a különböző sárga árnyalatok között kiigazodott, pontosan tudta, melyiket hívjuk mi pirosnak vagy zöldnek.

Talán mondanom se kell, hogy Pista soha senki kezét meg nem kérte volna, így aztán örök agglegénységre lett volna ítélve, ha a sors nem hozza össze Éva asszonnyal, aki percek alatt eldöntötte, hogy számára Pista a lehető legtökéletesebb férj. Éva tehát Pistát elvette férjnek, ami ellen Pista egy másodpercig se tiltakozott, egyszerűen nem volt szokása a tiltakozás.

Nem csoda tehát, hogy bár tíz-tizenöt évvel volt nálunk idősebb, szívesen vontuk be minden megmozdulásba. Az egyik ilyen több napon át tartó kirándulás alkalmából, amikor egy menedékházakban való alvás is be volt tervezve a buliba, Harkai Pista harmadmagával érkezett, feleségén kívül hozta magával Balogh Lajos nevű barátját is, aki korban csak egy-két évvel volt fiatalabb nála.

Ez természetesen nem jelentett semmi problémát, mert a nők-férfiak száma nem volt kínosan kiegyenlítve, és sorainkban voltak házaspárok csak úgy, mint egyedülállók szép számmal. Az első enyhe meglepetés akkor ért minket, amikor a napnál is világosabban kiderült, hogy mindjárt az első éjszaka Harkai Évát nem Harkai Pista dugta, hanem Balogh Lajos. Így már tökéletesen stimmelt a dolog, ezért jöttek hárman.

A fene addig evett minket, amíg a dolog végére nem jártunk. Kiderült, hogy Harkai Éva 1931-ben született, vagyis amikor a Vörös Hadsereg elfoglalta Budapestet éppen 13 és fél éves ropogós szűz volt alabástrom keblekkel. Át is ment rajta pontosan egy szakasz orosz katona, mert akkoriban ez volt a szokás, és hát a dicsőséges Vörös Hadsereg legkisebb egysége a szakasz volt, azaz kábé 30 fő.

Akárhogy nézzük a dolgot, ez azért egy bakfis lánynak elég nagy megrázkódtatás, oly annyira, hogy férfire 20 éves koráig rá se tudott nézni, függetlenül attól, hogy az illető orosz volt-e vagy sem. Aztán az első munkahelyén, ha akarta, ha nem, voltak férfi kollégák is, akikkel csak szóba kellett állni, így aztán a férfiakat 25 éves korára valahogy megszokta, de szexre nemigen gondolt. Aztán még egy-két év és a szex is eszébe jutott, elvégre az ember 10-15 év alatt csak felejt valamennyit, de az első kísérletek igencsak balul sültek el. Nem lehet rossz néven venni tőle, ha aktus közben a hajdan volt dicsőséges Vörös Hadsereg katonái jutottak egyre az eszébe. Ha pedig az ember szex közben spekulál, akkor nyilván nem arra figyel, amit éppen tesz-vesz. Nem húzom tovább a szót, a lényeg mégiscsak az, hogy Harkai Évának az orgazmus eléréséhez minimum 30 perc pumpálásra volt szüksége.

De ki a fene tud 30 percen át pumpálni? Ember legyen a talpán. Mit lehetett tenni? Harkai Pistának kisegítő partnerre volt szüksége, mely posztra Balogh Lajos vállalkozott, és mi tagadás nem kevés sikerrel.

Miután a dolgok ily brutálisan kipattantak, valamennyien napirendre tértünk felette, és most itt abba is hagyhatnám a történetet, vagy el se kezdtem volna, ha Balogh Lajos nem un rá a szerepre, de ráunt.

Harkai Pista teljesen kétségbe volt esve. Nem attól félt, hogy ezentúl hetente háromszor nem mehet moziba, ugyanis a bevett szokás szerint a Balogh Lajos vizitjei alatt, ő, a férj, moziban ült, hanem hogyan fogja elviselni Harkai Éva szép lassan fokozódó szekatúráját. Ezért aztán egyik nap szólt nekem, hogy meg szeretne velem valamit beszélni. Én pedig mit sem sejtve mentem bele a beszélgetésbe, ami mindenfajta fordulat nélkül meglehetősen egyszerűen zajlott.

Pista közölte velem a helyzetet, és kerek-perec felajánlotta a megüresedett posztot. A helyzet az volt, hogy bár Harkai Éva csinos nőnek számított és még az esetem is volt, de ezt a fajta rám tukmálást valahogy nem vette be a begyem, arról nem is beszélve, hogy kerek 2 évvel volt nálam idősebb, márpedig akkoriban partnernőim 10-15 évvel voltak fiatalabbak, mégpedig kivétel nélkül. Így aztán Pistát másodpercek alatt kikosaraztam, és persze közben biztosítottam teljes együttérzésemről. Ezzel azután az ügy úgy tűnt, le is záródott. Harkai Évával hónapokon át számtalanszor találkoztam, de a legkisebb jelét se mutatta annak, hogy neheztelne rám vagy ilyesmi. Minden a legnagyobb rendben volt, csak azt nem tudtam, hogy a nők nem felejtenek, és Harkai Éva természetesen nő volt.

Alig telt el egy év, amikor Pista „titkos” megbízatást kapott az igazgatóságtól. Ezek szerint családjával együtt, azaz bakfis lányát is beleértve, vállalati finanszírozás mellett két hetet el kellett töltenie a Tungsram balatoni üdülőjében, ahol is össze fognak találkozni egy keletnémet igazgatóval és családjával, akik a Tungsram meghívására ott fognak nyaralni. A feladat pedig az lesz, hogy „véletlenül” összebarátkoznak a német igazgatóval, és kellemessé teszik az itt tartózkodásukat. Annyit még elárultak neki, hogy a választás azért esett rájuk, mert Éva is beszél németül, és van egy kamasz lányuk is. Ugyanis a német igazgatónak is van egy 18 éves lánya.

Az „összeesküvés” ragyogóan sikerült, olyannyira, hogy a nyár hátralévő részére kölcsönös gyereklátogatást is nyélbe ütöttek. Ezek szerint a magyar Kriszta 1 hónapot töltött Erfurtban, míg a német Renáta egy teljes hónapot Budapesten, ez alkalommal azonban szülők nélkül. Pistának tehát 1 teljes hónapon keresztül szórakoztatnia kellett volna egy náluk lakó 18 éves német lányt, aki mellesleg alaposan el volt kényeztetve, mert papája egy eléggé jelentős német gyár vezérigazgatója volt.

Pistának az ilyen és ehhez hasonló tervezés a háború óta a vérében volt. Ugyanis akkoriban gondosan ügyelt arra, hogy fiatal tisztet csak olyan házba szállásoljon el, ahol a ház asszonya is fiatal volt, és katonatiszt férje valahol a fronton harcolt, a többit pedig rájuk bízta. Ezzel szemben idősebb tiszteket idősebb úrinők házába rendelt, akik minden bizonnyal szívesen adtak elő egy-egy Chopin mazurkát a kedves vendég tiszteletére (lásd: Zsák a foltját című posztot).

Pista most is nekilátott a szervezésnek, hogy a 18 éves Renáta lehetőleg egyetlen percig se unatkozzon. Először is összeírta azokat a fiatal, nőtlen mérnököket az Izzóban, akik elfogadható szinten beszéltek németül és hajlandók voltak néhány napot eltölteni egy német lány társaságában, aki különben elképesztően szép volt, csak Harkai Pistának ehhez nem volt érzéke, meg aztán nem is igen akart extra komplikációt, ezért erről a tényről a leendő szórakoztatóknak nem tett említést.

Ezt követte a Budapest és környékének nevezetességei, látványosságai és fellelhető programjai. Például augusztus 8-án Dózsa Tibi (25 éves) Renátát elviszi a Margit-szigeti szabadtéri színpadra, ahol a Párizs lángjai balett kerül bemutatásra. Másnap délelőtt elmennek a Palatinus strandra, ha Renátának van hozzá kedve.

Pista tőlem is megkérdezte, mint gépkocsi-tulajdonostól, hogy hajlandó lennék-e Renátát elvinni a Duna-kanyarba, egészen pontosan a visegrádi várba Renáta pesti vakációjának utolsó előtti napján. A szerepet természetesen felvállaltam annak ellenére, hogy németül nem beszélek, de Pista szerint a gépkocsi birtoklása sokkal fontosabb, mint a német nyelvtudás, meg aztán az angolommal valahogy csak elboldogulunk. Arra a kérdésemre, hogy mért az utolsó előtti napra iktatta be a visegrádi várat, Pista azt válaszolta, hogy ismerve a nőkkel kapcsolatos híremet, nem akart komplikációt. Hát, ez legalább egyenes beszéd, – gondoltam – de nem volt ellenvetésem.

Istennek azonban van egy kellemetlen tulajdonsága, hagyja, hogy mi, emberek tervezzünk, ő meg végez. Ugyanis Renáta legelső pesti napjára a Római-parton lévő strand egész napos látogatása volt betervezve, ahol a négytagúra bővült Harkai családhoz meg volt hívva egy németül gagyogó, nőtlen fiatal mérnők is (ezekből az Izzóban Dunát lehetett volna rekeszteni). Én pedig teljesen véletlenül egy rendkívül korán érett 13 éves, vendégségben, szüleivel együtt nálunk lakó angol lánnyal szintén erre a strandra tértem be egy félnapra. Természetesen összetalálkoztunk, és kölcsönösen bemutatkoztunk.

Gwendalin, az én pártfogoltam, hatalmas tőgyeivel minimum 18-nak nézett ki, de szellemileg még 13 se volt, és mert szülők nélkül volt a strandon, védelmet vélve rajtam „lógott”. Egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha az én nőm lett volna, aki egy percre se akar magamra hagyni, nehogy valaki elcsábítson. Én ugyan a helyzetet Pistáék felé azonnal tisztáztam, de senki nem vette magának a fáradságot, hogy ezt Renátával is közölje, aki nagy ívben leszarva az adott napra rendelt lovagot, teljes erővel rám startolt, hogy lecsapjon a kamaszlány kezéről.

A művelet nem volt könnyű, mert mivel nem tudtam németül, a csajt az első percben lehúztam a listáról. Kommunikáció nélkül a nőfogás szerintem megoldhatatlan feladat, amit én nem csípek. Ez azonban Renátának csak egy újabb kihívás volt, ezért összeszedte minden angol nyelvtudását, és nyomta nekem a szöveget, hogy még csak véletlenül se tudjak Gwennel szót váltani.

Aztán hamarosan kialakult közöttünk valami kommunikációs minimum, ami még érdekesnek is bizonyult. Renáta egyszerű németet használva beszélt hozzám, én pedig minél egyszerűbben válaszoltam angolul. Hatalmasakat röhögtünk, és mindkettőnknek piszkosul tetszett a dolog. Körülbelül negyed óra alatt sikerült megértetni vele, hogy van a Római-parton egy bérelt nyaralóm, ahová beadom Gwent a szüleinek, mi pedig mehetünk egyet evezni.

Miután ezt lefixáltuk, Renáta bejelentette, hogy mi most elmegyünk, és estére majd hazamegy. Harkai Pista és felesége Éva köpni, nyelni nem tudtak. A faképnél hagyott srác pedig pulykavörössé vált, végtére is, ellentétben velem, minden egyes szót értett.

A lényeg az, hogy mi ketten csónakba szálltunk, és átmentünk a Lídónak nevezett szemben lévő partra, ahol kikötöttünk, és egyből csókolózni kezdtünk. Renáta semmi esélyt nem akart hagyni a mit sem sejtő Gwennek. Mindent összevetve jól elvoltunk. Este hazavittem, és megbeszéltük, hogy másnap reggel 10-re érte megyek, és ezzel Pista gondosan kitervezett, egész hónapra szóló terve, úgy ahogy volt, dugába dőlt.

Három hetet töltöttem egy bomba jó nővel. Voltunk szabadtéri koncerten, hajókiránduláson, Balaton-nézőben, jártunk teniszezni, megtanítottam tollasozni, ami akkor keleten újdonságszámba ment. Szóval minden jó, ami Magyarországból kitelik egy olyan történelmi időpillanatban, amikor gépkocsik még alig voltak, a rendőrök Skoda Oktáviával járőröztek, mi pedig szabadok voltunk, mint a madár. Egyetlen egy aprócska bibi volt a dologban, Renáta szűz volt, méghozzá a javából, keletnémet szűz.

Mind a ketten éreztük, hogy ez egy lehetőség, amit nem lenne szabad elszalasztani, de Renátában volt egy mélyen ülő, kora gyermekkortól belesulykolt gátlás, elvégre egy visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan dologban kell döntést hoznia, amivel kapcsolatban meg kellene kérdezni a mamát. Azt a mamát, aki pillanatnyilag éppen nem volt.

Végül Renáta addig-addig húzta az általam egyáltalán nem siettetett döntést, míg az utolsó nap reggelén megkérdezte Harkai Évát feladja-e szüzességét a kedvemért.

Az történt, amit Harkai Éva „javasolt”, és ezen az se segített, hogy Renáta másnap sírva búcsúzott el tőlem a Nyugatiból lassan kifelé induló vonat peronján.

______________________________________________________________
______________________________________________________________
___________________________________________

Tibor bá’ csodálatos női

A köznyelv szerint az elszalasztott pinát a másvilágon az ember orrára húzzák. A magam részéről a köznyelvet mindig is tiszteltem, de ez alkalommal élnem kell némi ellenvetéssel. A következő történet végeredménye szerint egy pina orra húzása ugyan elmaradt, de az érte fizetett ár, jogi nyelven szólva, feltűnően aránytalannak volt mondható.

Nem sokkal azt követve, hogy visszatértem szülőföldemre, úgy a hetvenes évek környékén, volt egy hosszú évekig tartó könyvterjesztési akció, aminek középpontjában a 10 forintért árult „könyvsorsjegy” állt. Sorsjegyhúzásra negyed­évente került sor, és amelyik sorsjegy nem nyert, azon könyvet lehetett vásárolni, természetesen névértékben. Mivel elég nagy könyvfogyasztó voltam, alkalmanként több száz forintért vettem sorsjegyet. Így esett, hogy egyik húzás után nyertem egy hatnapos, egyszemélyes erdélyi körutazást, amin boldogan részt is vettem.

Az autóbuszon főleg 20 és 30 év közöttiek utaztak, és főleg szinglik. Kivételt képzett, egy három fiatal nőből és egy férfiből álló társaság, akik látszólag fütyültek mindenki másra. Mondom: látszólag, mert ugyan miért megy el három nő és egy férfi hat napra, ha nem pasik megfogására. Persze az is lehet, hogy részükre az első másodpercek alatt kiderült, hogy a társasutazás férfitermése gyatrára sikerült, és ha már nem lehet a buszról leszállni, akkor átnéznek a fejük felett. Az csak természetes, hogy a társaság mindenkinek piszkálta a csőrét, miközben ők jól elvoltak magukkal és egy pakli francia kártyával. A hangokból ítélve bridzseltek.

Csak hát az utazás lassú, hosszú és az alföldi magyar tájakon még unalmas is. Ezért aztán, amikor megálltam mellettük, szó nélkül tűrték, hogy kíváncsiskodtam. Na, most a nőkről. A három fiatal hölgy (mint később kiderült, 17-20-24 évesek) testvérek voltak, a férfi pedig a húszévesnek volt a férje, alig néhány hónap házas­élettel a hátuk mögött. A legfiatalabb barna volt, a középső szőke, míg a legidős­ebb hollófekete. Mintha három különböző apjuk lett volna. A huszonnégy éves Edit több testhosszal verte a nála hét évvel fiatalabb kisebbik húgát, mert az élet már csak ilyen. Az meg ugye természetes, hogy a csinosabbra vetettem szemet.

Tehát megálltam Edit háta mögött és csendben néztem, hogy játszik. Hogy játszott? Pocsékul, de eszembe se jutott, hogy bridzs-partnert faragjak belőle. Szóval lement a játék, és a lejátszó Edit bukott vagy hármat. Erre halkan megszó­laltam: Ami azt illeti, több is veszett Mohácsnál, de ha adtál volna inpasszt a kör királyra, és a felmagasodott pikk 10-re és 8-ra eldobtál volna két kicsi treffet, még mielőtt az ellenfél lehúzta a treff-ászt és treff-királyt, akkor tiéd lett volna a gém.

Most egy kis közbevágás. Ausztráliából való hazatértem után eszem ágában se volt angolos kiejtéssel beszélni anyanyelvem, de a külhon megtette hatását, és bár az évek alatt egyre csökkenő mértékben, de hallhatóan „énekeltem”, azaz a mondatok végén felvittem a hangsúlyt. Lényeg, hogy enyhe kritikámat hallva a legfiatalabb lány rákérdezett szokatlan hangsúlyomra. Így derült ki, hogy éveket töltöttem Ausztráliában, amire rátettem egy év Angliát is. – Akkor biztos jól beszélsz angolul? – tette fel az abszolút naiv kérdést a nem feltétlenül naiv ifjú hölgy. – Hát, igen, de bridzselni is tudok. Erre a társaság egyetlen férfitagja, akinek nyilván elege volt már a három csajból, megkérdezte, nem akarok-e beülni közéjük. Hát, akartam, a buszon lötyögő többi kant meg ette a fene.

A napok közben teltek, nézegettük Erdélyt, beszélgettünk a buszt körbenyüzsgő székely gyerekekkel. Sepsiszentgyörgyön a busz egy nagy téren állt vagy félórát, ahol az egyik tíz év körüli fiúcskának feltettük a szabványos felnőtt kérdést: mi leszel, ha nagy leszel? Azt mondta a fiú, hogy buszvezető. Buszvezető, csodálkoztunk el a válaszon, és aztán milyen buszvezető? Hát, különjárat. Ezen aztán még jobban elcsodálkoztunk, amíg az egyik utastárs észre nem vette, hogy a buszon nagy betűkkel ki volt írva „különjárat”. Szomorúság fogott el mindenkit. Buszba szállás után Trianonról volt szó, majd az egész társasággal megtanítottam a székely himnuszt, amit furcsa módon csak én ismertem. Lassan teljesen feloldódott a társaság, és a három lánytestvér rajtam kívül másokkal is szóba állt, főleg miután Edit, a hollófekete, kiderítette, hogy életkorom a csúnyán hangzó négyessel kezdődik, és hogy nulla jött utána, már nem sokat szépített a helyzeten, bár később egész jól megbarátkozott vele.

Aztán menet közben kiderült, hogy a szülők és a férjezett lány Szolnokon élnek, míg a másik kettő Budán lakik egy tágas albérleti szobában, ahonnan iskolába, illetve munkahelyre járnak. Edit végzett kertészmérnök volt, és egy kertészetben főleg palántázással töltötte idejét, aminek okát a hugica nem kis kárörömmel árulta el nővére hátra mögött. Ez nem lepett meg, régi tapasztalatom szerint, a legjobb bombázók majd minden esetben némi skizofrén beütéssel is rendelkeznek.

Hazafelé jövet, főleg Szolnok után, amikor is a két hajadon lány egyedül maradt, a hangulat oly annyira a tetőfokára hágott, hogy könnyedén bedobhattam egy mindenkire vonatkozó meghívót szigligeti nyaralómba. Ezt már azért se jelentett rizikót, mert a leutazás az én gépkocsimmal történhetett és a járgány szigorúan négyszemélyes volt.

A szigligeti kirándulás kitűnően sikerült. Nem utolsó sorban azért, mert a két lányon kívül egy jópofa fiú lett a negyedik. Visszafelé utazva a két lánytestvér valami viszonzáson törve a fejét, úgy döntött, hogy mindkettőnket meghívják szombaton a náluk tartandó házibulira.

Abban az időben nem voltak még diszkók, és nem kínáltak úton-útfélen füvet sem, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudtuk volna jól érezni magunkat, csak akkoriban a kakasoknak három kört kellett futni, és ráadásul hajlandók is voltak rá. Aztán éjfél környékén az, aki érezte, hogy felesleges, szép csendben távozott. Ez nem rám vonatkozott, mert hogy autóval jártam, és persze ittam is. Szó, ami szó hárman maradtunk. A szobában viszont mindössze két nagyméretű ágy volt, nem pedig három. Abban a történelmi időben az ilyen helyzetek mindig nagyon szórakoztatók voltak, mert ment ám a tökölés, a köntörfalazás, a totojázás, ugyanis mindenkinek van egy elképzelése, és persze látszólag semleges indokokat hoz fel annak érdekében, hogy az elképzelés meg is valósuljon. Csak hogy mások ezt iparkodnak megfúrni. Ez a hülyéskedés esetenként egy órán át is eltarthat.

Hogy ez alkalommal mennyi ideig tartott a forrókása kerülgetése, arról nincs feljegyzés, de a hagyományoknak megfelelően a leghülyébb megoldásra került sor. Hárman feküdtünk le egy ágyba, és közkívánatra én helyezkedhetett el középen. Aki nem ismeri a fiatal női lelket, azt mondhatná, hogy vakvágányra terelődött a dolog, tök kilátástalanná vált a helyzet, megette az egészet a fene. Aki meg ismeri, most kezd el kuncogni. Mindenki a hátán feküdt, az egyik nő az egyik kezem fogta, a másik nő a másikat, és a remény legkisebb jele nélkül teltek a percek. Ugyanis a nők ennél tovább nem merészkedtek, én meg kezek nélkül nemigen tudtam tenni semmi célravezetőt.

Ekkor jött a meglepő fordulat. Az idősebb lány így szólt a húgához: menj át az ágyadba, te úgyis szűz vagy. Egy tört másodpercig kedvem szottyant közbeszólni valami olyasmit, „honnan tudod, mire fáj a fogam?”, de inkább csendben maradtam, mert Edit klasszisokkal volt jobb a húgánál, meg aztán a kettőjük közötti tekintélytisztelet egyértelműen tapintható volt. Így aztán némi cihelődés után egyedül maradtunk, és bekövetkezett az, amire órák óta fentük a fogunkat. Aztán hajnalban álmos búcsúzás.

Eddig viszonylag sima ügy, nagy vonalakban így indulnak be a kapcsolatok. Másnap délelőtt összeszedtem a gondolataimat, és azon töprengtem, mikor hívjam fel Editet telefonon, mi legyen a következő program, mert ilyenkor még törékeny a dolog, könnyen lehet elkövetni végzetes hibát, mivel a női elvárásokat kitapintani a világ legkényesebb dolga. Abban biztos voltam, hogy ha a sors egy ilyen bitang jó nőt hozott az utamba, azt hülyeség meg nem becsülni. Csak hogy ember tervez, a nő pedig áthúzza a számításait.

A gondolataim összeszedését telefonálás követte, ami alatt Edittel megbeszéltem valami programot, ami a tervek szerint a Royal étteremben egy vacsorával kezdődött volna. Azonban alig tettem le a kagylót, megszólalt a csengő az előszobában. Abban az időben nem volt mobiltelefon, és vezetékes is csak annak, akinek vagy szerencséje volt vagy összeköttetése. Éppen ezért a váratlanul betoppanó vendégek jelensége egyáltalán nem volt ritkának nevezhető. Ez alkalommal délelőtt 11 órakor a váratlan vendég Edit húga volt.

A meglepetés totálisnak volt mondható, de abban az időben Magyarországon nem volt szokás egy ifjú hölgynek azt mondani: menj a pokolba. Helyette betessékelték, leültették, és várakozva néztek rá. Mi az ördögöt akarsz, lehetett kiolvasni a szemeimből. A leányzó, akinek keresztnevére azóta már senki se emlékszik, megszólalt. Tudod, miért jöttem? Hát, majd te megmondod. Szeretnék tőled angolul tanulni. Ekkor vettem egy lélegzetet, és készültem válaszolni, de a nővére által garantált szűz közbevágott. Ne félj, fizetni fogok érte….

Na, most mit csináljak? Húzzák az orromra a másvilágon? Ép ésszel ki lehet hagyni egy 17 éves szüzet? – Keringtek a gondolataim. – Tudod, mit? – Válaszoltam – az angol tanulás nagyon sokáig tart, meg aztán unalmas is. Csináljunk inkább néhány jó fényképet rólad! A csajnak – mondani se kell – teljesen mindegy volt, mit csinálunk, hát még ha alibi is akadt a vetkőzésre. Persze bomba jó teste volt, naná, 17 évesen! Csak a fejét kellett volna egy kicsit kicserélni, de hát mi tökéletes ebben az életben, az én hatodik érzékszervem egészen biztos nem!

Edit persze másnap nem jött el, csak a húgával üzent. Ezek szerint egy férfinek egy családból egy lány tökéletesen elég kell, hogy legyen. Azért annyi lélekjelenlétem még akadt, hogy megkérdezzem a hugicát: megmondtad a nővérednek? Ühüm, jött az igenlő válasz. Neked teljesen elment az eszed. Mi a francot akartál vele elérni? Erre csak néz a volt szűz, mint borjú az új kapura. Hát jó, akkor kitalálom. Azt hitted, hogy ha nincs Edit, akkor téged veszlek el feleségül? Figyelj! Van egy feleségem, van egy állandó szeretőm, ennek van egy barátnője, aki állandóan alám akar feküdni, a múlt szombaton beszerveztem a nővéredet, és ezt most mind dobjam fel érted?

A csaj csak nézett, nézett, és potyogtak a könnyei. – Jól van na, nem te vagy a hibás, nekem lehetett volna több eszem – Vetettem oda – Mind a ketten akkor jártunk volna jobban, ha a te pinádat az orromra húzzák. Ezt a frissen éretté avatott ifjú hölgy nem értette, de végül is ebben maradtunk, és mind a ketten szép csendben visszahuppantunk korábbi életünkbe.

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
___________________________________

Tibor bá’ csodálatos nők online

Azt természetesen én is tudom, hogy az anyai szeretet párját ritkítja szerte e világon. Aki ezt nem hiszi, az hallgassa meg valamelyik erről szóló népszerű dalt: „Édesanyám is volt nékem” vagy csak simán „Mama”, stb. címek alatt. Igaz olykor-olykor lehet hallani édesanyákról, akik frissen szült gyermekeiket kukába gyömöszölik, vagy 8 hónapos kisdedjüket a falhoz csapják, mert sírt, esetleg, mert a pasiját idegesíti dugás közben. Ez azonban az a kivétel, ami erősíteni hivatott a szabályt. Az édesanya szereti a gyermekét és kész, sok esetben jobban, mint önmagát. Én magam tíz évesen olyan történeteket olvastam, amiben a hajótörött mama felvágott ereiből kifolyó vérrel táplálta csecsemőjét, amikor az anyateje már elapadt. Bizony! Az más kérdés, hogy felnőtt koromban tucatjával találkoztam olyan édesanyával, aki gyermekét eszköznek használta fel a volt (és halálosan gyűlölt) férjével szemben, de ez meg múló népszokásnak kiáltható ki. Mire a nők teljesen megvalósíthatják önmagukat, és minden második sikeres menedzser nő lesz, ez a jelenség minden valószínűség szerint meg fog szűnni. Amíg nem szűnik meg, addig marad egy-két sztori. Tényleg nem sok, mindössze egy-két gyöngyszem, de ezek aztán torony magasan kiemelkedők. Lássuk csak!

Elsőszülött fiamat a 3-as metrón leszólította egy piszok csinos nő. Persze kedvem lenne kitérni arra, hogy az „én időmben” a villamoson a férfiak szólították le a nőket (és nem fordítva), de a nők nem álltak kötélnek, mert „utcán nem ismerkedtek”. Következésképpen a férfiak se nagyon szólítgattak le senkit, mert akit le lehetett szólítani, azt nem volt érdemes. Szóval, ha a szerkesztő ezt a bekezdést nem húzta ki, akkor most sztornó, folytatom ott, hogy a fiam le lett szólítva, ami boldogan vett tudomásul, mert neki ilyesmihez nem volt bátorsága.

Nem fogom én itt feleslegesen pocsékolni az egyre drágább, jó minőségű papírt, inkább folytatom azzal, hogy a leszólításból gyors összeköltözés lett. Attól kezdve a fiamat havonta csak egyszer láttam, amikor átvette a létfenntartáshoz szükséges apanázst. Az Enikő nevű hölgy különélő szülei ennél egy kicsit jobban jártak, főleg a mama, mert oda minden vasárnap eljártak ebédelni.

Ez az egyenlőtlenség némileg sérelmezhető volt, elvégre Tomi fiam egy fillérrel se szakított le kisebb apanázst, mint Enikő. Protestálásom azonban félre lett tolva azzal, hogy Enikő édesanyja, hogy is mondjam, szóval idegileg erősen megviselt. Ki nem? – vágtam vissza – ebben a zaklatott, hülye világban. Aztán kiderült, hogy igazságtalan vagyok.

Ugyanis Enikő imádott és nagyra becsült nagymamája, illetve nagynénikéje, akik esetünkben egy és ugyanazon személy, lány korában teherbe esett. Igaz, akkoriban anyának szülni kötelesség volt, lánynak szülni pedig dicsőség, de a nagymama-nagynéni ezt nem így fogta fel. Szülni szült, de nem érezte dicsőségnek. Következésképpen isteni ötlete támadt, felköltözött Budapestre és környezetében kislányát kinevezte édes húgának.

Így esett, hogy Enikő édesanyjának nem volt édesanyja, csak egy nővére és ebben az tévhitben telt el gyermekkora. Nem csoda, hogy idegei erősen meg voltak viselve. Az meg már csak hab a tortán, hogy egy idegileg erősen megviselt mamának a leánya rendszerint szintén idegileg erősen megviselt lesz. Lett is. Néhány év házasság után minden vagyonával együtt bevonult egy törpe szektába, és ezzel még jól is járt. Lássuk csak!

Egy Edit nevű kamaszlány volt olyan hülye, hogy zsidó létére 1943-ban háborúellenes röplapokat osztogatott az utcán. Természetesen haláltáborban végezte, de 19 évesen még azt is túl lehet élni. Túl is élte. Viszont jó lóra tett. Rákosi alatt mindenfajta végzettség nélkül vállalati igazgatót csináltak belőle, amihez járt volna egy szép villa is a Rózsadombon jó sok szobával. Ennek csak egyetlen feltétele volt, négy darab gyerek.

Mai pénzben egy milliárdot érő villáért mit meg nem tesz az ember! Ha csak két gyerek van, fogadunk hozzá kettőt örökbe. Micsoda remekbe szabott négygyerekes szocialista család!

Aztán az évek szálltak, mint a percek (írta volt Faludy) és vérének harmatával a négy közül az egynek nem irgalmazott Jézus herceg. Az örökbe fogadott Imre egy szép napon nem tért haza. Nem volt már rá szükség, tehát a kutya se kereste. A rendszerváltás után a hajdan kiutalt villát a benne lakó négygyerekes anyuka bagóért megvehette. Ne legyünk igazságtalanok, nem ő volt az egyetlen.

Aztán hosszú évek múltán az anyai szeretet eme díszpéldánya kapott egy értesítést a rendőrségtől, hogy Gergely Imre hajléktalan csavargó holttestét szíveskedjen azonosítani. Edit ezt kötelességszerűen megtette, az egymilliárdos szocialista juttatásba ez még belefért.

Könnyen ki lehet találni, hogy ezek elszigetelt esetek, de nem annyira. Manapság hatalmas divat a válás és az újra házasodás. Ezzel együtt jár, hogy a második házasságba visznek a nők egy gyereket a korábbi házasságból, majd a bebiztosítás végett gyorsan vállalnak egy újabb gyereket. Az első gyereket elkezdik utálni az időközben alaposan megutált első férj miatt, a nevelő papa pedig miért szeretné azt, akit nem ő nemzett. A helyes megoldás az lenne, ha az anyuka az első gyermekénél pótolná az apuka hiányát, de erről legtöbbször szó se lehet.

Aztán ott vannak azok az anyukák, akik karrierépítés miatt alaposan elhanyagolják a gyermekeiket. Erre példát meglehetősen sokat láttam. Így aztán nekem kifejezetten allergiám van az olyan popzenére, ahol könnybelábadó szemekkel dicsérnek egy édesanyát. A dicsérhető édesanyákból egyre inkább hiánycikk lesz.

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_____________________________________

Tibor bá’ csodálatos női

A középmagas, fiatalon is már tar kopasz Soós Laci arcára rá volt írva, hogy éjjel-nappal csak dugna. Ausztráliai végcéllal nem is indult el Pestről nő nélkül, vitte magával Katit, a törékeny, nádszálderekú feleségét is. Soós Laci nemcsak az ágyban volt szuper aktív, hanem nappal is, kinn az életben, egyszerre három cégnek is az ügynökeként reggeltől estig rótta a város utcáit.

Kati, a felesége egész nap a testét ápolta, és maximum arra volt képes, hogy estére némi meleg ételt tegyen az asztalra. Ez elsősorban azért volt furcsa, mert a kezdet kezdetén mindenki úgy tép, mint az őrült. Férj, feleség egyaránt. Puszta seggel szomorú az élet egy olyan városban, ahol a jólét kiül mindenki arcára.

Soósék szívesen láttak vendégeket minden este. Mi, egyedül élő hímek falkákban jártunk hozzájuk felzabálni a kekszet, beszlopálni a hűtött sört, meg legelészni Kati karcsú derekán és egyéb anatómiai látványosságain. Sokszor hamarabb érkeztünk haza, mint a férj. Lacit ez láthatóan nem zavarta. Az éjszaka az övé volt.

Nem vagyok az apró részletek kényes, sas-szemű, megfigyelője, de volt a vendégek és a házigazda között más, szembetűnő különbség is. Mi lezser pólóingben jártunk, ezzel szemben Soós Lacin mindig vasalt hófehér ing volt. Ja, barátom, nem könnyű az ügynök dolga. Izzadt is eleget a nyakkendő alatt.

Már hetek óta jártunk Soósék nyakára, gyakorlatilag éjjel-nappal, amikor felmerült bennem a kérdés, ki és mikor vasalja ezeket a makulátlan fehér ingeket, amik Lacinak gyakorlatilag munkaruhát jelentettek. Egyik este aztán feltettem az egyszerű kérdést: – Gyerekek, ki vasalja ezt a rengeteg inget? – A kérdésre határozott csend volt a válasz, ami a témát még izgalmasabbá tette. Vidáman feszegettem tovább a dolgot. Így aztán Laci egyre vörösebb lett, míg Kati szemében a dac egyre határozottabb. Végre Laci visszafogott hangon közölte a társasággal, hogy hitvesének gyenge a szíve, billentyű meg ez meg az, stb.

Így persze érthető. Akkor még nem tudtam, hogy a dög lusta feleségek rendszerint szívbillentyű-tágulásban szenvednek ötven-hatvan éven át, és ugyanannyi ideig lebegnek élet és halál között, mielőtt elhunynának, általában végelgyengülésben, minimum tíz évvel agyonhajszolt férjük halála után.

Nagy ártatlanul azt azért még megkérdeztem, hogy hát akkor ki vasal, mert ugye Laci egész nap a várost rója, este meg velünk iszik, éjszaka meg már csak nem vasal, mert ha már éjszakája sincs, akkor mi a fenének hajt egész nap.

Kiderült, hogy senki sem vasal, és így a hangulat elég kínossá vált, főleg amikor az után érdeklődtem, miként érik el a makulátlan tiszta ingek meg nem szakadó sorozatát. Laci végül rádöbbent a dolog megúszhatatlanságára. Kénytelen volt előadni a teljes sztorit. Inget tehát nem vasal senki, és mivel az ausztrál klíma miatt minden nap kell egy tiszta ing, Laci minden héten vesz hat darab vadonatúj inget.

Ezt egyszerűen nem akartam első hallásra elhinni, ha másért nem, hát azért, mert egész eddigi életemben nem volt összesen hat ingem. Erre Laci, aki addigra teljesen megkönnyebbült, hogy a nagy családi titok végül is napvilágot látott, karon ragadott, és kicipelt az előszobába. Megálltunk egy plafonig érő gardrób előtt. Laci kinyitotta a szekrény ajtaját, engem pedig a fuldoklásig elárasztott több száz szennyes ing.

Az eset után a Soóséknál eltöltött esték hangulata többé nem volt az igazi. A társaság szét is bomlott röpke napok alatt. Később hallottam, hogy Soósék szétváltak. Kati halálosan unta az egymás után átdugott éjszakák meg nem szűnő sorozatát. Laci pedig az inghegy folyamatos növekedésével nem tudott megbékélni.

Kati átlovagolt egy nála harminc évvel idősebb hapsira, aki szenvedélyesen átaludta az éjszakát, nem hordott inget, és főleg nem ügynök volt, hanem neki voltak ügynökei.

Laci sem maradt sokáig egyedül, erről személyesen győződtem meg. Hat hét sem telhetett el azt követve, hogy az inglavina maga alá sodort, amikor egy délután beugrottam hozzá. Alig tudtam megállni, hogy ne nevessek. A szoba közepén egy óriási halom kimosott fehér ing hevert, mögötte egy nő állt, plusz egy vasalódeszka. A nő természetesen vasalt. Robosztus német állat volt az istenadta. Ahogy én néztem a dolgot, nem csak a vasalás nem tudott rajta kifogni.

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_____________________________________

Tibor bá’ csodálatos női

A nyolcvanas évek elején Erdélybe látogattunk. Jó sokáig időztünk a Szent Anna tó körül, és mire elindultunk egészen besötétedett. Visszafelé jövet a semmi kellős közepén egy magányos nő bandukolt és a reflektor fényében bizonytalankodó mozdulatokkal stoppolni próbált. Természetesen bevettük a kocsiba és egészen Csíkszeredáig vittük, ahol szállást akartunk magunknak keresni. Csíkszeredáig az út jó néhány kilométer, az utak minősége miatt a sebesség alacsony, szóval volt idő az összeismerkedésre. A végén ő szerzett nekünk szállást egyetlen éjszakára az elvált nővérénél.

Háziasszonyunk, aki különben hivatását tekintve ápolónő volt, másnap az istennek se akart utunkra engedni, amit elsőre szélsőséges vendégszeretetnek vettem, de a végén kiderült, hogy nem egészen erről van szó. Nem részletezem a dolgot, az Irén névre hallgató hölgy, bakfis lányával együtt át akart telepedni Magyarországra, ami akkoriban nem volt túl könnyű dolog. Oknak az idő előtti megözvegyülését nevezte meg. Teljes erejében lévő tornatanár férje egyik napról a másikra elhunyt.

Mérlegelve a helyzetet, – a milyen hülye vagyok – belevágtam a dologba. Néhány hét alatt „kerítettem” egy férjjelöltet Magyarországon, mert az áttelepülés kizárólag házasság útján volt lehetséges. Aztán még néhány hónap, amihez már természetesen nem volt semmi közöm, és Irén, Gabi lányával együtt már itt is voltak. Kiderült, hogy az erdélyi ápolónőképzés több száz százalékkal alaposabb, mint a magyarországi, de ezt itt nem méltányolták. Ezért aztán csak egy elfekvőben talált magának alkalmazást, ahol a szakmailag a legjelentéktelenebb munkát bízták rá, természetesen jelentéktelen fizetésért.

Ennek ellenére az erdélyi anya és lánya mégiscsak sínen voltak, de azért levelezés útján tartottuk a kapcsolatot, mert a magyar férjjel Veszprémben laktak, én meg ugye Budapesten. Aztán teltek a hónapok és a nem túl idős férj átszenderült a másvilágra. Na ekkor derült ki, hogy a ház, amiben laktak, nem a férj nevén volt. Irén és lánya földönfutókká váltak.

Helyesbítek, váltak volna, de az elfekvőben elfeküdt egy nem túl idős, de eléggé beteg nő, akit férje naponta látogatott. Isten pedig közbeszólt. Amikor kiderült, hogy az elhunyt férj házához Irén nővérnek semmi köze, az elfekvő hölgy hirtelen elhalálozott, akinek a megözvegyült férje felajánlotta lakásának felét ingyenes albérlet céljából. Aztán ez az albérleti viszony szinte percek alatt valahogy átváltozott élettársi viszonnyá, mely tényt Irén nem győzte közölni fűvel és fával.

Az előbb emlegetett Isten azonban mindig jelen van, így történt, hogy Miklóst, az élettársat két nap alatt elvitte egy megfázás. A temetésre eljöttek a más városban lakó nagykorú gyermekek is, akik közölték Irénnel, hogy vége az albérletnek. Irén azonban beintett. Az ő álláspontja szerint az albérletnek már réges-régen vége, sőt most már az élettársi viszonynak is, de nem következmények nélkül. Pinahasználati alapon igényt tartott a lakásra.

Azt már mondani se kell, hogy per lett a dolog vége, aminek végkifejlete egyezségbe torkolt és Irén immáron főbérlővé vált. Élete szinte már boldognak volt mondható. Önálló lakás, kiházasított lány, jó beosztás a füredi szívkórházban. Szóval minden volt, csak még egy kellően fejhető férj kellett volna.

Közben ez a fránya Isten megint a segítségére sietett. Akkoriba hívott fel Soos Imre barátom Ausztráliából, hogy két infarktus után visszavonult az üzleti életből, hazajön Magyarországra nősülési szándékkal. Mivel Irén és Imre között volt vagy 15 év kor- és vagy 2 millió dollár anyagi különbség, összehozás végett Imrét feleségem és én egy kora nyári hétvégé levittük Veszprémbe.

A dolog zötyögve ment. Imre fél fejjel volt alacsonyabb Irénnél, amit Irén fanyalogva fogadott. Hamarosan közék ült a meglehetősen hűvös közöny és csendben vártuk immáron mind a négyen, hogy elteljen a nap és mi, a látogatók, visszamenjünk Pestre. Ekkor azonban egy turisztikai látvány miatt Imre felment 6 lépcsőfokot, aminek a végén zilálva kezdte venni a levegőt. Erre Irén arca felvirult és boldog elégedettséggel fordult felém,

• Te ez az Imre szíves.
• Persze – válaszoltam – volt már két infarktusa.
• Ezt eddig mért nem mondtad – kérdezte szemrehányóan.
• Gondoltam majd megbeszélitek, amikor rákerül a sor.

Mert hát ki a fene tud egy elfekvőben, elfektetéshez szokott ápolónő fejével gondolkodni. Csakhogy a szituáció varázsütésre megváltozott. Irén heves udvarlásba kezdett. Igen ez a helyes kifejezés. Irén udvarolt: így Imre, úgy Imre, ugye te nem mész vissza Pestre a Tiborékkal. Ha kell, kivehetek néhány nap szabadságot is.

Micsoda metamorfózis! Nem akartam hinni a fülemnek. Nézek a feleségemre, aki alig bírja visszatartani a kuncogását.

• Te érted ezt? – kíváncsiskodom.
• Értem hát.
• Hát akkor mi van?
• Mi van, mi van? Irén halált szimatol.
• Halált? – képedtem el.

A gyors változást Imre is észrevette és határozottan közölte, hogy jön velünk vissza Pestre, mert másnap reggel van egy fontos találkozója. Ami azt illeti volt is, életében utoljára.

______________________________________________________________

Imre másnap reggel rosszul lett, kihívta a mentőket. Hatodik emeleti bérelt lakásából még kiszólt a ház elé érkező mentőknek, hogy nyitva hagyta az előszoba ajtót. A felérkező mentők már nem tudták újraéleszteni. Irénnel telefonon tudattam a tény, aki „hogy én milyen kurva peches vagyok” felkiáltás után lecsapta a kagylót.

______________________________________________________________
______________________________________________________________
____________________________________

Tibor bá’ csodálatos női online

Somló Péter egyke létére 12 évesen elveszítette édesapját, aki valamelyik haláltáborban találkozott ki nem érdemelt sorsával. Péter és édesanyja, Zsuzsi néni „imádták” egymást, hiszen egymáson kívül nem volt senkijük se. Péter 22 évesen találkozott egy néhány évvel idősebb, Ági nevű, harmadosztályú színésznőcskével, aki édesanyjának nagyon nem tetszett. „Nem hozzád való!” Péter számára édesanyja kívánsága paranccsal volt egyenlő. Ezért aztán Ágival közölte, hogy „vége”. Ági azt mondta, hogy egy kapcsolat csak úgy maradhat fenn, ha mind a ketten akarják, ha vége, akkor vége, csak….. – Csak valamit nem értek – tette hozzá. – Édesanyád engem sosem látott, még egy mondatot se váltottunk, hogy alakulhatott ki rólam véleménye?

Péter okos fiú volt, és ez egy logikus gondolatnak tűnt. Meg is kérte édesanyját, hogy mielőtt szakít, legyen szíves legalább egyszer találkozzon Ágival. Ez megtörtént, ami után Zsuzsi néni még jobban tiltakozott, mint a találkozás előtt. Péter tehát szakított, méghozzá egy világosan és udvariasan megírt levél formájában.

Ági felhívta telefonon, és azt mondta, hogy tiszteletben tartja szakítási szándékát, de szeretne neki valamit személyesen mondani, még utoljára. Rutinos férfiak természetesen ismerik ezt az „utoljára” kitételt, de hát Péterről minden volt mondható, csak az nem, hogy rutinos. Létrejött tehát egy mindent lezáró „utolsó” találkozás, ahol Ági elmondta, hogy Péter édesanyja milyen mély benyomást gyakorolt rá: gyönyörű nő, okos, intelligens és érti, hogy tulajdonképpen aggódik a fiáért, ami egy nagyon szép anyai tulajdonság. – Ha anya lennék, – tette hozzá – én is félteném a fiamat, de édesanyád engem félreismer.

Péter ezt természetesen elmondta az édesanyjának, aki felcsattant „azt ígérted, hogy azzal a büdös kurvával többé nem találkozol.” Ági természetesen nem hagyta magát, és talált alkalmat arra, hogy minden sértegetés ellenére Zsuzsi nénit állandóan dicsérje, mit dicsérje, szinte rajongjon érte. Ekkor már borítékolni lehetett volna, hogy a csatát Ági fogja megnyerni. Meg is nyerte. Péter a megoldhatatlannak látszó konfliktusból úgy bújt ki, hogy 1956-ban Ágival együtt (szinte búcsú nélkül) elhagyta hazáját és vele együtt imádott édesanyját is.

Az ifjú pár Londonban összeesküdött, majd átrepültek Ausztráliába. Péter, mint végzett elektromérnök, nem lebecsülendő angol tudással minden gond nélkül el tudott helyezkedni egy hatalmas kutatócégnél, és nagyon jól keresett. Ági is elhelyezkedett. Szinte az első perctől fogva béreltek egy tengerparti villát Sydney-től északra egy csodás peremvárosban, „mindössze” az ausztrál minimumbérért. Minden szép és jó lett volna, de a magyarok között dúló „nőhiány” miatt Ágiról kiderült, hogy a házastársi hűség egyáltalán nem része alaptermészetének. Magyarul Zsuzsi néni előérzete csalhatatlannak bizonyult. Egyébként pedig szeretett teherbe esni, ami esetenként, az abortusztilalomra való tekintettel, hatalmas összeggel terhelte meg a háztartást. Péter sokat búslakodott, és persze eszébe jutott kissé cserbenhagyott édesanyja is. A megoldás kézenfekvő volt. Zsuzsi néni, aki akkor már nyugdíjas volt, telepedjen át Ausztráliába.

Péter édesanyja kapva kapott a lehetőségen, és elkezdte az áttelepüléssel járó ügyintézést, miközben értékeit iparkodott suba alatt eladni. Mivel régebben jól menő kereskedők voltak, a még mindig fellelhető és értékesíthető vagyontárgyakért jelentős összeget kapott. Gondot csak az átmentés jelentett. Végül Zsuzsi néni minden értéke briliánsban végezte, amit könnyű volt kivinni magával Ausztráliába. Csakhogy az átváltások mindig vesztességgel járnak, így a végeredmény szép összegnek számított, de már nem volt egy vagyon.

Bármily jól is keresett Péter, a majdhogy nem rendszeressé vált abortuszok felborították az egyensúlyt, következésképpen azok ellenértéke az áttelepült anyós vagyonából lett kiegyenlítve.

Zsuzsi néni a boldogságtól nem szállt fel a mennyekbe: egyfelől, mert unokát is szeretett volna, másfelől egy teljes élet munkájának összegyűjtött eredménye gyors tempóban készült kámforrá válni. Amikor pedig tudomására jutott Ági sorozatos hűtlensége, egyenesen kiborult, mert biztosra vette, hogy menye nem is a fiától esik állandóan teherbe.

Ilyen körülmények között eljött az a pillanat, amikor Zsuzsi néni átadta fiának az utolsó „fillérjét” az immáron bevett szokásnak nevezhető költség kiegyenlítése végett, aminek ellenszolgáltatását Ági még aznap igénybe is vette.

Két nappal később Péter felhívta édesanyját, hogy közölje, a műtét, mint mindig, most is komplikációk nélkül ért véget, és miden a legnagyobb rendben van. Zsuzsi néni egy kicsit tépelődött, hogy megemlítse-e, s a végén úgy döntött, hogy okosabb, ha közli fiával, nincs több pénze, ennek megfelelően „intézzék” életüket. Péter halkan felnevetett, és azt mondta, nem is lesz rá szükség, mert Ágival eldöntötték, hogy a következő gyereket megtartják. Zsuzsi néni a boldogságtól egy halk sikolyt hallatott, de elbúcsúzás után elfogta a kétely, mi lesz, ha Ági nem hagy fel a korábbi gyakorlattal, és csak az isten lesz a megmondhatója, ki a gyerek apja. Mindegy, zárta le magában a vitát, fő, hogy lesz unoka.

Aztán teltek a hetek, a hónapok és semmi hír a család gyarapodásáról. Eltelt már egy év is, amikor Zsuzsi néni némi bátortalansággal a hangjában megkérdezte fiát, hogyan is áll a helyzet. Mikor jön már az unoka. Fia azt válaszolta, hogy már egy éve nem védekeznek, de Ági nem esik teherbe.

Elmúlt még egy fél év, amikor Péter végre elvitte feleségét a már régről ismert nőgyógyászhoz, aki megállapította, hogy Áginak soha az életben nem lesz már szüksége abortuszra, egyszerűen azért, mert teherbe se fog esni.

_______________________________________________________________

Somló Péter a végén elvált Ágitól, és újranősült. Zsuzsi néni meghalt. Az új feleség egy német nő volt, amit a kívülállóknak nehéz volt megemészteni, mert a háborús meghurcolások miatt Péter soha az életben még egyszer át nem lépte szülőföldje határait. Magyarországon maradt gyerekkori barátaival csak Bécsben volt hajlandó találkozni. Viszont Ági viselt dolgai miatt másik zsidó feleségből se kért. Aztán fia született, és még évtizedekkel később is azonnal megszakította a baráti kapcsolatot azzal, aki Ági nevét előtte kiejtette a száján.

_______________________________________________________________
_______________________________________________________________
________________________________________

Tibor bá’ csodálatos női online

Karcsi barátom sokáig húzta, de a végén ő is beadta a derekát, 38 éves korában feleségül vette Bertát. Senki sem csodálkozott, mert Berta fiatal volt, csinos, és még házias is. Persze azért neki is voltak gyenge pontjai, a kényelmet jobban szerette, mint a tisztaságot. Na nem nagyon, csak mérsékelten, egy-egy pókhálót például hetekig nem vett észre a lakás különböző zugaiban, de azért főzés előtt megmosta a kezét, minden este lezuhanyozott, és naponta háromszor mosott fogat. Minden esetre a magyar átlagot 200 százalékkal felülmúlta, mert ha jól emlékszem országunkban évente 2,8 kg/fő pipereszappant vásárol a lakosság.

Szóval Berta ezen renyhe tisztasághiányát (azaz néhány felesleges pókhálót) Karcsi nem is nagyon érzékelte volna, ha édesanyja (az a hölgy, aki Berta anyósának vallhatta magát) nem ragad meg minden alkalmat, hogy rámutasson.

Lássunk néhány példát! Vasárnapi ebéd előtt: „Nálunk az a szokás, hogy ha vendéget hívunk, akkor tiszta abroszt terítünk az asztalra.” Leves evés közben: „A petrezselymet leforráztad mielőtt a levesbe tetted, mert én úgy szoktam. Sosem lehet tudni milyen bogarak vannak rajta.” Főétel feltálalása után: „Nem akarlak megsérteni drága Bertám, de én ebből a húsból nem kérek, mert olyan állott szaga van.”

A drága mama (illetve egyre kevésbé szeretett anyós) találékonysága ezekkel korán se merült ki. Mielőtt a menye lakásában leült volna egy székre, előtte ujját gondosan végighúzta az ülőkén, nem poros-e véletlenül. Az ablakon kitekintve megjegyezte, milyen szép innen a kilátás, majd egy kérdéssel folytatta: „a függönyt mikor mostátok ki utoljára?”

A hónapokon keresztül tartó hadjárat azonban nem hozta meg a tervezett hatást. Karcsi érzelmei Bertával kapcsolatban a legkisebb mértékben se csökkentek, ami elsősorban Berta véget nem érő türelmének volt köszönhető. Berta a tizenkettedik menetben is állta a sarat, egyszerűen nem lehetett kiütni. Ekkor az anyós rátett még egy lapáttal, a következő családi ebédnél csak finnyásan piszkálta az ételt és kijelentette, hogy nem éhes, majd hozzátette ez a félig sült hús teljesen elvette az étvágyát. Karcsi és Berta egymásra néztek, majd témát se váltva, csendben beszélgettek tovább.

Ami azt illeti az egyre aktívabb anyós nem esett kétségbe, tovább bővítette eszköztárát. Közölte fiával, hogy többet ne is hívják vasárnapi ebédre, mert az ő gyomra nincs hozzászokva a moslékhoz, és ebben a korban már nem is várható el tőle az ízlésváltás. Egyébként fiát biztosította róla, hogy a szerelem vakságával tökéletesen tisztában van, sőt meg is érti. Nincs tehát harag, de ha fenn kívánja vele tartani a szülői kapcsolatot, akkor az egyetlen megoldás, hogy az időnként összehozott közös ebédet ő adja.

Eljött tehát a nagy nap, amikor a drága mama szolgálhatta fel az ünnepi ebédet, amit Berta nem győzött dicsérni a levestől kezdve a húsételen át, egészen a mártásig. A vendéglátó a véget nem érő dicséreteket könnyedén besöpörte és egy külön kis előadást tartott, hogy az ízletes ebéd legfőbb titka a higiénia maradéktalan betartása, miközben szúrós szemeit Bertára szegezte, és mivel a várt hatás elmaradt, következett az utolsó menü pont a feketekávé és a hozzátartozó foszlós kalács, mely utóbbi a kedves mama specialitásának számított.

Berta kivett egy szeletet a tálból és lassú alapossággal rágcsálni kezdte a hosszú lére főzött babkávé kortyolgatása mellett. Ám a harmadik harapás után szemeit mereven a harapás helyére tapasztva, hangjában enyhe meglepetéssel feltette a kérdés

• Mi ez a fekete a kalácsban?
• Biztos egy szem mazsola – válaszolt anyósa a mindentudás fölényével.
• Na jó – folytatta Berta – de miért van neki lába?

A tökéletesen jogos kérdés elhangzása után a tisztaság koronázatlan királynője Berta kezéből kikapta az inkrimináló kalácsdarabot és fülig vörösödve kivágtatott vele a konyhába. A magukra maradt fiatalok folytatták a fesztelen csevegést.

• Nagyon szeretem az anyámat, de már épp ideje volt, hogy letörjük a szarvát.
• Igen – válaszolta Berta – és köszönöm, hogy mellém álltál.
• Az csak természetes – csókolta meg hitvesét Karcsi – de áruld el, honnan szereztél be egy svábbogarat?
• Ez ma már nem probléma – árulta el Berta – minden kisállat boltban dekára lehet kapni. Ezzel etetik a gyíkokat. Tudod, ma az a dívat, akinek nincs anyósa, az hüllőt tart helyette.
• ___________________________________________________________
  ___________________________________________________________
  _________________________________________

Tibor bá’ csodálatos női

A külföldiek véleménye szerint a magyar egy nehezen tanulható, nagyon nehéz nyelv. Ezzel szemben szerintem könnyen megtanulható, mert én 4 éves koromban már folyékonyan beszéltem, közel tökéletes nyelvtannal. Ha-ha-ha. Viszont ha a magyar tényleg nehezen tanulható, akkor ez azt jelenti, hogy nekünk meg minden más nyelv nehezen tanulható. Ez biztos igaz, mert a magyar nők százszámra akarnak kifogni külföldi férjet (a fene tudja miért), de idegen nyelvet megtanulni azt nem. Az istennek sem.

Pontosan ilyen magyar nő volt apám húgának a lánya, vagyis az akkor 18 éves unokahúgom. Állandóan azért ette a fene, hogy mutassak be neki külföldit. Munkahelyi beosztásomból kifolyólag ez különösebb nehézségbe nem ütközött, de Ibolya a mosolygáson kívül mást produkálni nemigen tudott, legalábbis nem ágyon kívüli állapotban. Persze ilyenkor jön közbe a tolmácsolás, de intimebb helyzetbe kerülve ez törvényszerűen elmarad, márpedig intimebb helyzetek nélkül a XX. században nemigen kötöttek házasságot.

Ibolya figyelmét ezerszer felhívtam a tényre, miszerint minimális angoltudás nélkül még egy közel keleti (egye fene, leírom), még egy koszos, evőeszközt nem ismerő, büfögő arab férjet se tud összeszedni, nemhogy egy olyan angol mérnököt, aki az én látókörömön belül esett. Mindhiába, Ibolya makacsul tartotta magát távol az idegen nyelv tanulásának még a gondolatától is. Ezzel szemben nyaggatása nem ismert határt, hogy hozzam őt össze külföldiekkel.

Unokahúgom szerintem indokolatlan kérését ennek ellenére, a lehetőségekhez képest maradéktalanul teljesítettem, mert a másik oldal, vagyis a hazánkban tartózkodó üzletemberek hasonló kéréssel ostromoltak, mutassak be nekik fiatal magyar nőket. Érdekes módon a nyelvtudás hiánya, a kommunikációs lehetőség teljes csődje, őket se érdekelte. Úgy látszik, van olyan emberi tevékenység, amiben a félreértés legkisebb veszélye nélkül is egyet lehet érteni.

Egyszer aztán egy bemutatandó külföldi úr késése miatt volt egy kis időnk arra, hogy négyszemközt Ibolyát kifaggassam passzivitása felől. Az őszinte válasz rendkívül logikusnak hatott. Ezek szerint, mivel fogalma sincs, ki fogja elvenni a feleségül és élete hátralévő részét, úgy kábé 60 évet, hol fogja eltölteni, addig nem kezd el nyelvet tanulni, amíg nem tudja melyiket érdemes.

Lefordítva magyarra ez azt jelenti, hogy Ibolyának tökéletesen mindegy volt, hogy Pakisztánban, Kanadában vagy esetleg Brazíliában fog-e a végén kikötni. Azóta se tudom eldönteni, hogy ez nagyfokú hülyeségből, vagy lelki sivárságból adódik-e.

Ibolya a végén egy bécsi társasutazás során kint ragadt Ausztriában és egy magyar emigráns felesége lett. Harminc bécsi év után a Guten Tagon kívül megtanult még kábé 20 német szót. Időnként hazalátogat Magyarországra, erős akcentus­sal beszéli anyanyelvét és dupla borravalót ad a pincéreknek.

______________________________________________________________
______________________________________________________________
___________________________________________

Tibor bá’ csodálatos női online

Nyolc-tízéves korom között a Bezerédj utcában laktunk, ami a VIII. kerületben a Rákóczi úttal futott közvetlenül párhuzamban. Kis, csendes utca volt, minimális forgalommal. Naponta csak néhány lovaskocsi ment át rajta, amikor kenyeret szállítottak a házunk földszintjén lévő fűszereshez[1] vagy az utcára nyíló borpincébe hoztak vagy éppen vittek bort hordószámra. Személygépkocsi ritkán tévedt arra, jó esetben hetente egyszer.

Békének álcázott háborús idők voltak. Reggel anyám kinyitotta az ajtót,a küszöbről bevette az odahelyezett liter tejet, és egy stanicliba rakott 6 zsömlét, amiből percek alatt reggeli lett. Az „elemi népiskola” hat házzal volt odébb a sarkon túl, ahonnan déli tizenkettőkor már haza is engedtek. Ebéd után miénk volt az utca, meg az egymással szemben álló két ház udvara, ahová drótostótok, verklisek és utcai mutatványosok tértek be, cselédlányok verték prakkerekkel a szőnyeget, a vice felmosta a követ, a házmester pedig oda állt ki pörölni velünk, mert szerinte túl hangosan kiabáltunk.

Na, akkor egy kicsit megszeppentünk és vagy kibaktattunk a Tisza Kálmán térre, ahol a háborúra való tekintettel virágok helyett káposztát termeltek az ágyásokban, vagy csendben legyeket kezdtünk fogdosni a ház napos oldalán, azon versenyezve, ki talál nagyobbat. Ha valamelyikünk valahogy szert tett egy igazi játékra, úgy értem olyanra, amit boltban lehetett kapni, akkor a többiek napokig jártak csodájára. Persze találtunk magunknak egyéb szórakozást is.

A szemben lévő házban lakott Pötyi, egy nálam másfél évvel fiatalabb, vörös hajú, szeplős kislány, aki egy alkalommal megfogta a kezem, és elhúzott a hátsó lépcsőhöz, amit csak a cselédlányok használtak. Amikor megérkeztünk a „titkos” helyre, Pötyi a fülemhez hajolt és azt súgta, legyünk szerelmesek. Részemre a dolog rendkívül izgalmasnak tűnt, ezért aztán azonnal beleegyeztem. Akkor most mától kezdve szerelmesek vagyunk – jelentette ki Pötyi. Igen, igen – válaszoltam nagy lelkesen, de itt megakadtam, mert fogalmam se volt, hogy ez a gyakorlatban mit jelent, de Pötyi megmagyarázta – ezentúl azt kell tenned, amit én mondok.

Ez ugyan egy kicsit fenyegetőnek tűnt, de ha ez az ára a szerelemnek, akkor ezt el kell fogadni. Végül is anyámtól többször hallottam, hogy apám minden jött-ment kurvába beleszeret, ami ezek szerint egy elfogadott dolog lehetett.

Kölcsönös szerelmünk első tettét természetesen Pötyi találta ki. Elvitt, a felnőtt szemmel megítélve, tőlünk nem túl messze lévő Rókus-kórház templomához, aminek falán be volt jelölve az l838-as árvíz szintje, és a bejárati kapu mellé felállított kőkereszt talpánál tömegesen égtek gyertyák, amiket a betegek hozzátartozói gyújtottak meg előttem akkor még ismeretlen okból kifolyólag. Pötyi szerint a feladatunk a lefolyt viasz összegyűjtése volt.

A viaszgyűjtő tevékenységbe alaposan belemelegedtünk, mígnem arra lettem figyelmes, hogy besötétedett, és egy idősebb néni ránk is szólt, „gyereknek ilyenkor már otthon a helye”. Így aztán a hatalmas viaszgolyóval megindultunk hazafelé. A kapuban elváltunk, Pötyi magához vette a közös zsákmányt, gyorsan az arcomra nyomott egy puszit és beszaladt a házukba. Én meg hazakullogtam.

Anyám, akinek halovány fogalma sem volt a modern gyereknevelésről, nem sokat teketóriázott, lekent két hatalmas pofont, majd megkérdezte, hol voltam mostanáig. Nagy bőgés közepette már éppen el akartam szipogni, mi történt, amikor kiderült, hogy a ruhám csupa viasz, ami miatt még kaptam kettőt, ez alkalommal a fenekemre. A faggatás csak ez után jött, így aztán az is kiderült, hogy ki csábított a rossz útra, és persze az is, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Ekkor anyám hangja megenyhült, még el is nevette magát.

Amint abbahagyta a nevetést, azt is megtudtam, hogy Pötyi anyja egy büdös kurva, akitől a lánya csak rosszat tanulhat, és jobban tenném, ha kerülném a társaságát. Ezzel aztán pont került a dolog végére.

Másnap első dolgom volt, hogy Pötyivel közöljem, én már nem vagyok belé szerelemes, és az egész egy nagy hülyeség. Különben is: elegem van a nőkből. Pötyi tudomásul vette a bejelentésemet, és csak annyit sziszegett kissé hiányos tejfogai között, hogy „ezt még megbánod”, és ezzel sarkon fordult. Én meg arra gondoltam, találjon magának másik szerelmet, pofozza fel az anyja azt a fiút, én nem kérek belőle többet. Ebből is látszik, hogy már 9 évesen is tudtam racionális döntéseket hozni.

Aztán jött az ősz, az iskola, és engem bedugtak egy internátusba, nemigen adódott alkalom, hogy Pötyivel elássuk a csatabárdot, főleg, mert időközben szüleim elköltöztek a Bezerédj utcából, meg aztán eléggé turbulens események következtek.

A háborút követve az évek egymás után teltek, mígnem 20 éves koromban behívtak katonának. Az időpont 1954, ami a szovjetrendszer leutánzásának csúcsa lehetett. A Magyar Néphadsereg egyenruhája egy az egyben megegyezett a Vörös Hadseregével, de még a kiképzési rend is. Egyáltalán nem voltak tekintettel arra, hogy nálunk a társadalmi hagyományok messze eltértek az orosz népétől. Ezért aztán a katonaság rosszabb volt a börtönbüntetésnél. Olyan hülye elvek uralkodtak, mint: Jobb békében tíz liter izzadság, mint háborúban egy deci vér. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy 40 kilométert gyalogoltunk 30 kilós felszereléssel, mínusz 19 fokos hidegben, felhajtott fülvédővel, amit csak mínusz 20 foknál lehetett lehajtani.

Szovjet mintára a közkatona megalázása tudatos kiképzési elv volt, mert a közlegényt ágyútölteléknek tekintették. Ennek eszközei közé tartozott a kopaszra nyírás és a láb díszlépésben való csapkodása egy tiszt megpillantása esetén, de ide tartozott a legénység minél tökéletesebb elszigetelése a családtól és a civil társadalomtól. Nem csoda, hogy sorainkban az eltávozás és a civilekkel való kapcsolattartás irgalmatlan mértékben felértékelődött, és éjjel-nappal a fellazulás kiskapuit kerestük.

Egyik ilyen kiskapu az egészségügy volt. Húszéves korban az ember ritkán betegszik meg, de előfordul, pláne, ha az minden vágya. A szovjet minta szerint reggel lehetett jelentkezni a gyengélkedőre. A jelentkezőket egy tiszthelyettes felvitte a gyengélkedőre, ahol egy felcser várt minket, akivel közöltük a panaszunkat. Ezt követően a felcser döntött a sorsunk felett. Néhány hónap katonáskodás után nekem szerencsére kilyukadt a fogam, amikor már ki-kiengedtek egy-egy hétvégén, de hol volt az még az igazi civil élettől.

Egy lyukas fog megjelenését minden épkézláb ember tragédiának fog fel, de nem mi. Ugyanis a felcser belenézett a szánkba, és miután konstatálta a lyukat, nem tehetett mást, mint kiküldött a Gorkij Fasorban lévő honvédségi rendelőintézetbe, ahol ellátás után utunkra engedtek. Igen ám, de ez reggel 9-10 körül volt, és a laktanyába elég volt visszamenni délután 4-re. Micsoda különbség! Ebbe a néhány órába belefért egy mozi, egy kis picsi-pacsi meg miegymás, ha valakinek volt olyan csaja, aki némi „félrelépéssel” megfűszerezve megpróbálta kivárni a leszerelést.

Na szóval, kilyukadt az egyik fogam, és már mehettem is a Gorkij fasorba, ahol minden orvos minimum alezredes volt, csak persze egyenruha helyett fehér köpenyben. Beadtam az egészségügyi könyvem, és szép csendben vártam a padon, hogy majd sorra kerülök. Egyszer csak név szerint szólítottak. Beléptem a rendelőbe, ahol közel az ablakhoz állt a jól ismert fogorvosi szék a fúrótoronnyal, de a hozzátartozó alezredes nélkül. Az ajtó mellett viszont egy apró íróasztal mögött ült az asszisztensnő, aki egyben adminisztrált is, és éppen nézegette az egészségügyi könyvecskémet.

Ha leszámítom azt a relatívizáló tényt, hogy már hónapok óta nem láttam nőt, ez a fiatal csaj akkor is bombasztikusnak tűnt. Tökéletes alak, ideális magasság, kőkemény didkók, hófehér bőr, apró, pikáns, halovány szeplőkkel, hosszú, enyhén göndör vörös haj, és bolondító csábmosoly a szája szélén. Egyetlen éjszakáért oda adtam volna fele királyságom. Ekkor a jelenség csilingelő hangján megszólalt – Az alezredes elvtársra egy kicsit várni kell, mert elhívták valahová.

Valamit makoghattam, hogy várok vagy valami ilyesmit, és megpróbáltam másfelé nézni, elvégre nem bámulhatok egy nőt másfél méterről csak azért, mert nem tudom levenni róla a szemem. De a nyilvánvaló zavaromat megtörte az asszisztensnő újabb csilingelése.

–                  Antalffy Tibi – kezdte a mondatot, amire felkaptam a fejem, elvégre az egészségügyi könyvemen egészen biztosan a „Tibor” név szerepelt, de a nő folytatta,

–                  Gyerekkorodban nem laktatok ti a Bezerédj utcában?

–                  De igen – hebegtem.

–                  Amikor beléptél, én se ismertelek meg, de a nevedet olvasva eszembe jutottál. A földszintes ablakotok felső részére nagy zöld betűkkel fel volt írva „ANTALFFY TIBOR textil nagykereskedése”. Ahányszor kiléptem a kapunkon, mindig ezt a nevet olvastam. – aztán látva bizonytalankodásomat témát váltott – Én vagyok a Pötyi, nem ismersz meg?

–                  Hát, most már igen. Csak nagyon szép lettél – erre felkacagott.

–                  Szerintem akkor olyan voltam, mint egy nyúzott béka, – vallotta be.

–                  Látod, erre nem emlékszem, de sokat játszottunk, és egyszer nagyon kikaptam miattad.

–                  Tudom, mert szerelmes voltál belém.

–                  Ami azt illeti, nem egészen ezért, különben sem tudtuk, mi az, hogy szerelmesnek lenni, de most…. – aztán hirtelen megakadtam.

–                  De most mi van? – kérdezte vissza, és olyan csábítóan nézett rám, mintha ettől függne az élete.

–                  Szóval most…. Szóval most, most nagyon az tudnék lenni. Csak hát látod, hogy nézek ki, – és ezzel végigsimítottam kopasz fejemet.

–                  Az nem számít, – bátorított Pötyi.

–                  Nem a fenét, – tört ki belőlem a keserűség – százával pörögnek körülötted a tisztek, meg… – de akkor belépett az alezredes és torkomon akadt a szó.

A fogorvos a civil életből hozott rutinnal betessékelt a székbe, majd teljes szakszerűséggel elvégezte a munkát. Kifelé menet az asszisztensnőtől visszakaptam az egészségügyi könyvemet, amibe be volt vezetve a kezelés elvégzése, és bele volt helyezve egy aprócska cetli, rajta egy telefonszám és két szó: „hívj fel”.

Ne is mondjam, az első leendő alkalommal, azaz másnap reggel a kantin nyilvános fülkéjéből felhívtam a számot. Pötyi azt mondta, hogy most nem tud velem beszélgetni, de gyorsan diktáljam le a címem, majd ír. Akkoriban minden laktanyának volt egy postafiókszáma, így a címzés egyszerű volt: név és a Bp. Pf. 9431.

Aztán jöttek az ólomlábon cammogó napok, az esti levélosztások, és a nyomasztó magány türelmetlensége. Mígnem megjött a várva várt levél.

„Kedves Tibike! Már nem vagyok beléd szerelemes, és az egész egy nagy hülyeség volt. Különben is: elegem van a férfiakból. Pötyi”

[1] A későbbi közértek elődje

______________________________________________________________
______________________________________________________________
____________________________________________

Tibor bá” csodálatos női online

Abszolút értelemben véve a Melbourne-i Egyetemen nem volt nőhiány, sőt, mondhatnám nőfelesleg volt, de ez az „abszolút értelemben véve” a részemre értéktelennek bizonyult. Mit kerteljek, kerültek a nők, mintha leprás lennék, pedig csak az akcentusom volt meglehetősen vaskos. Igaz, kerülésemet olyan udvarias formában tették, hogy szinte meg tudtam nekik bocsátani.

Egyetlen kivételt Foo kisasszony képezett, aki Kuala Lumpurból jött, és maga is bevándorlónak számított. Isten bizony, engem nem zavart sem apró termete, sem maláj és kínai génjeinek pikáns keveredése. Az már zavaróbb volt, hogy amikor moziba invitáltam, közölte, hozza a barátját is. Barát alatt én egy másik lányra gondoltam, mert ilyen értelemben az angol nyelv nem tesz különbséget barát és barátnő között. Sebaj, vigasztaltam magam, legalább bővül ismeretségi köröm. Ha a barátnő csinosabb, akkor legközelebb őt hívom moziba, mert a három kör lefutása akkoriban Ausztráliában is kötelező volt. Vagyis egy mozi, még egy mozi, aztán egy harmadik, ami után a hölgyet már meg lehetett hívni egy csésze teára a kollégiumi szobámba. Na, ebből oltári nagy pofára esés lett, mert a barátnő nem she volt, hanem he, és úgy lett bemutatva, mint a család barátja, akire Miss Winnie Foo rá lett bízva.

A film alatt Winnie ült középen, egyik oldalán Mr Banny Wong, a másik oldalán pedig én. Igaz, a vetítés alatt Miss Foo bal kacsóját a kezemben tarthattam, és a három mozijegyből Mr Wong kettőt gálánsan fizetett, de ez semmiképpen nem kárpótolt azért, amit előtte vérmesen elképzeltem.

A szünetben Foo kisasszony diszkréten magunkra hagyott minket, férfiakat, valami apró ürüggyel. A velem egykorú Banny Wong pedig egyszerű angol tőmondatokkal röviden felvilágosított. Ezek szerint Winnie családja igen gazdag, és nagyon modern felfogású. A gazdagságról volt némi elképzelésem, hiszen a Melbourne-i Egyetemen taníttatni lányukat nem volt semmi, ami pedig a család modernségét illeti, nos, arról is kezdtek lenni elképzeléseim.

Hamarosan kiderült, hogy a Foo család a modernséget egyetlen tényre alapozza. Ezek szerint nem állnak elébe egy vegyes házasságnak, de azt tudomásul kellett vennem, hogy Miss Foo, ellentétben a helyi szokásokkal, szűz fog maradni a nászéjszakáig. Közbe kell szúrnom, tőlem az maradt. Megnyugtattak afelől, hogy vagyoni helyzetemet nem firtatják, a házasság után anyagi gondjaim nem lesznek, válásról szó sem lehet, amennyiben később meggondolnám a dolgot, és lelépnék, a világ bármely pontján megtalálnak. Az esküvő az általam megnevezett vallás szokásainak megfelelően bonyolódhat, de életem Kuala Lumpurban kell leélnem.

Ekkor vége lett a szünetnek, csöngettek, mi pedig tovább néztük a filmet, de már nem tartottam fontosnak, hogy Winnie enyhén izzadt mancsát tovább masszírozzam, amit ők az ultimátumra adott nemleges válasznak fogtak fel.

Gyors „szakításomat” Miss Fooval napokon belül megbántam. Végül is, a semminél a petting is jobb. Pofátlanul meg kellett volna kérdeznem Mr Wongtól, a petting meg van-e engedve, és ha igen, milyen feltételek mellett. Neki is ott kell-e lennie, vagy a petting ellenőrző tanuk bevonása nélkül is gyakorolható. Végül talán arra is ki kellett volna térni, hogy náluk hol húzzák meg a határt a petting és az aktus között. Úgy tudom, ezeknél a népeknél a legapróbb részleteket is letárgyalják a nő háta mögött.

Most már mindegy, az viszont biztos, hatalmas lehetőséget puskáztam el. Sok mindent megtudhattam volna, ha a témát teljes mélységében megismerem. Például ott van az anyós-vő viszony. Vajon kötelességem-e időnként tiszteletem tenni az anyós hálószobájában, ha az ő hozományából kifolyólag gazdag a család? Miként alakulnak a dolgok, ha Winnie lánytestvérei pártában maradnak? Egyáltalán, ha nem kell dolgoznom, csak úgy eltartanak, mivel tölthetem napjaimat? Késő bánat, még az is lehet, hogy az TV2-ben az időjárás-jelentést az én félvér lányom olvasná be. De ez már csak eső után köpönyeg.

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
___________________________________________

Tibor bá’ csodálatos női online

A középmagas, fiatalon is már tar kopasz Soós Laci arcára rá volt írva, hogy éjjel-nappal csak dugna. Ausztráliai végcéllal nem is indult el Pestről nő nélkül, vitte magával Katit, a törékeny, nádszálderekú feleségét is. Soós Laci nemcsak az ágyban volt szuper aktív, hanem nappal is, kinn az életben, egyszerre három cégnek is az ügynökeként reggeltől estig rótta a város utcáit. Ezzel szemben Kati, a felesége egész nap a testét ápolta, és maximum arra volt képes, hogy estére némi melegételt tegyen az asztalra. Ez elsősorban azért volt furcsa, mert a kezdet kezdetén mindenki úgy tép, mint az őrült. Férj, feleség egyaránt. Puszta seggel szomorú az élet egy olyan városban, ahol a jólét kiül mindenki arcára.

Soósék szívesen láttak vendégeket minden este. Mi, egyedül élő hímek falkákban jártunk hozzájuk felzabálni a kekszet, beszlopálni a hűtött sört, meg legelészni Kati karcsú derekán és egyéb anatómiai látványosságain. Sokszor hamarabb érkeztünk haza, mint a férj. Lacit ez láthatóan nem zavarta. Az éjszaka az övé volt.

Nem vagyok az apró részletek kényes, sas-szemű, megfigyelője, de volt a vendégek és a házigazda között más, szembetűnő különbség is. Mi lezser pólóingben jártunk, ezzel szemben Soós Lacin mindig vasalt hófehér ing volt. Ja, barátom, nem könnyű az ügynök dolga. Izzadt is eleget a nyakkendő alatt. Már hetek óta jártunk Soósék nyakára, gyakorlatilag éjjel-nappal, amikor felmerült bennem a kérdés, ki és mikor vasalja ezeket a makulátlan fehér ingeket, amik Lacinak gyakorlatilag munkaruhát jelentettek. Egyik este aztán feltettem az egyszerű kérdést:

– Gyerekek, ki vasalja ezt a rengeteg inget?

A kérdésre határozott csend volt a válasz, ami a témát még izgalmasabbá tette. Vidáman feszegettem tovább a dolgot. Így aztán Laci egyre vörösebb lett, míg Kati szemében a dac egyre határozottabb. Végre Laci visszafogott hangon közölte a társasággal, hogy hitvesének gyenge a szíve, billentyű meg ez meg az, stb. Így persze érthető. Akkor még nem tudtam, hogy a dög lusta feleségek rendszerint szívbillentyű-tágulásban szenvednek ötven-hatvan éven át, és ugyanannyi ideig lebegnek élet és halál között, mielőtt elhunynának, általában végelgyengülésben, minimum tíz évvel agyonhajszolt férjük halála után. Nagy ártatlanul azt azért még megkérdeztem, hogy hát akkor ki vasal, mert ugye Laci egész nap a várost rója, este meg velünk iszik, éjszaka meg már csak nem vasal, mert ha már éjszakája sincs, akkor mi a fenének hajt egész nap. Kiderült, hogy senki sem vasal, és így a hangulat elég kínossá vált, főleg amikor az után érdeklődtem, miként érik el a makulátlan tiszta ingek meg nem szakadó sorozatát. Laci végül rádöbbent a dolog megúszhatatlanságára. Kénytelen volt előadni a teljes sztorit. Inget tehát nem vasal senki, és mivel az ausztrál klíma miatt minden nap kell egy tiszta ing, Laci minden héten vesz hat darab vadonatúj inget.

Ezt egyszerűen nem akartam első hallásra elhinni, ha másért nem, hát azért, mert egész eddigi életemben nem volt összesen hat ingem. Erre Laci, aki addigra teljesen megkönnyebbült, hogy a nagy családi titok végül is napvilágot látott, karon ragadott, és kicipelt az előszobába. Megálltunk egy plafonig érő gardrób előtt. Laci kinyitotta a szekrény ajtaját, engem pedig a fuldoklásig elárasztott több száz szennyes ing.

Az eset után a Soóséknál eltöltött esték hangulata többé nem volt az igazi. A társaság szét is bomlott röpke napok alatt. Később hallottam, hogy Soósék szétváltak. Kati halálosan unta az egymás után átdugott éjszakák meg nem szűnő sorozatát. Laci pedig az inghegy folyamatos növekedésével nem tudott megbékélni. Kati átlovagolt egy nála harminc évvel idősebb hapsira, aki szenvedélyesen átaludta az éjszakát, nem hordott inget, és főleg nem ügynök volt, hanem neki voltak ügynökei.

Laci sem maradt sokáig egyedül, erről személyesen győződtem meg. Egy hónap sem telhetett el azt követve, hogy az inglavina maga alá sodort, amikor egy délután beugrottam hozzá. Alig tudtam megállni, hogy ne nevessek. A szoba közepén egy óriási halom kimosott fehér ing hevert, mögötte egy nő állt, plusz egy vasalódeszka. A nő természetesen vasalt. Robusztus teuton állat volt az istenadta. Ahogy én néztem a dolgot, nem csak a vasalás nem tudott rajta kifogni.

_____________________________________________________________

Az anglomániásoknak pedig néhány vicc:

Last night, my kids and I were sitting in the living room, and I said to them, „I never want to live in a vegetative state, dependent on some machine and fluids from a bottle. If that ever happens, just pull the plug!” They got up, unplugged the computer, and threw out my wine!  The little brats!

An old woman is sipping on a glass of wine while sitting on the patio with her husband, and she says, „I love you so much. I don’t know how I could ever live without you.” … Her husband asks, „Is that you or the wine talking?” … She replies, „It’s me … talking to the wine.”

Politicians and diapers have one thing in common.
They should both be changed regularly and for the same reason.

An optimist thinks that this is the best possible world. A pessimist fears that this is true.

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
___________________________________________

Tibor bá’ csodálatos női online

A Johan van Oldenbarnevelt nevű, 20.000 tonnás, holland kivándorló hajó fedélzetén 153 magyar menekülttel hajózott ki a nyílt tengerre, hogy négy hét alatt elvigye őket (is) az ígéret földjére, Ausztráliába. Négy hét hosszú idő, főleg, ha nem kell alatta napi 10-12 órát robotolni, így az anyanyelvükön kívül egymáshoz egyéb módon nem kötődő emberek gyorsan barátságra léptek különböző közös érdeklődések alapján.

A legkézenfekvőbb az udvarlás lett volna, de ezen a téren az aránytalanság minden mértéket felülmúlt. A mindössze három szabad hajadonra nem kevesebb, mint negyvenhét facér férfi jutott. Ilyen egyoldalú versengésbe benevezni se nagyon érdemes. A nők, mármint az a bizonyos három szabad préda, természetesen aratott. Precízebben megfogalmazva, vagy inkább modernebb szóhasználattal, érdekérvényesítésük kitűnőnek volt mondható, annak ellenére, hogy külcsín tekintetében a hazai mezőnyben nemigen arattak volna átütő sikert.

A férfi választékban Pali, magyar atléta válogatott, több testhosszal verte a mezőnyt, mert nem csak feltűnően csinos, 183 cm magas, de szellemes és jó humorú is volt. Nem csoda, hogy Erzsi, Jutka és Zsuzsa, a szabad trojka mind három tagjának csakis érte dobogott a szíve.

Zsuzsa hamar kiesett a versenyből, mert ő a szüleivel együtt utazott és Pali nem akart komplikációt. A maradék kettő közül Jutka egy vagány pesti csaj volt, míg Erzsi kissé maradi Pest környéki lány. Így aztán Pali jó érzékkel Jutka mellett döntött, aki négy hétre tökéletesen kielégítette szexuális igényeit, miközben az úszó szálloda szép csendben szelte a hullámokat.

Zsuzsa a mama és a papa társaságában volt fellelhető a römizők környékén, este a szalonban felkérhették egy táncra, délelőtt pedig a dekk-játékokban szívesen vállalta bárkinél az ellenfél szerepét, de a maradék 46 hím tesztoszteron feleslegének levezetésében ez vajmi keveset segített.

Erzsi, a dús testű, szexre éhes asszonyállat eldöntötte, hogy vagy Pali, vagy senki. Esténként a korlátnak dőlve órákon keresztül bámulta a sötét hullámokat és szinte kínálkozott, hogy valaki csatlakozzon hozzá, ami rendre be is jött. Nem volt olyan magyar férfi, aki legalább egyszer szóba ne elegyedett volna vele. Ilyen alkalmakkor perceken belül kiderült, hogy Erzsi megőrül a Paliért, nem tudja, mit tegyen, mert Palinak kizárólag kabintársa, Jutka kell. Ráadásul ez az állandó megaláztatás, hogy neki esténkét órákra nem szabad bemenni saját kabinjába, mert ott folyik a szeretkezés.

Egyik-másik férfi tett némi célzást arra, hogy talán mással, egy másik kabinban, mondjuk az övében, sikeresen kárpótolhatná önmagát a sérelmezett veszteségért, de ilyenkor Erzsi némi undorral a szája szélén közölte a már ismert verdiktet, neki csak a Pali kell.

Én voltam az egyetlen fiatal férfi, egészen pontosan 24 éves, aki úgy gondoltam, hogy egy meghitt beszélgetés Erzsivel ugyan nem hűti le kielégítetlen vágyaim feltörő hullámait, de több a semminél. Úgy gondoltam, hogy az Erzsivel való beszélgetésnek a szórakozást nyújtó értéke meghaladja egy ultipartiét, főleg, amikor vesztek, ami különben ritkán következett be. Így aztán egy idő után Erzsi mindennapos beszélgető partnerévé váltam, miközben a többi hím meg volt róla győződve, hogy én vagyok a befutó.

És hogy miről beszélgettünk? Részletesen beszámoltunk hazai volt szerelmeinkről, csalódásainkról, terveinkről és persze Paliról is, de jó sokat. Egyszóval jól összebarátkoztunk, ami nő és férfi között állítólag lehetetlen, de ezt akkor még nem tudtam.

Mint már rámutattam, a vissza-visszatérő téma Pali volt, és mint egy jó barát, nem csak megértettem Erzsi bánatát, éreztem át szörnyű helyzetét, de őszintén segíteni is szerettem volna neki. Hosszas fejtörés után sem jutott eszembe okosabb megpróbálni Palit féltékennyé tenni. Erzsinek tetszett is a terv, mert korábbi tapasztalatai szerint ez be szokott válni. Aztán addig rágtuk a témát, amíg ki nem dolgoztuk a pontos tervet.

Ezek szerint Erzsi közölte kabintársnőjével, Jutkával, hogy ennek az egyoldalúságnak vége. Egyik este övé a kabin, de minden második este viszont Erzsié. A bejelentésre Jutka egy kissé meglepődött, de nemigen volt választása, elvégre az igény méltányosnak volt nevezhető.

– Szabadna megkérdeznem, kivel óhajtasz a kabinban lenni? – kíváncsiskodott a korábbi tejhatalmú kabinbitorló.

– Semmi közöd hozzá – válaszolta Erzsi – de, mert úgy se maradna titokban, elárulhatom, Tiborral.

– Hát, ami azt illeti, Tibor jó fej, legalább jól választottál. Nem nevezném egy daliának, de legalább nem hülye.

Ezzel aztán lerendeztük a kabin-ügyet, este pedig Erzsivel birtokba is vettük a kabint. Belülről bezártuk az ajtót, és röhögve vettük tudomásul, hogy a terv eddig egész jól bevált. Később azt vitattuk, mit fog ehhez szólni Pali, mi lesz a reakciója, és egyáltalán mik Erzsi további tervei.

Erzsi elmesélte, hogy ő még abba is belemenne, ha Pali megtartaná magának Jutkát is, de a férfiből neki is meg kell kapni a jogos részét. Hát, ez nem rossz, állapítottam meg, de miért lenne neked „jogos részed”. Hát, azért mert szerelmes vagyok belé. Ugyan logikailag ez sántított egy kicsit, de fiatal korom ellenére annyit azért már értettem a nőkhöz, hogy egy szerelmes nőtől logikát elvárni nem lehet. Szóval nyúztuk a témát elölről hátra, majd hátulról előre, míg a végén mindkettőnket elnyomott az álom.

Reggel elsőnek arra ébredtem, hogy a kerek ablakon ömlik be a napsugár. Kimásztam az ágyból, kitártam a kajüt ajtaját, hadd legyen egy kis légmozgás, ami kiviszi az apró helyiség enyhén fülledt levegőjét. Erzsi éppen akkor ébredt fel, amikor a kitárt ajtótól visszafordultam, és mindjárt rám is üvöltött:

– Csukod be azonnal az ajtót!

Csodálkozva néztem rá, de Erzsi folytatta.

– Hadd lássa a fél hajó, hogy nálam aludtál? De hogy megbasszál, az eszedbe se jutott.

__________________________________________________________
__________________________________________________________
____________________________________

Új sorozat indul, ami vasárnaponként fog megjelenni.

A vasárnap szabadnap, gondok helyett szórakozást!

Első gyermekem négy éves lehetett, tehát 34 éves voltam, amikor feleségemmel eszünkbe jutott, hogy nem feltétlenül kell nekünk egész este otthon ülni. Újsághirdetés útján fogadtunk egy (nagyon) ifjú hölgyet, aki órabérért ült az alvó gyermek mellett, ami alatt mi színházban kifejezetten jól éreztük magunkat, vagy éppen beültünk egy zenés helyre vacsorázni, amihez foghatók manapság nincsenek. Aztán úgy éjjel 11-12 között hazaértünk.

Az első kiruccanás után feleségemnek eszébe jutott, hogy jó-jó, de hogy fog ez a lány hazajutni, mert ha taxival, akkor arra rámegy mindaz, amit tőlünk a gyerek felügyeletért kap. Ha mi fizetjük a taxit is, akkor tulajdonképpen dupla órabért adunk. Mit tudom én – válaszoltam. Tudod mit? – tette fel az álkérdést a nejem – vidd te haza, percek alatt visszaérsz.

Gabi, mert így hívták a gyerekfelügyelőt, egy picit szabadkozott, nyilván az udvariasság kedvéért, de aztán pillanatok alatt ráállt a dologra. Az, hogy a XIX. kerületben lakik, vagyis a Duna másik oldalán jó messze, már csak a kocsiban derült ki. Feleségem szerint ezt nevezik „percek alatt visszaérsz”-nek!

Igaz a közlekedési viszonyok abszolút ideálisak voltak, egyfelől, mert akkor még alig volt kocsi az utcákon, másfelől pedig éjfél környékén még napjainkban is elboldogul az ember. Ennek ellenére az utazás, pláne oda-vissza, elég sokáig tartott. Az meg már csak természetes, hogy nem ültünk szótlanul egymás mellett.

Az elrendezés annyira jól bevált, hogy a következő héten is igény bevettük az ifjú hölgy szolgáltatását, meg utána is. Gabi elmondta, hogy dolgozik, de munka mellett a dolgozók estiskolájába jár és az idén fog érettségizni. Erre én csodálkozva felkiáltottam – még nem érettségiztél? Ennek az ártatlan kérdésnek azonban (mint később rádöbbentem) két kihangzása is van. Az első – és én erre gondoltam – hogy ennyire fiatal vagy, azaz még nem vagy 18 éves. A második – és ez eszembe se jutott – te ilyen hülye vagy, még egy nyavalyás érettségid sincs.

A társalgás természetesen tovább folyt, de az addig enyhén kacér csaj (amit én szándékosan nem vettem észre, mert az ember házi nyúlra nem lő – csak ha nagyon muszáj, he-he-he) feladott a kacérkodással. Na végre – gondoltam magamban – megjött az esze.

Csak hát az esze annyira megjött, hogy a következő telefonálás alkalmából közölte a feleségemmel, köszöni szépen, de többet nem jön. Mi tehát Gabit elfelejtettük és más megoldás után néztünk, és találtunk. Miközben az idő nem állt meg. Vagyis teltek múltak az évek.

Aztán jött még két gyerek, meg minden más és egy szép napon csöngött a telefon, aminek másik végén egy női hang azután érdeklődött megismerem-e a hangját? Na, ez az a fajta hülyeség, amit utálok. Ha valaki telefonál, mondja meg a nevét és közölje, mit akar. Ez még akkor is így van, ha a telefonálónak csábítóan kellemes női hangja van, mert mi a fenét lehet erre válaszolni. Naomi Campbell? Kinek van ekkora szerencséje? Na, mindegy, egy idő után kiderült, hogy a telefonáló a mi Gabink, akinek már nem is emlékeztem a vezetéknevére.

Szervusz Gabi, mi járatban vagy? – próbáltam leplezni nagyméretű meglepetésem. Gabi lelkem nem köntörfalazott, kerek-perec közölte, hogy találkozni akar velem. Jézusmária – állt meg bennem az ütő – mi a fene történhetett, hiszen nem tudunk egymásról semmit legalább 5 éve. Mindegy, találkozzunk!

A találkozás a korúti Pálma presszóban testesült valósággá, ahol Gabi ismert meg engem, mert én úgy elmentem volna mellette, mint a sicc. Szóval a lelkes összefutás után leültünk egy asztalhoz és rendeltünk valamit, miközben ki-ki elvégzett egy gyors felmérést. Jó ez a nő – állapítottam meg magamban – de nem sokat töprenghettem rajta, mert Gabi mindjárt a tárgyra tért. Benyúlt a táskájába és kivett egy főiskolai diplomát, de már nem emlékszem, hogy milyen szakon, mert ugye nem ez volt a lényeg. A diploma lobogtatása mellett Gabi belekezdett a szövegelésbe. Látod, most már nekem is van diplomám. Örülök neki, és szívből gratulálok – válaszoltam, és várakozóan néztem rá, hogy folytassa, gondoltam állást keres, vagy ilyesmi, de ő nem folytatta, hanem lassú, előkelő mozdulatokkal elrakta a diplomának tűnő papírt, szándékosan húzva az időt. Végül, némi csend után, végre megszólalt – remélem most már hajlandó vagy megdugni? – de nem hagyta, hogy válaszoljak, azonnal folytatta – de most már nem kellesz, – és ezzel méltóságteljesen szép lassan elhagyta a helyiséget. Én meg percekig néztem utána, és azt hiszem a meglepetéstől még levegőt se kaptam.

Amikor magamhoz tértem, intettem a pincérnőnek, hogy fizetek, aki enyhén gúnyos pofával állt meg az asztal mellett. Praxisában nem ez lehetett az első eset, amikor faképnél hagytak egy pasit, közvetlenül az orra előtt, de ez most nem izgatott. Azon töprengtem, hogy Gabinak vajon végig az 5 év alatt az volt a hajtómotorja, hogy egy félreértett mondatra megadja a méltó választ? Egyáltalán, ez egy válasz? Főleg, honnan veszi, hogy csöcsök-seggek bámulása helyett a nők diplomáját akarom látni?

Ma már ilyesmin nem töprengenék. Pontosan tudom, hogy a női lélek kiismerhetetlen. Ráadásul nincs közöttük két teljesen egyforma. Egyetlen egy kiismerésére rámegy 50 év.

__________________________________________________________
__________________________________________________________
___________________________________