Címkearchívumok: Made in USA,

(182) Made in USA

Tibor bá’ online

Pzuj figyelmébe ajánlva

~q1911950 októberét írtuk, az első iskolai becsengetés csak néhány hete történt. 17 éves korom ellenére éreztem, hogy egy szürke télnek nézünk elébe, főleg politikailag. Az osztályban valahogy elterjedt, hogy az amerikai követségen rengeteg érdekes dolog van. Már nem emlékszem melyik osztálytársam lakott a közelében, de egyik nap suli után elmentem vele. Valójában nem a követségről volt szó, hanem az amerikai „kulturális központról” a Várban, a Bécsi-kapu mögött. Ide özönlöttünk százszámra, mert ingyen osztogattak valami iszonyatos csodás dolgot. Ma már tudom, hogy az A/4 méretű, és telefonkönyv vastagságú színes katalógus néhány ezer példánya az előző évből maradt vissza valamelyik, postai rendelésre házhoz szállító raktárházból. Bezúzás helyett áthozták Kelet-Európába, hadd essünk seggre a „Made in USA“-tól. Seggre is estünk, mert katalógusból kiválasztható vásárlás Magyarországon nem létezett. A vaskos kötetet kitevő zsákmánnyal diadalittasan tértem haza, és szüleimmel együtt nézegettük, hogy csak cipőkből 30 oldal volt telerakva. Az angol nyelvű katalógus természetesen semmire se volt használható a nyálcsurgatáson kívül – és az amerikaiaknak éppen ez volt a célja. Istenem, Amerika, a vágyak (és persze a korlátlan lehetőségek) országa! Aki disszidálásra adta a fejét, mind Amerikába akart kijutni. Anyámék éveken át tárgyalták, hogy megyünk, és nyitunk egy magyar éttermet. Sejtéseim szerint, ha minden hazai terv valóra vált volna, akkor New York egymaga 100.000 magyar étteremnek adhatott volna otthont.  Apám egy-két barátjának sikerült kijutni, így aztán olvashattam néhány kissé szemfelnyitó levelet. Nem, szó sincs róla, senki se panaszkodott (ez nem egy tipikus kivándorló taktika, mert be nem ismerné egy se, hogy megbánta döntését) de a sorok közül kikukucskált valami bizonytalanság. Az hogy a nagy faszáról híres (és agglegény) Tóth Ali januárban konyhabútor ügynök volt Chicagóban, márciusban felszolgált egy clevelandi magyar étteremben, majd májusban egy Los Angelesben élő, háború előtt kivándorolt magyar matrónának lett a kertésze, bennem némi bizonytalanságot szült. Idehaza, aki 25 éven át egy helyen dolgozott, hűségjutalmat kapott, és én ebben nem láttam semmi kommunista furfangot. A hűségnek, mindenfajta hűségnek pozitív kicsengése van. Közben az Amerika hangja minden család vacsoravendége lett a Szabad Európa Rádióval egyetemben. Nem sokat számított, de éjt nappallá téve drukkoltunk Amerikának, mert érzéseink szerint, nélküle a Szovjet Unió lenyelte volna az egész világot. Nem értettük a Rosenberg házaspárt, miért árulták el az atom titkot az oroszoknak. Az elmebajon kívül más mentség nem lehetett a részükre. Értelmes tudósok, hát nem látják, hogy Amerika az egész világot fel akarja szabadítani a rabság alól? Aztán jött 1956, amikor megtapasztalhattuk, hogy a Szabad Európa Rádió csak biztat és reményt kelt, de különben Amerika a füle botját se mozgatja. OK, mi kikapartuk nektek a gesztenyét, de hol a mézesmadzagként elhúzott segítség? Aztán kétszázezred magammal kint tolongtam a bécsi követségek előtt. A választás hatalmas volt. Hová menjek? Nekem az angol nyelv meghatározó szempont volt, de még így is válogathattam minimum egy fél tucat ország között. Volt olyan „szabadságharcos”, aki három-négy helyre is jelentkezett, majd oda megy, ahonnan előbb hívják, és persze fél éjszakákon át ment a duma, adtuk át egymásnak tapasztalatainkat. Megtudtam például, hogy aki az USA-ba jelentkezett, azt a követségen, magyarul tökéletesen beszélő személy alaposan kikérdezte. Mondjuk, reggel 9-től délután 2-ig. Öt órába persze sok minden belefér. Hová járt iskolába, ki volt az igazgató, az osztályban kik voltak elkötelezett kommunisták, építette-e Sztálinvárost, börtönöztek-e be valakit a családból, milyen származásúnak számított, stb.? Ugyanakkor az ausztrálok csak azt kérdezték meg, hogy volt-e TBC a családban Ezt a kontrasztot nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Az USA tehát káderez? De hát, a káderezést ismerjük, és nem tartjuk demokratikus vívmánynak, mert az összegyűjtött adatokat fel fogják használni ellenünk. Amerikába tehát nem mentem, de Amerika Hollywood közbejárásával utánam jött. Feltűnő volt, hogy míg az európai „művészfilmek” főleg társadalmi problémákat dolgoztak fel, addig az amerikai filmek hatalmas százaléka krimi volt. Természetesen tudtam, hogy Magyarországon az ÁVO éjszaka vitte el az embereket, és nem mindenki tért vissza. Viszont az amerikai filmekben a rendőrök az utolért bűnözőt kirángatták a kocsijából, leteperték a földre és közben nyolcan tartották rá a csőre töltött fegyverüket. Látszott rajtuk, alig várják, hogy meghúzhassák a ravaszt. Így még az ÁVH se viselkedett fényes nappal, mindenki szeme láttára.

Még nem voltam 30, amikor már utáltam Amerikát. Aki nem hülye, és tud gondolkodni, annak észre kell venni, hogy Amerika a „demokrácia”, “emberi jogok” és a „szabad piac” klisék alatt az egész világon uralkodni akar. A százmilliók pedig beveszik a cuclit. A II. világháború előtt a németek lebombázták Kassát, hogy Magyarország hadat üzenjen a Szovjet Unónak. Az USA 1964.08.04-én a Tonkin öbölben támadást hajtott végre saját hajója ellen, hogy Észak Vietnámot megtámadhassa. Mennyivel különb Amerika, mint a náci Németország? Aztán a demokratikusan megválasztott chilei elnököt, Allendét 1973.09.11-én CIA segítséggel meggyilkolták, és egy katonai junta vette át a hatalmat, akinek emberei ezerszámra fogdosták össze és ölték meg Allende híveit, pont úgy, ahogy Sztálin GPU-ja csinálta. Mi közöttük a különbség?  Nyilvánvalóvá vált, hogy az USA nem demokráciát akar diktatúra helyett, hanem dominálni akar bármi áron. A forgatókönyv egyszerű. A saját népének érdekeit képviselő kormányokat megbuktatják, beültetik saját bábjaikat, akik aztán úgy táncolnak, ahogy Amerika fütyül. Pontosan úgy, ahogy az oroszok csinálták. És hogy fütyül Amerika. Szerződést kötnek a kormánnyal, az övék lesz az olajatok, ásványkincseitek, meg ami még van. Helyette kaptok „Made in USA” szemetet, olyan áron, amit ők szabnak meg, és semmi védővám, mert az ellenkezik a „szabad piac” elvével. A szabad piac elve pedig csak addig marad érvényben, amíg valakinek nem lesz jó sok dollárja, és nem akar megvenni valamit Amerikában. Ekkor ugyanis közbelép egy újabb szabály a „nemzetbiztonsági érdek”. Hogy mi nemzetbiztonsági érdek és mi nem, azt természetesen az elnök szabja meg, pontosan úgy, ahogy ezt a háta mögött súgja neki valaki. Egy viszont biztos, nemzet alatt nem azt ért, amit általában érteni szoktak, mert Vietnámban 50.000 egyszerű amerikai hagyta ott a fogát, és még ma se lehet tudni, hogy miért. Irakban és Afganisztánban még csak 6000 koporsót szállítottak vissza nemzeti zászlóba csomagolva (és akkor a sok tízezer sebesültről, amputáltról ne is tegyünk említést), és megint nem lehet tudni, hogy miért. Nem, az olajat nem fogadom el indítéknak. Amerika nyomja a dollárt, a világpiacon bárkire rá tud ígérni. Simán megveheti az összes kitermelt olajat. Valójában azért indít háborút valahol a világban minden második évben, mert ez neki üzlet. A made in USA háborún van a legnagyobb profit. Hogy hány ember hal meg az érdektelen, az ember fogyóanyag, pontosabban collaterális (járulékos) vesztesség, ami minden vállalkozásnál akad.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!