Címkearchívumok: Keresztény magyar üzlet

(VM-132) Keresztény magyar üzlet, zsidókat nem szolgálunk ki

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

Apám legény, majd fiatal házas korában elég csóró volt, és hogy ezen az állapoton változtatni tudjon sok mindennel próbálkozott. Egyik ilyen próbálkozása a nála közel 10 évvel idősebb Timár Pistával való barátkozása volt, ami egyfajta szimbiózist jelentett. Timárnak kielégíthetetlen potenciája volt, de a nőkkel nemigen tudott bánni, meg aztán a külcsíne is nagyon átlagos volt, viszont volt neki pénze. Ezzel szemben apám kifejezetten csinos férfi volt, minimális potenciával, amihez szinte tragédiaként társult, hogy ragadtak rá a nők, és nem volt soha pénze. Ilyen felállás mellett nem csoda, hogy egy életre szóló barátságot kötöttek.

Timárnak volt egy cipőboltja a Rákóczi út 72 alatt, ami egy menő hely volt, de eléggé csekély forgalommal rendelkezett, ami megszabta a bevételt, azt a bevételt, ami apám számára se volt közömbös. Felmerült a kérdés, mi a fenét lehetne csinálni a forgalom növelése érdekében? Évekkel, sőt évtizedekkel később kérdeztem tőle, hogy jutott eszébe ez a híres, de inkább hírhedt promóciós ötlet, amire csak annyit mondott, hogy hirtelen megszületett a fejében. Átment tehát Pistához, és az mondta neki. Idefigyelj Pista, írd ki a kirakatba, hogy Keresztény magyar üzlet, zsidókat nem szolgálunk ki. Minek? – kérdezte vissza Timár. Szerintem özönleni fognak a vevők, mert azt hiszik ez most a trendi – válaszolta az apám. Timár nem volt egy lángész, de azt tudta a gyakorlatból, hogy apám ötletei általában bejöttek. Így aztán készítetett egy csinos kis táblát a címfestővel, és szombat este, zárás után kitette a kirakatának a közepébe.

Keresztény magyar üzlet, zsidókat nem szolgálunk ki.

Aztán eljött a hétfő reggel 9 óra, az üzletnyitás pillanata, amikor már 20 méteres sor várt a nyitásra. Hadd szúrjam közbe, hogy a háború alatt hihetetlen nyersanyaghiány volt. Még olyan egyszerű dolgokat se lehetett kapni, mint pamutáru, mert gyapot se termett az országban. De hiány volt például bőrből is, bár az „megtermett”, de a honvédség mindent elhasznált. Kitalálták és meg is valósították a fatalpú cipőket, sőt – jobb híján – hordták is, csak kényelmetlen volt, mert a fa – ugyebár – nem hajlik. Merev és kényelmetlen lesz tőle a járás, nade, ha nincs bőr. Minden esetre a sorban állók között elterjedt a rémhír, hogy bőrtalpú cipőket kapnak a „keresztény magyarok”.

Megnyílt az ajtó, betódult a nép, és kit érdekelt már, hogy milyen talpa van a cipőknek. Tömeghisztériává vált a vásárlás. A tömeg pedig tömeget szül. Timár kétségbeesetten telefonált apámnak, hogy baj van, küszöbön a lincselés, mert lassú a kiszolgálás, az embereke nem tudják felpróbálni a cipőket, kint az utcán a sor egyre hosszabb, és persze ömlik a pénz a kasszába. Apám megnyugtatta mentorát, hogy – tarts ki Pista, segítek. Segített is, felhívta másik barátját Messer Pistán (hogy mennyi István volt akkoriban!), aki 3 évvel később egy hónapig bujkált nálunk, és azért állt tovább, mert az egyik barátom nővére német katonatiszteket „fogadott”. Messer percek alatt felhajtott néhány zsidó cipőkereskedőt és kölcsönkért tőlük három kiszolgálót. Így aztán a kiszolgálás valahogy lépést tudott tartani az egyre gyülekező tömeggel. A kiírás híre futótűzként terjedt. Este már a 8 órai újság is leközölte. A következő nap a roham nem csendesedett, újabb probléma állt elő. Kifogyóban volt a raktári készlet, mert egy nő szinte nem győzte felhordani a cipőket a ház pinceraktárából. Timár újra hívta apámat – Baj van Tibor, már alig van cipőm és a tömeg nem csökken, ezek meg fognak verni. – nyugi Pista, intézkedem.  Úgy is történt, telefon Messernek….. Fél órán belül a zsidó cipőkereskedők triciklivel küldték át Timárnak az eladhatatlan fatalpú cipőiket. A triciklik letakart ponyvával a ház udvarának hátsó bejáratán keresztül érkeztek, tartalmukat csendben hordták be az üzlet hátsó fertályára.

Persze minden csoda csak három napig tart, esetleg egy kicsit tovább, de sose örökké. Pláne, hogy a kereskedők se hülyék, hasonló táblácskák sorra jelentek meg a kirakatokban, természetesen kisebb sikerrel, mert a kedves vásárlók kezdtek hozzászokni a felirathoz. Timár a kezdeti sikernek köszönhetően vett egy telket a Svábhegyen, amiből aztán, 50 éven át, munka nélkül megélt. A zsidó cipősök is jól jártak, bár az ambivalenciát nehezen viselték. Nappal dörzsölték a kezüket a nem várt bevétel láttán, este sopánkodtak, hogy mi lesz még itt.

Mi lett volna? Jött a Don kanyar, az oroszok bejövetele, az Auschwitz-ot járt zsidó ÁVH tisztek bosszúhadjárata. Timárt üldözték. Ez alkalommal nem telefonált apámnak, hanem személyesen érkezett. – Tibor bújtass el! – suttogta vacogva. Ezek ilyen idők voltak, valakiket mindig üldöztek okkal, ok nélkül. Nekünk, gyerekeknek annyira természetes volt, hogy aki tegnap Fenyves Lajos volt, az mától Szabó Lajos, aki tegnap Timár István volt, az mától Krizsán Károly, mert apám hamis papírokat is szerzet nekik. A bújtatások között volt azonban némi különbség. Fenyvesnek addig kellett dekkolni, amíg az oroszok be nem jönnek, ami csak néhány hét lehetett. Timár esetében más volt a helyzet, az ideiglenesen itt tartózkodó oroszok elég sokáig bírták cérnával. Timár tehát lement Félegyházára és „vigyázott” a házunkra, amikor nem voltunk ott. Egy kecskével élt egyedül a házban két éven keresztül, amit egy idő után már mindenki unt.

Ötven évvel később, közvetlenül Pista bácsi halála után, kérdeztem apámat, hogy Timár végül hogy került vissza az Eötvös utcai logkabinjába (gömbfás ház)? Úgy – válaszolta apám – hogy Somogyvárinak (ismerős rendőrtiszt) adtam egy napcsit (6,5 grammos arany érme), hogy tüntesse el a Timár-dossziét. Jó húzás volt – állapítottam meg. És képzeld – folytatta apám, ez a pimasz Pista nem adta meg. Szerinte tartoztam neki ennyivel.              

_____________________________________________________________
_____________________________________________________________
_____________________________________________________________