Pacsay Imre novellája

Quasimodo az űrben

 

„A jókhoz jó leszek. A nem-jókhoz is jó leszektalán jóvá változtatom őket.”Lao-ce

~at370A délután vége felé járt már az idő kereke. Az ekhós szekér lassú tempóban haladt előre, a két csont sovány gebe dolgát nem könnyítette meg a kátyúkkal tarkított földút, melyen az egész tákolmány recsegve-ropogva úgy himbálódzott, mint egy vihar sújtotta rozoga hajó a tengeren. Ülepem egyre jobban sajgott a kemény, simára koptatott faüléstől megnyomorítva, de erőt adott a tudat, hogy már nincs sok hátra a hazafelé vezető útból. Néhány kanyar és alig kétórányi zötykölődés hiányzott ahhoz, hogy kiérjek az erdő göcsörtös fái közül és végre megpihenhessek kedvenc útszéli kocsmámban, mielőtt végleg hazagurulok az asszonyhoz és a régen kihűlt hitvesi ágyhoz. Az erdei út utolsó szakaszában még el kellett haladnom a sötét múltban rég eltűnt elődök boszorkány nagymestereinek gonosz átkától sújtotta mamut fenyők gigászi oszlopai mellett. Ahogy az első háznyi méretű fenyőtörzs feltűnt az út szélén, szívem hevesebben kezdett dobogni, gyomrom görcsbe rándult. Csak az elmúlt évtizedek alatt favágók és gyanútlan utazók tucatjait nyelték már el a monumentális fenyőfák törzsei között rejtőző rémségek, de másfelől nem lehetett szülőfalvamat megközelíteni, egyetlen úton mehettem. Ám izgatottsággal töltött el a tudat, végre hazafelé vezetett sorsom a több éves vándorlás után. Vártam már nagyon a megérkezést, de ugyanakkor féltem, rettegtem az egyetlen odavezető halálos úttól.

Az ősfenyők között az ösvény annyira összeszűkült, hogy a szekér épphogy átfért a göcsörtös kérgű fatörzsek alkotta folyosón, nyálkás gyanta sűrű nyúlós masszája kente össze a kocsi részeit és a ponyvatetőt mindkét oldalon, a durva vászonból készült védőborítás hangos reccsenéssel rögtön a gyilkos szakasz elején széthasadt a tetőn. Néhány száz méter után olyannyira keskenynek bizonyult az átkelő hogy ekhós szekerem megszorult. A fák sűrűjében szinte éjszakai sötétség honolt bár odafent az égbolton a Nap még csak lemenőben volt, fénye nem tudott átszűrődni az ágak és lombok kusza, áthatolhatatlanra szőtt hatalmas függönyén. Hirtelen fények jelentek meg a közelben, fehéren villódzva mindenünnen előtűnve, könnyedén átvágva az ágak áthatolhatatlan dzsungelén, mohón tapogatódzó ujjakként matattak a növényzeten, körbefogtak s egyre közeledtek felém. A fények megmutatták, amint szinte a semmiből előtűnve, méteresre nőtt meztelen hernyószerű lények csúsznak lefelé az óriási fák törzsein, útjukat jelző nyálkás csíkjaik csillogtak a nem evilági fehér fények villódzásától.

Lovaim egyre nyugtalanabbul nyihogtak, ágaskodva, toporzékolva minden erejüket megfeszítve próbálták kiszakítani szekeremet a csapdából. A szívem olyan erősen vert, hogy szinte úgy éreztem, mindjárt kiugrik a mellkasom mélyéből, a pánik csípős izzadtság cseppeket varázsolt a homlokomra, a félelemtől hajtva kegyetlenül ostoroztam a lovakat. A következő pillanatban az események gyors fordulata következett be, hirtelen gebéim erőfeszítését siker koronázta, nagy reccsenéssel a kocsi megmozdult, majd szinte kilőtt alattam az út folytatása felé, ám alig távolodtam el néhány méternyire az utánam tekeredő undorító óriás férgek közül, minden eddiginél erősebb fény villant fel, tüzes gömbformát öltve utánam suhant, majd fölém érve rövid lebegés után szétrobbant. A fények zuhataga rám ömlött, erős fájdalom rohant át testemen, lebénítva végtagjaimat, majd innét nem emlékszem semmire, eszméletemet vesztettem.

Nem tudom mennyi idő telt el, míg nem voltam magamnál, a következő emlékem az, hogy a kocsma előtt áll az ekhós szekér, lovaim megnyugodva, az izzadtságtól csatakosan ácsorogtak az itató vályú előtt, mohón lefetyelve a vizet. Én félig az ülésről lefordulva feküdtem, magam alá került lábaim erősen zsibbadtak, ahogy néhány káromkodást elszórva lekászálódtam a szekérről. Magamhoz vettem tarisznyámat és rozsdás kardomat felcsatoltam az oldalamra, kicsit toporogtam, hogy a vérkeringésem helyre álljon, majd benyitottam a fémveretes kocsmaajtón.

Odabent szem könnyeztető füst fogadott, pipadohány, és olajlámpások füstje keveredett a számtalan gyertya fényével. A vendégek, lehettek vagy tizenöten, több asztalt és a csapos pultjának egy részét foglalták el. Érkezésem senkinek nem tűnt fel rögtön, ebben nem kis szerepe volt annak a zenésznek, aki a pult végénél ülve hangosan nyekergette hegedűjét. Torkomat teljesen kiszárította az erdei kaland, úgyhogy gyors léptekkel a csaposhoz siettem, szomjamat enyhítendő kérni egy jó kupa sert. Alig értem el az első vendégeket azonnal észrevettek, rám meredő tekintetek és iszonyattól elkerekedő szemek célpontja lettem hirtelen. Nem értettem, hogy mi a baj velem, hiszen a ruhám bár kissé viseltes volt, de nem volt kevésbé tiszta és kopott, mint a többieké, míg arcom dús szőrzete alatt nem látszódhatott a több napos rám telepedett mocsok. Tétován megálltam a kocsma közepén, még mindig értetlenül fogadva a többiek irántam tanúsított reakcióit.

– Jó estét mindenkinek! – köszöntem a lehető leghangosabban majd továbbindultam a csapos felé.

Lépteimmel mintha jelt adtam volna, az emberek felugráltak székeikről, többen felborítva széket, poharat egyaránt. Teljesen összezavarodva ismét megtorpantam az előttem, láthatólag személyem miatt kibontakozó káosz miatt. Rémülten kiabálva menekültek előlem a vendégek a hátsó ajtó irányába, míg a kocsmáros pultja alól előkapva mordályát sebtében ügyetlenkedve rám lőtt, a golyó a bal fülem mellett süvített el, majd ő is pultot és felborogatott székeket átugorva menekülőre fogta a többiek után. Rettentően össze voltam zavarodva, nem értettem az egész dolgot. A mocskos, kiöntött sörtől büdös söntéspult végében volt egy méretes tükör a falra rögzítve, tétován odasétáltam, hogy megnézzem magam benne, mi az, ami ennyire megrémített mindenkit.

Nem az a látvány fogadott, amire számítottam. Azt vártam, hogy szakállas arcomat látom meg a tükörben, hosszú dús hullámos hajjal keretezve, magas homlokom alatt világoskék szemeim egyenes vonalú orrot fogtak közre, nemes vonalú számat kackiás bajusz és göndörödő körszakáll vette körbe, mely utóbbi egészen a nyakam tövéig húzódott le. Ám amit e helyett láttam, jómagam is megrémített. A saját arcképem helyett egy meghatározhatatlan torzó nézett velem szembe, arcom helyén ködpamacsként gomolygó átlátszatlan fehér párával, melyet megnyúzott véres hússal borított fejforma keretezett. Rémületemben felüvöltve csaptam öklömmel a tükörbe, véres szilánkok hullottak elém, ahogy kezem nyomán összetört a foncsorozott üveg. Tompa, állati hörgés szakadt fel a torkomból, vagy legalábbis onnét ahol a torkomnak kellett volna lennie, sikítani szerettem volna, de nem sikerült. Őrjöngő tehetetlen dühtől és állatias félelemtől vezérelve többször belevágtam fejem, illetve azt, ami a helyén volt a tükör maradékába, egyre nagyobb véres foltot hagyva magam előtt, majd ájultan összerogytam…

– Ébredj barátom,- hallottam meg a hangot,- ez nem te vagy! – az ismeretlen mintha mindenünnét szólt volna. – Sötét istentelen mágiával valaki elvette a valódi arcodat, ezt a rút csúf kinézetet adva neked. – az is lehet, hogy a fejemben hallottam az ismeretlent.

– Ez csak egy gonosz sötét álom barátom, ébredj fel hát azonnal. Ébredj! Ébredj! Ébredj…

___

– Ébredj!- szólt halkan.

– Ébredj!- szólt sürgetően.

– Ébredj!- nem lehetett neki ellenállni.

– Ébredj!- ez parancs volt, nem kérés.

Nehezen résnyire nyitott szemhéja erős, de nem kellemetlen meleg fehér fényt engedett könnyben úszó szemgolyóihoz.

– Ennél pocsékabbul régen voltam…- motyogta kiszáradt szájjal.

– Hosszú ideig voltál hibernálva.

– Mennyi…

– Az űrhajó idejével számolva 15 évig, három hónapig, 11 napig, 9 óráig…

– Elég…- nyögte ki alig érthetően. Hajlékony vékony műanyag cső nyomakodott a szájába és hűvös folyadékot spriccelt a fogai közé. Szája megtelt az éltető tápanyag keverékkel, hosszan nyeldekelte a frissítő folyadékot. A cső visszahúzódása után végignyalogatta kicserepesedett ajkait.

– Megérkeztünk?

– Nem. Valamivel több, mint egy nap múlva indul be a fékező rendszer. – válaszolt a gép.

– Akkor minek keltettél fel ilyen hamar? – kérdezte hunyorogva az erős fényben. Már könnyebben forgott a nyelve.

– Lejjebb vegyem a fényerőt? – kérdezte a vezérlő számítógép, érzékelve könnyektől csillogó szemeit.

– Igen…- az erős fény azonnal elhalványodott, diszkrétebb fényerejű, meleg fehér világítás jelent meg helyette.

– Azért keltettelek fel, mert adódtak kisebb problémák. – válaszolt Colossus.

– Milyen problémák?

– Úgy vélem teljesen fel kell ébredned, amint ez megtörtént, részletes tájékoztatást adok neked.

– Vannak hármasszintű hibák?- kérdezte a Mérnök.

– Nincs ilyen jellegű hiba. – válaszolt a központi számítógép.

– Javaslom,- folytatta, – hogy az ébredési fázist az előírt protokoll szerint végezd el, utána mindenre kiterjedő tájékoztatást kapsz.

A Mérnök szellemileg hamarosan szinte teljesen magánál volt, de fizikailag még nem úgy reagált, ahogy kellett volna normál körülmények között. Amint kínlódva felült, meztelen testére azonnal finom permet szállt, mely megszilárdulva meleget adó ruhaként fogta körbe testének minden porcikáját, kézfejeit és arcát kivéve. Nagyokat nyögve, nehézkesen kászálódott ki a zseléágyból, mögötte testének körvonalait a folyékonnyá váló védőzselé pillanatok alatt kitöltötte. Krákogva, köhögve megpihent a berendezés szélén, feje felett átlátszó műanyag burok lebegett várva hogy visszacsukódhasson, mellette vezérlő panel villogott némán. Langyos levegőáram fújt felé diszkréten valahonnét, az ébredéshez szükséges optimális páratartalmat és hőmérsékletet biztosítva meggyötört teste számára.

– Megnézem vajon öregedtem-e valamennyit?- motyogta magában a Mérnök. Kimondottan jóképű, kisportolt testű férfi volt, az indulás előtti hetekben részben ennek részben pedig a hirtelen jött hírnévnek köszönhetően nők százaitól kapott szerelmes leveleket, az utolsó napokban pedig számolatlanul feküdt le a szebbnél szebb nőkkel, akik mind az ő spermáját akarták testükben tudni. Feltápászkodott, és nehézkes léptekkel, kissé támolyogva elindult a műszerekkel telizsúfolt helyiség vége felé. Az ajtóhoz érve az halk szisszenéssel nyílt meg előtte. Néhány métert kellett csak megtennie a kellemes meleg fehér fénnyel megvilágított fémfalú folyosón, a legközelebbi tisztálkodó helyiség felé.

Az űrhajón, ébredésének első pillanataitól fogva a földi gravitációt biztosították a létfenntartó rendszerek, a Mérnök lépteinek nehézkes surrogását visszaverték a néma fémfalak. Valahol a távolban a hajtóművek még a maximális teljesítményen dolgoztak, a gigászi tolóerőre csak a falak és a padló enyhe remegéséből lehetett következtetni.

Végre odaért céljához, a tisztálkodó blokk ajtaja nesztelenül szétnyílt előtte. Belépett a steril helyiségbe, ahol néhány rég kiszáradt zuhanyfülke várta, hogy valaki ismét megnyissa belül a vízcsapokat. Az ajtó mellett felpolírozott fém tükörből valahogy ismeretlen tükörkép nézett szembe a Mérnökkel.

Egy pillanatig, vagy talán kettőig is fel sem fogta, hogy mit lát, majd egyszerre, mintha csak a zuhany alatt állva a hideg víz minden jégtüskéjével a nyakába zuhant volna, úgy szakadt rá a látvány. Artikulátlan üvöltés szakadt ki a száján. A tükörből egy rémes, teljesen eltorzult arc nézett vissza rá, a bal szeme és füle mintha állandó nyomás alatt lett volna, megnyomorítva, duzzadtan torlódtak fel homlokára és halántékára, míg jobb szeme a normálméretnél legalább kétszer nagyobban dülledt ki koponyájából. Felhasadt felső ajka mögül csorba, odvas fogsor villant elő, résnyire nyitott szájából habos nyál szivárgott vékony csíkban göcsörtös, fekélyekkel teli állára. Gennyedző bibircsókokkal borított orra úgy nézett ki mintha laposra nyomta volna egy láthatatlan üveglap. Megnyomorított feje tetején foltokban kihullt zilált haj meredezett mindenfelé. Most érezte meg, hogy valami a testével sincs rendben, enyhén oldalra fordulva torz deformációt vett észre csapott jobb válla alatt, egy méretes púpot, melyből a ráfújt védőréteg alól egyre jobban előtüremkedve vastag fekete szőrök bukkantak elő.

– Colossus!- kiáltott fel döbbenten.

– Colossus!- őrjöngött dühödten a Mérnök, és nyomatékul ököllel csapott a törhetetlen tükörlapra.

– Itt vagyok uram. – jött a válasz a mennyezeten elrejtett hangszórókból.

– Mi történt a testemmel?

– Ez a probléma, amely miatt felébresztettem uram. Legalábbis az egyik része.

– Miért nézek ki ilyen rettenetesen? Ki vagy mi tette ezt?

– A Programozó tette, uram.

– Az a szerencsétlen seggfej?- hirtelen eszébe jutott az ellenszenves fickó, aki mellesleg jelentéktelen ösztövér testbe zárva, kimondottan utálta a jó kiállású férfiakat, ebből és még néhány egyéb dologból adódóan már az indulás előtt többször keveredtek egymással konfliktusba.

– A start után egy héttel felébresztette saját testét és átprogramozott néhány dolgot, többek között a hibernációs rendszerben is.

– A program módosítás lényege?

– Az összes hibernált test létfenntartó rendszereit módosította, úgy hogy sem a legénység sem pedig az utasok teste nem ébreszthető fel többé a hibernálásból, különféle okok miatt.

– Akkor én hogyan tudtam felébredni? – lassan lerogyott a fal mellett egy párnázott fémszékre, ám púpjától nem tudott hátradőlni, így kimondottan kényelmetlen testhelyzetben folytatta Colossus faggatását.

– A biológiai szintetizáló egység segítségével.

– Miért ebben a testben, nem pedig a sajátomban?

– A Programozó által végrehajtott módosítások egyike az, hogy mindenki, akár a legénység tagja akár utas abban a testben ébredjen fel, amelyet a Programozó betáplált a számára.

– Szóval, ha jól értem senki nem az eredeti testében fog felébredni?

– Ez így van.

– És mi a helyzet a tudattal, az emlékekkel? Én pontosan tudom, hogy ki vagyok,…illetve hogy ki voltam. – tette hozzá halkabban.

– A hibernálás megkezdése előtt minden személy agyából átmentésre került az összes információ, emlékek, személyiségjegyek minden olyan egyedi adat mely az adott ember tudatát alkotja és múltjának minden egyes lenyomata születésétől kezdve.

– Mond el részletesen hogy milyen módosításokat hajtott végre a Programozó!

– Az összes ember tudatának elmentése után mindenki számára új testet rögzített a biológiai szintetizáló egységek vezérlő moduljaiban. A módosításokkal hat nap alatt végzett, majd a hetedik napon nyomtalanul eltűnt az űrhajó fedélzetéről, anélkül hogy egyetlen mentőkabint is igénybe vett volna. Munkája végén egy számítógépes vírussal gondoskodott arról, hogy módosításait senki se törölhesse, a folyamatot visszafordíthatatlanná tette. A létfenntartó rendszerben is végzett módosítást, erről majd később tájékoztatlak.

– Mi történt a saját testemmel?

– Hamarosan elmondom. Többé nem használhatod, akárcsak a többiek a sajátjukat.

– Szóval az a rossz álom, melyet ébredésem előtt megtapasztaltam már e miatt a dolog miatt volt?

– Így van, – helyeselt Colossus,- próbáltalak mentálisan felkészíteni arra, ami az ébredés után várt rád.

A Mérnök egy ideig csendben üldögélt félig lelógva a székről, próbálva megemészteni a Colossustól kapott információkat. Úgy érezte magát, mint egy szörnyeteg, de el kellett fogadnia a tényeket, tulajdonképpen az is lett belőle. Fogalma sem volt arról, hogy jelen helyzetben mit tehetne, mint ahogy arról sem hogy a többieknek vajon milyen testet szánt a Programozó. És vajon mi az oka annak, hogy ezt az egészet megtette?

– A hajónaplóhoz hozzáférek a vezérlőteremben?

– Meg tudod tekinteni, bár egyes részeket ebben is módosított illetve törölt a Programozó.

– Akkor ott a helyem, – mondta felállva a székről, – hátha találok valamilyen fontos információt.

Közel félórába telt mire feljutott a vezérlőterembe. Teste még nem úgy működött, ahogyan kellett volna, sokszor meg kellett állnia egy-egy rövid pihenőre, zihálva vette a levegőt húsz-harminc méter megtétele után.

A vezérlőteremben, vagy, ahogy annak idején hivatalosan nevezték, a Parancsnoki Hídon féltucatnyi bonyolult, gombokkal, monitorokkal, villódzó színes fényekkel teli irányító pult várta, hogy valaki eléjük ülve ismét használja számtalan funkciójukat. Beült a hajónapló vezérlőjébe és aktiválta a berendezést. Néhány másodpercnyi csend következett, majd széles keretű képernyő ereszkedett alá a magasból egyenesen a Mérnök elé, a képernyő néhány villanás után megelevenedett. A Mérnök a menüben visszament egészen az indulásig, az anyag az űrutazás rövid tájékoztatójával kezdődött. Egy fiatal, hosszú szőke hajú bemondónő, háta mögött a Naprendszer háromdimenziós forgó modelljével, izgatott hangon számolt be az emberiség eddigi legnagyobb összefogást igénylő projektjéről.

– „Ezernégyszázhat ember, férfiak és nők, a Föld leggazdagabb emberei elhatározták, hogy vagyonukat, több mint 5 billió dollárt feláldozzák egy csillagközi űrutazás érdekében. Több mint fél évtizedig épült az űrhajó, a szinte korlátlan anyagi háttér a bolygó legkiválóbb tudósait vonzotta a projekthez…”

– „Az út célja eljutni a legközelebbi, lakható exobolygóra, a Proxima Centauri b3-ra, ahol kolóniát alapítva gondoskodnak az emberiség túléléséről, míg az űrhajó visszafordulva a Föld felé újabb szerencsés kiválasztottak ezreit viheti magával az új Földre…”

Türelmetlenül lapozott a memóriatárban, a felvillanó képkockák fájdalmas emlékeket idéztek elő benne. Már egyre több mindenre emlékezett, a kiválasztás hosszú és bonyodalmas folyamatára, a kőkemény szelekcióra, mely során a legkiválóbb mérnökök ezreivel kezdte a versenyt, míg végül alig tucatnyian maradtak a jelentkezőkből. A felvételeken felvillantak az űrben folyó építkezés felvételei, ahogy a hatalmas űrhajó egyre határozottabb formát öntött az űr sötétjében, felzabálva szinte minden anyagi erőforrást és gigászi mennyiségű nyersanyagot a bolygóról. A Földön az idők során egyre nagyobb tömegek tüntettek a projekt ellen, azt hangoztatva, hogy ekkora anyagi ráfordítással a bolygó több milliárd emberének a sorsán is sokat lehetne javítani, az életfeltételeket jobbá tenni, a környezeti problémákon segíteni. Ám mindez a közel másfél ezer dúsgazdag kiválasztottat nem érdekelte, türelmetlenül várták a napot, mikor hátuk mögött hagyhatják a kifacsart haldokló bolygót.

– Colossus! – szólt sürgetően.

– Igen, uram.

– Elárulod végre hogy mi történt a saját testemmel?

– A Programozó annak érdekében, hogy senki ne fordíthassa vissza a folyamatot, minden hibernált testbe genetikailag módosított húsevő baktérium fajt juttatott a tápoldaton keresztül. A baktériumok az utazás első éve során felfaltak minden emberi testet.

– A szemétláda…- ökölbe szorított szőrös, rücskös kezeivel dühösen csapott rá a vezérlő pultra.

– Az új bolygón, ha a többiek is felébrednek, talán lesz lehetőségem, hogy a biológiai szintetizátorban visszanyerhessem a régi testemet…- gondolkodott hangosan.

– Nem megoldható. – válaszolt közömbös géphangján Colossus.

Először meg sem hallotta a gép válaszát, azon járt az agya, hogy amint landolnak és a többiek is felébrednek a mélyaltatásból, amint lehet, ledobja ezt az ocsmány testet és egy újat csináltat valamelyik technikussal, még szebbet és erősebbet, mint a régi…

– Nem megoldható. – ismételte meg Colossus.

– Hogy érted? Miért nem? – a Mérnök egyre ingerültebb lett.

– Mert egyedül te kaptál emberi testet, a többieknek más létformát alkotott a Programozó.

– De nem mondhatom el, blokkoló programot kaptam. – válaszolt a ki nem mondott kérdésre a mesterséges intelligencia. – A landolás után nyílnak a biológiai szintetizátorok tartályai, és csak akkor láthatod meg, hogy mi lett a többiekből.

– Miért én,… miért én kaptam egyedül ezt a rút testet?…

– Azért kaptál ilyen testet, mert funkcionálisan ez tökéletesen megfelel arra, hogy a landolásnál aktívan közreműködhessél, felügyelve a rendszereket.

– Mikor kezdődik a fékezés?

– Még 27 óra, 44 perc 13 másodperc…

– Elég! –vágott közbe a Mérnök.

– Látszik már a Proxima Centauri? – kérdezte egy gennyes, viszkető tályogot vakargatva állán.

– Nem.

– Nem a Proxima Centauri b3-on fogunk landolni. – folytatta közömbös géphangján Colossus. – A Programozó úgy módosította a navigációs vezérlést, hogy az út felénél az űrhajó jelentős pályamódosítással visszafordult a Föld felé.

– Te jó szagú atyaúristen… – a Mérnöknek teljesen kiszáradt a szája. Egyszeriben kilátástalannak, megoldhatatlanul reménytelennek látta saját sorsát.

– Azt javaslom, – folytatta Colossus, – hogy a fékezés megkezdéséig hátralevő időt pihenéssel töltsd el, mert utána nagyon sok feladatod lesz, a Naprendszerbe érve már a jelenlegi sebességünk töredékével kell haladnunk.

– Még egy kérdésem van hozzád. – nézett fel a villogó műszerek tucatjairól a Mérnök. – Mennyi idő telt el odalent a Földön, amíg mi utaztunk?

– Egészen pontosan 2754 év és 9 hónap…

A Mérnök néhány órán belül beállította a rendszereket a hibátlan landolás érdekében, mindent leellenőrzött többször is, majd halálos adag altatót vett be, néhány deciliter whiskyvel leöblítve és örök álomba szenderült. Nem volt rá kíváncsi hogy mi lett a többiekből…

Boonna kis csapatával második napja vadászott a dzsungel sűrűjében. Eddig nem jártak sikerrel, a csapat beleakadt egy húsevő ragadozó fenevadba, mely egyik a fájdalomtól üvöltő, erősen vérző társukat magával hurcolta. Így tizenkilenc főre apadt a kis csapat. Boonna tisztában volt vele, hogy nem mehetnek haza üres kézzel a vadászatról, otthon a nőstények és kölykök éhező százai várták, hogy a horda legjobb vadászai hússal térjenek haza.

Néhány óriás fa között áthaladva hatalmas tisztás tűnt fel előttük, a vadászok némán lopakodva fürkésző tekintettel keresték a prédát. Mindegyikük hátára összehajtogatott háló volt kötözve, kezeikben parittyát és lándzsákat tartottak, a hálókat egymással is összekötve méretes csapdaként is tudták azokat alkalmazni. Boonna volt a vadászok vezére, 160 cm-es testmagasságával a legnagyobb volt közöttük, többször járt az ősök romjainál, mint a többiek, számtalan olyan helyet ismert, ahol mások nem is mertek kutakodni, csak neki volt meg hozzá a bátorsága.

Boonna a tisztás szélén hirtelen megállt, háta mögött a többiek is így tettek. A hosszú hajú, szőrös felsőtestű vezér csendben nézett körbe, ismeretlen veszélyt érzett. Lapos orrával a lágy szellő által felkavart, virágillatú levegőt szaglászta, az előttük elterülő hatalmas füves bokros tisztásról növények buja illatát és bomló állati ürülék bűzét érezte. Fülei igyekeztek begyűjteni a legkisebb neszt is, de semmi olyat nem hallott, melyet eddig még soha nem tapasztalt meg. Fejük felett a kék égbolton egyetlen felhő sem látszott, Boonna mezítelen, erősen szőrös izmos felsőtestét melegen sütötte az odafönt ragyogó meleg és fényforrás.

Hirtelen az égen valami megváltozott. Csillogó pont tűnt fel a távolban, majd növekedni kezdett, valahol épp a tisztás felett, nagyobb lett, mint a meleget adó fény, már nem csendben ereszkedett, hanem süvítő dörgő hangot adott ki magából. Egyedül az állva maradó Boonna nézte végig, ahogy a leszállóegység leereszkedik a földre, társai már régen a földön feküdtek, fülüket eltakarva, arcukat a porba nyomva.

A porfelhő elültével a zajok is elcsitultak, Boonna vadászai felkászálódtak a földről, néhány halk elismerő vakkantással jelezve vezérük bátorságát. A valami kormos, mocskos ezüstfénnyel csillogott a tisztás közepén, rövid idő elteltével oldalán halk szisszenéssel rámpa nyílt le. A rámpán feltűnt egy rövid lábakon mozgó állat, rózsaszínű szőrtelen bőre volt, tomporán kurta farok csavarodott, turcsi orrával nyugtalanul szimatolgatott majd hangosan röfögött egyet a rámpa aljára érve. Röfögése mintha jelzés lett volna, azonnal többen követték, orrukkal nyugtalanul szaglászva, végeláthatatlan sorokban vonultak lefelé a fémmeredélyen, többük azonnal rágcsálni kezdte a tisztás dúsan zöldellő növényzetét.

Boonna hamar felismerte a lehetőséget. Hús! Jól begyakorlott mozdulatokkal készültek elő a vadászatra, összerakták a hálókat, előkészítették a fegyvereket. A vadászat rövid volt és igen hatékony. Az állatokból többet megöltek, egy nagyobb csordát pedig a hálók fogságába ejtettek, hogy haza hajtsák őket, a horda számára. Nagyon nagyszámú préda rohant szét mindenfelé a mezőn, és be mindenütt az erdőbe, de Boonna nem foglalkozott velük, tudta, hogy nagyon sok ideig biztosan lesz mire vadászniuk a környéken. Számolni nem tudott, a közel 1500 fős csorda számára felfoghatatlanul nagy populációt jelentett.

A vadászok még aznap, az egyik zsákmány állat feldarabolása, megsütése és elfogyasztása után elindultak hazafelé, egy kisebb csordát magukkal terelve, az otthon felé. Az ismeretlen állatok mintha kommunikálni próbáltak volna egymással, intelligensen csillogó szemeikben rémület tükröződött, ahogy egymásnak dörzsölődve tolongtak az ösvényen a hálók szorításában a vadászó emberek gyűrűjében.

Boonna érezte, hogy új korszak kezdődik a horda életében. Győzelemittasan üvöltött egyet artikulátlanul, ahogy csak a torkán kifért.

____________________________________________________
____________________________________________________
____________________________________________________

24 gondolat erről: „Pacsay Imre novellája

  1. Gyanúsak nekem itt a végén a malackák, vajon kikre is gondoltál az ‘elit’ kapcsán? 🙂

    Egész addig, míg ki nem derült, hogy az űrhajó a Földre megy vissza, gőzöm nem volt, hogy mi lesz a vége. Onnan már sejtettem… 😉

    Sajnálatos, hogy az ‘elit’ jelenlegi viselkedése nagyban hajaz az általad leírtakra – hihetetlen vagyon felett rendelkezve nem érdekli őket a Föld és népének sorsa, pedig segíthetnének is…
    Megérdemelnék a vázolt sorsot, de ez eléggé utópisztikusnak tűnik jelenleg /és nem a technikai feltételek hiánya miatt/.
    Az is jellemző, hogy egy ‘magányos hős(?)’ áll bosszút, miközben előtte a tömeg tűr, mint a birka.

    Reggel majdnem elkéstem valahonnan, mert indulás előtt ‘kénytelen’ voltam végigolvasni. 🙂

  2. Kedves Imre, gratulálok! Főleg ahhoz, ahogy sikerült orránál fogva vezetned az ország legidősebb bloggerét! 😀

  3. 2:
    Csak nem képzeled, hogy van időm (és türelmem) ilyen hosszú szösszeneteket végigolvasni?

  4. 4:
    Gondolod téged elolvastalak? 😀

    You read one, you read them all. 😀

  5. Tibor bá óvatosan sündisznóállásba húzódott, megérezve a veszedelmet… 🙂

    Nos, a mai napon a világ összes katolikus templomában a Szentírás alábbi részletét olvasták fel (fogalmam sincs, hogy a protestánsoknál is ez-e a szövegek menetrendje):

    Lukács evangéliuma:
    Lk 16.19
    Volt egy gazdag ember. Bíborban és patyolatban járt, és mindennap nagy lakomát rendezett.
    Lk 16.20
    Volt egy Lázár nevű koldus is, ez ott feküdt a kapuja előtt, tele fekéllyel.
    Lk 16.21
    Örült volna, ha jóllakhat abból, ami a gazdag ember asztaláról hulladékként lekerült. De csak a kutyák jöttek és nyalogatták a sebeit.
    Lk 16.22
    Történt, hogy a koldus meghalt, és az angyalok Ábrahám kebelére vitték. Meghalt a gazdag ember is, és eltemették.
    Lk 16.23
    Amikor a pokolban kínjai közt feltekintett, meglátta messziről Ábrahámot és kebelén Lázárt.
    Lk 16.24
    Felkiáltott: Atyám, Ábrahám! Könyörülj rajtam! Küldd el Lázárt, hogy ujja hegyét vízbe mártva hűsítse nyelvemet. Iszonyúan gyötrődöm ezekben a lángokban.
    Lk 16.25
    Fiam – felelte Ábrahám -, emlékezzél csak vissza, hogy milyen jó dolgod volt életedben, Lázárnak meg hogy kijutott a rosszból. Most tehát neki itt vigasztalásban van része, a te osztályrészed pedig a gyötrelem.
    Lk 16.26
    Ráadásul köztünk és köztetek nagy szakadék tátong, hogy akik innét át akarnának menni hozzátok, ne tudjanak, se onnét ne tudjon hozzánk átjönni senki.
    Lk 16.27
    Akkor arra kérlek, atyám – mondta újra -, küldd el legalább az atyai házba.
    Lk 16.28
    Van még öt testvérem, hadd figyelmeztesse őket, nehogy ők is ide jussanak a gyötrelmek helyére.
    Lk 16.29
    Ábrahám ezt felelte: Van Mózesük és vannak prófétáik. Azokra hallgassanak.
    Lk 16.30
    De az erősködött: Nem hallgatnak, atyám, Ábrahám! De ha a halottak közül megy el valakit, bűnbánatot tartanak.
    Lk 16.31
    Ő azonban így felelt: Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, ha a halottak közül támad fel valaki, annak sem hisznek.”

    Az nem nagy kunszt, hogy a világ összes katolikus templomában ezt a sztorit hirdetik, de ha egy tehetséges szerző ügyesen becsomagolja a sztorit sci-fi és antiutópia, illetve horror és kalandfilmek elemeiből szőtt ruhába, akkor még Tibor bá blogja is ezt az igét hirdeti, miközben ha tudná, hogy az a Szentírás, akkor viszolyogva mutatna ajtót neki!!! 😀

    Imre, ha ez tényleg egy tudatos merénylet volt, szeretnélek személyesen megismerni! 🙂

    (A Programozó természetesen csak a látszat kedvéért egy irigykedő rosszindulatú kolléga… A neve és megmagyarázatlan eltűnése is elárulja, hogy itt a bűnös lelkek felett ítélkező Istenről van szó.)

  6. Na, erre már én is kíváncsi vagyok, mit ír erre Imre!
    Vagy az derül ki, hogy Armának hihetetlenül jó a szimata, vagy az, hogy árnyékra vetődött, és itt is bebizonyosodik, hogy bármiből képes konteót fabrikálni.
    A végeredményből messzemenő következtetéseket fogok levonni! 🙂
    De az is lehetséges, ha Imre válasza nem lesz kedvező Armának, akkor itt is a zsidók állnak a háttérben. 🙂

  7. Egyébként azt hiányoltam a történetben, hogy féloldalas a végeredmény.
    A gonoszok igaz megbűnhődtek, viszont az otthon maradottak így is visszacsúsztak „olduvaiba”. Vagy éppen ez az éden szinonimája? 🙂
    Másrészt, akik megbűnhődtek, azok csak jelképes bűnbakok, hiszen nyilvánvaló, hogy az otthonmaradottak között újra és újra kialakult egy ugyanolyan bűnös réteg, legfeljebb ők már nem tudtak elmenekülni a fenyegető jövőkép elől.

  8. 6:
    Arma ez nem volt szép tőled. Most tulajdonképpen engem arra kényszerítesz, hogy elolvassam ezt a néhány tízezer karaktert brrrr. reggel, éhgyomorra! Arma, te perverz istentagadó. 😀

    De nem, nem adom be a derekam ily könnyen. Én úgy látom,hogy új fordulatokkal teletűzdelt történetet nemigen lehet kitalálni, mert már mindent megírtak. Az élet csak utánozza Shakespeare, Moliére, Fontaine, Jack London, Maugham, Mikszáth……és igen a Biblia történeteit. [magamat csak szerénységem miatt nem soroltam ide 😀 ]

    De ha van is szoros átfedés Lukács és Pacsay irományai között, felmerül a kérdés, hogy ez tudatos, tudat alatti, véletlen, vagy szándékolt plagizálás. Igaza van hubabnak a választ Imrének kell megadni.

  9. 7-9: Semmiképpen nem vetődtem árnyékra. A két sztori egyértelműen ugyanannnak a motívumnak a verziója és az mindenképpen tény, hogy Tibor bá blogján épp azon a napon jelent meg Imre verziója, amikor a (bizonyos körökben…) közismertebb régebbit a templomokban olvasták fel. Ha nem ravasz és társadalmilag hasznos kópé-merénylet történt, akkor ez egy elképesztően szerencsés véletlen, de azt is mondhatnám, hogy a Legfőbb Programozó tréfája velünk és kiemelten Tibor bával. Azt is mondhatnám, Tibor bá, hogy Jelet adott neked a létezéséről… 😀 (ha nem a Kisebbik Programozó Imrétől jött a jel, de akkor Imre a Nagy Programozó hírvivője. – lásd angelosz)

    Imre egyébként pontosan ugyanazt tette, amit annak idején „Lukács”. Majdnem kétezer évvel ezelőtt a sztori szerkesztői az ősi morális példázatot olyan szöveg ruhájába öltöztették, ami az akkori közönség figyelmét felkelthette, ami akkor populáris lehetett. Az eltelt idő miatt ma némileg más formába kell öltöztertni, hogy hasson, ezt tette meg Imre Evangélista. A Programozó fizesse meg, Imre! 😀

  10. Most nezem csak erre a kerdesre van mar valasz. Igy mar tagytalan.

  11. Kedves hozzászólók!

    Ki kell hogy ábrándítsak mindenkit, aki többet lát írásom mögé mint ami mögötte van. Csak egyszer voltam összeesküvő,mikor megnősültem… 🙂 Biblia ismeretem rendkívül felszínes, lévén hogy nem vagyok vallásgyakorló. Így érdekes felvetés hogy a Biblia egy részletét plagizáltam, ha jól értettem? Talán egyfajta kollektív ősi emlékezetből jött az ötlet? Nem tudom.Szerintetek?
    Az is lehet majd hogy a jövő elhozza a Biblia komolyabb forgatását ha már nem lehet másban bízni…
    Örülök ha művem tetszett,a megjelenés időzítése pedig végképp nem rajtam múlott.

  12. 10 & 12:
    Eredetileg Imre története egy héttel korábban jelent volna meg, de Loránd „továbbgondolása” beleköpött a levesbe. Tehát az isteni sugallat Lorándot vette célba, én pedig csak kötelességtudóan tettem, amit tennem kellett. Akkor tehát úgy tűnik, hogy Istennek vannak szándékai Loránddal ami neki további erőt ad, nekünk meg jobba kell rá figyelnünk, mert istennel nem érdemes ujjat húzni. 😀
    Is that OK with you Arma?

  13. 12-13: Mondom, hogy a Programozó üzent… 🙂
    AZ előző sztorinál a Földre küldött (földi alakban megtestesülő) fickó is épp 40 évig bóklászik a halandók között, a hülye emberiséget is 6 nap alatt takarítják el a fejesek egy „anti-teremtés” során és a 7-en megpihennek, stb. stb. Felszínes bibliaismeretnek nem is rossz… 🙂

  14. 14: most látom, hogy 33 évig kellett volna bóklásznia, de biztos hold-naptár szerint van, vagy ilyesmi! 😀

  15. 15 Arma Gedeon

    Pedig már majdnem elbizonytalanítottál ezzel az időzítéssel, mert habár keresztelésem okán én is elvileg katolikus lennék, de nem hívő lévén semmit sem tudok a templomi prédikációk forgatókönyveiről.
    De a jó konteókészítő mindig megtalálja az alkalmas kapaszkodási pontokat, mint a jó hegymászó. 🙂

  16. 13: Az is lehet Tibor bá’ hogy Istennek veled vannak komoly szándékai, rajtad keresztül /is/ s általad üzen a többieknek?
    Próbálja felkészíteni azokat kiknél nem lel süket fülekre, s a szkeptikusokat is, kikből majdan a legnagyobb hívők lehetnek ha mai üzenete a holnapban beigazolódik…

  17. 18 Arma Gedeon

    Nekem már azzal is újat mondtál, hogy a példabeszédek nem csak úgy a pap pillanatnyi ötletei alapján lesznek előadva…
    De azért részemről adok egy piros pontot, mert mindenre figyelsz. 🙂

  18. 18: „bezzeg, aki volt templomban”
    Te még nem vagy onnan kitiltva? 🙂

  19. 21: Tudja a fene. Ha a katolikus egyház élén egy sor zs származású főpap áll, akkor a viszonosság alapján a rabbik, főrabbik között illenék egy kereszténykvótát biztosítani… 🙂
    Pl. amikor zsidó a pápa, az egyház feje, akkor Izraelben legalább az askenázi, vagy a szefárd főrabbinak illenék mondjuk katolikusnak lennie.

  20. 22: „amikor zsidó a pápa” Szent Péter, Róma első püspöke is zsidó volt. Csak folytatják a hagyományt.
    Az viszont valóban igaz, hogy egyoldalú benyalás zajlik a katolikus egyház részéről…

  21. 23: Egyrészt nyilvánvalóan nem arra a kezdeti korra gondoltam, amikor a kereszténység csírája egy olyan zsidó szekta volt, amely szembefordul anyavallásával, másrészt Péter római püspöksége legendás, és természetesen akkor semmiféle pápáról nem volt még szó. A modern világban, többezer évnyi zsidó-keresztény szembenállás után zsinórban zsidókat juttatni a pápai székbe mégiscsak más sztori.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük