H. Ildikó (vendég) rövid története

Ki ez a nő?

 

Átlagos hétköznap volt. Egy gyerekkel a fedélzeten a szokásos mami-taxi fuvaromat intéztem éppen, amikor a járdán egy fiatal párra, velük egy kis gyerekre lettem figyelmes. Kissé kigyúrt férfi és egy törékeny nő – mondhatni ideális párosítás, ha mindenki arra használja az adottságait, amire valók. De itt nem ez történt! Az izmos karok, amik munkára és védelmezésre lettek teremtve, bántalmaztak!
Félreálltam, hogy hosszabban figyelhessem őket. Az erős férfi rángatta a gyenge nőt! A lökdösődés nem akart abbamaradni. A hajráncigálás sem, és közben láttam a rémült, értetlen tekintetet a lány szemében! Teljesen kikészültem.
Valamit tenni kellene! Nem mehetek el közömbösen egy ilyen eset mellett! De mi lesz, ha engem is bántani fog? Végignézessem a gyerekemmel, ahogy egy feldühödött “izomagy” megüt engem? Egyébként sincs semmi közöm hozzájuk! Az Ő életük. Igen, deee – vitatkoztam magammal – de ott voltam, láttam!!!
Talán hívjam a rendőrséget? Végül is az Ő dolguk, rájuk tartozik minden, ami erőszak! És mi lesz akkor? Különben sem folyik vér – még nem!
Összezavarodtam. Közben persze, a szemem rajtuk tartottam.
Bementek egy házba, becsukták a kaput maguk mögött. Tudtam: zárt ajtók védelmében, még védtelenebb a gyenge!
Könnyeztem. Sosem bírtam az erőszakot, a kiszolgáltatottságot sem. Van-e dolgom velük? Ez itt a kérdés!
Teszek egy próbát! – jutott eszembe a megoldás. Ha visszafelé jövet kint lesznek az utcán, megállok! Közben csendesen fohászkodtam, nehogy valami butaságot csináljak, nagy felindultságomban.
Nem tudtam elintézni, amiért mentem, így hazafelé vettem az irányt. Még egy pillantás a kapura, ami az előbb elnyelte őket, és, és, éééés… kint voltak! “Jaj nekem, kint vannak!” – futott át az agyamon.
Éppen erősen ölelkeztek. Nem kell pszichológusnak lenni ahhoz, hogy világos legyen a kép: tipikus családon belüli erőszak, ahol az egyik fél annyira “szereti” a másikat, hogy ezért bántja, a másik pedig beletörődik, mondván: a szeretetnek ezernyi arca van, hát biztosan, ez az egyik.
Akkor most már hazamehetek anélkül, hogy bolondot csinálnék magamból? Bármennyire is jól esett volna elmenekülni, tudtam, utólag bántana.
Megfordultam, leparkoltam. A gyerkőcnek csak annyit mondtam: “Mindjárt jövök, de beszélnem kell ezekkel az emberekkel!”
Nem kételkedett bennem. Azt hitte, egészen pontosan tudom, mit csinálok! Pedig nem tudtam.
Addigra már egy családtaggal nőtt az utcán tartózkodók száma. Odamentem hozzájuk, megszólítottam őket:
– Tudom, hogy kicsit furán hangzik, de igazából csak egy ölelést hoztam Nektek, Istentől!
Szemkerekítés, majd a férfi – értetlenkedve – megszólalt:
– Nekem vagy a lánynak?
– Neked, hogy megnyugodhass, mert az előbb láttam, mennyire feldúlt voltál. – válaszoltam természetesen.
A nő, akinek egyik oldalon feltűnően piros volt az arca, könnyezni kezdett, és elment, de a férfivel beszédbe elegyedtünk. Őszinte volt. Szokásos téveszmék sorát kellett megcáfolnom – hagyta, pedig még a testvére is csatlakozott hozzám, megerősítve, hogy ők is mindig ezt mondják neki!
Aztán megérkezett az édesanyja. Kíváncsian kérdezősködött, mibe csöppent bele éppen. Elmeséltük. Így már három nő védte a negyediket. Kedves, féltő-óvó beszélgetés volt ez, egy férfivel, aki nem hiszi el, hogy a szeretethez nem tartozik hozzá az erőszak.
Az érintett is előmerészkedett végül. Látszott, szégyelli, Ő csak ilyen “szeretetet” érdemel.
– “Na, gyere! Hadd öleljelek meg!” – mondtam neki, és teljesen idegenként, mégis egészen szorosan megöleltük egymást.
– “Mielőtt elmegyek, Téged is megölellek!” – mondtam a férfinek, akinek addigra már a nevét is tudtam. – De nagyon kérlek – folytattam, soha-soha ne felejtsd el, lányokkal így sosem szabad bánni. Mert el fogod veszíteni, akit nagyon szeretsz.
Megöleltem, engedte. Az anyukát sem hagytam ki, majd elköszöntem.
Ki volt ez a nő? – kérdezgették egymástól a hátam mögött, ahogy a kocsimhoz mentem. Hogy ki vagyok, amikor nem én vagyok? – hát, erre nekem sem lenne könnyű válaszolni. Csak azt tudom egészen biztosan, hogy angyalszárnyak, ha suhognak, gyógyul a lélek.  😉

______________________________________________________
______________________________________________________
______________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

10 gondolat erről: „H. Ildikó (vendég) rövid története

  1. Közel az estéhez én vagyok az első hozzászóló(?) Ez nagyon klassz történet, köszönet érte, hogy közzétetted. A hölgy, H.Ildikó, aki ezt tette, egy fantasztikus Ember lehet.

    A többiek szóhoz sem tudnak jutni, csak ezért nem szóltak még hozzá! 🙂

  2. Csatlakozom Fantomashoz KÖSZÖNÖM, megható és nagyon emberi.

  3. Ez egy nagyon idealizált történet /amúgy aranyos/, 100 esetből 99-ben jó eséllyel a bántalmazott és a bántalmazó egyaránt nekiesik a közbeavatkozó személynek.
    Ha valaki rendszeresen veri, terrorizálja a “társát”, az nem hagyja abba néhány kedves szótól.

    Ami hiányzott – nem csak a férfi terrorizálhat egy kapcsolatban, a fizikai erőszak mellett van ‘lelki’ terror is, és ez utóbbiban a nők a profik, ez valahogy kimaradt…

    Ölelésre hol lehet jelentkezni? 🙂

  4. A nagy kérdés, amit senki se vetett fel, hogy vajon Ildikó ezt ténylegesen átélte, vagy csak egy jó kis sztorit írt? Én persze tudom, de nem fogok helyette válaszolni. Különben Ildikó visszafogta magát, mert ő “csak” hisz, de nem akart hittéríteni, ami nekem rendkívül szimpatikus, és az is, hogy nem kérkedik magával, se név, se fénykép. Pedig rendszeres olvasó.

    3:
    Ildikó egy rendkívül csinos feleség, és 5 gyerek anyukája, de ha megölel, azt nem mint nő teszi, amit érezni is fogsz.

  5. 3: szükséges és nem értelmetlen, hogy ha tudunk, segítsünk másoknak az agressziójuk kezelésében és mi is rászorulhatunk a segítségre. Ugyanakkor érdemes reális életismeret alapján felmérni a helyzetet, hogy a segítség mennyire veszélyes.
    A jól szocializált emberek viselkedése, amiben az ilyenfajta agresszió csak nagyon ritka kivétel, vagy egyáltalán nem fordul elő, szintén sok-sok példa látásának eredménye és annak, hogy főleg régebben az emberek rászóltak arra, aki vétett a normák elen, megszólták, ha kellett, kiközösítették.
    A sztori ebben a formában tűnhet naívnak, meg hordoz valamit a nyugati divat-ideológiákból is, ugyanakkor érdemes lenne visszatérni egy olyan társadalomhoz, amiben a környezet nem közömbös, ahol az emberek számíthatnak mások segítségére, a normák betartatása terén is.

  6. 5: “érdemes lenne visszatérni egy olyan társadalomhoz, amiben a környezet nem közömbös, ahol az emberek számíthatnak mások segítségére, a normák betartatása terén is”
    Ez még nem halt ki teljesen a kis településeken. Viszont nagyban árnyalja a képet a lakosság összetétele. A roma kultúra megjelenése nagymértékben képes rombolni a korábbi erkölcsi normákat. A rossz példa ragadós… sajnos.
    És természetesen nem használ a politikai mutyikkal gyűlő vagyon látványa sem…
    Különben nem hiszem, hogy lenne hova “visszatérni”, tökéletes társadalom sohasem volt, semmilyen szinten sem, mindig voltak a közösségekben “egyenlőbbek”, miután a törvények nem tették lehetővé ezek kiiktatását – legalábbis az utóbbi pár száz évben.

  7. Most nem kimondottan a történet részleteire fókuszálok, inkább a történet mondanivalójára.

    Nekem erről a kis történetről Müller Péter egyik előadása jutott eszembe, ahol arról értekezik, hogy mekkora űr tátong a gondolataink és a cselekedeteink között, és valahol ez az emberiség egyik legnagyobb drámája, ha nem a legnagyobb.

    Shakespeare Hamlet-jét hozta példának, ahol a főszereplő egészen a mű végéig, saját haláláig vívódik önmagával, gondolataival, mire megteszi azt, amit már rég tudott, hogy helyes megtenni.

    Ildikónak két lehetősége lett volna. Egyik ez, amit leírt, másik pedig az, hogy tovább megy és nem avatkozik bele a pár életébe.

    Ha tovább megy, akkor viszont hosszú időre a gondolataiba marad, hogy mi van, ha valami szörnyűség történt, és ő tehetett volna ellne? Órákig, napokig, hónapokig is ezen járna az esze, miközben magát felőrlné.

    Szerintem nem az a lényeg, hogy ez az eset valóban megtörtént vagy sem. Ha igen, attől csak tovább nő a történet mondanivalója, hitelessége és Ildikó személyisége a szememben.

    Nap mint nap beleszaladunk ilyen és hasonló helyzetekbe. Gondolunk valamit, és cselekszünk valamit. A kettő többnyire nem egyezik. Valami megmagyarázhatatlan okból nem azt tesszük, amit a belső hangunk diktál, már aki egyáltalán még figyel erre.

    Ha az emberek többsége ebbe az irányba indulna, mint Ildikó a történetben, az óriási változásokat jelenthetne az emberiség történetében.

  8. 8:
    Akinek ilyen segítségnyújtás elmulasztása után lelkiismeret furdalása van, az nem hezitál, hanem közbelép. de ez mindössze egy ember 100 közül, vagy még kevesebb. —- De mivel valóban a leggyakoribb reakció, hogy mind a két fél, tehát az agresszor és az áldozat is, közös erővel megy neki a segíteni akarónak. Ezért aki egyszer megpróbálja, annak egy életre elmegy tőle a kedve. Minden más csak ábrándozás.

    Saját esetem: Este 8 óra körül egy fiatal férfi pofozott egy fiatal nőt a volt vala Éjjel-nappal közért előtt. Közbeléptem, csődület. A fiatal férfi: “Hagyjon békén, ez a nő a feleségem.” A tömeg azonnal a férfi pártjára áll, nekem pedig el kellett somfordálnom.

  9. 9:

    Tibor bá én azért indítottam azzal a mondandómat, hogy nem a történetre fókuszálok, hanem a mondanivalójára.
    Ezt ezer másik esetre rá lehetne húzni.

    Az érzést utána pedig nem is inkább lelkiismeret furdalásnak nevezném, hanem tépődésnek. Ugyan is nem tudod, hogy mi lett vagy lesz a végeredmény, csak agyalsz rajta.

    Csak hogy kedvenc témádat említsem a klímaváltozást. Gondolatban tudjuk, sőt le is írjuk mit kellene tenni, mi lenne helyes.
    Aztán mit teszünk?

    Számomra ez a valódi történet. Nem kell feltétlenül egy agresszor és egy áldozat.
    Ellenben az emberiség csak áldozat lehet, ha nem próbál meg legalább ebben a szellemben élni, mint Ildikó.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük