(3915) Különös válás

Tibor bá’ csodálatos női online

 

89. Útban a 90. felé

Idősebb korában apám gyakran emlegette, amikor az anyáddal összeálltunk, nem volt csak két pusztánk – itt egy kis hatásszünetet tartott, majd folytatta – az ő puszta segge és az én puszta seggem. Azt nem tette hozzá: és a végtelen boldogságunk. Mert boldogok voltak a szegénységben. Házasságon kívüli születésemkor az apámnak mindössze 2 pengő csörgött a zsebében, az anyámnak még annyi se. Apám azon töprengett, hogy a két pengőt mire költse, taxira vagy vegyen rajta egy plédet, és abba burkolva gyalog vigyen minket haza a februári hidegben. Aztán a pléd mellett döntött, amivel később évekig takaróztam.

Az emberek általában boldognak születnek, vagy szegényen, vagy gazdagon (bár az előző gyakoribb). A boldogtalanság általában akkor jön, amikor eltűnik a gazdagság, vagy ha megszűnik a szegénység. Apámék esetében ez utóbbi következett be, a velejáró összes bajjal együtt.

Így esett, hogy mire nyolcéves lettem, anyámat már csak két dolog érdekelte igazán: a lóverseny és a férfiak. Ha a lóversenyen nyert, akkor hazafelé jövet bement a velünk egy háztömbben lévő Hauer cukrászdába, ahonnan nekem és húgomnak hozott egy nagy rakás krémest, az anyai felügyelet hiányának kárpótlásául. Ha veszített, akkor iparkodott megvigasztalni magát, és ennél a pontnál jöttek be a férfiak.

Anyám ellentmondásokban gazdag lelkületére mi sem volt jobban jellemző, mint a férfigyűlölő Bozzay Margit könyveinek falása mellett a férfinép feltűnő kedvelése. Igaz, barátnők társaságában közösen szidták a férfiakat, akik nélkül különben sehogy sem tudtak meglenni.

Persze apám is megérte a pénzét, aki rendre a Hauer cukrászdában találkozott nőismerőseivel, amire a krémeseket hazacipelgető anyám valahogy rájött, és a női szolidaritásra hivatkozva az egyik pincérnőnek megadta a telefonszámunkat azzal, hogy hívja őt fel, amikor apám legközelebb beül.

A hívásra nem kellett túl sokat várni, aminek hatására anyám íziben aktivizálta magát, lekapta az előszobafogason lógó esernyőt és megindult a Hauer felé, belépett a cukrászdába, körülnézett, majd felemelt esernyővel a kezében odarohant az egyik asztalhoz és az ernyőt szétverte az ott ülő nő fején. Közben természetesen mindenki kiabált. Apám azt, hogy – Bözsikém, ne csinálj botrányt. Anyám azt, hogy – Büdös kurva, kétgyerekes családapa kell neked? A letámadott nő azt, hogy – Tibor azt hazudta, nőtlen. A fizetőpincér azt, hogy – Kérem, tessenek ezt abbahagyni.

Természetesen nem ez volt az első és nem is az utolsó affér házasságuk alatt. Apám egy kicsit sérelmezte, hogy nem ő a húgom apja, amit anyám szemenszedett hazugságnak könyvelt el. Ennek némileg ellentmondott a feltételezett apa gyakori látogatása azon az alapon, hogy anyám földije és gyerekkori pajtása.

Szóval ment a méta, amiből mi, gyerekek nem sokat láttunk és hallottunk, de anyám kék foltjai és apám összekarmolt arca az avatottak számára élénken árulkodtak. Az pedig számukra is egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez sokáig így nem mehet tovább.

Elsőnek anyám lépett, ugyanis diplomáciai kapcsolatot vett fel a múltkoriban félholtra vert Katóka nevű hölggyel, aki nem szűnt meg létezni, csak nem volt olyan hülye, hogy beüljön a Hauerhoz. A megbeszélés közösen elfogadott határozattal ért véget, aminek kivitelezése érdekében Katóka egyik este megjelent nálunk, és anyámmal együtt bement apám szobájába. A mondókát kánonban adták elő, ami így szólt: Válassz, vagy ő, vagy én! Apám az egyik nőre nézett, majd a másikra és „Ti hülyék vagytok!” felkiáltással becsapta maga mögött az ajtót, és ezzel maradt minden a régiben, de csak egy darabig.

Mivel mind a kettőnek volt mit a másik szemére vetni, hamarosan felmerült a válás gondolata. A gondolatot, némi egyeztetés után, tett követte. Az egyeztetés szerint én apámmal, a húgom anyámmal maradt volna. Apám szerzett egy másik lakást, ahol mi laktunk volna. Az anyagiak nem jelentettek akadályt. Apám az anyám számára vett egy házat Kiskunfélegyházán (ez milyen jól jött később), életre szóló nőtartást vállalt, valamint 10.000 pengő készpénz egyszeri kártalanítást, csak azt nem nevezték meg, hogy mi lenne a kár, ami kártalanításra kerül. Az már csak hab volt a tortán, hogy a teljes ügyvédi és bírósági költséget is apám állta, hiszen anyám „háztartásbeli” volt, magyarul állástalan.

A megfelelő előkészületek után a Markó utcában meg volt tartva a tárgyalás, ahol apám átadta a 10.000 Pengőről szóló csekket, a bíróság pedig kimondta a válást a fent vázolt feltételek mellett. A peres felek ott a helyszínen mindjárt le is mondtak fellebbezési jogukról, és ezzel vége.

A lépcsőn lefelé jövet hárman, vagyis apám, anyám és dr. Zarubai, a jó barát ügyvéd kedélyesen elbeszélgettek, majd kimentek a kapun a Markó utcára. Ekkor anyám megszólalt – Idehallgass Tibor – és ezzel retiküléből elővette a 10.000 pengős csekket, miszlikre tépte, majd betömte apám szivarzsebébe, és folytatta – úgy döntöttem, hogy én tovább nevelem gyermekeinket. Ezt követve megcsókolták egymást, egyikük jobbra, másikuk balra ment, majd este otthon találkoztak.

Anyámat nem egészen két év múlva megölte egy szovjet gyalogsági akna, de csak 30 évvel később tudtam meg, ahogy születésemkor, úgy halála pillanatában sem volt apám törvényes felesége.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
______________________________________________

4 gondolat erről: „(3915) Különös válás

  1. Tibor bá’
    Hála a fantáziámnak, pillanatról pillanatra magam előtt látom
    a HAUSER beli jelenetet, s ahogy a kívülállók szokták,
    végigkuncogtam a jelenetet. Köszi a sztorit, mely az utolsó
    bekezdésig jó vasárnapi indítás.

  2. 1 – Barna Mihály
    Érdekes, Éva is azt mondta, úgy élte át, mintha ott lett volna. Én onnan tudom mi történt, mert az édesanyám elmesélte az egyik barátnőjének, és én ott hallgatóztam.

  3. Ezt igazán élvezet volt olvasni. Főleg, hogy ilyen nyíltsággal volt megfogalmazva.

    Nálunk is a hirtelen gazdagodás a gond. Én három hónapja költöztem el otthonról. Nincs harmadik sehol, nem veszekedtünk óriásiakat.
    Korábban volt, hogy zaciba kellett adnunk a kis aranyainkat, hogy kaját tudjunk venni. Akkor voltunk a legboldogabbak.
    Sok nehézség után végre igazán gondtalanul és jómódban élhetnénk, úgyhogy kellett valami gondot csinálni magunknak. Mondhatnám jó dolgunkban már azt se tudjuk mit csináljunk. Elkeserítő. Talán majd az előttünk álló nehéz idők újra meghozzák az eszünket. Ebben bízom. Addig is szabadság…:)

  4. 3 ezt mondjuk nem értem. Hogy lehet összeveszni azon, hogy nem kell nélkülözni? Nem ítélkezem, csak nem tudom elképzelni.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük