Tibor bá’ a múlt és jelen között

Valamikor réges-régen, a háziasszony lement a fűszereshez és vett tőle ezt-azt, például lisztet, amit a fűszeres egy zsákból mért ki papírzacskóba és adta át a pult másik oldalán tartózkodó bevásárlónak. Aztán jött Rákosi és államosította a fűszereseket(is), és lett belőlük KÖZÉRT. Aztán jött Kádár, aki alatt az egyik nacsalnyik kint járt nyugaton, hazajött és megvalósította azt, amit ott látott, az önkiszolgáló boltot. De mi legyen neki a neve? A Népszabadságban intéztek egy felhívást a néphez, hogy pályázzanak elnevezéssel. Rengeteg ötlet született, amelyek közül az ABC-t fogadták el. Nekem meg megállt az eszem. Az ABC fenn volt tartva az alfabet számára, vagyis a-tól a z-ig terjedő sorozatnak a nevére. Tudom, hogy már rég megszoktátok, és teljesen természetes, ha valaki azt mondja, hogy „nálunk a 24 órás ABC-ben nem lehet kapni…..” de abban az időben az ABC rettenetes nyelvtiprásnak számított. Az ABC-t megtanultuk az első osztályban, és az volt az ABC. Dehogy ott vásároljunk, képtelenség.

Aztán teltek az évek, és valakinek eszébe jutott, hogy kellene építeni egy kábelvasutat Budán, amit sok évtizedes töprengés után 1969-ben el is kezdtek építeni, és 1970-ben be is fejezték, de mi legyen a neve? Az ideig mindenki lanovkát emlegetett, mert Cseszkóba jártunk síelni, és ott a kábel-vasutat lanovkának hívták: csak hát az első magyar madzagvasút mégse lehet lanovka. Megint kiírtak egy pályázatot, amire sok ezer ötlet érkezett. Volt abban minden, csak libegő nem. A zsűri valahogy kitalálta ezt a nevet, minden valószínűség szerint azért, mert a székek lebegnek, bár hintázni bennük tilos.

Az építők azért óvatosak voltak, mert minden kellék itthon készült a kábel kivételével, az osztrák, amit kb. 10 évente ki kell cserélni, mert addigra megnyúlik vagy 4 métert a valamivel több, mint 2 km hosszú kábel. A rendszerváltás utáni nagy zavarban az osztrák kábeleket kicserélték magyarra, de egy éven belül ezt visszacsinálták. Ami biztos az biztos alapon.

Megépülés után nagy divat volt libegni egyet. Természetesen én se maradtam ki a dologból, cipeltem a gyerekeket libegni, amíg fel nem nőttek. Újabban az alakult ki Évával, hogy minden évben kétszer libegünk, a nyár elején és ősszel. A látvány lenyűgöző. A kb. 12 perces út „minden pénzt megér” de a 700 forint egy kicsit sok. Az egyik alkalommal Zugligetből megyünk fel és vissza, a másik alkalommal a Normafától sétálunk át a János-hegyre, onnan le Zugligetbe és vissza. Az idén is voltunk már egyszer, néhány nappal ezelőtt. Beálltunk a lefestett sárga korongokra és vártuk, hogy a fenekünk alá bekússzon a kétszemélyes szék. Erre a kezelő megnyom egy gombot, a széksor erősen lelassít, hogy kényelmesen beülhessünk. Mondom az Évának, jóval rozogább lehetek, mint tavaly, mert akkor még nem állították le miattam a kábelvasutat. Pedig teljesen felesleges, mert koromat meghazudtolóan vagyok fürge. De a fene egye meg, teljesen elvették a kedvem.

Aztán sétáltunk vagy egy órát, Éva egyedül evett egy fagylaltot (mivel én inzulin rezisztens vagyok), majd visszaültünk a libegőre. A panoráma lefelé sokkal szebb, mint felfelé, de 12 perc után sajnos vége. Készülünk beérkezni az alsó állomásra, látom ám, hogy a pasi megy a kapcsoló felé. Leüvöltöttem, hogy le ne kapcsolja, de a nyomorul megnyomta a gombot (gondolom, félti az állását). Fickósan leugrottam a székről, demonstrálva, hogy felesleges volt a művelet, és megkérdeztem a kezelőt, ennyire rozogának lát engem. Áh, dehogy – válaszolta a huszonéves pasi – csak tiszteletadás volt. Keblemre tudtam volna ölelni, mert ugye, ha tisztel, az egészen más. Menet közben a parkoló kocsink felé, Éva – aki időnként valami büdös kenőccsel kenegeti a bedagadt térdeimet – megszólalt, „teljesen indokolatlan volt a leállítás”. Hát nem ennivaló ez a nő?

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________