Volt ennek az ellenkezője is, amikor dúlt a második világháború és nem lehetett tudni mit hoz a holnap, sokaknak halált, vagy gyászt. Az általános érzést az akkori slágerek egyike írta le: „Csak egy nap a világ, csak egyetlenegy csók az életünk. Ki tudja, mi vár ránk, ki tudja, holnap mire ébredünk?” Nem volt érezhető jövő, az emberek minden hátralévő napot ki akartak használni.

Ugyanezt az érzést látom ma is lebegni az emberek „lelkében”. Például csak a „horror” posztokhoz szólnak hozzá elfogadható szorgalommal. Teszem azt, az utolsó poszt, „Hajdan volt fotográfia” iránt nagyon gyér az érdeklődés, amikor ma már fű-fa készít fotókat, de ki él aktívan valamilyen hobbinak? Például, érdemes bélyeget gyűjteni? Kétlem, hogy bárki is erre adná a fejét, amit inkább azon töri, hány éve van még hátra? Vajon ki nyúl először az atomhoz, elolvad-e az Arktisz jege az idén nyáron, meglódul-e az élelmiszerek ára, elindul-e a sivatagosodás Európában? Minden más érdektelen. Hogy a régi fényképezőgépek objektívjait fel lehet újra használni, nem téma. Az viszont igen, hogy lehet öntözés nélkül növényeket termelni.

Alaposan elbasztuk az életünket, és ezen túl a jövőnket. Most egy 15 éves lány (a hírek szerint) a közgazdászoknak azt mondta, hogy elszartátok a jövőnket, kiderült, hogy tudnak róla. Milyen érzés lehet úgy nyerni öntudatot, hogy nincs jövő? Mennyire feleslegesnek tűnik egy ilyen élet, és mennyire elkeserítő!

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________