A világpolitikai sakktábla gátlástalan nagymestere volt a százévesen elhunyt Henry Kissinger
VILÁG+
szerző ( ENDRE AJÁNLÁSA )
NAGY GÁBOR
2023.11.30. 16:45
Nem létezik szenvedélyes érzelmek nélküli vélemény Henry Kissingerről, a skála a háborús bűnöstől a modern diplomácia legmeghatározóbb szereplőjéig terjed. Az viszont biztos, hogy a kormányzati pozícióban töltött alig nyolc éve olyan hatást gyakorolt az amerikai és világpolitikára, ami öt évtizeddel később is rezonál.
hirdetés
„Csakhogy megszabadultunk tőle. Henry Kissinger, a háborús bűnös, akit Amerika uralkodó osztálya imádott, végre meghalt.” Ezt a címet adta nekrológjának a The Rolling Stone amerikai magazin, és a szövegben sem kíméli a szerdán, connecticuti otthonában, százéves korában elhunyt Kissingert.
„Formálta a nemzet történetét a hidegháború idején” – búcsúzott a liberális The New York Times.
„Aki két elnök idején formálta a világpolitikát” – fogalmazta meg a bennfentes The Washington Post.
„Aki kialakította az amerikai külpolitikát a vietnámi és a hidegháború idején” – emlékezett rá a konzervatív The Wall Street Journal, amelynek hasábjain Niall Ferguson történész Kissinger évszázadáról írt, s nem feltétlenül az életkorára utalva.
A távolságtartó The Economist londoni hetilap pedig azzal vezette be a nekrológját: „Henry Kissinger soha nem igazán tartozott oda, ahol lenni akart”.
Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter integet a küldötteknek a republikánus konvención 1980. július 17-én Detroitban
AFP
Ha csak a szalagcímeket olvasnánk, akkor is világos lenne, hogy az 1923-ban a bajorországi Fürthben született, a holokauszt elől az Egyesült Államokban menedéket talált, német akcentusát levetkőzni soha nem tudó, intelligenciájában és cinizmusában is kiemelkedő, Heinzből lett Henry Kissinger az amerikai és világpolitika kiemelkedő alakítója volt. Jó és rossz értelemben egyaránt, és tele volt olyan ellentmondásokkal, amelyek dinamóként hajtották egyre magasabbra.
Már életében szobrot állított önmagának, amit mások kezdettől fogva igyekeztek ledönteni. Három részben írta meg önéletrajzát, az 1994-es Diplomácia című könyvét alapműnek tekintik, s élete alkonyán még a mesterséges intelligencia potenciáljával és potenciális veszélyével is foglalkozott.
A kötetei vaskosak, hiszen már a harvardi – Immanuel Kantra, Oswald Spenglerre és Arnold Toynbee-re koncentráló – 1950-es diplomamunkája is 383 oldalra rúgott, aminek nyomán az egyetem meghozta az informálisan Kissinger-szabálynak nevezett előírást, és ennek nagyjából a felében rögzítette a hasonló írásművek terjedelmét. Róla is számos életrajz született, Walter Isaacson alapos munkáját Kissinger nem kedvelte, a brit Christopher Hitchens 2001-es könyve pedig valóságos vádirat volt az általa háborús bűnösnek tekintett politikussal szemben.
Kissinger pénztelen bevándorlóból építette fel magát, de hírneve és befolyása csúcsán is kívülállónak tekintette az USA keleti partjának elitje, amely ugyanakkor kereste a társaságát, amivel ő készségesen szolgált, s intellektusa és rámenőssége miatt minden beszélgetést uralt.
hirdetés
A keleti parti elitet gyűlölő Richard Nixon nemzetbiztonsági főtanácsadójaként, majd külügyminisztereként – a két posztot egy ideig, példátlan módon, egyszerre betöltve – tolerálta az elnök időről időre kitörő antiszemitizmusát, holott zsidó gyerekként ki kellett térnie a Hitlerjugend tagjai elől, ha a világéletében a szenvedélyének számító labdarúgás előtt akart hódolni, és focimeccsre tartott.
A reálpolitika tanítómesterének és megtestesítőjének tekintik, aki számára egy valami volt fontos: az Egyesült Államok kivételességének és kivételes hatalmának garantálása, illetve elismertetése a világpolitikában. Ehhez azonban először neki kellett közel kerülnie a hatalomhoz.
Bár a demokratákkal is jó kapcsolatokat ápolt, a mérsékelt republikánusokat és a keleti parti elitet egyszerre képviselő Nelson Rockefellerhez került közel. (A második felesége, Nancy Maginnes a megismerkedésükkor az akkoriban New York állam kormányzójaként működő Rockefeller bizalmas tanácsadója volt.)
Ez nem gátolta meg abban, hogy amikor az 1968-as republikánus előválasztáson Nixon állt nyerésre, átálljon mellé. Amikor pedig hírét vette – mert a külpolitikában már meglévő kapcsolatait kihasználva értesült a Párizsban folyó titkos tárgyalások részleteiről –, hogy az újrázni nem akaró, de a vietnámi háború befejezéséről egyeztető Lyndon Johnson elnök közeledik a megállapodáshoz az észak-vietnámiakkal, s ezzel a demokrata Hubert Humphreyt segítheti, súgott Nixonnak, aki elkezdett azzal kampányolni, hogy ő majd elhozza a békét.
Nixon választási győzelmét követően az elnök legfontosabb embere, külpolitikájának – az akkori külügyminisztert, William Rogerst statisztaszerepre kárhoztató – meghatározója és irányítója lett. Mint nekrológjában a Financial Times megállapította, a két politikus tökéletesen egymásra talált, és jól kiegészítették a másikat. Kissinger csodálta a hatalmat, amivel Nixon rendelkezett, és Nixon csodálta az intellektust, amivel Kissinger még legnagyobb ellenfelei által elismerten is bőséggel bírt. Ketten együtt pedig olyan válaszokat adtak az USA előtti három globális kihívásra, amelyek hatása ma is érződik: a Szovjetunió képviselte hidegháborús ellenfélre, a Kína és Vietnám jelentette ázsiai útra, valamint az arabok és Izrael szembenállásának éleződése jellemezte Közel-Keletre, amelynek fontosságát tovább növelte az olajkincs.
A vietnámi háborút hamarabb is le lehetett volna zárni, ám Kissinger, illetve az általa tüzelt Nixon a hivatalba lépésükkor elérhetőnél jobb feltételeket akartak, ezért az eszkaláció mellett döntöttek, ami újabb amerikai katonák és vietnámi katonák és civilek életét követelte. 1973 januárjában ugyan megszületett Párizsban a békeszerződés – amiért Kissinger és tárgyalópartnere, Le Duc Thu még abban az évben megosztott Nobel-békedíjat kapott –, ám a konfliktus csak 1975 áprilisában, Saigon elestével ért véget.
Kissinger bejelenti a békeszerződés megkötését:
Azóta kiderült, hogy Kissinger 1973-ban csak időt akart nyerni, hogy a fontosabb külpolitikai céljain dolgozhasson, és egy 2018-as interjújában elismerte: kezdettől félreismerték a helyzetet, amikor az Európában dúló hidegháború meghosszabbításának véltek egy vietnámi polgárháborút. Saigon elestét pedig nem véletlenül idézték az USA 2021-es kaotikus afganisztáni kivonulása idején. Azt látták, hogy Washington még mindig addig tud húzni egy háborút, amíg megalázó jelenetek közepette kénytelen távozni, maga mögött szétesést hagyva, és a kudarcért a helyi szövetségesét okolva.
Az eszkalációba – vagy ahogy Kissinger hívta: háború a békéért – beletartozott Kambodzsa és Laosz titokban elrendelt bombázása, amely hetekkel Nixon hivatalba lépése után kezdődött. Az USA a két ázsiai országra annyi bombát dobott le – Kissinger utasítására mindenkire, aki él és mozog –, mint a második világháború hadszínterein összesen, azzal az indokkal, hogy az észak-vietnámiak utánpótlási vonalai a két szomszédos országon át is futnak. Az nem számított, hogy olyan területeken, amelyeket egyiküknél sem tudott ellenőrizni a központi hatalom.
Az USA ezzel veszélyes precedenst teremtett háború idején semleges országok ellen a nemzetközi jogot felrúgó támadásokra – a fel nem robbant bombák máig veszélyt jelentenek a civil lakosságra a két ázsiai országban –, Kambodzsa ezzel is felgyorsított szétesése pedig megágyazott a vörös khmer rémuralmának.
Az ABC dokumentumfilmje Laosz bombázásáról:
Kambodzsa és Laosz sorsa jól illusztrálta, hogy Kissinger a világpolitikai sakktáblán csak gyalogokként tekintett a kisebb országokra, amelyek könnyen feláldozhatóak a fontosabb cél és az átfogó stratégia érdekében. Ilyen volt, amikor Washington hallgatólagosan támogatta Suhartót abban, hogy Indonézia 1975-ben lerohanja a portugál gyarmati sorból éppen szabaduló Kelet-Timort, ahol állítólag a lakosság negyede esett az invázió és megszállás áldozatául.
De nem érdekelte Kissingert az sem, hogy az 1971-ben kirobbant bangladesi függetlenségi háborúban a pakisztáni rezsim valóságos népirtást hajt végre az elszakadni akaró Kelet-Pakisztánban, amihez még amerikai fegyverszállítási segítséget is kapott.
A Fehér Ház ugyanis nagyobb játszmában gondolkodott, és szüksége volt a katonai hatalomátvétellel pakisztáni elnökké vált Jahja Khan segítségére egy sokkal fontosabb cél elérésében: Kína leválasztásában a Szovjetunióról. Khan segítségével indult meg az üzenetváltás Washington és Peking között, ami előbb a pingpongdiplomáciához, majd Kissinger titkos útjához vezetett, Nixon és Mao Ce-tung találkozójában csúcsosodott ki.
Richard Nixon amerikai elnök és Kissinger hivatalos látogatáson Mao Cetungnál Pekingben 1972. február 22-én
AFP
Az eredmény az USA és Kína diplomáciai kapcsolatainak felvétele lett, amire már 1979-ben került sor, annak a demokrata Jimmy Carternek az elnöksége alatt, akinek a nemzetbiztonsági főtanácsadója a harvardi évek óta Kissinger riválisának számító – szintén Európából, Lengyelországból bevándorolt – Zbigniew Brzezinski volt.
Kína leválasztása a Szovjetunióról a hidegháború amerikai megnyeréséhez vezető első nagy fegyvertény volt – a másodikat a Ronald Reagan által felpörgetett, Moszkvát megroppantó fegyverkezési verseny jelentette –, és a játszma Kissinger szája íze szerint folytatódott. A példaképének a napóleoni háborúk utáni európai rend megteremtésében meghatározó szerepet betöltő Metternich osztrák herceget tekintő – akiről 1957-ben a doktori disszertációját írta – Kissinger a Szovjetunióval szemben is erős szövetséget akart kovácsolni, s ezzel engedményeket kicsikarni.
Az USA és Kína közeledése után indulhatott el az enyhülés politikája, vagyis bejött Kissinger (és a vehemens kommunistaellenességét Pekinggel szemben a reálpolitika érdekében félretevő Nixon) számítása, hogy Moszkva tárgyalni kezd. Ennek eredménye lett az 1972-es ABM-szerződés, majd az 1975-ös helsinki megállapodás.
Leonyid Brezsnyev szovjet pártfőtitkár és Henry Kissinger találkozója Moszkvában 1974 márciusában:
A nekrológokban és a történészi értékelésekben is ezt tartják Kissinger legfontosabb örökségének. Nem csoda, hogy Kína – amely az USA elismerése révén tört ki az elszigeteltségből, és vette át a nemzetközi diplomáciában, s legfontosabbként az ENSZ Biztonsági Tanácsában a Kínai Köztársaság, Tajvan helyét – egyértelműen méltatja a néhai amerikai külügyminisztert, akit mindig kitüntetett a megkülönböztető figyelmével.
Kissinger az egyetlen amerikai politikus volt, aki Mao óta minden kínai vezetővel találkozott, legutóbb, idén júliusban a modern egyeduralmat kiépített Hszi Csin-ping pártfőtitkár-államfő fogadta Pekingben, a megromlott kétoldalú kapcsolatokra utalva, és a régi időket emlegetve, igencsak meleg szavakkal.
Ahogy Kína leválasztásának politikai gyümölcse Carternek jutott, úgy Kissinger közel-keleti politikája is a demokrata elnök idején érett be. Az 1973-as jom kippuri háború idején Kissinger és Nixon Izrael mellé állt, ám azt követően, Tel-Aviv, Kairó és Damaszkusz között ingázva a röviddel korábban külügyminiszterré kinevezett Kissinger engedményekre bírta rá a zsidó államot. Ez is egy nagyobb játszma része volt, mert normalizálta az USA és Egyiptom kapcsolatait, amivel sokak szerint megágyazott az 1978-as Camp David-i megállapodásnak. És kiszorította a brezsnyevi Szovjetuniót a Közel-Keletről, ahová a putyini Oroszország csak akkor tudott visszatérni, amikor katonai mentőövet nyújtott a szíriai polgárháborúban Basar Asszad rezsimjének.
Kissinger bűnének tartják azt is, hogy ha az USA érdeke úgy kívánta, akkor lepaktált diktatúrákkal, segített puccsokban, és ügyet sem vetett az emberi jogokra, amit ő a reálpolitika részének tekintett, bírálói viszont minimum cinizmusnak tartják.
Egy szuperhatalom titkai – a Deutsche Welle dokumentumfilmje Henry Kissingerről (angolul, angol felirattal):
A világpolitikai játszmák közepette Kissinger rajta tartotta a szemét az USA hátsóudvarának tekintett Latin-Amerikán is, ahol minden eszközzel védte a konzervatív rezsimeket. A leinkább látványos – és véres – példa erre Chile, ahol az amerikaiak keze alaposan benne volt abban, hogy Augusto Pinochet tábornok 1973. szeptember 11-én puccsal megdöntötte az elnöki palota ostroma során öngyilkosságot elkövető Salvador Allende hatalmát.
Seymour Hersh oknyomozó újságírónak a Kissingert nem túl jó fényben beállító, A hatalom ára című politikai életrajza szerint a chilei példát a nemzetbiztonsági főtanácsadó veszélyesebbnek tartotta, mint a kubait, mert a dél-amerikai országban nem forradalommal, hanem választások útján jutott hatalomra radikális baloldali párt.
Gerald Ford elnök társaságában a brüsszeli NATO csúcson 1975. május 30-án
AFP
Nixon bukása után a volt elnöknek kegyelmet adó Gerald Ford kormányában is megtartotta a külügyminiszteri posztot Kissinger – az alelnöki tisztet pedig Nelson Rockefeller kapta –, ám a befolyása alaposan csökkent, amikor 1975 novemberében a nemzetbiztonsági főtanácsadó Brent Scowcroft lett.
A Nixon bukásához vezető Watergate-botrányban ugyan nem volt szerepe, de ő is hozzájárult az elnök paranoiájának növekedéséhez, s a lehallgatások iránti vonzalmának erősödéséhez. Kissinger ugyanis az FBI segítségét kérte, amikor a vietnámi háborúról a Fehér Ház számára kellemetlen információk kezdtek a sajtóba kiszivárogni, és nemcsak újságírók, hanem egyes munkatársai illegális lehallgatását is elrendelte. Ez egyáltalán nem zavarta, hiszen a feljegyzett, gyakran cinikus aforizmáinak egyike az volt: „A törvénytelent azonnal megtesszük. Az alkotmányellenes kicsit tovább tart”.
#KÍNA#USA#VILÁG#SZOVJETUNIÓ#VIETNAMI HÁBORÚ#HENRY KISSINGER#RICHARD NIXON#VILÁGPOLITIKA#WATERGATE-BOTRÁNY
