(943) Miért fájdalmas a szétválás?

Tibor bá’ online

 

Majd mindenkit hagytak már ott, és ezért tudja, és aki nem tudja az egyszer egészen biztos meg fogja tudni, hogy a szerelmi kapcsolat kíméletlen megszűntetése mindent elsöprő fájdalommal, tehetetlen dühvel, sőt őrjöngéssel jár együtt (nem ritkán öngyilkosságba torkolva). Na, de mi ennek az oka? Miért szenvedünk oly borzalmasan, ésszel nehezen felfogható okból kifolyólag, hiszen „annyi nő/férfi van még a világon, ami különben se dőlt össze ’nélküle’, stb.”.

Manapság divatos mindennek okát az evolúcióban keresni, elvégre testi és természetesen lelki (azaz pszichés) tulajdonságaink is a törzsfejlődés folyamán alakultak ki, és bizony nem ok nélkül. Az Ember például szeret hinni, csak úgy, sokszor minden bizonyíték nélkül. Hiszünk istenben, a túlvilágban vagy a forradalom győzelmében. Hiszünk a csillagok állásában, a jósnő kristálygömbjének és -hogy stílszerűek legyünk- még az örök szerelemben is. Az ok egyszerű, amelyik ősünk hitt az hosszabb életű lehetett, és inkább volt lehetősége utódokat nemzeni, mint annak, aki csak a bizonyosságot fogadta el. Tételezzük fel, hogy ősünk az alkonyi félhomályban egy árnyat látott elsuhanni. Az, aki hitte, hogy az árnyhoz tartozik egy oroszlán, és ezért menekülni kezdett, jó eséllyel élte túl a találkozást. Az, akit csak a bizonyosság érdekelt, nagy valószínűséggel az oroszlán vacsorájává vált, nem hagyva magának lehetőséget az utódnemzésre. (lásd: Michael Shermer: How We Believe, The Search for God in an Age of Science.)

Csakhogy a düh és a fájdalom komoly igénybevétel, alapos ok nélkül gyakorolni nem éppen praktikus. Miért nem fejlődtünk ki úgy, hogy elhagyásunk esetén rántunk egyet a vállunkon és íziben új partner után nézünk, akivel aztán együtt utódokat hozhatunk létre? Nos, úgy tűnik, hogy szerelembe esésünknek komoly gyakorlatias előnye volt. Egy preferált partner hosszú távú megtartása kevesebb energiát emésztett fel, javította a túlélés és utódnemzés esélyét. Ez természetesen nem nagyon romantikus, de például Helen Fisher antropológusasszony köti az ebet a karóhoz, amit ki is fejtett a New Orleansban múlt év Novemeber 8-12 között tartott tudományos szimpóziumon.

Azonban sajnos a törzsfejlődésnek vannak árnyoldalai is. Amikor szerelmünk elhagy szenvedünk, mint a kutya, aminek szintén evolúciós oka van. Az okok ismertetése előtt azonban meg kell ismerkednünk az MRI technikával.

 A mágneses rezonancián alapuló képalkotást (MRI = Magnetic Resonance Imaging) főleg az agyról készített képek előállítására használják. Ez a forradalmi jelentőségű diagnosztikai eljárás az információkat az emberi testet alkotó anyagok atomjainak mágneses tulajdonságából nyeri. Lehetővé teszi a test belsejének rétegről rétegre való letapogatását és e rétegek képernyőn való megjelenítését. Az MRI vizsgálat során az alany erős mágneses térben van elhelyezve, miközben rádióhullámokkal sugározzák be. Az MRI képalkotáson alapuló technika tette lehetővé az agykutatás hihetetlen méretű felfutását az elmúlt 10-15 évben. Vázlatosan ez a következőképpen néz ki. Az MRI vizsgálat alatt álló kísérleti alanyt különböző agytevékenységre ösztönzik. Például: számoltatják, verset mondatnak vele, vissza­emlékeztetik gyerekkorára, nemi vágyat keltenek benne, stb. Közben figyelik, hogy az MRI mely agyterületek aktivizálódását jelzi. Ily módon sikerül az agyat tevékenység szerint feltérképezni. A következő fázis az összetettebb vizsgálatok lefolytatása. Ennek ismertetéséhez végezzünk egy feltételezett próbafuttatást. Ezek szerint egy kísérleti alanynak megmutatunk egy fényképet, amin két ismeretlen, egy férfi és egy nő csókolózik. Ekkor az MRI kép tanúsítása szerint az agy érzelemmel foglalkozó része aktivizálódik. A következtetés pedig a következő: a csók, a korábbi hiedelemmel ellentétben, nem egy nemi aktus, vagy az ahhoz vezető előjáték, hanem egy érzelmi megnyilvánulás. (Erre a szexológusok felhördülnek. Ezt mindig is tudtuk, hiszen az örömlányok szolgáltatásaik közé a csókolózást nem vállalják fel.)

 Visszakanyarodva az elhagyás fájdalmához abból indultunk ki, hogy ennek is evolúciós okai vannak.  Ugyanis az MRI vizsgálat szerint a szerelmi viszony kezdete az agyban olyan részt foglal le magának, ahol bőségesen található receptor a dopamin nevű stimulánsra A Dopamint a múlt század ötvenes éveiben felfedezett vegyület, ami az emberi agyban ingertovábbítást –  neurotranszmitter – végez).  Ez a tény arra utal, hogy a szerelem nem nevezhető érzelemnek, sokkal inkább egy motivációs állapot, ami arra ösztönöz minket, hogy keressünk magunknak egy megfelelő szexuális partnert. Ez azonban még nem minden. Nem rég elhagyott személyek agyának vizsgálata azt mutatta, hogy dopamin-receptor terület aktivitásának a kialakulása az elhagyás után nem csak fennmarad, de egyenesen fokozódik. Elsősorban azért, mert az elhagyott szerető az elhagyás után tovább szeret, ha lehet még jobban.

Igen-igen, de a tapasztalt, semmivel össze nem mérhető „lelki” fájdalomnak kell lenni más okának is. Van is. Úgy tűnik elhagyás után az agy valamennyi területe „foglalkozik a témával”. Az ember szinte az őrületbe kergeti önmagát.

Ez az „őrületbe kergetés” legalább két szakaszra bontható: 1) tiltakozás, 2) belenyugvás/kétségbeesés. Egészen biztos az olvasót nem fogja meglepni, ha leszögezzük, hogy a tiltakozási szakaszban az elhagyott szerelmes szerelmének tárgyát mindenképpen vissza akarja szerezni. Ezzel kapcsolatos tevékenysége nem ismer határt, nyugodtan kijelenthető, hogy célja elérésének megszállottjává válik, miközben hosszasan töpreng, hol követett el hibát. Ki ne hallott volna eseteket, amikor az elhagyott szerető önlejárató módon jelenik meg szerelme otthonában, munkahelyén és ragadtatja el magát sajnálatos tettekre, amit nyomban megbán, és ígéri soha többé…  Aztán sértetten visszavonul, de csak egy időre, mert ígéretét megszegve újfent „rohamra” indul, és állítja „jobban szeretlek, mint valaha”. És így is érzi, nem csak mondja.

Mi okozza az agyban ezt a jól ismert, de nehezen elszenvedhető rendellenes viselkedést? Nos, elsőnek talán állapítsuk meg, hogy az oly sok álmodozó fiatal által áhított romantikus szerelem nem más, mint mániás megszállottság, amit okosabb lehet egyszerűen „szexuális kapcsolatban kiváltott ideiglenes, egzaltált állapotnak” nevezni, amire bőséges bizonyíték is van.

MRI készülék segítségével kísérleteket végeztek frissen elhagyott szerelmesekkel. Nos, a leképezés tanúsága szerint a szerelmi viszony elején a vizsgált személy indítékokkal asszociált agyterülete azonnal nagyfokú aktivitást mutatott amint megmutatták neki szerelmének fényképét. Ráadásul minél mélyebb volt a megszakadt kapcsolat, annál nagyobbnak tűnt az aktivitás, vagyis a kettő között pozitív korreláció mutatkozott. Viszont a kutatókat meglepte, hogy -amint a cikk elején már jeleztük- bár a szerelem szemünkben nagyfokú érzelemgazdagságot jelent, az agy érzelemért felelős részében az aktivitás nem növekedett meg. Ezek az agyterületek mind addig nem aktivizálódtak, amíg a szerelmi kapcsolat nem ért el egy érettebb szakaszt. Megjegyzendő, hogy az aktivitás intenzitása egyenesen volt arányos a kapcsolat hosszával, kitartva egészen az érzelmi állapot beköszönéséig. Ekkor történik valami nem várt fordulat. Megszűnik a „mánia”, és vagy kialakul a tartós kötödés, vagy csak simán megszűnik a szerelem, vagyis az egzaltált állapot, és beáll az enyhe közöny.

Ezt az eredményt nem lehet másképp interpretálni, mint úgy, hogy a romantikus szerelem mindössze egy indíték, egy ösztönző erő, pontosan olyan, mint amilyen az éhség vagy a szomjúság, amiket viszonylag egyszerűen ki lehet elégíteni (persze a szexet is, de most nem erről szólunk).

Aki már volt szerelmes,  már átélte az elhagyást, és köszöni szépen ebből soha többé nem kér, azoknak van remény a „szerelem elleni immunitás” megterem­tésére. Az agy vegyi folyamatainak logikus elemzése, valamint a gyakorlati tapasztalat azt mutatja, hogy antidepresszánsok szedése megakadályozza a szerelembe esést. Ezek szerint ma már nem csak álmosság, álmatlanság, fejfájás, tengeribetegség (hányinger), stb. ellen van pirula, de szerelem ellen is.

Marad azonban néhány kérdőjel. 1) Az elhagyottban miért válik mérhetetlen gyűlöletté a rajongó szerelem? 2) Közvetlenül az elhagyás után az elhagyottban miért lángol még jobban fel a szerelem?

Kezdjük az elsővel és világítsuk meg a jelenség abszurditását egy analógiával. Igaz, az analógiák sohasem tökéletesek, de arra kiválóan alkalmasak, hogy mindennapi tapasztalataink segítségével világosabbá váljon a téma. Tehát, feltételezés szerint a vizsgálat személy imádja a hízott libamájat, olyannyira, hogy borsos ára ellenére nem telik el számára nap a kedvenc étel egy-két adagjának felfalása nélkül. Telnek-múlnak a hónapok miközben hősünk legnagyobb gyönyörűségére teli szájjal zabája a hízott libamájat, és akkor egy szép napon (mondjuk uniós felhívásra) betiltják a hízott libamáj árusítását. Nincs tovább, a libamáj falatozásnak hirtelen vége szakad. Ekkor szinte egyik napról a másikra a megfigyelt személyt, ha csak kiejteni hallja a libamáj nevét, elfogja az undor, a hányinger, és mindenki legnagyobb meglepetésére percekig tudja taglalni milyen ócska, gyakorlatilag ehetetlen étek is a libamáj. Szóval hogy is van ez? Amíg a szerelem tárgya rendelkezésre áll, addig imádat, rajongás és féktelen szenvedély veszi körül, de amikor a rendelkezésre állás megszűnik, az összes korábbi érzelemnek vége szakad, és nem marad vissza semmi más, mint a mindent elsöprő gyűlölet, ami nem egyszer aktív cselekedetbe torkol, ott tesz keresztbe a másiknak, ahol tud.

És nem is akármilyen fokon. Már a „boldog békeidőkben” is, a mainál jóval kevésbé agresszív világban, szokássá  vált, hogy az elhagyott szerelmes bosszúból vitriolt (H2SO4) löttyintsen az elhagyó arcába „ha nem lehetsz az enyém, másé se legyél” alapon. Vagy nézzük az újsághírt! „A 32 éves rendőr nem tudott belenyugodni, hogy elhagyta a kedvese, ezért felkereste munkahelyén, ahol szolgálati fegyverével lelőtte, majd halálosan megsebesítette azt a férfi kollegáját, akivel kedvese éppen beszélt, aztán a helyszínen még önmagával is végzet.” Kell-e taglalni, hogy a 32 éves rendőr cselekedetében a racionalitásnak még a szikrája se lelhető fel. Ezen kívül még az is megkockáztatható, hogy a feminista vád, miszerint a nő a férfi részére mindössze egy szexuális tárgy, aligha tartható. Hiszen ha az elhagyó mindössze élvezeti tárgy lenne, akkor elvesztése könnyen volna pótolható.

Semmivel se logikusabb a második jelenség, vagyis az elhagyás utáni felfokozódó érzelem. Vagy mégis? Az egészséget akkor becsüljük, amikor már nincs. A gyereknek mindig az a játék kell, amivel a másik játszik. A nők jobban buknak a „foglalt” férfiakra. Ezek a jelenségek nem esnek túl távol az elhagyás utáni érzelmi felfokozódástól, amit rögvest követ az őrjöngő gyűlölet. Végül is se őrjöngés, se pedig a gyűlölködés nem fogja visszatérésre sarkalni az elhagyót. Arról már nem is beszélve, hogy az agy reakciója sem tűnik túl logikusnak. Elvégre micsoda balga dolog éppen akkor fokozni (hormonálisan) a szerelmet, amikor annak tárgya örökre eltűnik? És miért, kérdezhetnénk újfent, csapódik át a szerelem gyűlöletbe? Miért éppen ez az alig érthető reakció fejlődött ki bennünk?

Bruce Ellis-nek erre van válasza (University of Canterbury, Új-Zéland). Őseinknek nem volt túl könnyű az élete, amihez a tartós őrjöngés, düh, kétségbeesés és az ezekkel együtt járó magas vérnyomás, csökkenő immunitás, a szív nagyobb leterhelése veszélyes luxusnak számított. Ezért a gyors „megutálás” nagyon is célszerű volt, hiszen a múlt lezárását és egy új kapcsolat haladéktalan beindítását eredményezhetett. De vajon a jelenben eredményez-e, vagy most is csak eredményezhet?

A faképnél hagyott szeretők nagy többsége végül is belátja, hogy nincs tovább, és akkor jön egy újfajta szenvedés: lemondás és kétségbeesés. Magukat sajnálva nyúlnak az alkoholhoz, nem kelnek ki az ágyból, napestig csak sírnak, bámulnak a levegőbe, magukba zuhannak, és bambán ülnek a TV előtt. Néha újból a felszínre tör némi tiltakozás és méreg, vagy az újrakezdés ötlete, de legtipikusabb a mindenre rátelepedő melankólia.

Amerikában (hol máshol?) felméréseket végeztek két hónapnál nem régebben elhagyott szeretők bevonásával. A vizsgált személyek majd 50 százaléka klinikailag kezelendő depressziósnak volt mondható. További 10 százalékuk erősen depressziós volt. Néhányan öngyilkosságig vitték, illetve ténylegesen belehaltak szenvedéseikbe, ami alatt az elhagyás által kiváltott infarktust vagy szélütést (stroke) kell érteni, és nem ritka a viszonylag gyorsan, néhány hónap alatt kialakuló mellrák sem.

A kétségbeesés egy időben az agy több részét is aktivizálja. Ezek közül az egyik a „jutalmazással” asszociált terület. Amint az elhagyott személy rádöbben, hogy nincs több „jutalom”, a dopamint termelő sejtek csökkenteni kezdik tevékenységüket. Az alacsonyabb dopamin szinttel pedig együtt jár a letargia, reménytelenség és depresszió. Ez pedig kontra produktív. Mi értelme elvesztegetni időt a búslakodással? Néhány tudós úgy gondolja, hogy a depresszió kialakulásának lehetősége több millió évvel ezelőtt fejlődött ki az emberben. Ezen elképzelés egyik úttörője Edward Hagen (Berlini Humboldt Egyetem), aki szerint a depresszió magas anyagcsere és szociális költsége lényegében hasznos. Végül is a depressziós tünet a közösség többi tagja felé jelzés, hogy egyikük kétségbeejtő nagy bajban van. Ez nem más, mint egy félreérthetetlen segítségkérés.

Van azonban a depressziónak egy másik fontos funkciója is. Ugyanis rákényszeríti a benne szenvedőt, hogy szembenézzen az elkerülhetetlen valósággal és végre hozzon létre egy nehéz döntést, ami elősegíti a túlélést és utódnemzést.

Azt talán mondani se kell, hogy nem egyforma mértékben, de úgy fejlődtünk ki, hogy szeretteink által elhagyva szenvedjünk, méghozzá nem ok nélkül. Ugyanis a szerelem egyike a három „párzási motivációnak”. 1) A nemi vágy azért alakult ki ősünkben, hogy a többé-kevésbé megfelelő egyénnel való közösüléshez legyen kedve. 2) A szerelem azért fejlődött ki, hogy ősünk a legmegfelelőbbnek ítélt egyénre fókuszáljon, ami megtakarítja a nemiségre fordítandó drága időt és energiát. 3) A hosszú távú kötödés pedig azért fejlődött ki, mert segítségével a partnerek szövetkezhetnek az utódok felnevelésére. (Ez utóbbit többen cáfolják, mivel kötődni lehet baráthoz, házhoz, bútorhoz, régi köntöshöz, stb. is.)

Mindebből következik, hogy a szerelem az ember életében a legfontosabb dolog, mert alapvetően befolyásolja társadalmi és genetikai jövőjét. Ezért az tűnik logikusnak, ha szerelmi életünk megszűnése felett siránkozva szenvedünk. Először tiltakozunk az elhagyás ellen, hogy visszafordítsuk az eseményeket, majd az egészet feladjuk, leporoljuk magunkat, és megújult erővel összpontosítunk arra, hogy újfent szerelmesek lehessünk.

A fenti megállapítás azonban nem „szentírás”, mindössze többségi vélemény, és ebbe a többségben a nők vannak többségben, valószínűleg azért, mert ők szenvednek jobban vagy látványosabban, amiért cserébe ők tudnak otthagyni kegyetlenebbül, és nem feltétlenül az utódokról való gondoskodás végett. Véleményükhöz a kisebbségben lévőknek is akad némi muníció. Például felvetik, mekkora az utódnemzési esélye annak a szerelemféltőnek, aki fájdalmában kettős gyilkosságot követ el? Nyilvánvalóan nulla. Ha ezeket is megfontolás tárgyává tesszük, akkor talán nem elhamarkodott az a vélemény, hogy a téma koránt sincs teljes mélységében kimerítve.

A poszt első alkalommal az IPM magazin 2004. áprilisi számában jelent meg.

______________________________________________________________
______________________________________________________________
______________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

10 gondolat erről: „(943) Miért fájdalmas a szétválás?

  1. 1 dologban biztosan tévedsz:
    A kedvesebb, közvetlenebb szolgáltató lányok vállalják a csókolózást!
    És akik igazán tudatosak, azok szimpátia esetén rendesen átéléssel is művelik, így mindkét fél számára valódi(bb) az élmény! 🙂
    (Ők természetesen nem az utcaiak)

  2. Jó írás, köszönöm! Pont ebben a helyzetben vagyok, jó olvasni az érzelmeim tudományos magyarázatát.

  3. 1:
    Bízz bennem, én prosti szakértő vagyok. 😀

  4. Már csak néhány drót kell, meg egy kapcsoló: “Love ON/OFF” felirattal…

    Csak vigyázzatok miben hisztek (hehe…), mert ha abban, hogy nem létezik valódi szerelem, nem több a fentinél, akkor az válik valósággá.., annak, aki abban hisz…
    Hiszen még nem tudjuk mi a Valóság…
    Lsd korábban: “Ki teremtette EZT a Világot? (A véletlenszerű valóság)”

  5. 3. pipi
    Van, aki hisz. Van, aki keresi az igazságot. Attól még megélheti valaki a szerelmet, hogy sejti, milyen biokémiai folyamatok zajlanak benne, vagy milyen evolúciós gyökerei lehetnek az érzelemnek.
    “Hiszen még nem tudjuk mi a Valóság…”
    De törekedhetünk rá. 🙂

  6. Nagyon ki lehet tőle borulni, hónapok alatt gyógyul ki az ember. Volt, hogy az is megviselt, amikor szakítottam, mert láttam a másik szenvedéseit.

  7. “A szerelemnek múlnia kell,ha múlik akkor fájnia kell..”
    Én 15 évig voltam szerelmes egy személybe.Aztán rájöttem ,én többet érek mint ő..De nem ártott volna ha ezt 15 évvel hamarabb tudom ..Az a fránya kémia megviccelt.. 🙂

  8. Jellemző, hogy mindig a másik a hibás.
    Meg szakítás után hirtelen összemegy a pöcsméret is.

  9. 8. A második állítást tagadnám… 😛

    De az tény, hogy mindig a másik a hibás… Ilyen az élet… Sajnos tökéletes csak én lehetek… 😛

  10. Igen, a szerelem pusztán kémia, az utódnemzés miatti hormonműködés.
    Részei:
    1. szakasz: tesztoszteron által vezérelt nemi vágy. (Pár hét vagy hónap.)Funkciója a párkeresés.
    2. szakasz: szelektív szexuális vonzalom szakasza, a rajongási periódus. Növekedő felelősségérzet a másik iránt (feromonok, dopamin, norepinefrin és a szerotonin, feniletilamin, amfetamin és metilfenidát, bupropion és venlafaxin) A fenilethilamin megtalálható a csokoládéban és az érlelt (fermentált) sajtokban is. 😛
    (Időtartama 1-3 év)
    3. szakasz: tartós érzelmi kötelék szakasza, oxitocin és vazopresszin támogatásával. Felelősség (az utódok iránt is), kölcsönös barátság és közös értékrend.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük