Tibor bá’ online

Nem kevés gúnnyal szokás emlegetni, hogy az IQ azt méri, hogyan oldod meg az IQ teszteket, vagyis az IQ az, amit az IQ teszt mér. De ez nem igaz. Már elég régen rájött az emberiség, hogy az, ami minket megkülönböztet minden más élőlénytől, elsősorban szellemi képességünk. Ezzel viszont nem vagyunk egyformán megáldva, csak úgy, mint az orr vagy pénisz, illetve a női keblek terén. Kinek ilyen jutott, kinek olyan. Viszont amíg az orr, kebel, stb. jól látható, definiálható, osztályozható, addig az „intelligencia” nem, és nem túl nagy pontossággal, csak tapasztalati úton detektálható. Elég korán felmerült tehát az igény a mérésére. Az első úttörő Binet volt jó 100 évvel ezelőtt, aki úgy fogalmazta meg, hogy az intelligencia lényege: a józan ész, gyakorlatias érzék, kezdeményezőkészség, jó döntés, könnyű felfogás, megfelelő okfejtés, és az eredményes alkalmazkodás a körülményekhez. Binet logikusan állott a munkához és tapasztalati úton állított fel egy skálát, felhasználva a gyermeki fejlődés adta, korfüggő szellemi különbségeket, amit aztán különböző kunsztstiklik segítségével áttranszformálták felnőttekre is.  Binet nyomán sokan kezdtek el foglalkozni a témával, és számtalan megállapítás keletkezett, amelyek közül csak keveset fogadott el a széles szakvélemény. Egyik ilyen volt a szellemi készség csoportosítása. Ezek szerint az emberi képesség a következő csoportokra oszthatók: 1) nyelvi, 2) matematikai logika, 3) térbeli eligazodás, 4) zene, 5) testi-kinesztéziás, 6) személyes. Szabványos teszteknél ezek közül, csak az első hármat célozzák meg, főleg azért, mert a haton kívül ki lehet még találni egy további fél tucatot. A gyakorlatban mégis az a vélemény alakult ki, hogy az intelligencia tulajdonképpen „problémamegoldó készség”. A mai napig is elfogadott, alkalmazott teszt neve:  Stanford-Binet.

Nem akarok tudományos részletességgel belemenni a tesztelés témájába, de a „hányados” kérdést (Q) meg kell magyarázni. Binet abból indult ki, hogy ha egy 6 éves gyermek (a példa kedvéért) problémamegoldó képessége azonos a 9 évesek átlagos megoldó képességével, akkor az ő intelligencia hányadosa 9:6 = 1,5 lesz. Hogy jobban lehessen kezelni ezt a hányadost, megszorozta százzal, és így lett belőle 150 IQ. A viszonylag egyenletesen fejlődő gyerekeknél ez elfogadható, de a felnőttek esetében már nem. Más ötlet után kellett nézni.

A következő téma a normál eloszlás. Régi megfigyelés, hogy bizonyos tulajdonságok esetében – például testmagasság – az értékek egy gauss-görbe alatt helyezkednek el. A gauss vagy haranggörbe így néz ki (valójában 4 görbét is láthatunk, ezek közül a vörös színű görbe az általános) :

A gauss-görbe egy koordináta rendszerben helyezkedik el, ahol az X tengelyen a lehetséges értékek helyezkednek el, az Y tengelyen pedig a számosság található. Példával megvilágítva. Y tengelyen vannak feltüntetve a lélekszám, az X tengelyen pedig (például) a magasság centiméterben. Ha Magyarországon a férfiak átlagmagassága 176 cm, akkor egy adott halmazon belül (mondjuk egy alföldi nagyközség) 50 férfi testmagassága esik a 175,5-176,5 cm tartományba, azaz 176. Viszont 190 és 162 centisből csak egy-egy fő lesz. Ez a normál eloszlás minden tulajdonságra érvényes. Érvényes tehát az intelligenciára is.

Mielőtt tovább mennék, szót kell ejteni arról, hogy a különböző intelligencia tesztek számszerű értéke nem lesz azonos, de a görbe alatti terület aránya igen. Nem túl sokat mond tehát az, ha állítom, hogy az én IQ értékem 150, mert ez semmit se mond az eloszlásról. De ha azt állítom, hogy intelligencia hányadosom szerint a lakosság 98 százalékának az IQ-ja az enyém alatt van, én pedig a felső 2 százalékhoz tartozom, akkor az pontosan megadja az intelligenciámat.

Végül tehát kiderül, hogy az IQ felnőttek esetében a nevével ellentétben nem egy hányados, és nem is egy abszolút értelemben vett tulajdonság, mint például a testmagasság. Relatív mutató, amely azt fejezi ki, hogy a személy milyen eredményt ért el a saját országában, a saját korcsoportja átlagához képest. Wecshler ennek ellenére megtartotta az időközben bevetté vált „IQ” elnevezést, és a gyerekkori IQ számítási módjából következő 100-as átlagot, és ezt használjuk ma is igen széleskörűen. – – – És akkor menjünk tovább!

A közhiedelem szerint az intelligencia egy nagyon „pozitív” valami, és ezért egy kívánatos tulajdonság, ami azért pontosítást igényel. Ugyanis a problémamegoldó készséget az egyén felhasználhatja nemesen, de felhasználhatja gonosz célok érdekében is. Egy intelligensnek bizonyult embertől nem lehet szükségszerűen nemes dolgokat elvárni, mert az intelligenciához nem tapadnak egyéb lelki tulajdonságok.

Nem csak azért, mert az intelligencia különböztet meg minket az állatoktól, de egyéb okokból kifolyólag is az emberi intelligenciának kimagasló szerepe van az én-tudatunkban. Ezért aztán az emberekben egy határozott embivalencia alakul ki az intelligenciával kapcsolatban. Részben tisztelik, részben gyűlölik, részben vágynak rá, részben tagadják, hogy hasznos lenne. Persze vannak korrelációk, minél hülyébb valaki, annál jobban gyűlöli az intelligenciát, és mivel a személytől nem választható el, ezért szükségszerűen gyűlöli az intelligens embereket. Van olyan bunkó is, aki egy lépéssel tovább megy, és nem csak gyűlöli, de aktívan keresztbe is tesz nekik.

Az átlagnál jelentősen intelligensebb ember egy idő után különleges állatfajjá alakul a külső hatások miatt. Először az tűnik fel neki, hogy amit ő könnyedén magáévá tesz, az másoknak vagy lehetetlen, vagy komoly gondot okoz. Aztán azt veszi észre, hogy ezt „mások” is észreveszik és elkezdenek tartani tőle, illetve összefognak ellene. Ekkor tanulja meg, hogy a különleges képességét okosabb dolog légmentesen elzárva tartani, nehogy kiszeleljenek részletek. Itt aztán szétválnak a dolgok, mert van aki vissza gyűlölködik, van aki csak simám lenézi a hülyéket, aztán van, aki készségesen segíteni akar nekik. Valójában egyik út se járható, és akkor jön a végső megoldás: egymásra találni.

Kábé ilyen megfontolásból jött létre a nemzetközi Mensa, aminek a MesaHungarIQ a magyar változata. Ez egy egyesület, ami a rendszerváltás után gyorsan megalakult, mert hogy már lehetett. A Mensának bárki tagja lehet, aki egy különleges IQ tesz segítségével bebizonyítja, hogy intelligencia tekintetében az emberiség felső 2 százalékához tartozik (ami bizonyos számítás szerint IQ 150-et jelent.

A Mensa tagjává válás egy különleges élményt jelent. Személyesen én a magyar Mensa megalakulását követően igen gyorsan aktív taggá váltam, mert a Mensával 30 évvel korábban már találkoztam. A MensaHungaIQ-ban kezdetben voltak gyerekbetegségek, például némi basáskodás, de ezek – lévén túl nyilvánvalóak – hamar megszűntek. Érdekes jelenség, hogy a tagság száma képtelen volt elérni az ezret. Igen aktívan toboroznak, ami viszonylag könnyű, mert a tagság elnyerése értelemszerűen bizonyos presztízst jelent, de a belső viszonyok miatt a lemorzsolódás is jelentős.

Személy szerint engem egy alkalommal titkárrá választottak, de ez csak pünkösdi királyságnak bizonyult, mert csak eszköznek akartak felhasználni. Évekkel később jelöltek az elnöki székre, de generációs nézeteltérések miatt csúfos vereséget szenvedtem. Ezt követve hamarosan kiléptem, mert a fiatal „titánok” gusztustalan nyomulását nem tudtam tolerálni. A néhány éves tagság arra azért jó volt, hogy nagy tömegű intelligens emberrel találkozva, le tudjak vonni néhány tanulságot. A legtöbben képességeiket – várhatóan – érvényesülésre használták. Sokan a párválasztás mezejének tekintették az egyesületet. Voltak, akik üzleti tevékenységet próbáltak folytatni. És természetesen voltak belső karrieristák és kialakult egy belső (elit) kör is, az egyenlők közötti a még egyenlőbbek klubja. Mindent összevetve több időt rájuk pocsékolni nem lett volna értelmes dolog.

De térjünk vissza az alap témához, magához az intelligenciához. A tapasztalatok azt mutatják, hogy mérsékelten intelligens szülők gyermeke valamivel intelligensebb lesz náluk. A kimagasló értelmes szülők gyermeke viszont tendálni fog az átlag felé. Két buta ember utódja is kissé értelmesebb lesz, de a nagyon hülyék jobban tennék, ha nem szaporodnának. Viszont spontán mutáció szellemi téren elég gyakori (ilyen vagyok én magam is). Tehát két átlagos ember (ha a teremtő is úgy akarja 😀 ) képes összehozni egy szuper zsenit. Mindent összevetve az utód intelligenciája éppen olyan lutri, mint a hajszín vagy a lábméret. Nem megjósolható.

De, éppen mert sokféle intelligencia van, amelyek egymást kiegészíthetik, legalább is alkalmazhatóságukban, a kép igen árnyalt. Lehet valaki matematikai zseni, de nulla nyelvérzékkel, ami csak arra elég, hogy az anyanyelvét megtanulja. Beszélhet valaki 12 nyelven, miközben a tizenharmadikat tanulja, de egy idegen nagyvárosban térkép alapján semmit se képes megtalálni, és hallatlan jó érzéke van ahhoz, hogy eltévedjen.

Ami fontos, és már a kezdetekkor is kiderült, hogy az intelligencia éppen úgy örökölhető, mint például a szétálló fülek, de kihat rá a környezet is, vagyis fejleszthető. Nem mindegy tehát, hogy egy jó képességgel született gyereket hagyunk elveszni, vagy „műveljük”. Bár meg kell mondanom, hogy az igazi magas intelligencia nem fér a bőrébe. Az ilyen gyerek kérdez, kutakodik, kísérletez, kíváncsi, mindent szétszed, egyszerűen nem lehet vele bírni, de klasszikus értelemben nem „rossz”, csak alkalmanként kurva kellemetlen.

Búcsúzóul van még egy elsüthető patron. Az intelligens emberek nem mondják, hogy aki hülye haljon meg, de aki hülye, az meghal egy kicsit korábban, mint kellene. Ugyanis az 5 legfontosabb kockázati tényező közül az alacsony intelligenciahányados az igen előkelő második helyen állt. Az első a dohányzás. A harmadik helyre az alacsony jövedelem került, majd a magas vérnyomás következik. Azon érdemes lenne elgondolkodni, hogy pontosan mi is az összefüggés. Lehet, hogy a buta ember nem tud magára vigyázni? Nem él egészséges életet, mert nem fogja fel ésszel mi az egészséges élet, és nem érti meg az összefüggéseket?

Mindezek után felmerül a kérdés, hogy mi szeretnék lenni, ha dönthetnék, buta vagy okos. Nos én nehezen tudnám eldönteni, hogy egészen butának, vagy kimagaslóan okosnak érdemes-e lenni, de egy biztos, ha nem lehetek nagyon (boldog) buta, akkor legyek minél intelligensebb.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________