Tibor bá” online
Előbb vagy utóbb minden értelmes emberben felötlik, hogy miért adnak dollár milliókat egy olyan kriksz-krakszért, amit Picasso vetett vászonra, amikor azt bárki utánozhatja, és ha tényleg utánozza, akkor nem ér egy fillért se, kivéve, ha azt hiszik, hogy az a nagy Picassótól származik. Nekem ez azt sugallja, hogy nem a műnek van értéke, hanem annak a ténynek, hogy XY ecsetjéből bújt elő. Ez a tény az emberi butaság egyik ismérve a sok közül, és elsősorban azok részére bosszantó, akik születnek olyan tehetséggel, mint egy befutott „mester”. Alighanem erre gondolhatott Wolfgang Beltracchi (sz: Fischer) német festményhamisító (lásd az alábbi képet).
Beltracchi tehetséges volt, de nem volt kedve évtizedekig várni (esetleg feleslegesen) hogy hírnévre tegyen szert, és elsősorban nem is a hírnévről volt szó, hanem a Márkában (majd Euróban) kifejezhető sikerről. Így eset, hogy 35 éven keresztül, igen eredményesen hamisított, híres mesterek „véletlenül felbukkant” festményeit, amiket igen jó pénzen értékesített, de előbb ezt a felbukkanást kellett plauzibilissé tenni. A mese szerint a bűnszövetkező társának, Otto Knopsnak a nagyapja még a múlt század húszas élveiben jelentős festménygyűjteményt hozott létre, amit aztán unokájára hagyott. Az intenzív háborús „események”, a szinte nyomtalanul eltűnt zsidó galériák képei, stb. stb. következtében a műalkotások pontos követése lehetetlennek bizonyult. A hamisított festmények nagy része német és francia impresszionistáktól „származott”. A másik trükk szerint, nem eleve létező festményekről készített másolatot, hanem létező (de már elhunyt) festők stílusában hozott létre „ismeretlen” műveket, amiket 1920 környékén vettek meg, dugtak el, és ni, most felbukkantak. Ehhez természetesen alapos művészetismeretre, technikai ismeretre és nem utolsó sorban tehetségre volt szükség.
Végeredményben Beltracchi egy olyan rendszert játszott ki, amivel kapcsolatos lamentálásommal kezdtem a posztot. Elvégre súlyos Euró milliókat fizetnek ki, nehezen vagy egyáltalán nem azonosítható festményekért. Ezekkel a festményekkel kapcsolatban könnyen lehet hibás döntést hozni, hogy melyik festmény művészeti alkotás, és mint ilyen milliókat ér, és melyik nem ér egy fityinget se, miközben az se derül ki, mi számít művészetnek, és mi nem.
Beltracchi, felesége és társa 35 év után lebuktak, de közben a becslések szerint összesen 34 millió € bevételre tettek szert. A narancshéj, amin elcsúsztak megér egy misét, főleg azoknak, akik szintén csaláson törik a fejüket. A fentebb látható képet ugyanolyan műgonddal készítette, mint máskor, majd elkeresztelte Heinrich Campendon: „Vörös kép lovakkal” címre. A festmény hátlapját ellátta korabeli címkékkel: „Flechtheim Collection,” „Der Sturm Gallery” és „Emil Richter Art Salon.” Szóval minden igen autentikusnak tűnt. Maga Campendon valóban készített egy festményt ilyen címmel, de a festmény megsemmisülhetett, és nem maradt róla vissza se fénykép, se hiteles információ. Beltracchi tehát biztosra ment. Campendon 1934-ben Belgiumba emigrált és 1957-ben elhunyt. Az út tehát szabad volt. A festményt 2006-ban egy Máltán bejegyzett, Trasteco nevű vállalkozás nevében vették meg 2,88 millió Euróért egy nyilvános árverésen. Abban az évben, Németországban ez volt a legdrágább, árverésen értékesített festmény. Mivel azonban a festménynek nem volt tanúsítványa a tulajdonosok tudományos vizsgálatnak vetették alá. Két évvel később megszületett az eredmény. A vásznon titán-fehér festék nyomokat találtak, amit Campendon nem használhatott, mert az ő idejében ilyen nem létezett. A vevő keresetet nyújtott be a Kölni Bírósághoz, követelve vissza a vételárat. Ezt követve, változó eredménnyel záruló vizsgálatokat ejtettek meg. Végül Wolfgangot és feleségét, Helenet letartóztatták és 2011 októberében elítélték. Harmincöt év után ilyen szarvashibát követett volna el a hamisító? Szó sincs róla. Az inkriminált tubuson nem volt feltüntetve, hogy kismennyiségű titán fehéret is tartalmaz. A gyártó nem tartotta fontosnak. A felhasználó viszont lehetett volna körültekintőbb. Én a helyében a festékeket magam kevertem volna ki. Ennyi pénzért!
Különben az mégiscsak furcsa, hogy az árverési házaknál, galériáknál nem akadnak fenn a hamisítványok. De ez csak első látásra tűnik furcsának. A galéria megvesz egy festményt 100.000 Euróért, amit aztán tovább ad 2-300.000 Euróért. Őket elsősorban a haszon érdekli, és eszük ágában sincs nyomozni.
Húsz évvel ezelőtt Beltracchi „karrierjének majdnem vége szakadt. A berlini rendőrség aacheni kereskedők után nyomozott, akik hamisítványokkal kereskedtek. A rendőrök találtak is 21 hamis festményt, és az üggyel kapcsolatban kiadták a körözés Wolfgang Fischer ellen, de nem találták, mert közben Fischer felvette felesége nevét. A hamisítványokat látva Beltracchi szörnyűködve vette észre, hogy nem is az ő alkotásai. Ennek ellenére világos, hogy végül is borotvaélen táncolt. Most 61 éves korában csücsülhet 6 évet, miközben a rajtavesztettek követelik vissza a vételárat, aminek 10 év az elévülése. Az első 25 év már a feledésé. A követelés különben 6,5 millió Euró, amitől minden valószínűség szerint búcsút vehetnek a „befektetők”. Harmincöt fényes év után 6 év börtön. Egy tehetséges ember szomorú vége.
____________________________________________________________________
____________________________________________________________________
____________________________________________________________________
Szar ügy. Ha valaki akár tökéletes másolatot készít a húszezresről, az akkor is hamis. Mert nem rendelkezik a forgalomba hozás jogával .
Hmm.
A fickó tehetséges.(50 festőt megtévesztően hamisítani nem semmi!) Imád festeni, és szereti a pénzt. Nem várta meg míg halála után népszerű lesz, vagy nem. Végül is most leüli a 6 évét,még nem olyan idős, de egész életében azt csinálta amit szeret, és nem szűkölködött…
Most is fest a börtönben, és megkönnyebbülten nyilatkozik, hogy végre életében először saját képeit saját szignójával illetheti..valamint bűnösnek érzi magát, de nem tartja magát bűnözőnek.
Talán ha mérlegre teszi a pozitív és negatív „hozadékot”(jaj de utálom ezt a szót), akkor még mindig a pozitív felé billen a mérleg nyelve.
Megkockáztatom, hogy ha kikerül a börtönből, a műkereskedők egymást taposva fogják venni a Belltracchi képeket, és az életéből film készül.Ha nem lebegne a geddon szele a levegőben,és nem lenne esélyes hogy összeomlik a műkereskedelem (bár eddig még mindig talpra állt) akkor azt mondanám, hogy Beltracchi képekbe kell fektetni annak aki jót akar az unokájának.Lehet hogy egyszer a nagy hamisítót is hamisítani fogják még 🙂
2. Dorka :
Ez a siker és hírnév olyan mint Ambrus Attiláé (viszkis).
Csak a bulvár moslékon nevelkedő csőcselék szemében jelent értéket. Persze az is valami .
3:Kökörcsin, eszem ágában sem volt értékítéletet megfogalmazni,vagy erkölcsileg felmenteni a pasast. Csak leírtam, hogy szerintem mi lesz.
4. Dorka : Persze, értem .
Simán jó Picasso helyett. Számomra azonos műértékkel bír, csak hát egyikért sem fizetnék milliókat (pláne nem Euróban).
Mivel a titán-oxid a leggyakoribb fehérítő anyag manapság, erre tényleg figyelhetett volna jobban. Csak akkor vagy érteni kellett volna az anyagvizsgálathoz, vagy fizetni kellett volna érte.
Millió Euróknál azért nem csak a tubus feliratát kell nézni, mert ilyenkor már bejön a mesterséges öregbítés is például, tehát nem csak pingálok egyet oszt eladom.
„Egy tehetséges ember szomorú vége.”
Nem. Ez egy csaló, akit nem kell sajnálni vagy isteníteni. Amit csinál, annak semmi köze a művészet, az önkifejezés lényegéhez. Függetlenül attól, hogy mi a véleményünk a műkincs-kereskedelemről és a pénzes sznobokról általában.
A tehetség nem erkölcsi kérdés…
Ok. Tehetséges csaló.
Tehetséges epigon. 🙁
De egy sunyi élősködő, aki úgy futja végig a kört, hogy nem átugorja a gátakat, hanem átbújik alattuk, amikor a versenybírák félrenéznek.
A nagy festők mind, nagyon strapás egyedi életutat futottak be.
Nem elég festeni tudni, a festő személyisége és életútja talán még fontosabb. (Ez az, amivel csaló nem rendelkezett.)
7: A mű lényege, hogy benned mit indít el.
Az, hogy az állítólagos műértő elemzők találgatják, hogy mire gondolhatott közben az alkotó, az lényegtelen. A műkincs kereskedelmet is sokkal inkább ez utóbbi határozza meg, valamint a nem igazán behatárolható értékesség, aminek szintén semmi köze a mű élvezeti értékéhez.
Tehát attól, hogy akár szándékosan más stílusában festett, még lehet tehetséges. Nem lesz korszakalkotó művész, de ettől sem lesznek rosszabbak a művei.
Ne haragudjatok, de én másképp értelmeztem ezt a posztot.
Picasso rajzol piros ecsettel egy kört a fehér vászonra.
Luigi Zero rajzol piros ecsettel egy kört a fehér vászonra.
Akkor most van értékrendi különbség a két ’festmény’ között, vagy nincs.
– Bocs!!! Elfelejtettem mondani, hogy Luigi sokkal fiatalabb, a keze még nem remeg, így az ő köre is sokkal szabályosabb, mint idősebb vetélytárasáé.
Nem tudom sajnálni azokat, akik a kép értékét az aláírásban vélik felfedezni, így időnként lyukra futnak.
Én mindenképpen Luigi Zero-nak drukkolok…..
Én ezt emelném ki mottónak:
” Nekem ez azt sugallja, hogy nem a műnek van értéke, hanem annak a ténynek, hogy XY ecsetjéből bújt elő. Ez a tény az emberi butaság egyik ismérve a sok közül, ”
Vagyis számomra ez lenne a tanulság, ha még nem tudtam volna, és persze ezt fogalmazta meg horpad is, bár ő tovább ment egy lépéssel, mert ha jól értem szerinte az értékelés a feje tetejére áll. A kevésbé jó alkotásért fizenek többet.
Szerintem ha korrekten elmentet 3-4 millió eurót a későbbi nyugdíjára akkor teljesen boldogan tudna élni élete végéig bár a pénz nagy része szerintem már nincs meg…az meg,hogy 6 év után távozik a börtönből és még 4 évig követelhetik rajta a 6.5 millió eurót ami 1800 millió forint,ennek töredékéért is kinyírják még én is meggondolnám…szóval nem irigylem.
Esetleg 20 millió euró bevétel(5800millió forint) után miért nem állt le ?
Azt meg tegyük hozzá ha én veszek egy műalkotást 2.88millió euróért és rájövök az átbaszásra valószínű lesz még 200 ezer euróm arra,hogy minden nap ő vegye fel a szappant a börtönbe,és szabadulása első napján elgázolja egy román kamion.De ez az én szerény véleményem.
14:
Én csak akkor vennék meg egy festményt 2,88 millióért, ha lenne még 100-200 millióm. Ha nekem 200 millió Euróm lenne, akkor meg tudnám venni a legdrágább ukrán mafiavezért, aki boldogan kinyirná a csalót. Nekem lennen egy:millióhoz esélyem, hogy lebukok a bérgyilkolással. De ha nekem 200 millió Euróm lenne, még ilyen pici esélyt se fogadnék el, hogy börtönbe kerüljek. Ez meg az én szerény véleményem.
14. ejha : „…valószínű lesz még 200 ezer euróm arra,hogy minden nap ő vegye fel a szappant a börtönbe,és szabadulása első napján elgázolja egy román kamion.”
Szimpatikus gondolatok. 😀 😀 😀
Én meg azon röhögök, hogy ide kattintok „az ország legidősebb bloggere” oldalára, és a poszt: Egy tehetséges szélhámos 😀
15 Tiszta sor én se a saját kezemet piszkítanám be vele.
16 Ezek szerintem nem sokáig gondolatok mert a csávó igen könnyen így járhat és akkor ezek már tények lesznek:)
Egyébként ha ilyen sok pénzel játszol ott már kevés szimpatikus gondolat van.
17:
Úgy gondolod, hogy szélhámoság azt állítani, hogy én vagyok az ország legidősebb bloggere? Well-well. Ezt nem én találtam ki, hanem egy nagymenő blogger nevezett ki, aki eléggé jól eligazodik a hálón. Elfogadtam, mert a „blogger” kifejezés nincs definiálva. Elképesztő mennyiségű magyar nyelvű blog van a hálón. A legtöbbön halásznák az első hozzászólót. Van ahol az utolsó hozzászólás 6 hónapja volt. stb. Nálam egy jobb napon 150 hozzászólás van, és minden nap van friss poszt. Úgy gondolom, hogy a blogger kifejezést megérdemlem. és ha a munkáskodásom proliferációját is figyelembe vesszük, akkor a korsztályomban egészen biztos az első helyen állok.
Szerintem a művészeteket, per definíció, nem lehet anyagiakra váltani.
Az, hogy egy belterjes társaság mégis ezt teszi, szerintem lehet az ő dolguk, de nemuniverzális.
Az ezzel kapcsolatos viták ezéert parttalanok.
Egy szép kép lehet dekoratív, ez értékelhető, de a dekoráció nem minden esetben művészet.
Ha egy alkotás érzelmeket kelt, akkor már „mű”…
De ez szinte mindenkinek más érték.
Továbbá a mű birtoklása és annak az ára semmilyen kapcsolatban nincs az azért kifizetett pénzekkel.
Vannak művek, amelyek „eszmeileg” jelentenek sokat, és mozgatnak tömegeket.
Az egyik ezekből a széttárt karú meztelen kislány képe, aki katonák előtt szalad…
Sokak szerint nagyban hozzájárult a vietnami háború befejezéséhez.
Ezek értékét nem lehet vitatni, de én például nem adnék érte pénzt, még befektetésnek sem…
Csalók meg mindig vannak.
Művészet az, ami megérint, ami nem érint meg az szemforgatós halandzsa. A művészet-ipar pedig üres sznobság.
Éppen ezért nem beszélhetünk bűnről sem, amikor valaki ebbe homályos szappanbuborék vödörbe kicsit belepukizik. 🙂
Nekem szimpi’ a fickó. Biztosan jókat lehet vele félrészegen röhincsélni a sok balfasz, megvezetett, született-kékvérű burzsujon.
21:
😀
Csak tudod nem mindegy, hogy 30 évesen ülsz hatot vagy 60 évesen.
22. Tibor Bá.
Talán 60 évesen mégiscsak jobb.
Bár, ha szegénynek éppen ez az utolsó 6 éve, amikor még „rajzol a cerka”, akkor elég gáz. 🙂
De, ha már nem rajzol, akkor nem mindegy hol pingál? Festhet tájképet emlékezetből is!
23:
Vagy fényképről. 🙂
Szerintem Beltracchi-t nem lehet egy napon említeni a viszkissel…
Itt azon van a hangsúly, az a szomorú, hogy a művészt „művészek” nem tudták megcáfolni; egy vegyi elemzés volt a döntő bizonyíték. Ha nem hibázott volna és önmaga keveri ki azt a festéket, akkor vélelmezem megkapta volna a tanúsítványt és még többet érne…
23: Ha meg „rajzol” még, akkor festhet aktokat. Legalább jól át lesznek fűtve vággyal. Aztán eladhatja a kótertársaknak és kis szerencsével összehozhatja a következő euró milliót. 🙂
hm… ha jól értem Beltracchi nem „hamisított” hanem mímelt, azaz nem egy meglévő képről készített másolatot, hanem egy korábban élt művész „bőrébe bújva” alkotott elképesztő hasonsággal. Nyilvánvalóan csalás amit elkövetett hiszen nem a saját nevével szignózta az alkotásokat. Mondjuk ha arra gondolunk, hogy Stohl András mennyit kapott és miért majd, hogy ez a csóka mennyit és miért – abban szerintem ott a válasz a jelen kori igazságszolgáltatás és erkölcsi normák súlyos problémáira.