Tibor bá’ csodálatos női online
A középmagas, fiatalon is már tar kopasz Soós Laci arcára rá volt írva, hogy éjjel-nappal csak dugna. Ausztráliai végcéllal nem is indult el Pestről nő nélkül, vitte magával Katit, a törékeny, nádszálderekú feleségét is.
Soós Laci nemcsak az ágyban volt szuper aktív, hanem nappal is, kinn az életben, egyszerre három cégnek is az ügynökeként reggeltől estig rótta a város utcáit.
Kati, a felesége egész nap a testét ápolta, és maximum arra volt képes, hogy estére némi meleg ételt tegyen az asztalra. Ez elsősorban azért volt furcsa, mert a kezdet kezdetén mindenki úgy tép, mint az őrült. Férj, feleség egyaránt. Puszta seggel szomorú az élet egy olyan városban, ahol a jólét kiül mindenki arcára.
Soósék szívesen láttak vendégeket minden este. Mi, egyedül élő hímek falkákban jártunk hozzájuk felzabálni a kekszet, beszlapálni a hűtött sört, meg legelészni Kati karcsú derekán és egyéb anatómiai látványosságain. Sokszor hamarabb érkeztünk haza, mint a férj. Lacit ez láthatóan nem zavarta. Az éjszaka az övé volt.
Nem vagyok az apró részletek kényes, sas-szemű, megfigyelője, de volt a vendégek és a házigazda között más, szembetűnő különbség is. Mi lezser pólóingben jártunk, ezzel szemben Soós Lacin mindig vasalt hófehér ing volt. Ja, barátom, nem könnyű az ügynök dolga. Izzadt is eleget a nyakkendő alatt.
Már hetek óta jártunk Soósék nyakára, gyakorlatilag éjjel-nappal, amikor felmerült bennem a kérdés, ki és mikor vasalja ezeket a makulátlan fehér ingeket, amik Lacinak gyakorlatilag munkaruhát jelentettek. Egyik este aztán feltettem az egyszerű kérdést:
– Gyerekek, ki vasalja ezt a rengeteg inget?
A kérdésre határozott csend volt a válasz, ami a témát még izgalmasabbá tette.
Vidáman feszegettem tovább a dolgot. Így aztán Laci egyre vörösebb lett, míg Kati szemében a dac egyre határozottabb. Végre Laci visszafogott hangon közölte a társasággal, hogy hitvesének gyenge a szíve, billentyű meg ez meg az, stb.
Így persze érthető. Akkor még nem tudtam, hogy a dög lusta feleségek rendszerint szívbillentyű-tágulásban szenvednek ötven-hatvan éven át, és ugyanannyi ideig lebegnek élet és halál között, mielőtt elhunynának, általában végelgyengülésben, minimum tíz évvel agyonhajszolt férjük halála után.
Nagy ártatlanul azt azért még megkérdeztem, hogy hát akkor ki vasal, mert ugye Laci egész nap a várost rója, este meg velünk iszik, éjszaka meg már csak nem vasal, mert ha már éjszakája sincs, akkor mi a fenének hajt egész nap.
Kiderült, hogy senki sem vasal, és így a hangulat elég kínossá vált, főleg amikor az után érdeklődtem, miként érik el a makulátlan tiszta ingek meg nem szakadó sorozatát. Laci végül rádöbbent a dolog megúszhatatlanságára. Kénytelen volt előadni a teljes sztorit. Inget tehát nem vasal senki, és mivel az ausztrál klíma miatt minden nap kell egy tiszta ing, Laci minden héten vesz hat darab vadonatúj inget.
Ezt egyszerűen nem akartam első hallásra elhinni, ha másért nem, hát azért, mert egész eddigi életemben nem volt összesen hat ingem. Erre Laci, aki addigra teljesen megkönnyebbült, hogy a nagy családi titok végül is napvilágot látott, karon ragadott, és kicipelt az előszobába. Megálltunk egy plafonig érő gardrób előtt. Laci kinyitotta a szekrény ajtaját, engem pedig a fuldoklásig elárasztott több száz szennyes ing.
Az eset után a Soóséknál eltöltött esték hangulata többé nem volt az igazi. A társaság szét is bomlott röpke napok alatt. Később hallottam, hogy Soósék szétváltak. Kati halálosan unta az egymás után átdugott éjszakák meg nem szűnő sorozatát. Laci pedig az inghegy folyamatos növekedésével nem tudott megbékélni.
Kati átlovagolt egy nála harminc évvel idősebb hapsira, aki szenvedélyesen átaludta az éjszakát, nem hordott inget, és főleg nem ügynök volt, hanem neki voltak ügynökei.
Laci sem maradt sokáig egyedül, erről személyesen győződtem meg. Két hónap se telhetett el azt követve, hogy az inglavina maga alá sodort, amikor egy délután beugrottam hozzá. Alig tudtam megállni, hogy ne nevessek. A szoba közepén egy óriási halom kimosott fehér ing hevert, mögötte egy nő állt, plusz egy vasalódeszka. A nő természetesen vasalt. Robosztus német állat volt az istenadta. Ahogy én néztem a dolgot, ebben a házban nem csak a vasalás nem tudott rajta kifogni.
______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
Köszönöm. Repetitio est mater studiorum.
1 – infos:
Egy újszülöttnek minden vicc új.
Az újszülöttek anyukái is lassan nagymamák már… 🙂
Amikor a 900 görög menyasszony Ausztráliába érkezett a vőlegény fényképével a kezükben.
Az 1950-es évek voltak a legnehezebbek az ország nemrégi történelmében. A megszállás és a polgárháború okozta sebeket cipelve Görögország megpróbált a saját lábára állni. Akkor a vidéket a szegénység és a munkanélküliség sújtotta.
A férfi lakosság volt az első, aki a száműzetésbe vezető utat választotta.
Amerika, a Belga bányák, sőt a Közel-Kelet számára, egész falvakat ürítettek ki.
Csak az idősek maradtak hátra, és a nem házas lányok.
Teltek az évek, és az egykori nagyközségek – főfaluk – egy természeti katasztrófa utáni romvárosnak tűntek.
A görög bevándorlók keményen dolgoztak, vagyont szereztek, de a helyiek nem fogadták be őket egykönnyen. Az ausztráliai lányok kerülték a görögöket, veszélyesnek és fejletlennek tartották őket.
És valahol ott a görög démon akcióba lépett. A modern házasságközvetítők vállalták, hogy a nőtlen bevándorlókat összehozzák a szegény vidéki lányokkal.
A leendő menyasszony fényképével a házasságközvetítő ajánlatokat fogadott el a leendő vőlegényektől. Így vette kezdetét a történelem legnagyobb házasságközvetítése.
Fiatal lányokkal teli hajók indultak Ausztráliába. A hosszú út volt az útlevelük egy jobb élethez.
Egy bőrönd ruhával és egy fotóval a vőlegényről aki a legjobb ajánlatot adta, kiszálltak a kikötőbe.
Ott több ezer jól öltözött, gyökereitől elszakadt görög várta őket, akik átvették őket, és egy általuk aláírt papírtervezettel biztosították az esküvő napjáig való tartózkodásukat.
1957-ben a melbourne-i Port Philip-öbölbe megérkezett a régi spanyol „Begonia” hajó, amely fedélzetén 900 fiatal görög nő reményeinek és álmainak adott otthont, akik álmuk bőröndjével érkeztek Ausztráliába, egy szebb holnapért és abban a reményben, hogy külföldön találkozhatnak jövendőbeli házastársaikkal, és velük saját görög családot hozhatnak létre.
A hajó belsejében, alig nyolc évesen, a jól ismert Rodosi tanár, Panagiotis Fotakis is tartózkodott.Valójában a tanár, személyes tapasztalataitól inspirálva és személyes beszámolója alapján, 42 év után úgy döntött, hogy részletes kutatást végez, hogy minél több menyasszonyt, vagy inkább tündért – ahogy ő nevezi – találjon és egyesítsen, arról az utazásról, amelyek tapasztalatainak és emlékeinek ugyanazt a részét képezték.
A tanár elkezdett információkat gyűjteni, hogy megtalálja a 900 menyasszonyt, aki Ausztráliába érkezett, hogy lássa, mi történt, és feljegyezze történetüket, mivel úgy gondolta, hogy „ez egy megdöbbentő történet, amelyet még nem meséltek el teljes egészében”.
Ezek közül a nők közül sokan „fotó eljegyzésben” voltak, mások már ismerték a vőlegényt, míg ott voltak a „szabadok”, akiket azért hívtak így, mert szabadon választhatták párjukat, míg az eljegyzettek kínok között éltek, vajon az az ember, akit mások választottak neki, jó lesz, fiatal, erős, ahogy a fotó is mutatja, amely fotot a fiatal bevándorlok amulettként rejtettek a mellükön.
A szabad leányzok számára egész rituálékat és menyasszonyi vásárokat tartottak családi összejöveteleken, lakomákon, társasági összejöveteleken és istentiszteleteken keresztül, ahol tömegeket és… a leendő vőlegények felvonulását figyelhették meg.
A menyaszonyok számára megvolt a lehetőségük, hogy egy hónapon belül ugyanazzal a jeggyel hazatérjenek, ha valami baj történt az esküvővel, vagy ők maguk is megbánták.
A tanúvallomások szerint sok korabeli házasságközvetítés sikerült, míg más házasságközvetítések soha nem „lépték meg” a templom lépcsőjét.
Sok menyasszony egyedül és csalódottan végzett, mások sírva fakadtak, mások pedig fellázadtak az akkori „ muszáj és kell ” ellen.
De sokan – ha nem a legtöbben – némán fejet hajtottak, és elviselték azt a sorsot, amelyet mások határoztak meg helyettük.
„Nehéz volt az első években. Idegenek idegen helyen, nyelv nélkül, sötét, melankolikus házakban és minden fejjel lefelé. Június esik és hideg – ki hallott már ilyet?
Nehéz az első húsz év – mondták nekünk. Aztán megszokod. A húsat követték a negyven év, és Ausztrália a mostohaanyábol az édesanyánk lett.
Hála Istennek – mondta az egyik akkori menyasszony, Mrs. Hariklia.
https://www.dinfo.gr/%cf%8c%cf%84%ce%b1%ce%bd-%ce%bf%ce%b9-900-%ce%b5%ce%bb%ce%bb%ce%b7%ce%bd%ce%af%ce%b4%ce%b5%cf%82-%ce%bd%cf%8d%cf%86%ce%b5%cf%82-%ce%ad%cf%86%cf%84%ce%b1%ce%bd%ce%b1%ce%bd-%cf%83%cf%84%ce%b7%ce%bd///
4. – L.S. –
„Amerika, a Belga bányák, sőt a Közel-Kelet számára, egész falvakat ürítettek ki.” Ezt ki tudnál fejteni röviden, mert erről Magyarországon nem tudunk. Mi sok görög elvtársat fogadtunk be, arról viszont nincs tudomásunk, hogy a Szovjetunióba hányan emigráltak.
5. Kacor
„Mi sok görög elvtársat fogadtunk be, arról viszont nincs tudomásunk, hogy a Szovjetunióba hányan emigráltak.”
Tisztelt Kacor
A görögök, akik Szovjetunióban, Magyarországon és más demokratikus köztársaságokban telepedtek le a polgárháború ideje alatt és az után politikai menekültek voltak és nem gazdasági bevándorlók.
4. L. S.
Ez érdekes volt.
Köszönöm!
7. Balázs
” Ez érdekes volt. Köszönöm!”
Tisztelt Balázs
Szivesen teszem, ha ezzel az embertársaim látókörét bővithetem.