(3408) Hólapátolás

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

1951 januárját írtunk. 18 éves voltam és a kortársakkal való együttlét nagyon sokba került. Az én családomban nem volt divat zsebpénz. Bármire szükségem volt, kérni kellett rá pénz, aztán vagy kaptam 3 forintot, hogy moziba menjek, vagy nem. Ha, „komolyabb” dologra kértem pénzt, azt a választ kaptam, hogy ha majd keresel Tibike, veszel magadnak. [aztán, amikor kerestem, az anyám elvette a fizetésem felét].

Na, ekkor mondta azt valaki az osztályban, hogy az éjszakai hólapátolásért 50 forintot adnak. Ötven forint egy egész vagyon volt, de kellett hozzá hó is. Aztán bejött a szerencse. Egy januári reggel elkezdett esni a hó. Estére már 20-25 centis hó volt Budapesten, lehetett jelentkezni. Egy ilyen jelentkezési pont a Wesselényi utcában volt, közel a nagykörúthoz. Este 10 kor a kezembe nyomtak egy lapátot és gyerünk ki az utcára lapátolni. Miközben a hó esett tovább.

Havazás közben nem feltétlenül kell ahhoz elesni, hogy az ember csupa hó legyen. A munkával nem volt baj, hozzá voltam szokva, mert kertes házban laktunk a Szabadság-hegyen, de az átázott cipő, és az átázott ruha elég kellemetlen volt. Sebaj, az 50 forintra gondoltam, és nyomtam a melót tovább. Közben 10 percenként mentek el mellettünk az 5-ös buszok, amik elmentek a Fogaskerekű alsó végállomása mellett, a Pasarét felé. Számtalan esetben ezzel mentem haza. Hatalmas volt a kísértés, hogy felpattanjak az egyik buszra és gyerünk haza, de az 50 forint nyomos érv volt a maradás mellett.

Aztán kezdtem magam megdumálni, nem a lapátolással van a baj, hanem a zuhogó hóval, ami az istennek se akart elállni. Majd jövök legközelebb, esetleg holnap, amikor nem esik a hó. Jó-jó, de már elment egy óra, ha most elmegyek, az eddigi szenvedés, kényelmetlenség hiába való lesz. Nyomtam hát tovább.

Aztán jött az 5-ös busz, amivel még el lehetett érni az utolsó fogast. Jött, megállt, aztán elment, én meg néztem utána. Hát ennyi! Még jött egy utolsó busz, amivel vagy el lehetett érni az utolsó fogast, vagy nem. Szörnyű ez a vizes ruha, a franc, nem éri meg. Eddig is meg voltam 50 forint nélkül, ezután is megleszek. Igaz, egyszer volt száz forintom, az apám adta vendégei előtt, mert el akartam menni moziba és kértem rá pénzt. A vendégek után visszakérte, mondván „nincs neked erre szükséged”.

Tépelődés közben megjött az utolsó busz, én meg a falnak támasztottam a lapátot és felpattantam rá. Buszra nem volt érvényes a diák hetijegy (2,70 Ft), kellett vennem egy vonaljegyet, 50 forint helyett lett egy forint kiadásom, és az utolsó fogast természetesen lekéstem, bár a hátsó piros lámpáját még láttam. Innen most már csak taxival lehetett volna hazamenni, ami 13 forintból jött volna ki, de persze nem volt 13 forintom. Nem volt más megoldás, mint elkezdtem gyalogolni a fogas sínek mellett, fel a hegyre, a különben roppant romantikus havazás mellett. Több mint egy óra gyaloglás után értem haza. Hajnal kettőkor feküdtem le az ágyba, és aludtam az igazak álmát 4 órán keresztül. Reggel 6-kor a még mindig vizes ruhát és cipőt kellett felvennem, a kajánkodó nevelőanyám szeme előtt. De más megoldás nem volt. Egy pár cipőm volt, ami ha elkopott, a talpalás ideje alatt az apámtól kapott kölcsöncipőt használtam. A talpalás 30 forint volt, amit az anyám nem adott át ingyen, meg kellett érte hallgatnom, hogy nem vigyázok a ruháimra, a cipőmre, ezért kell őket állandóan javítani.

Aztán elállt a hó, de soha többé nem próbálkoztam a lapátolással. Minek? Már pontosan tudtam, hogy akkor se éri meg, ha történetesen csóró vagyok.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

 

Éljetek a lehetőségekkel!

12 gondolat erről: „(3408) Hólapátolás

  1. Hát Tibor bá, csalódtam. Egy kis hóesés? Kevés vagy, mint Sztálin orgonán a billentyű! 🙂 😉

  2. Tibor bá’
    Igazad van, nem érte meg de a szükség törvényt bont
    és az nagyobb úr volt, mint a ki nem mondott törvény.
    így aztán irány a Visegrádi utcai FKV kirendeltség és
    ha hiszed, ha nem a szükség másokat is sorba állított
    már este fél 10 tájban az iroda ajtaja előtt. Utána
    irány a Szent István körút és a Magit híd pesti oldala.
    Reggel pedig felmarkoltam a havi zsebpénzemnek
    a duplájánál is többet, amit anyám havi 10-15 Ft-ban
    szavazott meg az 1954-55 tájékán ami valljuk be igen
    kevésnek bizonyult a heti mozira és a zugban szívott
    hüvelyes DERŰ nevű cigarettára, amiből akár 5
    darabokat is lehetett vásároln, hiszen némely felnőtt
    sem vásárolt egyszerre egy egész dobozzal.
    Nekem már harmadikos koromban is meg kellett
    dolgoznom a közeli autószervizben egy egy kiszerelt
    golyóscsapágyért, amiből aztán rollert fabrikáltunk.
    Szóval nem volt könnyű, de talán szebb és
    tartalmasabb életünk volt mint mai okostelefonnal
    iskolába járó gyerekeknek. — Snúroztunk, golyóztunk,
    néha csak rongylabdával, de fociztunk a nagyobbak
    meg már rendes lasztival lábtengóztak.
    Ó azok a szép napok hogy el szálltak !!!

  3. 2 – Barna Mihály:
    Akkor te a fedettbe is járhattál.
    Egy biztos, ha választani lehetne, nem ma akarnék fiatal lenni. Ezek azt hiszik, az ad élmény, amit a szülők a segg alá tolnak “kényeztetés” címszó alatt.

  4. 3. Tibor bá’
    Ha a “fedett” alatt az uszodát érted, ott csak egyszer,
    a 60 as évek közepe táján jártam kíváncsiságból.
    Én már tizenévesen is az istentől — na jó inkább a
    társadalomtól, — elrugaszkodott, siheder voltam.
    A 8 osztályt is 9 iskolában végeztem el, én voltam a
    “meg nem értett gyerek” akire mindenki pikkel.
    Már akkor is az abszolút szabadság híve voltam,
    olyannyira, hogy még az első házasságom is ráment.
    Ez alól csak az csak az érzelmi szabadság volt a kivétel,
    mert azzal játszani már igazi megcsalás. — Nekem ma
    is más az értékrendem mint ( ahogy mondani szokták, )
    a normális embereké !!! — De egy főorvos megnyugtatott,
    “akire azt mondják hogy normális” azt rosszul vizsgálták !!!

  5. 4 – Barna Mihály:
    Aki a Visegrádi utcában járt, vgyis a Lipót városban, az rendszerint favorizálta a fedett uszodát. Én diák koromban a Szabadság-hegyen laktam, de iskolám a Markó utcában volt. Több osztálytársaim is a Lipót városban lakott. Így aztán a második otthonom volt. Később a második szeretőm is ott lakott. Szóval jártam oda eleget.

  6. 5. Tibor bá’
    Én a Róbert és Lehel út sarkánál a mostani talán Dómus
    bútoráruház helyén lévő kispiac háta mögött laktam,
    favorizáltam a Dózsa mozit, a dagály strandot. Akkor
    még csak egy kör alakú sóder “lavor” volt, közepén egy
    40-50 cm vastag csövön bugyogott a víz, betonvályúban
    folyt ki a víz és sodorttattuk magunkat a Dunába ahol
    megtanultam úszni, azóta is dunai embernek tartom
    magam. Kajak, kielboot, motorcsónak, így következtek
    egymás után és ma is a soroksári kisduna partján lakom
    Szigetszentmiklóson, de ma már csak egy félig saját
    építésű katamaránom van. Szóval én másképpen
    szocializálódtam mint az akkori fiatalság, kimaradtak
    az életemből az akkori hétvégi nagy táncos bulik,
    verekedések. nem jártam “csörögni” Csajoztam a Dunán.

  7. 5. Tibor bá’
    a Vegrádiba csak az FKV irodában jártam telente
    hólapátolás ügyben, ott vettek fel bennünket a
    munkára és a végén regel ott fizettek ki minket.

  8. 8/9 – Bana Mihály:
    18 évesen minden szombat este csörögni mentünk Kis Royal, Duna szálló, Nagy Szálló, Casinó, és hasonló helyekre. Nyáron a Rómain kielbootoztunk. A dagályról hallottunk, de nem mentünk oda.

  9. 10. Tibor bá’
    Látod a Római part lemaradt, pedig a 14-es AKÖV,
    a későbbi Hungarokamion (huszonévesen ott dolgoztam,
    mint üzemanyagos ) csónakháza a Pünkösdfürdői stradtól
    feljebb volt. — Akkor neked nem kell magyarázni milyen
    életet éltünk mi ott fiatalon és mit jelentett a római part,
    nem csak nekünk, hanem az idősebb korosztálynak is.
    Nagybetűs ÉLET volt úgy a vizen mint a parton. Később
    a saját hajóval már átmentem a soroksári dunaágra az
    Erzsébeti strand mellé, de akkor már nős voltam és
    onnan már Visegrádtól Bajáig jártuk a Dunát 1980-ig.

  10. 11 – Bana Mihály:
    Jót álmodoztunk. Lépjünk vissza a ködös valóságba. (nem látok le a kapuig).

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük