A terrortámadás szörnyű brutalitása feltárta az összetartozás erőit. Később viszont, az amerikaiak terrorizmus elleni háborúja – mely módszereiben szintén brutális, ugyanakkor hatástalan, valós céljait tekintve pedig homályos – végül is elvezetett az Európa és Amerika között meglévő, valójában kiengesztelhetetlen ellentétek felismeréséhez.” 

Nehéz lenne elfelejteni a francia politikai vezetés egyszavas véleményét Irak 2003-ban történő ismételt amerikai megtámadása kapcsán („Merde!”) valamint az akkori Bush-kormányzat nyílt háborgását a Párizs-Berlin („régi Európa” – Rumsfeld) – Moszkva tengely kialakulása miatt, amely élesen szemben állt a katonai-ipari komplexum által irányított amerikai kormányzattal és politikával. A 2003-as Irak elleni támadásra adott európai megnyilvánulások egyértelművé tették Washington számára, hogy az európai szövetségeseik nem fogják a végtelenségig kiszolgálni és támogatni az amerikai háborús törekvéseket, valamint ezekre az ellentétekre Oroszország azonnal rá fog mozdulni.

„A mindaddig béketényezőként értékelt Amerika zavarkeltővé vált. Az európaiak, a tisztelt atyai hatalom hosszú ideje hűséges gyermekei gyanakodni kezdtek a legfelső tekintélyre, mely talán felelőtlen, sőt, akár veszélyes is lehet. És láttuk a valaha elképzelhetetlent megtörténni: a franciák, a németek és az angolok nemzetközi érzékenysége szinte egyszerre lépett működésbe.”

„Ami a franciákat illeti, az Egyesült Államok iránti bizalmatlanságuk nem új keletű (és nem véletlen – a szerk. megj.). A németeké viszont meghökkentően az. A legfontosabb nyugati protektorátus vezetőinek engedelmessége – mely egyben a jenki befolyás nélkülözhetetlen eszköze a kontinensen – s ezen békés farkcsóválás eleddig magától értetődő volt Washington számára. Ez a hit egy ki nem mondott kettős meggyőződésben gyökerezett: a németek természetüknél fogva engedelmesek, akik alávetik magukat az erősebbnek, márpedig az Egyesült Államok 1943 és 1945 között szétbombázta Németországot; ezen kívül hálásak az amerikaiaknak azért, hogy megvédték őket a kommunizmustól és megágyaztak gazdasági fejlődésüknek. Úgy tűnt, hogy Németország hűsége mindörökre garantált a jól átlátható erő- és érdek-összefonódás következtében.

Nem kevésbé meglepő az angol szövetséges újdonsült tétovázása sem. Nagy-Britannia felsorakozása az Egyesült Államok mögé az amerikai stratégiai elemzői számára természetes, úgy is mondhatnánk, „vele született” adottság, mely a nyelvi, temperamentumbeli és civilizációs közösségre vezethető vissza. Az angol támogatásról beszélve Brzezinski jellemző módon fölényes. Az Egyesült Államok oldalán történt példátlan elköteleződés másnapján jelentkezett az új brit antiamerikanizmus felbukkanása – ráadásul egyszerre a politikai paletta jobb és bal oldalán – teljesen ellentmondásos dolog.”

Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közötti repedés igazán látványossá csak Trump hatalomra kerülésével vált, bár a brit-amerikai „közös tánc lépései” még mindig nem láthatóak tisztán, főleg, hogy nem világos, London mennyiben szolgálja ki az amerikai érdekeket a Brexit során.

„A háború óta az európai vezetők Egyesült Államokhoz fűződő viszonya ugyanolyan ellentmondásos, mint a washingtoni politikai irányítás európai szerveződéssel kapcsolatos hozzáállása. Az amerikaiaknak szükségük volt a francia-német megbékélésre, hogy a NATO európai egységét megteremthessék az oroszokkal szemben; ennek ellenére sohasem képzelték azt, hogy ezen közeledés elvezethet az egységes vetélytárs gondolatának megszületéséhez.

„Mindent egybevetve s az öreg kontinens bármely vezető osztályának szemszögéből nézve az európai nemzetek történelmének bármelyike is „vaskosabb”, gazdagabb és érdekesebb, mint az Egyesült Államoké, amelynek hosszúsága csupán három évszázadra rúg. Európában az amerikai életszínvonal utolérése nem eredményezhetett mást, mint a kétely érzetének megjelenését az Egyesült Államok vezető szerepével kapcsolatban és az egyenlőség óhajának további erősödését.

„Az „egyenjogúvá válás” lehetősége a kontinens valóságos gazdasági erejéből és az Amerikától megkölünböztető közös értékek elismeréséből következik. Európa egyenjogúvá válásához a katonai védelem önálló megteremtésének a képessége is szükséges. Ez igen rövid távon megvalósítható. Európa iparilag erősebb, mint az Egyesült Államok, katonailag viszont nincs miért félnie a meggyengült Oroszországtól. Amit soha nem mondanak ki az az, hogy igazi stratégiai önállósághoz növelnie kell nukleáris ütőképességét. Az Egyesült Államok és Oroszország között még mindig létező, s egyensúlya okán még sokáig fennmaradó elrettentő erő bőséges időt ad Európának, hogy növelje atomfegyver-arzenálját, már amennyiben akarja. Európa egyetlen alapproblémája a népességcsökkenés, nem is Oroszországhoz, hanem az Egyesült Államokhoz képest.”

Itt érdemes néhány gondolatra elidőzni. Oroszország területe hatalmas, a lakossága fogyóban, még akkor is, ha az utóbbi időben a lélekszám csökkenést talán sikerült is megállítaniuk. A hatalmas területhez tartozó alig 150 milliós lakosságszám önmagában nevetségesség tesz mindenféle területszerző háborús tervek nemhogy racionalizálást, de egyáltalán ötlet szintjén a kidolgozását is. Oroszországnak nem a területeinek, hanem a lakosságszámának a növelésére van szüksége.

Problémát jelent Európa önállósodása is – gondoljunk csak bele abba, hogy mit jelentene az Egyesült Államok számára egy iparilag és kulturálisan fejlettebb, katonailag erős Egyesült Európa a maga 500-550 milliós lakosságával. Ha ehhez még hozzá tesszük a Kínával folytatott gazdasági-, illetve Oroszországgal folytatott gazdasági és katonai együttműködés lehetőségét, akkor igen könnyű belátni az amerikai félelmeket: az USA ebben az esetben nemhogy szuperhatalmi státuszától lenne kénytelen búcsút venni, de nagyon rövid időn belül a két óceán által elszigetelt, marginális nagyhatalommá válna globális szinten.

„A régi mondás szerint a dolgok logikája fogja elválasztani Európát Amerikától.”

„Az európaiak mélyen tudatában vannak azon problémáknak, amelyeket Amerika okoz nekik hosszú évek óta. Ugyanakkor kevésbé vannak tudatában azon problémáknak, amelyeket ők okoznak az Egyesült Államoknak. Európát gyakran tudat és politikai cselekvés nélküli gazdasági óriásnak csúfolják. Ez a gyakran megalapozott kritika mégis elfelejti, hogy a gazdasági hatalom önmagában létező dolog, és ebből következő integráció, valamint koncentráció spontán módon közép- és hosszú távú stratégiai hatásokat eredményez. Ezért érezte magát fenyegetettnek Amerika – már az euró létrehozása előtt is – Európa gazdasági hatalmának növekedése miatt.”

„Az Egyesült Államokkal ellentétben Európának nincsenek különleges problémái a világ többi részével. Normális kereskedelmi kapcsolatokat ápol a bolygó más régióival, a szükséges alapanyagokat és energiát megvásárolva, az exportból származó bevételeiből fizetve. Hosszú távú stratégiai érdeke tehát a béke. Csakhogy az Egyesült Államok külpolitikáját két olyan ellenfél ellen irányuló konfliktus határozza meg, amelyek Európa közvetlen szomszédjai. Az egyik az amerikai hegemónia alapvető akadályát jelentő Oroszország, amely túl erős ahhoz, hogy kihívható és legyőzhető legyen. A másik a színpadi ellenfelet megszemélyesítő muzulmán világ, amely kiváló társ az amerikai katonai erő nyilvános fitogtatásához.

Mivel azonban Európa érdeke a béke – különösen két legfontosabb szomszédjával -, ennélfogva legfontosabb világpolitikai céljai homlokegyenesen ellentétesek az amerikaiakéval. „Európa nem tehet mást, mint megsokszorozza a megegyezések számát a gazdasági és katonai szempontból legyengült, ugyanakkor hatalmas mennyiségű kőolajat és földgázt exportáló Oroszországgal, amely minden jel szerint megfelelő partnerévé válik. Ráadásul Amerika stratégiai tehetetlensége Oroszországgal szemben tovább enyhíti a régről táplálkozott feszültségeket. Amerikai viselkedését ugyanis folyamatos zavarodottság jellemzi, támadó jeleneteket követően folyton baráti gesztusokra kényszerül Oroszországgal szemben, amelyeket azon félelme táplál, hogy a jövőben az európaiak és az oroszok teljesen kihagyják őket a tárgyalásokból.”

A 15 évvel ezelőtt íródott könyv sok éles és figyelemre méltó meglátást tett, amelyeket a legjobban jelen idő szerint mérhetünk le.

Az Egyesült Államok viszonya Oroszországgal történelmi mélypontra jutott, az amerikai külpolitika eredményeként Oroszország – miközben szankciók sújtják – képes volt stabilizálni a társadalmát és a gazdaságát, ezzel egyetemben jelentősen megnövelte a katonai erejét 2003-hoz képest.

A muzulmán világot zömében kívülről szervezett és finanszírozott háborúk tucatjai pusztítják, az Európai Unió belső válságok sorozatát éli meg, amely a jelenlegi struktúra felbomlásával fenyeget.

Ezekkel párhuzamban az USA belső rendje is bomlásnak indult, az elnöki adminisztráció és a politikai elit között ugyanolyan – egyelőre nem csökkenthető – törésvonal húzódik, mint magában az amerikai társadalomban.

Az USA – Európa – Oroszország konfliktus valójában a Nyugat belső konfliktusa, amely szétzilálja az eddig működő világrendet. Ehhez a szerencsétlen forgatókönyvhöz társul a konfuciánuszi Kína gazdasági-ipari-katonai felemelkedése, amely végső választ adhat Fukuyama korábbi víziójával kapcsolatban – igaz, kissé felemásan: a történelem valóban véget érhet – mármint a Nyugat által írt és irányított történelem.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________