Ezt a képet azonban két dolog megzavarhatja. 1) Az emberi szervezet egy adott vegyi anyagot egynél több folyamat szabályozására is felhasznál. Ez azt jelenti, hogy a gyógyszer nem csak a kívánt egyensúly visszaállítását eredményezi, hanem olyan helyen is végez folyamatmódosítást, ahol erre semmi szükség sincs. Például egyes gyulladáscsökkentők sikeres alkalmazása csontritkulást indít be, amin kívül megemelheti a vérnyomást is 2) A gyógyszereknek eszük ágában sincs olyan szelektív módon hatni, ahogy azt szeretnénk. Tehát egyes gyógyszerek szimultán hatnak egymással össze nem függő folyamatokra. Például egyes depresszió elleni gyógyszerek a serotonin receptorokra hatva igen jó eredményeket érnek el, azonban kihatnak még a norepinefrin és a acetilkolin receptorokra is, ami vérnyomás csökkenést, homályos látást, szájüreg kiszáradást és székrekedést okozhat, és végül rákapcsolódhat a histamin receptorokra, ami álmosságot és súlygyarapodást von maga után. Elmúlhat a depresszió, de milyen áron?

Természetesen ez nem minden. Még a hozzá nem értőket is meglepi, hogy hatását illetően egyazon gyógyszert szedő két embernél milyen tátongó különbség mutatkozhat. Az egyik embernél az erős mellékhatások miatt, a gyógyszer alkalmazása lehetetlenné válik, míg a másiknál kizárólag csak a gyógyító hatás jelentkezik. Ez azt eredményezi, hogy azonos gyógyszerrel kapcsolatos sok millió páciens megfigyelése a mellékhatások jegyzékét valóban széleskörűvé teszi. Ezek a mellékhatások lehetnek ritkák vagy ellenkezőleg, igen gyakoriak, lehetnek elhanyagolhatók vagy nagyon is komolyak. Egy olyan gyógyszer, aminek mellékhatását az emberek többsége jól tolerálja, viszonylag biztonságosnak mondható. Ezzel ellentétben, ha egy gyógyszernek mellékhatása ugyan ritkán jelentkezik, de előfordulásakor erősen káros, úgy alkalmazására csak indokolt esetben kerülhet sor, és csakis akkor, ha a kívánt hatás másképp nem érhető el, és közben a beteget szoros megfigyelés alatt kell tartani. Ezek a megfontolások természetszerűen a kezelőorvosra várnak, de mi van akkor, ha nincs orvos?

Talán kezdjük azzal, hogy a gyógyászatban nem jártas emberek nagy része úgy általánosságban eléggé naiv. Ha valakinek fáj a feje, akkor bevesz egy pirulát, aminek „fájdalomcsillapító” a neve, és várja, hogy fájdalma megszűnjön, ami aztán vagy megszűnik, vagy nem. Ez egy tipikus kétesélyes dolog. Hányszor hallhattuk X-től vagy Y-tól, hogy „már a harmadik ezt-meg-azt vettem be és mégis úgy fáj a fejem, hogy majd bele őrülök”? Viszont ha fáradtak vagyunk, akkor ajzószerrel élünk, mondjuk a kávéban lévő koffeinnel, amiről úgy tudjuk, meggátolja az elalvást, és cseppet sem zavar, hogy van közöttünk olyan, aki hat dupla után is úgy alszik, mint a bunda. Ha viszont nem tudunk aludni, akkor beveszünk egy kis altatót, amitől ha nem is alszunk el, néhány órára kábultak biztos leszünk. Na és ha begyullad a foggyökerünk? Már nyúlunk is az antibiotikumhoz, és közben arra gondolunk, minden emberi problémára meg van a megfelelő pirula, por vagy kanalas orvosság.

Szóval, nekünk átlagembereknek ilyen egyszerű a világ, ami persze nem igaz, már csak a vicc kedvéért sem. Különben is negyven éven át Magyarországon a gyógyszer filléres tételnek számított, ráadásul az örökké sietős körzeti/családi orvos mindent felírt, amit a beteg bediktált. Mi meg diktáltunk. Ennek lett egyenes következménye a Világon többnyire egyedülálló „házi-patika” rendszer kialakulása. Némely háztartásban a lejárt és még le nem járt gyógyszerek arzenálja elképesztő méreteket öltött. De sajnos Parkinson Törvénye [Cyril Northcote Parkinson (1909-1993) angol történelem professzor 1958-ban adta ki szatirikus törvényeit, melynek leghíresebb paragrafusa szerint „A munka elvégzése kitölti a rendelkezésre álló időt.”  A művet a hatvanas években magyarra is lefordították.] itt is érvényes. A rendelkezésre álló gyógyszermennyiség megtalálja módját az alkalmazásra. Egészségesebbek ugyan nem lettünk sőt, de Magyarországon az egy főre eső gyógyszer felhasználás világcsúcsokat döngetett. Csakhogy a sok gyógyszernek a mellékhatása is sok, érdemes tehát kimerítően foglalkozni vele. Arról meg nem is beszélve, hogy a gyógyszerek filléres költsége menet közben alaposan megváltozott.

A fentiekben már volt rá célzás, hogy egy-egy gyógyszer alkalmazásánál illene megfontolni, hogy az elérni kívánt hatás hasznossága arányban áll-e a bekövetkezhető kellemetlen mellékhatások következményeivel. Nos, akkor most néhány megfontolandó háttér információ, természetesen a teljesség igénye nélkül, mert a teljesség terjedelme egyszerűen beláthatatlan.

(1) Az 1899-ben aszpirin néven szabadalmaztatott szalicilacetátsav mind a mai napig a leggyakrabban alkalmazott fájdalom, gyulladás és lázcsillapító. A legtöbb ember a legkisebb megfázás vagy fejfájás esetében rutinszerűen nyúl az aszpirin után. Reumás panaszok esetében van, aki úgy eszi, mint a cukorkát. Nem csoda, hogy sokan a XX. század legnagyobb áldásának tekintették, annak ellenére, hogy mellékhatásáról szinte az első perctől kezdve tudtak. Nézzük a bűnlistát. Az aszpirin megzavarja a véralvadást, ami egészen súlyos esetben életveszélyes vérzést is okozhat, de az egyszerű gyomorvérzés kiváltása viszonylag elég gyakori, ezen kívül a gyomorfekély kialakulását is jócskán elősegíti. Az aszpirin asztmát súlyosbító hatásáról kevesen tudnak, pedig nagyon is létezik, de asztma nélkül is okozhat nehézlégzést, és persze a vese se kedveli, amikor éveken keresztül szedik. Mindent összegezve, sokkal óvatosabban kellene vele bánni, mint ahogy megszoktuk.

(2) Abban biztos vagyok, hogy a legtöbb olvasó részére az a szó, hogy „paracetamol” nem jelent semmit. Ha viszont most felsorolnék (amit természetesen nem tehetek meg) 4-5 olyan fájdalom és lázcsillapító, illetve gyulladás gátló nevét, amikkel esténként a TV előtt ülve, nap-mint nap, szinte megállás nélkül találkozunk, akkor alapos meglepetést okoznék egyszerűen azért, mert ezekben a különböző nevek alatt futó, és a hirdetések szerint apró csodákat osztogató gyógyszerek mindegyikében paracetamol a hatóanyag. Nézzük tehát meg, mit tud ez a paracetamol? A paracetamol nevű hatóanyagot 1955-óta alkalmazzák elsősorban gyerekeknél láz és fájdalomcsillapítóként. Hatása körülbelül megegyezik az aszpirin  hatásával. Forgalmazása azért érte utol viszonylag gyorsan az aszpirint, mert szedését követően nem jelentkezett az aszpirinre jellemző gyomorbántalom, ami alatt a gyomor nyálkahártyájának irritálását, sőt vérzését kell érteni. Sokáig úgy tűnt, hogy a paracetamolnak nincs mellékhatása, ami ugyan lehetetlen, de az emberek szeretnek hinni a csodákban. Aztán telt-múlt az idő, és szép lassan kiderült, hogy a paracetamol bizony-bizony károsítja a vesét és nagyobb adagban, mondjuk 15 db 1000 mg-os tabletta bevétele esetén (amire különben csak egy őrült képes) visszafordíthatatlan májkárosodáshoz vezet. Az igazi veszély abban rejlik, hogy míg más gyógyszerek esetében a mellékhatás émelygés, hányinger, kettős látás, stb. formájában jelentkezik, amit mindenki azonnal vészjelként értékel, addig a paracetamol észrevétlenül, fájdalommentesen teszi tönkre a vesét és a májat, amik nélkül az élet fenntarthatatlan.

(3) A német Paul Ehrlich (1854-1915) által 1910-ben felfedezett első antibiotikummal a Salvarsannal sikerült az évszázadok óta tomboló szifiliszt gyógyítani, az emberre majd olyan halálos volt, mint a kórokozó spirohétákra. Az alkalmazott Salvarsan mennyiségben csak egy igen keskeny sáv volt, ami már megölte a kórokozót, de még életben hagyta a pácienst.

(4) Az 1930-as években diadalt befutó szulfonamidokkal kapcsolatban jegyezzük meg, hogy felfedezésük után nyolcvan évvel, még ma is alkalmazzák őket elsősorban húgyúti fertőzéseknél, az pedig akad, amióta a szexualitás kivívta magának a polgárjogot. Csakhogy a szulfonamidokat a coccusokon kívül az ember se nagyon kedveli, aminek hangot: hányinger, hasmenés, bőrkiütés, fényérzékenység, csökkenő fehérvérsejt szám, és némi vese elégtelenség formájában ad.

(5) Zárjuk a sort egy egészen új jelenséggel. Methadont az orvosok elsősorban fájdalomcsillapítás végett írnak fel előrehaladt rákos daganatoktól szenvedő betegeknek, akiknek fájdalmai szinte elviselhetetlen. Ezen kívül használják még heroin kiváltásra, amikor a heroinista a leszokás útjára tér, illetve, amikor nem tud heroinhoz jutni az, akinek esze ágában sincs leszokni, csak úgy gondolja, ha nincs ló, megteszi a szamár is. Csakhogy egy amerikai jelentés szerint methadon túladagolásban a múlt év folyamán többen haltak meg, mint 1991-től 2000-ig, összesen tíz év alatt. A mi szempontunkból az mellékes, hogy míg a drog elleni küzdelemben felhasznált mennyiség nem változott, addig a gyógyszertárak által kiadott mennyiség háromszorosára nőtt, vagyis a szer kikerült a feketepiacra. Ami minket érdekel az a halálesetek megugrásának közvetlen oka. Nos, míg a szervezetbe bevitt heroin lebontása néhány perc alatt következik be, addig a methadon esetében ez megközelítőleg másfél nap. Nem ismerve ezt a tényt, egyre többen alkalmazzák a következő „belövést” még mielőtt a korábban belőtt anyag maradéktalanul felbomlott volna, ami akarattól független túladagolást eredményez.

A fenti történetből annyi minden esetre leszűrhető, hogy az orvosi utasítás nélküli gyógyszer­szedésnek számtalan nem várt, nem egyszer halálos következménye is lehet. Ezt könnyen beláthatjuk, ha számba vesszünk még néhány szempontot.

(I.) Allergia. Az ember sok mindenre lehet allergiás, így különböző gyógyszerekre is. Ez viszont nagyon egyénre szabott. Nem arról van szó, hogy egy adott vegyi anyagra az egyik ember érzékenyebb, mint a másik. Az a helyzet, hogy vannak közöttünk olyanok, akik bizonyos anyagokra allergiásak, és ha ilyen kerül a szervezetükbe, sokszor mások részére jelentéktelen mennyiségben, segítség nélkül akár a halál is beállhat szinte percek alatt.

(II.) Életkor. Csecsemők és kisgyerekek esetében különösen nagy a mellékhatások veszélye, mivel náluk a máj gyógyszerlebontó képessége még fejletlen. Idősebbeknél szintén nagyobb a mellékhatások kockázata. Ennek elsősorban az az oka, hogy az életkorral a veseműködés és a gyógyszer kiürítés csökken, amit csak tetéz az időseknél tapasztalható hiányos táplálkozás. Ezekre a családtagokra kötelességünk odafigyelni.

(III.) Terhesség. Ma már a terhes nők eléggé felvilágosultak ahhoz, hogy tudják, terhesség alatt másképp kell élniük, mint egyébként. Alapszabály az, hogy kismama, különösen az első három hónapban semmi körülmények között ne szedjen semmit.

(IV.) Kockázati tényezők. Több tényező is növelheti a mellékhatások előfordulási valószínűségét. Például: (a) Egyszerre több gyógyszer szedése, illetve gyógyszer szedése megfejelve alkoholfogyasztással. Mind két eset, nem várt módon erősítheti fel a gyógyszerek mellékhatását. (b) A szervezet általános állapota. Leromlott szervezet, sovány „beteges” alkat. Egy korábbi betegségből nem teljes gyógyultság, stb. Szintén felfokozhatja a mellékhatások előfordulását. (c) Lelki állapot. Egyre többen ismerik fel a tény, hogy a rossz lelki állapot, amikor valaki a „padlón van” egyértelműen negatívan hat ki a test működésére, aminek következménye a mellékhatások brutálisabb jelentkezése.

Még valami. A gyógyszer forgalmazók profitjuk fokozása érdekében lelkiismeretüket igen sikeresen szorítják háttérbe. A hirdetések megtévesztőek. A gépiesen elhadart szabvány szöveg, hogy a mellékhatásokkal kapcsolatban kérdezzük meg kezelőorvosunkat vagy gyógyszerészünket, nem old meg semmit, ha a kedvenc fotelünkben ülve a képsorokból csupa derű, könnyedség, bajunk néhány forint ráfordításával történő azonnali elhárítása sugárzik le ránk.

Ha arra beszélnek rá, hogy méregdrága vízlágyítóra hosszútávon többet költsünk, mint mosógépre, az még csak hagyján, mert legfeljebb kevesebb pénzünk marad különböző, díszes zacskóba kiszerelt élelmiszer utánzatra. Életünk azonban csak egy van, és profitszerzés végett annak az egynek a kockáztatására rábeszélni minket kifejezetten aljasság, de mivel, mint tapasztalhatjuk, más nem vigyáz ránk, vigyázzunk hát mi magunkra! Ha pedig nem vigyázunk magunkra, akkor mindig akad valaki, aki vigyáz ránk magunk helyett. Az ilyen megszállottakkal az a baj, hogy megszállottak. Esküsznek valamire, ami vagy jó, vagy kevésbé jó, és nem engednek belőle. Végül is, egy valami azért biztos, a kemikáliák legalább annyi kárt okoznak, mint amennyi hasznot. Éppen ezért kétszer is meg kell fontolni mielőtt valaminek a rendszeres szedésére adjuk fejünket.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________