2024-10-26 nap bejegyzései

Pszichedelikumok a Bibliában?

 

A plaincourault-i kápolna freskója Ádámmal, Évával és a Jó és Rossz tudásának FájávalFotó: Aranthama – Wikipedia

Az alábbi cikkben a teljesség igénye nélkül körüljárok néhány olyan elméletet, amelyek szerint a Biblia által leírt prófétai látomások, eksztatikus utazások mögött pszichedelikus szerek által kiváltott élményeket lehet sejteni.

Hogy rögtön meg is válaszoljam a címben feltett kérdést: nincs meggyőző bizonyíték arra, hogy akár az Ó, akár az Újtestamentum szereplői pszichedelikus szereket fogyasztottak volna. De az ellenkezőjére sincs. Számos érdekes, de meglehetősen spekulatív elmélet látott már napvilágot a témában, amelyek akár igazak is lehetnek – én nem kívánok egyik mellett sem kardoskodni, csupán bemutatom őket.

Ilyen Benny Shanon, a Héber Egyetem pszichológia professzorának 2013-ban publikált cikke, ami saját bevallása szerint is „erősen spekulatív”. Shanon szerint a Bibla által leírt, a pszichedelikus utazásokra emlékeztető leírások mögött valójában két növény, az akácia (Acaia) és a szíriai rutafű (Peganum harmala) sejthető. Ugyanakkor Shanon visszautasította azokat a médiában megjelent szencációhajhász kijelentéseket, miszerint ő azt állította volna, hogy „Mózes be volt tépve”.

A szíriai rutafű az ayahuasca (olvass róla bővebben a Drogriporter Tudástárban) néven ismert, az Amazonas vidékén élő őslakos sámánok által készített növényi főzet egyik alkotóelemét, a harmalint tartalmazza. Ez egy ún. monoamin-oxidáz-gátló (MAOI) anyag, ami önmagában nem bír pszichedelikus hatással – ugyanakkor lehetővé teszi az agy számára, hogy a dimetiltriptamin (DMT) nevű vegyületet bejutassa a vérkeringésbe. Ez pedig potens pszichedelikus hatásokkal bír. Az akácia pedig tartalmazza a DMT-t – így a kettő kombinációjával az ayahuascához hasonló főzet készíthető.

A Bibliában az akáciát héberül shittimnek nevezik, ez a shotet igéből származik, ami annyit jelent: „átszúr, átdöf”. Shannon szerint a DMT éppen ezt teszi a konvencionális valósággal: lyukat üt rajta és megmutatja, mi van az illúziók lepele mögött. Hogy az akácia különös jelentőséggel bírt az izraeliták számára, az is mutatja, hogy a Teremtés könyve szerint (26, 15) Noé éppen ezt a fát használta fel arra, hogy megépítse a bárkáját. Ezenkívül Isten azt hagyta meg, hogy a szentélyében az illatáldozat oltárát akáciafából kell építeni. A Misnában, a Talmud szájhagyomány útján tovább adott tanításainak gyűjteményében szerepel egy az „éneklő” akáciához címzett költemény is.

Más úton jár Dan Merkur vallástörténész „A manna misztériuma” (The Mystery of Manna) című könyvében előadott elmélete. Merkur úgy értelmezi a Genezisben szereplő titokzatos isteni eledel, a manna eredét, hogy az valójában anyarozst tartalmazó gabona volt. Az anyarozs egy tömlősgomba, ami a gabonák virágában élősködik. A benne lévő ún. ergotalkaloidok egyikből, a lizergsavból állította elő Albert Hofmann az LSD-t (lizergsav-dietilamid), az egyik legpotensebb pszichedelikus drogot.

Írott forrásokban több ezer éve is leírták az ún. ergotizmus (anyarozsmérgezés) jelenségét: mikor az anyarozzsal fertőzött gabonából evő emberek bódult állapotba kerültek, esetleg túladagolás esetén meg is haltak. A középkorból fennmaradtak leírások olyan tömeges mérgezésekről, amelyeket akkoriban Szent Antal tüzének neveztek – és amiket a kutatók ma már tömeges ergotizmusra vezetnek vissza. Tudjuk ezenkívül, hogy az anyarozst spirituális, mágikus szertartásokhoz is használták már az ókori Mezopotámiában is.

Merkur szerint a Biblia mannája – ami a történet szerint az égből szállt le, mint a harmat – is anyarozst tartalmazott. A leírás szerint a manna mézédes volt, és az anyarozs is mézesen édeskés ízű.

Amit a Biblia úgy ír le, mint amikor Mózes összegyűjtött hetven vént a népből, a sátra köré állította őket, majd az Isten felhő képében leszállt fölé és kiáradt a vénekre is – ezt Merkur egy kollektív, szertartásos pszichedelikus élményként írja le. Amiben Mózes volt a „sámán”, a szellemvilág kalauza.

De sámáni szertartásként lehet értelmezni azt is, amit Mirjam, Mózes és Áron a Biblia által prófétanőként aposztrofált nővére vezetett: „Mirjam prófétanő, Áron nővére, kezébe vette a dobot, s az asszonyok mind utána mentek dobbal, táncot lejtve. Mirjam így énekelt előttük: ‘Magasztaljátok az Urat, mert dicsőség övezi, a lovat és a lovast a tengerbe vetette’.” (Kivonulás könyve I. 15, 20-21.)

Miután Mózes kivezette a népét a pusztából, megparancsolta, hogy a mannát ezentúl el kell zárni a köznéptől, és azt csak a szentélyben (frigysátor) szabad tárolni. Merkur szerint ezután a pszichedelikus szerek csakis a papi elit számára elérhető formában vannak jelen a szentélyben elhelyezett tárgyakban, eszközökben. Például a fölkenéshez használt olajban, a füstölőben, az áldozati kenyérben és borban.

Ami az olajat illeti, az egyik összetevője egy növény, amit a magyar Bibliafordítások „illatos nádként” adtak vissza – de egyes kutatók szerint az eredeti héber kifejezés (kanneh bosm) a kannabisz növényre utal. Az elnevezés valószínűleg a szkítáktól eredt, akik Hérodotosz szerint előszeretettel fogyasztották a füstje belélegzésével, és régészeti bizonyítékok szerint kereskedtek is vele. A kannabiszból készült olajokat ma is előszeretettel használják világszerte.

Az olajnak azonban más összetevői is voltak, amelyekben egyes kutatók szintén pszichedelikus szereket sejtenek. Ezekről részletesen is beszámol Danny Nemu a Journal of Psychedelic Studies című folyóiratban megjelent cikkében. Ilyen például a mirrha – amit a legtöbb európai onnan ismer, hogy ezt adta a három királyok egyike Máriának. Így feltehető, hogy az olaj valójában többféle pszichoaktív hatóanyagot is tartalmazott, amelyek éppúgy együttesen fejtették ki a hatásukat, mint a dél-amerikai ayahuasca főzetének hatóanyagai. Ha így volt, akkor ahhoz hasonlóan a fogyasztásukat valószínűleg pontosan előírt diéta kísérte.

A Biblia leírása szerint a szentélyben lévő olajat beavatási szertartások során használták, felkenték vele például a királyt. A szentélyben az olajok kipárolgásainak belégzése is előidézhetett pszichoaktív hatásokat. A jeruzsálemi Templom belső szentélye gyakorlatilag úgy volt kialakítva, mint egy füstölőkamra, ahol felgyülemlett a füst és pára.

Rick Strassman pszichiáter, a „DMT: A szellem molekulája” című népszerű könyv szerzője írt egy másik könyvet (DMT and the Soul of Prophecy), amelyben a bibliai próféták élményeit hasonlítja össze a saját DMT-kutatásaiban részt vevő modern emberek beszámolóival. És arra következtet, hogy azok az élmények, amelyeket a próféták átéltek – az isteni világgal való kommunikáció, látomások, kinyilatkoztatások, különös lényekkel/entitásokkal való találkozás, eksztatikus érzelmi állapotok – nagyon hasonlóak a DMT hatása alatt átélt élményekkel. Azt nem állítja, hogy a próféták is DMT fogyasztottak volna, azonban azt feltételezi, hogy az ő élményeik együtt járhattak a belső, endogén kiválasztású DMT megnövekedett szintjével. A könyv amellett érvel, hogy a pszichedelikus élmények legjobb magyarázó keretét éppen a héber Biblia állította elő – ezt ő a spirituális élmények teoneurológiai modelljének nevezte el.

Tudományos körökben talán egyetlen eddig említett elmélet sem találkozott még olyan elutasítással, mint John Marco Allegro brit régész könyve: A Szent Gomba és a Kereszt című (1970). Allegro korábban a Holt Tengeri Tekercsek egyik elismert szakértője volt, azonban ez a könyv lerombolta szakmai hírnevét. Azt állította benne ugyanis, hogy a kereszténység egy sámáni kultuszként kezdődött, ami az esszénusok titkos tanításain alapult – és az esszénusok pedig egy pszichedelikus hatású szert (Légyőlő Galóca, Amanita muscaria) fogyasztottak a szertartásaik során. Ezekbe a szertartásokba beavatták Jézust is, aki továbbadta ezeket a tanítványainak, és ez egy titkos, ezoterikus hagyományként szerinte a középkorban is fennmaradt.

Az elméletet újabban egy Jerry B. Brown nevű antropológus és etnomikológus (a gombák használatának néprajzi vonatkozásait kutató) elevenítette fel a Pszichedelikus Evangélium (The Psychedelic Gospels: The Secret History of Hallucinogens in Christianity) című 2016-ban megjelent könyvében. Brown középkori keresztény freskók elemzésével arra a következtetésre jut, hogy ezeken számos esetben valóban gombákat ábrázolnak (korábban a művészettörténészek álláspontja az volt, hogy ezek stilizált fenyők). Így például a franciaországi Plaincourault kápolnában található egy falfestmény, ami Ádámot és Évát ábrázolja egy „gombafa” mellett – Brown szerint ez arra utal, hogy a Tudás Fájának gyümölcse valójában a varázsomba allegóriája volt a Bibliában.

Elméletekből tehát nincs hiány. Ezek egyrészt bizonyára nagyon tetszetősek azoknak, akiket egyébként is lenyűgöz a pszichedelikus kultúra, és akiknek voltak már hatásos pszichedelikus élményeik. Másrészt bizonyára felborzolja azoknak az idegeit, akik már önmagában azt is botránynak és blaszfémiának tartják, hogy valaki a legszentebb írások eseményeit, szereplőit pszichoaktív szerekkel bárhogyan is összefüggésbe hozza. Tény azonban, hogy a pszichedelikus élmények és a spiritualitás közötti kapcsolat egyre több ember érdeklődését kelti fel korunkban – és ebből nem maradnak ki a zsidók és a keresztények sem.