2024-10-23 nap bejegyzései

A.T. 1956.október, de nem 23.

1956 október 20-án a három éves kötelező katonai szolgálati időből már csak 21 nap, azaz 3 kerek hét volt hátra. 150 héttel korábban, amikor annyira kilátástalan volt a helyzet, amikor az előttem lévő 3 év egy örökkévalóságnak tűnt, elhatároztam, leszerelés után, Budakesziről gyalog fogok besétálni Budára a novemberi esőben, azt se bánom, ha bőrig ázom. Be is tartottam volna, de egy év után áthelyeztek a Petőfi laktanyába, ahol közel két év alatt egész tisztességesen megszoktam a környezetemet, és akkor 56 október elején jött egy parancs, hogy az egész ráfos hírtiszti iskola át lett helyezve Szentendrére. Furcsa az emberi állat, még a honvédséget is meg tudja szokni. A Petőfi laktanya elhagyása, és az új környezetnek sikerült lerontani azt az eufóriát, amit a közelgő leszerelés jelentett. Az új szálláshelyünk idegennek tűnt, be se rendezkedtünk. A tanszékvezető alezredes és a három beosztott sorkatona, azaz én és még két másik között létrejött egy hallgatólagos megállapodás. Amikor az előadó tisztek délután 5 körül mind hazamentek, mi is eltűnhetünk. El is tűntünk. Egyetlen feltétel volt, hogy másnap reggel előbb érjünk be, mint ők. Nekünk könnyű volt a dolgunk, mert Miki barátomnak volt egy 250-es Pannónia motorkerékpárja, azzal közlekedtünk.

Megbeszélésünk szerint reggel 7:30-kor találkoztunk a Margit-híd budai hídfőnél, ahol akkor még HÉV végállomás volt, és kivágtattunk Szentendrére. Nem egy alkalommal láttuk valamelyik előadó főhadnagyot felszállni a HÉV-re – mert ők azzal jártak – és persze úgy tettek, mintha nem látnának minket, mert eléggé ciki volt, hogy mi a „kopaszok” (bár, akkor már volt pár centis hajunk) „előkelően” motorkerékpárral megyünk be, ők pedig zötyögnek a vicinálison. Természetesen mi negyedórával előbb értünk be, mert akkoriba még teherautókon és buszokon kívül semmi más nem  közlekedett, néhány motorbicikli kivételével. Tehát repesztettünk. Mindezt azért írom le, hogy plauzibilissé tegyem a visszaemlékezésemet. Ugyanis október utolsó harmadában, amit akkoriban „dekádnak” neveztek, a motorozás miatt az időjárás egy fontos tényező volt. Reggel, minden áldott reggel, köd volt és a dér ráfagyott az úttestre, ezért egy kétkerekű járművel óvatosan kellett közlekedni. Pontosan olyan volt a időjárás mint tegnap, tegnapelőtt,  ma és majd holnap is lesz. Fagyos reggel, aztán délelőtt bágyadtan kisütött a Nap, de délután 1-2 környékén már ragyogott a tiszta kék égen. Sehol egy kis szél, esőnek még a híre se. Mondom pont úgy, mint napjainkban. Csak! Vess egy pillantást a naptárra! Hamarosan eljön november második fele, vagyis most pont olyan az időjárás, mint 55 évvel ezelőtt, csak egy hónappal később. A klíma fél évszázad alatt annyit melegedett, hogy az őszi évszak egy egész hónappal elcsúszott a tél felé.

Aztán 23-án elkezdődött egy rendkívüli állapot. Lehet hogy szentségtörés, de a forradalom megfosztott minket egy 3 teljes éven át várt élménytől, amit úgy hívtak, hogy leszerelés. Természetesen leszereltünk, de az nem volt az igazi. Az egyéb események a leszerelést elhalványították, jelentéktelenné vált, és persze nem sétáltam az esőben, és nem csak azért mert nem volt eső. Az élet egy teljesen más dimenziót kapott. Hatalmas lehetőségek léptek elő a nagy semmiből. Napokon belül válogathattunk, hogy életünket melyik kontinensen folytassuk, ráadásul nem a saját költségünkön történt a változtatás. Nagy lehetőség, de egyben veszélyes is. Aki vonzódott az egzotikumok után, alaposan megjárhatta, amikor végérvényesen egy banánköztársaságban találta magát. Mindegy az eufória eltartott néhány hónapig, de az élet nem áll le, további hónapok, sőt évek következtek.

Különösen napjainkban sokan úgy gondolják, hogy 56 hatalmas tragédia volt, ami nemzeti szinten nem igaz, mert három évtizeden keresztül kifejezetten jól jártunk vele. Azonban egyéni, családi szinten valóban volt jó néhány tragédia. De a közgondolkodásban ez lekorlátozódott az itthon maradottakra, az eltávozott, emigrációba kényszerült mintegy 200.000 emberre nem vonatkozott, sőt irigyelt külföldre szakadt honfitársakká váltak. Valóságban önmagukat tragédiába hajszolt szerencsétlen emberekről van szó, akik mindent megtettek, hogy valós helyzetükre ne derüljön napfény, sőt irigyeljék őket, ha már olyan szarul érik magukat.

A rendszerváltás óta tízezrek mentek már külföldre, és jöttek  vissza fél év, egy év, másfél évvel később, érdekes élményekkel. Ez a lehetőség azonban az ötvenhatosoknak nem adatott meg. Fél évvel később nem dönthetett úgy, hogy ez mind szép, de én inkább otthon szeretnék „nyomorogni”. Egyszerűen nem jöhettek vissza 5 évig a rájuk leselkedő börtönbüntetés miatt. Őt évvel később pedig már elment a hajó, idegen feleség, gyerek, egzisztencia, félelem a visszailleszkedéstől, részben megszokás, két szék között a pad alá kerülés tipikus esete. Öt év után már se itt, se ott nem találták a helyüket. Volt néhány kivétel, akik elég határozottak voltak ahhoz, hogy merjenek dönteni, de ez egy elenyésző kisebbség volt. A nagy többség szétszóródva a világban nem tehet mást, mint kalocsai díszeket rak fel a falra és néha-néha a csendes magányban megkérdezi önmagától, hogy hol rontotta el az életét.