Az új tanulmány szerzői az emberi evolúciót „gyengén strukturáltnak” jellemzik, amely jobban hasonlít egy kusza szőlőtőhöz, amely több, egymással kölcsönhatásban álló regionális populációból áll, nem pedig a hagyományosabb „életfa” modellhez, amelyben a helyi populációk elágaznak. és genetikailag elszigetelődnek, ami új fajokat eredményez. Bár a Nature-cikk kifejezetten nem említi, ha folyamatos kutatás támasztja alá, ez az új modell jelentős következményekkel jár annak megértésében, hogy az emberi evolúció miként alapult a kultúra és a biológia közötti összetett dialektikán, nem pedig a természetes szelekció tisztán biológiai mechanizmusain, amelyek irányítják. más fajok evolúcióját. Ez a szövevényes nézet az „egy faj hipotézisének” nevezett nézethez hasonlít, amely az elmúlt évtizedekben kiesett a kegyéből, de most új támogatást kapott.

Ez az új értelmezés elsősorban afrikai és néhány eurázsiai populációból, valamint neandervölgyi kövületekből származó genetikai információ nagy adatbázisának statisztikai elemzésén alapul.A kortárs populációk közötti genetikai variáció modellezését alkalmazza, amely időben visszavetíthető, hogy az elmúlt 150 000 év során a csoportok közötti vándorlásokat és interakciókat nagyobb mértékben követhesse nyomon, mint a korábbi tanulmányok során lehetséges volt.Az eredmény az idő múlásával jelentős mennyiségű génáramlást mutat a régiók között.Ez a megállapítás megerősíti azt a nézetet, hogy a populációk közötti jelenlegi fizikai eltérések felszínesek, és csupán a populációk több százezer éve tartó állandó keveredésének átmeneti állapotát jelentik.

Bár az elmélet, miszerint a Homo Sapiens egy helyi populációból származik, majd elterjedt, egy ideje uralkodó értelmezés, azonban ez a szerzők szerint nem egyezik jól sem a régészeti, sem a kövületi leletekkel. Valójában a fizikai feljegyzések a modern embernek tulajdonítható leletek és kövületek viszonylag szinkron (geológiai időskálán) való megjelenését jelzik Afrika széles területén, nem pedig egyetlen származási pontot, amelyet fokozatos szétszóródás követ.

A létező, egy helyi származási pontot feltételező modell elnyerte a tetszését, mivel megfelel a biológiai evolúció általános mintájának, amelyben egy adott faj földrajzilag szétszórt csoportjai nagyrészt genetikailag elszigeteltek, és ezekhez az eltérő populációkhoz tartozó egyedek között alig vagy egyáltalán nem párosodnak. Ez a génáramlás hiánya elősegíti az úgynevezett „genetikai sodródást”, a véletlenszerű mutációk fokozatos felhalmozódását, amelyek populációnként eltérőek. Ez kombinálódik a helyi környezet változásai által létrehozott különböző szelektív nyomásokkal. Együtt az idő múlásával a genetikai különbségek odáig fajulnak, hogy e különböző populációk tagjai genetikailag összeférhetetlenné válnak, és már nem tudnak egymással életképes utódokat létrehozni. Ezt, „speciációnak” nevezik.

Az öszvérek jó példái ennek a folyamatnak egy előrehaladott, de még nem befejezett szakaszban. A lovak és szamarak párosításából származó utódok egyedként is életképesek, de szaporodási szempontból szinte mindig sterilek. Ezért nincs hatékony génáramlás a két szülőfaj között. Ezzel szemben a prérifarkasok és a házi kutyák párosításának termékei, szaporodásilag életképes utódokat hoznak létre. Ezért a kettő nem különálló faj.

A modern emberi eredet újonnan javasolt elmélete alátámasztja azt a nézetet (amelyre a Nature-cikk kifejezetten nem hivatkozik), hogy a Homo nemzetség, legalábbis evolúciójának későbbi szakaszában, nem felel meg teljesen a fajképződés standard modelljének. Ez valószínűleg annak a ténynek köszönhető, hogy az emberek nagymértékben a kultúra változásaira támaszkodnak, nem pedig fizikai tulajdonságaik módosulására, hogy alkalmazkodjanak a környezetükhöz. Az előbbi (kultúra) sokkal rugalmasabb és gyorsabb, mint az utóbbi (biológia), és könnyebben megosztható a populációk között. Az eszközök és technikák, valamint a társadalmi szerveződés mintái az absztrakt gondolkodás segítségével módosíthatók az újszerű környezet jellemzőinek értelmezésére és megfelelő adaptációk kialakítására. Ez lehetővé tette az emberek számára, hogy sikeresen elfoglalják a környezet széles skáláját, a sarkvidéktől a trópusi esőerdőkig és sivatagokig, viszonylag csekély fizikai alkalmazkodással.

Az elmúlt évek más kutatásai inkább azt a nézetet támasztják alá, hogy a Homo nemzetség számos, bár nem feltétlenül az összes korábbi populációja (pl. Homo naledi és a Flores „hobbitok”), még a távoli régiókban is, bár bizonyos genetikai eltéréseket mutattak, nem olyan mértékű változáson mennek keresztül, amely speciációt eredményez. Ennek kiváló példája az a megállapítás, hogy a modern eurázsiai Homo sapiens populációk a neandervölgyi DNS körülbelül 2 százalékát hordozzák, bizonyítva ezzel, hogy ezek a populációk a morfológiai különbségek ellenére nem voltak genetikailag izoláltak, és sikeresen kereszteződhettek, amikor a modern emberek kivándoroltak Afrikából. . Ezért nem képviseltek különálló fajokat.

Amint jeleztük, a Homo sapiens evolúciójának javasolt „kuszált szőlő” modellje nemcsak jobban összhangban van a rendelkezésre álló régészeti és biológiai bizonyítékokkal, hanem alátámasztja azt a nézetet, hogy a modern ember a fizikai és kulturális alkalmazkodás összetett, dialektikus kölcsönhatásának terméke, minőségileg minden más állattól eltérő mértékben.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________