Moscow Times: Szergej Szurovikin orosz tábornokot letartóztatták – jelentette szerdán a The Moscow Times orosz szolgálata két, a védelmi minisztériumhoz közeli, névtelenül nyilatkozó forrásra hivatkozva.

A védelmi minisztérium egyelőre nem kommentálta a nyilvánosság előtt  a szombat óta nem látott Szurovikin állítólagos letartóztatását, amikor Jevgenyij Prigozsin, a Wagner-csoport főnöke fegyveres zendülést indított az orosz katonai vezetés ellen.

A hatóságok előtt a helyzet nem volt vele rendben. Ennél nem tudok többet mondani” – nyilatkozott az egyik forrás.

A második forrás szerint a letartóztatást „Prigozsinnal összefüggésben” hajtották végre.

„Úgy látszik, ő [Szurovikin] a felkelés idején Prigozsin oldalát választotta, és ezért elkapták őt” – mondta a forrás.

Arra a kérdésre, hogy hol van a tábornok, a forrás azt válaszolta: „Belső csatornáinkon keresztül nem  kommentáljuk ezeket az információkat.” Ez, a forrást nehéz helyzetbe hozza.

A forrásnak a következő a tanácsom: igazat szólj! Az abszurd narratívák folyamatos népszerűsítésével mindössze annyi történik, hogy becstelennek tűnnek az oroszok. Az igazság megvédi magát, a propaganda nem.

Ami Surovikint illeti, félig arra számítok, hogy hamarosan kiengedik, majd a Kreml tagadja, hogy valaha is fogva tartották. Valójában már akkor őrizetbe vették, amikor Wagnert feljelentette.

A találgatásokat félretéve, elég sokat tanultunk már. De azok az emberek, akik rituálisan lefoglaltak mindenkit, aki tőlük balra és jobbra van, és tagadják a valóságot, nem értik, mi történt.

Nézd, Prigozsin esetében a logika meglehetősen egyszerű: ha a Kreml letartóztathatta volna vagy megölhette volna, megtette volna. Mit jelent, hogy (formálisan) vádat emeltek ellene, és „hagyták”, hogy hadseregét Fehéroroszországba vigye? Nyilvánvalóan ez azt jelenti, hogy Prigozsin túl erős volt, vagy a Kreml túl gyenge ahhoz, hogy megbüntesse.

Azonban, vannak bloggerek és elemzők, akik azzal érvelnek, hogy Putyin kegyelmet tanúsított Prigozsinnal szemben. A Kreml azt állítja, hogy túl irgalmas volt Kijev elfoglalása vagy a Kígyó-sziget megtartása, vagy az orosz pénzek kivonása  nyugatról, vagy a NATO betörése elleni óvintézkedések megtétele. Akár hiszed, akár nem, nem hiszem, hogy a Kremlt az irgalom és az együttérzés vezérli a döntéshozatalnál, hanem más tényezők.

Szerintem ezek az erkölcsi érvek abszurdak. A világtörténelemben egyetlen komoly hatalmi elitet sem motiváltak ilyen aggodalmak.  Soha senki nem venné komolyan azt a politikai elitet, amely azt állítja, hogy ilyen elvek szerint működik.
_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ennek ellenére, a kutatók elő tudnak állni új megfigyelésekkel. Nemrég kiderült, hogy a hűtlenség nem egyszerű dolog. Számtalan oka lehet annak, hogy valaki hűtlen lesz a párjához, és a folyamat sokkal összetettebb, mint várható volt. Az új kutatásnak sikerült feltárni néhány dolgot a motivációkról.

A felmérést 495 emberen végezték, akiknek 87,9 százaléka heteroszexuális volt. A részvevők egy nagy amerikai egyetemről kerültek ki, hirdetőtábla segítségével, kapcsolatteremtés témakörben. A miért csaltad meg a partneredet kérdésre nyolc választ neveztek meg: méreg, önbecsülés, szerelem hiánya, gyenge elkötelezettség, változatosság kedvéért, elhanyagoltság, nemi vágy, végül megfelelő körülmény. Ezek az okok nem csak a megcsalásra vonatkozhattak, de arra is, mennyi ideig tartották fenn a helyzetet, milyen volt a szexuális kielégültség, érzelmi töltődés, és hogy a korábbi kapcsolat befejeződött-e mint következmény.

Bár a megcsalás szex-szel kapcsolatos, legtöbb esetben nem csak a szex-ről szól. A megcsalók nagy része érzett valamifajta érzelmi kapcsolatot az új partnerrel kapcsolatban, de főleg ezt azok jelezték, akik szenvedtek a korábbi elhanyagoltságtól, vagy a szeretet hiányától. A résztvevők 62,8 százaléka beismerte, hogy az új partnerrel kapcsolatban érez gyengédséget. 37,6 % bensőséges beszélgetésről számolt be az új partnerrel. 11,1 % használta az „I love you” kifejezést. Azok, akik az eredeti partnerhez kevésbé kötődtek, az új partnernél nagyobb érzelmi megnyilvánulásról számoltak be, valószínűleg a szükséglet kielégítése végett. hasonlóan, ahol a megcsalás oka a szerelem hiánya volt az új partnernél intenzívebb intellektuális és érzelmi kielégülés jelentkezett.

A résztvevő szexuális kielégülése változó volt, attól függően, mi volt az oka a hűtlenségnek. Azok, akik nagyobb szexuális kielégülést éreztek, azért lettek hűtlenek, mert szerelemre volt szükségük, vagy változatosságra vágytak A megcsalások 86,7 százaléka csupán csókolózott, 72,9 százaléka petingelt. Csak a megkérdezettek felének volt vaginális koitusza.

Ami, az új kapcsolat hosszát illeti, egyeseknél rövid ideig tartott, másoknál sokáig. Azoknak, akik méregből, vagy változatosságból csaltak, a kapcsolat hosszú ideig fennállt. Akiket az alkalom csábított el, azoknál a kapcsolat roppant rövid ideig tartott. A nők új kapcsolata átlagosan tovább tartott, mint a férfiaké.

S a végén, a megkérdezettek mindössze egy harmada ismerte be előző partnerének a megcsalást. A nők inkább hajlottak a beismerésre. A bevallók főleg a méregből, vagy elhanyagoltságból hűtlenkedtek. Ebből az következik, hogy a bevallás oka bizonyos bosszú az elszenvedett sérelemért, nem pedig a lelkiismeret megnyugtatása. Az affér bevallóinak az új partnerrel szorosabb kapcsolata volt.

Míg, a megcsalás egy titkos, rejtett kapcsolat, volt aki kevésbé volt óvatos, esetleg szándékosan. Akik a szerelem hiánya miatt csaltak, nem törődtek az árulkodó jelekkel. A nyilvános mutogatás gyakori volt azoknál is, akik változatosságot kerestek, vagy az önbizalmukat kívánták növelni. Máskülönben azok, akik az alkalomadtán csaltak, kevésbé akarták ezt nyilvánosságra hozni, valószínűleg azért, mert nem akarták elveszíteni a kapcsolatukat.

Tehát az affér kapcsolat gyilkos lenne? A kapcsolat sorsa sokkal inkább függ a motivációtól, mint a megcsalás tényétől. A megcsalás főleg akkor vonja maga után a szakítást, ha a motiváció a harag, szerelem hiánya, kevés elkötelezettség, vagy elhanyagoltság. Alig követte a szakítás a hűtlenséget, ha azt a körülmények szülték.  A hűtlenségek mindössze 20,4 százalékát követte szakítás. A hűtlenség tárgya igen ritkán, mindössze az esetek 11,1 százalékában vált az új kapcsolat tárgyává.

(Véleményem szerint a felmérés komoly hibája, hogy önként jelentkezők voltak a felmérés tárgyai. Vagyis azok, akiknek valamilyen okból kifolyólag volt „mondanivalójuk”.)

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Első nekifutásra a hivők bizonyítéka mellbevágó, de valós-e? Van egy olyan angol mondás 1774-től: “Whatever is worth doing at all, is worth doing well.” Magyarul: Ha valamit megéri csinálni, akkor azt megéri jól csinálni. Ez olyasmi mint Occem beretvája. Ha a világmindenség csak úgy van magától, akkor miért lenne más mint tökéletes.

Máskülönben az evolúció csodákat képes tenni. Ha például ha a Föld távolsága a Naptól nagyobb lenne, vagyis a földi klíma hidegebb, akkor a kialakult értelmes ember nem 37°C-on működne, hanem mondjuk 15°C-on. Ha az atmoszférában az oxigén arány nem 20 % lenne, akkor ennek a 15 fokos lénynek pont ennyire lenne szüksége.

Az istenhívők másik kedvenc témája az önmagát reprodukáló aminosav molekula kialakulásának valószínűsége oly kicsiny, hogy az sohase következhet be. Nos anyám több száz petesejtje és apám több száz millió spermiumából egy-egy adott találkozásának esélye lehetetlenül kicsiny, és mégis itt vagyok. De, ha nem én születtem volna meg, akkor valaki más született volna helyettem.

Vagyis, vagyunk, és a Lét egyértelműen kitölti a teret, méghozzá isten segítsége nélkül. Igen a fizikai törvények teszik lehetővé a Lét megnyilvánulásait. Az lenne meglepő, ha nem így lenne.

De van fajsúlyosabb érv is: Ha az univerzumot egy tökéletes, mindenható Isten „finomhangolta” az életre, miért csinált ilyen szegényes munkát? Miért hozták létre 13,73 milliárd évvel ezelőtt a 93 milliárd fényév átmérőjű univerzumot… csak azért, hogy az emberi élet törékeny folyamata egyetlen parányi naprendszerben néhány százezer évre? Miért pusztíthatja el ezt az életet bármikor egy aszteroida, vagy bármilyen más csillagászati esemény? De folytatom, ha az univerzumot „finomhangolták” az élet létrejöttéhez, miért lett annak nevetségesen túlnyomó többsége olyan barátságtalan az élet számára? Még ha van is élet más bolygókon, ami elméletileg lehetséges, a lényeg továbbra is fennáll: Miért olyan abszurd módon kicsi az Univerzum életbarát része?

És akkor a kedvencem. Ha én teremtettem volna az embert, akkor a fehérje megemésztéséhez nem sósavat rendeltem volna a gyomorba, ami miatt a rendszernek kunsztozni kell, hogy a gyomorsav nehogy megeméssze magát a gyomrot. És a sejtek tápláléka nem glükóz lenne, ami önmagában roppant agresszív egy vegyület, koncentrációjának szabályozása a vérben szintén felesleges kunsztozást igényel. Isten! Teremtésed osztályozhatatlan fusi. 🙂

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Hadd kérdezzek valamit: mik voltak Wagner céljai ebben a 24 órás zendülésben? Várj, várj, várj. Valójában tegyünk egy lépést hátra, és emlékeztessük magunkat, hogy valójában mi vezetett a megtörtént eseményekhez: először is, Prigozin (valószínűleg) túlélhetett egy merényletet, a HM (nem valószínű) légitámadását árulónak nyilvánították, és Oroszország teljes politikai elitje ellenük gyűlt. És most hol vannak? Nos, Lukasenko közvetítésével békésen tárgyaltak a Kreml-lel. Látod, milyen előrelépés történt itt? Hadd szögezzem le most: Wagner egyértelműen jobb helyzetben van, mint a 24 órás zendülés alatt volt. Hadd mondjam el a nyilvánvalót is: Prigozsin kitűzött célja, hogy leváltsa Sojgut és összeesküvését a HM-nél, Ez NEM valósult meg.

Nagyon meglepődnék, ha a Kreml valaha is beleegyezne, hogy bármilyen körülmények között végezzen Shoiguval és barátaival. Lehet, hogy Geraszimovot a legelőre engedik, de még vele együtt sem tartom vissza a lélegzetem. Shoigu rendkívül korrupt, ami azt jelenti, hogy mélyen be van ágyazva a zsarolás és a kompromat hálójába, amely a Kreml elitet tartja életben.

Shoigunak annyi piszka van a vezető embereken, annyi vér van a kezén, és annyi adóssága van (és mások adósságában is nyakig van), hogy nyilvánvalóan az egész hálózat összeomlana, ha műtéti úton kivonnák őt az intrikák és összeesküvés pókhálójából kivonni.

Ez valóban egy „amíg a halál el nem választ” forgatókönyv Shoigu, Putyin és a többi „szürke eminencia” között a Kreml függönye mögött. Egy másik pont, amelyet senki sem vitathat: Prigozsin barátai elvesztek a Kremlben. És ez a lényeg. Az a tény, hogy veszítettek, az zendülés kezdete előtt egyértelmű volt! Nem érted, ha Prigozsin barátai felülkerekednének a Kremlben, akkor eleve nem lett volna szükség Prigozsin 24 órás zendülésére! Amikor Prigozsin elindította különleges katonai hadműveletét, ő és támogatói már elvesztették ezt a kört a trónok harcában!

Prigozsin már kénytelen volt térdhajlítani Soigu elött! A tárgyalások megszakadtak, és Wagner ultimátumot kapott! Add meg magad vagy halj meg! A nulla órában véget ért a játék! Noha Prigozsin nem tudta megdönteni a Kreml-et, nyilvánvalóan ismét tárgyalóasztalhoz tudta ültetni őket. El kell képzelni, milyen rossz volt a helyzet ahhoz, hogy egyáltalán beleegyezzenek ezekbe a megalázó tárgyalásokba, nem kevésbé Lukasenko közvetítésével, akit a Kremlben hevesen utálnak.

Igen, valóban, a Kreml nyilvánosan beszart a gatyájába, és a bűz kezd áradni országszerte és külföldön. Azok számára, akik odafigyeltek, megtudják, hogy a Kreml annyira harcias, inkompetens és annyira kicsinyes személyes érdekeihez ragaszkodott, hogy majdnem polgárháborút okozott az országban. A Kreml annyira gyenge, hogy tárgyalásra kényszerítheti mindössze 4 ezer fős legénység (a 20.000 főből).

Ami a legújabb és titkos békeszerződést illeti, nem tudjuk, hogy mik a benne foglalt feltételek, és hacsak Luka nem szivárogtatja ki, mint a Kijev-Moszkva „konkordátumot”, valószínűleg soha nem is fogjuk. Ha tudok valamit a Hominus Kremlinoidicusról, egyszerűen csak arra szánják az idejüket, hogy összegyűjtsék az erőiket, megszilárduljanak és megbüntessenek Prigozsint (aki jelenleg biztonságban van), amikor készen állnak, Fehéroroszországban.

Más szóval, hamarosan a Rebellion Round 2.0 – A kán bosszúja című filmmel fogunk kedveskedni fizetős rendszerben. Ha már a kánról beszélünk, Shoigu nyilvánvalóan nem megy sehova. És nem kell Peszkov felháborodott nyikorgása, hogy elmondja nekünk: A tárgyalások során nem került szóba a személyi változások az Orosz Föderáció Védelmi Minisztériumában egy magánhadsereg tulajdonosának, Jevgenyij Prigozsinnak a fegyveres lázadása után.

Ezt Dmitrij Peszkov, az Orosz Föderáció elnökének sajtótitkára mondta el újságíróknak. „Nem került szóba a védelmi minisztérium személyi változásai a Prigozsinnal folytatott tárgyalások során” – mondta Peszkov újságíróknak. Hangsúlyozta azt is, hogy nincs tudomása Vlagyimir Putyin orosz elnök és a védelmi minisztérium képviselői közötti viszony változásáról.

Shogun leverése Putyin leütését jelentené. Prigozsin pedig végrehajtotta a klasszikus „lázadás a császár ellen a császár nevében” manővert, és az egész lázadás alatt egy szót sem szólt Putyin ellen.

A japán császárokhoz hasonlóan „Putyin” is nagyrészt szertartásos, vallásos és szent figura Oroszországban. Szomorú, hogy miniszterei, tisztviselői vezetik félre. Ha Putyin tudná az igazságot, akkor mellénk, hazafias alattvalói mellé állna. Talán ha fellázadunk, látni fogja, mennyire támogatjuk őt.

Nem, nem vagyok szarkasztikus. Ez a blog gátlástalanul Putyin-párti, és mindig is az volt, és mindig is az lesz egészen addig a pontig, amikor Putyint megdöntik, és bitorlója szobrot állít a tiszteletére, és azon túl is, egészen az univerzum hőhaláláig.

A zűrzavar abból adódik, hogy Ön és én másképp értjük azt, amit az oroszok csak „Putyinként” ismertek az intézetben. Hadd magyarázzam el úgy, hogy azt hiszem, megértenéd. Ugye most nem várnád el, hogy egy rizstermesztő megharagudjon a birodalmi családra, amiért nem vezetik megfelelően az országot?

Lám, a Császár túlságosan el van foglalva azzal, hogy ne essen le a nap az égről ahhoz, hogy ilyen hétköznapi dolgokkal foglalkozzon. A parasztok szó szerint így látják a helyzetet akkor és most és mindig. Ha jó populista akarsz lenni, megtanulod ezt a leckét, másold le Prigozsin példáját, változtass ennek megfelelően a retorikán, és ne dühöngj rajtam, amiért nem csináltam ebből a blogból a „Putyin-gyűlölet központi jelentését”.

Egyébként. Összefoglalva, a Wagner elleni vádakat a mai napig ejtették. És gondoljunk csak bele, milyen hülyének néz ki a Twitteren vagy a YouTube-on Wagner-vérért követelő Kreml-shilling most, amikor az urak kénytelenek voltak elásni a csatabárdot, és kibékülni azokkal az emberekkel, akiket szó szerint órákkal ezelőtt „terroristának” neveztek. Vigyort csal az arcomra, és kuncogok az orrom alatt, miközben beírom. Szerencsére a Duran emberek, Ritter és Macgregor számára teljesen szégyentelenek.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Jevgenyij Prigozsin, az ukrajnai harcokban túlméretezett szerepet betöltő magánhadsereg vezetője szombaton azt állította, hogy ő irányítja Oroszország rosztovi katonai főhadiszállását, ami a Kreml által használt kulcsfontosságú létesítmény, az ukrajnai offenzív hadműveleteinek bázisaként. A Wagner-erők ezután elindultak Moszkva felé, ami puccskísérletnek tűnt.

Órákon belül azonban Prigozsin – Putyin egykori közeli bizalmasa, aki azzal vádolta az orosz katonai vezetést, hogy megtámadta és megölte katonáit – azt mondta, hogy utasította katonáit, hogy térjenek vissza bázisaikra.

Alexander Gabuev, a Carnegie Russia Eurasia Center igazgatója szerint a zendülés látszólagos vége ellenére az orosz vezetőt kétségtelenül meggyengíti a tekintélyével szembeni erős kihívás.

„Megpróbálja kompenzálni azzal, hogy még gyakorlatiasabbá teszi a rezsimet” – mondta Gabuev az NPR-nek. „A rezsim egyre elnyomóbb lesz itthon.”

Lehet, hogy Prigozsin felkelése helyrehozhatatlan károkat okozott Vlagyimir Putyin elnök imázsában itthon és külföldön egyaránt.

Michael McFaul, az Egyesült Államok korábbi oroszországi nagykövete szerint „nem kétséges”, hogy Prigozsin lázadása meggyengíti Putyint, és „kétségeket ébreszt afelől, hogy képes-e továbbra is hatékonyan kormányozni Oroszországot”.

Prigozsin hónapok óta szokatlanul hangos kritikusa az orosz hadseregnek, és különösen Szergej Sojgu orosz védelmi miniszternek, akit alkalmatlansággal vádolt, és akinek lemondását követelte.

Prigozsin szombat éjjel a közösségi médiában bejelentette, hogy csapatai befejezik a Moszkvába tartó „igazságért való menetelést”, amely során a zsoldosok a déli Rosztov városából az orosz főváros felé igyekeztek. Megparancsolta a katonáinak, hogy „fordítsák meg a menetoszlopaikat, és menjenek vissza az ellenkező irányba egy táborba

Dimitrij Peszkov, a Kreml szóvivője kijelentette, hogy a Prigozsin és lázadó társai elleni büntetőeljárást megszüntetik, és a Wagner főnöke „Fehéroroszországba megy”. Azok a Wagner-csapatok, akik nem vettek részt a felkelésben, szerződést kötnek az orosz védelmi minisztériummal.

Samuel Charap, a Rand Corp vezető politológusa arra figyelmeztet, hogy jelenleg keveset tudunk, de „egy dolgot biztosan tudunk, hogy Putyin tekintélye helyrehozhatatlanul sérült”.

„Olyan ez, mint egy Óz varázslója, amikor kiderül, hogy azok, akiknek fegyverük van, nem hajlandók arra használni, hogy megerősítsék az ön tekintélyét” – mondja.

Oleg Ignatov, a Crisis Group vezető orosz elemzője szerint lehetséges, hogy Prigozhint letartóztatják vagy megölik, és Wagnert „feloszlatják vagy beolvasztják a hagyományos fegyveres erőkbe”.

„Akkor az ukrajnai háború minden bizonnyal folytatódni fog, és valószínűleg még több oroszországi szigorítás történik” – mondja.

Miután Prigozhin bejelentette, hogy leáll, Julia Ioffe, Oroszország-szakértő és a Puck News washingtoni tudósítója Twitter-üzenetet írt: „Rendben, akkor most mi lesz? Nem tudom elképzelni, hogy Putyin azt mondja, hogy minden visszamegy a normális kerékvágásba?”

Eközben a zűrzavaros felkelés, amely a világ szeme láttán zajlott, jó hír Ukrajna számára, ahol Volodimir Zelenszkij elnök azt mondta a lázadásról, hogy „Oroszország gyengesége nyilvánvaló”.

Andrew Weiss, aki az Oroszországgal és Eurázsiával kapcsolatos kutatásokat felügyeli a Carnegie Alapítványnál, úgy gondolja, hogy Putyin tekintélye összetört, de ezzel nem lehet számolni.

„Nem téveszthetjük össze a Vlagyimir Putyin vezette orosz rezsim általános hanyatlását és leépülését az ukrajnai háború eredményeként” – mondja Weiss.” Az a probléma, hogy Putyin beragadt, és nincs kiút abból a zűrzavarból, amelyet saját maga és Oroszország egésze számára teremtett.”

„De ez egy olyan vezető, aki több mint 20 évet túlél, mert nagyon taktikus és nagyon okos, tudja, mikor kell ütni” – mondja. „Ez az a fickó, akivel dolgunk van, nem pedig olyan valakivel, aki a sarokba húzódik, és kínos helyzetben megalázottnak érzi magát.”

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az egész történet Machiavelli zsoldosok elleni figyelmeztetésére emlékeztet, tehát:

Azt mondom tehát, hogy a fegyverek, amelyekkel a fejedelem védi országát ha zsoldosok, segédcsapatok akkor haszontalanok és veszélyesek;és ha valaki ezekre alapozva tartja meg helyzetét, nem áll sem szilárdan, sem biztonságban; mert nagyravágyók és fegyelem nélkül, hűtlenek. Vitézkednek a barátok előtt, gyávák az ellenség előtt. Nem félnek Istentől, nem hűek az emberekhez, és pusztítása csak addig halasztható, amíg a támadás fennáll; mert békében megrabolják az embert, háborúban pedig ellenség. A helyzet az, hogy csekély zsold nem elég ahhoz, hogy hajlandóak legyenek meghalni érted.

Szeretném tovább demonstrálni a zsoldosok alkalmatlanságát. A zsoldos kapitányok vagy alkalmas emberek, vagy nem. Ha igen, nem bízhatsz bennük, mert mindig saját nagyságukra törekednek, akár elnyomnak téged, aki gazdájuk vagy, akár másokat, akik szándékaiddal ellentétben állnak; de ha a kapitány [azaz a zsoldosok vezetője] nem ügyes, akkor a szokásos módon elveszíti a háborút.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A legújabb fejlemények közelebb visznek minket az atomfegyverek használatához. Az F-16-osokat, amelyeket Biden szerint soha nem adnak Ukrajnának, most megkapták. Ráadásul meggondolatlanul ingyen adják. Az F-16-osok első szállítmánya olyan repülőgépekből áll, amely módosítva vannak, lehetővé téve őket nukleáris fegyverekkel való felszerelésre.

Hogy megértsd, mennyire meggondolatlan ez, a Kremlnek nincs más választása, mint azt fontolgatni, hogy a repülőgépeiket taktikai nukleáris fegyverek célba juttatására használhatják az orosz csapatok támogatása végett. Ennek a lehetőségnek a figyelmen kívül hagyása katasztrofális kockázattal járna.

Ahogy mondtam, ez a legutóbbi provokáció lényegesen kiszélesíti a háborút. A Kreml most fontolgatja, hogy megtámadja azokat az európai légi bázisokat, amelyekről az F-16-osok fel fognak szállni. Más szóval Putyint most megfosztják attól a színleléstől, hogy a konfliktus korlátozott.

Gilbert Doctorow úgy látja a helyzetet, mint én, és sajnálatát fejezi ki „lehangoló fejlődésünk miatt az Armageddon felé vezető úton”. https://gilbertdoctorow.com/2023/06/19/tactical-nuclear-weapons-latest-news-from-russia

Képtelen voltam bármilyen intelligens indokot felhozni Putyin számára, hogy megengedje a háború 16 hónapra történő elhúzódását, aminek különben gyorsan véget kellett volna érnie, még mielőtt a Nyugat belekeveredik. Úgy tűnik, Putyin azt várja, hogy a Nyugat észhez térjen, mielőtt túl késő lenne. Ha igen, akkor az amerikai propaganda évtizedek óta tartó sikerét mutatja, hogy Putyin minden bizonyíték ellenére még ma is úgy gondolja, hogy valahol Nyugaton van egy alapvető jó szándék, amely érvényesülni fog, mielőtt a végzetes lépés megtörténik.

A Nyugat felismerésének hiánya még rosszabb. A 20. században zajló  hidegháború idején az Egyesült Államok kormánya és a NATO-országok kormánya együttműködött a szovjet kormánnyal a feszültségek oldásán, valamint a nukleáris fegyverkezési verseny lelassításának és megállításának érdekében. A kubai rakétaválság, amelyet az amerikai nukleáris rakéták Törökországban az orosz határon való elhelyezése és a CIA/Joint Chiefs Castro megdöntésére tett erőfeszítése váltottak ki, felismertette Washingtonban és Moszkvában, hogy Armageddon közeledik. A Kennedy és Hruscsov által megkezdett deeszkalációs folyamatot Nixon vezetésével megújították, amiért a CIA „Watergate”-tel, a „Russiagate”-hez hasonló álhírrel büntetett, és Nixont elmozdította hivatalából. De a deeszkaláció folyamata folytatódott. Még a Jelen Veszély Bizottsága is, amelynek tagja voltam, támogatta a szovjetekkel való feszültségek csökkentését.

1963-ban megszületett a nukleáris kísérleti tilalomról szóló szerződés. Következett az űrszerződés, amely megakadályozta az atomfegyverek keringetését. Aztán a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló szerződés. Az 1970-es években létezett a SALT 1 és a SALT 2, a ballisztikus rakéták elleni egyezmény, valamint a biológiai és mérgező fegyverekről szóló egyezmény. Az 1980-as években megszületett a közepes hatótávolságú nukleáris erőkről szóló szerződés. 1991-ben a stratégiai fegyverzetcsökkentési tárgyalások arra a következtetésre jutottak, hogy korlátozták a hagyományos fegyverek bevetését Európába.

Ma ezek az eredmények, amelyek csökkentették a feszültséget és a nukleáris háború valószínűségét, romokban vannak. A Szovjetunió 1991-es összeomlásával a neokonzervatívok esélyt láttak a hegemóniára, és az Armageddon elkerülésére kötött szerződéseket az amerikai hatalomgyakorlás akadályának tekintették. Washington atomháború kirobbantását okozó őrültsége a NATO-t Oroszország határához juttatta. A NATO a volt szovjet területek kormányainak megdöntéséhez és Oroszország elleni támadáshoz nyújt segítséget. Az Oroszország elleni háborús propaganda szintje ma olyan magas, mint a Németország és Japán elleni propaganda a második világháború idején.

Washington nem elégedett meg azzal, hogy Oroszországot ellenséggé változtassa, így tett Kínával és Iránnal is.

Ez őrültség. Ennek csak a civilizáció pusztulásával lehet vége.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az Egyesült Államokban, Kanadában, Franciaországban és Ausztráliában végzett 69 tanulmány (összesen 12 394 fő) adatait felhasználva mérte fel a hangulatot és az ivási szintet. A kutatók nem találtak bizonyítékot arra, hogy az emberek többet ittak volna azokon a napokon, amikor rosszul érezték magukat. Meglepő módon azonban az emberek hajlamosak inni azokon a napokon, amikor jó hangulatban voltak.

A szerzők azt találták, hogy a résztvevők 6-28%-kal nagyobb valószínűséggel ittak azokon a napokon, amikor jó hangulatban voltak, és 17-23%-kal nagyobb valószínűséggel ittak (négy-ötnél több italt néhány órán belül) ezek a napok.

Ezek az eredmények arra utalnak, hogy a közhiedelemmel ellentétben nagyobb valószínűséggel iszunk, ha boldogok vagyunk, mint amikor levertek vagyunk. Szóval, mi magyarázza ezt a jelenséget? Kutatásunk során több lehetséges tényezőt azonosítottunk.

Az ivás egy olyan gondolkodási folyamathoz kapcsolódik, amelyet „vágy gondolkodásnak” neveznek. Ez egy olyan gondolkodásmód, amely bizonyos tapasztalatok pozitív kimenetelének előrejelzésére irányul, az adott tapasztalattal kapcsolatos asszociációink alapján.

Mielőtt iszunk, hajlamosak vagyunk elvárásainkkal szembenézni a múltbeli tapasztalatok alapján – például az alkohol íze, a mámor érzése vagy az elképzelés, hogy az alkohol érdekesebbé tesz bennünket. Pozitív emlékeink is lehetnek máskor, amikor ittunk. Ha igen, amikor legközelebb arra gondolunk, hogy elfogyasztunk egy italt, előfordulhat, hogy azonnal pozitívan gondoljuk ezt.

Ez aztán „hosszú önbeszédhez” vezethet, amikor emlékeztetjük magunkat az ivás okaira – például azért, mert jól teljesített a munkahelyén, vagy mert szép az idő. Mind ez, mind a vágygondolkodás együtt képes fenntartani a pozitív hangulatot és az elvárásokat, fokozva az alkohol iránti vágyat.

A pozitivitás egy újabb rétegét hozzáadva kutatásunk azt is megállapította, hogy az emberek hajlamosak az általunk pozitívnek „metakognitív hiedelmeknek” tekintett vágygondolkodás hasznosságát elfogadni.

Más szóval, amikor a vágygondolkodás alkohol utáni vágyakozásra késztet bennünket azáltal, hogy emlékeztet bennünket az ivással járó jó dolgokra, akkor valószínűleg bízunk ebben a pozitív gondolatban, és jó dolognak tekintjük. Ha pozitívan gondolkodunk azokról a pozitív élményekről, amelyeket hamarosan átélünk, az növelheti a motivációnkat, hogy többet igyunk.

Ennek a pozitív gondolatokból és érzésekből álló erős koktélnak az a hátránya, hogy hihetetlenül nehéz ellenőrizni és ellenállni. Például bizonyítékok vannak arra, hogy a pozitív hiedelmek azt az érzést kelthetik bennünk, mintha kevésbé tudnánk kontrollálni a gondolkodásunkat és a viselkedésünket.

A függőségekkel és más mentális egészségi állapotokkal kapcsolatos klinikai kutatásaink során azt találtuk, hogy a dolgokról való gondolkodásunk kontrollálása – akár pozitív, akár negatív – kulcsfontosságú a viselkedésbeli változáshoz és a kiegyensúlyozott lelkiállapothoz.

Azonban ahhoz, hogy átvegye az irányítást a gondolkodásmód felett, először tudatosítania kell kiterjedt gondolati mintáit. Minél jobban „gondolkozol a gondolkodásodról”, annál könnyebben tudod kontrollálni mind a pozitív, mind a negatív gondolataidat.

Tegyük fel, hogy ez a gondolat merül fel a fejedben: „Jól érzem magam – megérdemlem, hogy igyak ezen a hétvégén.” Ahelyett, hogy többet gondolkodna ezen, hagyd békén a gondolatot – ezt a technikát „leválasztott éberségnek” nevezik. Arra is érdemes emlékeztetni magad, hogy nehéz abbahagyni a vágyat, ha sokat gondolsz rá.

Próbálj azt gondolni, hogy a pozitív és negatív gondolatok hasonlóak az SMS-ek fogadásához. Nem mindig tudjuk ellenőrizni, hogy a kapott üzenet jó vagy rossz, de teljes mértékben kontrollálhatjuk, hogy választunk-e rá vagy sem. Ez segít megmutatni, hogy uralod-e a vágygondolkodást – és ezáltal az ivási döntéseidet.

A pozitív hangulat más függőséget okozó magatartásokban is szerepet játszik, mint például a nikotinhasználat, a szerencsejáték és az internetes pornográfia függőség. Ez azt sugallja nekünk, hogy a pozitív hangulat nem biztos, hogy az egészséges testhez és elméhez vezető út, ahogy azt hinnénk.

Ehelyett fontos lehet az a képesség, hogy rugalmasak legyünk gondolkodásunkban és viselkedésünkben a pozitív és negatív hangulatok mentén – és különösen annak tudatában, hogy gondolkodási mintáinktól függetlenül mindig dönthetünk a viselkedésünkről.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Még csak 2023 felénél járunk, de már több éghajlati rekord megdőlt. Egyes tudósok riadót fújnak, attól tartva, hogy ez a bolygó vártnál sokkal gyorsabb felmelegedésének lehet a jele.

Egy széles körben megosztott tweeterben Brian McNoldy, a Miami Egyetem Rosenstiel Tengerészeti, Légkör- és Földtudományi Karának tudományos főmunkatársa az óceánok és a levegő hőmérsékletének emelkedését „teljesen őrületnek” nevezte. Hozzátette: „azok, akik rendszeresen nézik ezeket a dolgokat, nem hisznek a szemüknek. Valami nagyon furcsa történik.”

Tudom, hogy mostanában milliók osztják meg a hőmérsékleti anomáliák táblázatait és térképeit, de ennek jó oka van. Az emberek, akik rendszeresen nézik ezt a cuccot, nem hisznek a szemüknek. Valami nagyon furcsa történik.

Mások azt mondták, hogy bár a rekordok riasztóak, nem váratlanok, mert mind a bolygófűtést okozó szennyezés folyamatos növekedése, mind pedig az El Niño természetes éghajlati jelenség ez irányba hat.

A megdöntött rekordok a jele annak, hogy az éghajlatváltozás meghaladja a modellek által előre jelzett mértéket.

A világban már 1,2 Celsius-fokkal melegebb van, mint az iparosodás előtti időkben, és az előrejelzések szerint a következő öt év az eddigi legmelegebb lesz. [mások szerint a valós érték]

Sarktudósként és klímakutatóként régóta mondják, hogy a következő néhány évtizedben folyamatosan melegebb lesz” – állítja Ted Scambos, a Colorado Egyetem glaciológusa. Boulder pedig azt mondta a CNN-nek. „Nem fogunk visszafordulni, amíg nem teszünk valamit ez ügyben.”

A globális hőmérsékleti csúcs

Az idei év az egyik legmelegebb év lesz, a globális adatok szerint a hőmérséklet szokatlanul magasra emelkedik.

Az Európai Unió Kopernikusz Klímaváltozási Szolgálatának csütörtökön közzétett elemzése szerint június első harmadában az évnek ebben az időszakában rekord magas hőmérséklet volt. A tudósok megállapították, hogy ez az első alkalom, hogy júniusban a globális levegő hőmérséklete több mint 1,5 Celsius-fokkal haladta meg az iparosodás előtti szintet.

Világszerte hő rekordok dőlnek meg.

Kanadában, ahol szokatlanul fullasztó hőhullám borítja be az ország nagy részét, a hőmérséklet több rekordot is megdöntött. A hőség hozzájárult a „példátlan” korai erdőtüzekhez, amelyek már az év ezen időszakában átlagosnál körülbelül 15-ször nagyobb területet égetnek el, és veszélyes füstöt küldenek az Egyesült Államokba.

„Riadó megszólalása”: a következő öt évben világ jó úton halad a kritikus felmelegedési küszöb átlépése felé.

Szibériában a hónap elején több, minden idők hő rekordja is megdőlt, amikor a hőmérséklet 38 °C fölé emelkedett. Közép-Amerika egyes részein, valamint Texasban és Louisianában szintén igen magas hőmérséklet várható. Az Országos Meteorológiai Szolgálat szerint Puerto Ricóban rendkívüli hőség volt idén júniusban, és a hőmérséklet több mint 49 °C volt.

Délkelet-Ázsia egyes részein az eddigi „legkeményebb hőhullámot” élték meg, míg Kínában a rekordhőmérsékletben állatok és növények pusztultak el, és aggodalmakat váltott ki az élelmezésbiztonsággal kapcsolatban.

„A jelenlegi helyzet bizarr” – mondta Phil Reid, az Ausztrál Meteorológiai Irodától a CNN-nek. „A valaha volt legfurcsább El Niño. Hogyan kell meghatározni vagy deklarálni az El Niño-t, amikor mindenhol meleg van?

Az óceáni hőség elszabadult

Az óceánok rekordszintre melegszenek, és semmi jelét nem mutatják a leállásnak.Az óceánok felszíni hőmérsékletének emelkedése márciusban kezdte megriasztani a tudósokat, amikor elkezdtek mászni, majd áprilisban az egekbe szöktek, és rekordszintet értek el, és a tudósok azon kellett gondolkodniuk, hogy miért.

A National Oceanic and Atmospheric Administration (NOCC) szerint a múlt hónap volt a legmelegebb május a világ óceánjaiban.Ez egy évek óta tartó felmelegedés eredménye.2022-ben a világ óceánjai zsinórban negyedik éve döntötték meg a hő rekordokat.

A tudósok aggódnak. Maximiliano Herrera klimatológus, aki szorosan nyomon követi a szélsőséges hőmérsékleteket szerte a világon, azt mondta, nem gondolta, hogy ilyen hamar bekövetkezik a gyors felmelegedés. „Még az El Niño hivatalos bejelentése előtt a trópusok és az óceánok már nagyon gyors felmelegedést mutatnak” – mondta Herrera a CNN-nek. „Ez várható volt – tette hozzá, De nem ilyen gyorsan.

Az óceán felmelegedése súlyos következményekkel jár, beleértve a korallok kifehéredését, a tengeri élőlények pusztulását és a tengerszint emelkedését.És bár az El Niño rendszerint egy kevésbé aktív atlanti hurrikánszezont nyit meg, a magas óceáni hőmérséklet hozzájárul ahhoz, hogy táplálják őket, és potenciálisan leállítsák, vagy felülmúlják az El Niño tompító hatását.

Rekord alacsony az antarktiszi tengeri jég

Az Antarktisz tengeri jege jelenleg rekord alacsony szinten van az évszaknak megfelelően, és egyes tudósok aggodalommal töltik el, hogy ez újabb jele az éghajlati válság megérkezésének ebben az elszigetelt régióban.

Február végén az antarktiszi tengeri jég elérte a legalacsonyabb kiterjedését az 1970-es évek rekordjai óta, 691 000 négyzetmérföldön.Ez „nem csak „alig rekord” – mondta Scambos akkor a CNN-nek.”Nagyon meredeken csökkenő tendenciát mutat.”

Ahogy az Antarktisz beállt a télbe, és a tengeri jég ismét növekedni kezdett, a vízszintek még mindig rekord alacsony szinten vannak az év ezen időszakában.

A tudósok azon tűnődnek, hogy ez a „vég kezdete”-e

A csökkenés „igazán kivételes és riasztó” – mondta Scambos, kiemelve, hogy az Antarktisz tengeri jég kiterjedése nagyjából 386 000 négyzetmérfölddel – körülbelül kétszer akkora, mint Kalifornia területe – alacsonyabb, mint az évnek ebben a szakaszában szokásos.

Reid és Scambos is azt mondta, hogy kapcsolat van a jég mennyiség hanyatlás és az Indiai-, a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán melletti meleg vizek között.Szerintük a felmelegedés tizede is elég lenne ahhoz, hogy gátolja a tengeri jég növekedését.

„A lényeg: azok a körülmények, amelyektől az Antarktisz rendszere függ, hogy a hőt és a jeget, valamint bizonyos víztípusokat a helyükön tartsa, kissé felborultak” – mondta Scambos. „2016-ban egy szokatlan viharsorozattal kezdődött, de volt egy tartós hatás, amely mostanra azt eredményezi, hogy több hő keveredik a sarki vízrétegbe, és ez leállítja a tengeri jég növekedését.”

Rekord szén-dioxid szint

Rekordot döntött a levegőben a fosszilis tüzelőanyagok elégetése során felszabaduló szén-dioxid szintje májusban – jelentették a NOAA és a San Diego-i Kaliforniai Egyetem Scripps Oceanográfiai Intézetének tudósai a hónap elején.

A 424 ppm-es rekord továbbra is „egy évmilliók óta nem látott folyamatos emelkedést jelent” – jegyezték meg a tudósok közleményükben.A klímaválságot előidéző szén-dioxid-szennyezés szintje jelenleg több mint 50%-kal magasabb, mint az ipari forradalom kezdete előtt volt – közölte a NOAA.

„Minden évben azt tapasztaljuk, hogy a légkör szén-dioxid-szintje emelkedik az emberi tevékenység közvetlen eredményeként” – mondta Rick Spinrad, a NOAA adminisztrátora közleményében. „Minden évben látjuk az éghajlatváltozás hatásait a körülöttünk zajló hőhullámokban, aszályokban, áradásokban, erdőtüzekben és viharokban.”

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

2023 januárjában a TASS orosz hírügynökség arról számolt be, hogy Oroszország elkészítette az első nukleáris meghajtású, nagyon nagy hatótávolságú, nukleáris torpedót, „Poszeidón” néven. Stratégiai szakértők arra figyelmeztetnek, hogy a Poszeidón torpedó egy tengerparti várost elpusztíthat, radioaktív árvizeket, és milliók halálát okozhatja. Az elmúlt néhány évben a bulvárhíradók kísértetiesen élénk képet festettek egy tornyosuló, 1000 méter magas radioaktív szökőárról, amely hevesen csapódik a brit partokra, mindent felmorzsol, ami útjába kerül, és egész városokat kopár, élettelen földekké változtat.

A Poszeidón egyáltalán valódi? Az ókori görög mitológiában Poszeidónt az óceánok isteneként, a tengerészek és a tengeren dolgozók védelmezőjeként tisztelték. A jelenlegi kontextusban a „Poszeidón” más értelmet nyer, egy pusztító fegyver, ami katasztrofális eseményeket képes előidézni.

Az orosz Poszeidónt – az Egyesült Államokban Kanyon, Oceán Multipurpose System és Status-6 néven is ismert – először az orosz haditengerészet tárta fel 2015-ben, és állítólag 2016 novemberében tesztelte először. A torpedót – egy nukleáris meghajtású víz alatti nukleáris fegyverekkel felszerelt drón, amit tengeralattjárókról való kilövésre tervezték. Az első Poszeidón bevetése 2027-re várható.

Felhördülnek, hogy ez az új fegyver készen áll arra, hogy megrázza a modern hadviselést. Ez pedig kevésbé a kölcsönösségnek köszönhető, mint inkább páratlan tulajdonságnak – legalábbis papíron.

A kompakt atomreaktorral működő Poszeidón a feltételezések szerint soha nem látott, 100 csomós (185 kilométer per óra) sebességgel haladhat, körülbelül 10 000 kilométeres hatótávolságra, és akár 1000 méteres mélységben is működve. Az akusztikus nyomkövető eszközök és egyéb csapdák elkerülésére tervezett Poszeidón átmérője körülbelül 1,6-2 méter. Különösen lebilincselő a torpedó pusztító hasznos terhe: egy nukleáris robbanófej, amelynek hozama valószínűleg legalább több megatonna (a korai jelentések szerint akár 100 megatonna is lehet). Összehasonlításképpen: az orosz „cár” bomba – a valaha tesztelt legerősebb nukleáris fegyver – becsült robbanási teljesítménye körülbelül 50 megatonna volt.

Míg egyes jelentések azt állítják, hogy az orosz Poszeidón csak propagandában létezik, a szakértők általában egyetértenek abban, hogy a rendszer „nagyon is valóságos”, és jelentős forrásokat kapott az orosz fegyveres erőktől, bár sok részlet továbbra is ismeretlen. A hírszerzési jelentések azt sugallják, hogy a Poszeidón számos próbán esett át, amit az a tény is bizonyít, hogy néhány tengeralattjárót módosítottak, néhányat pedig kifejezetten a nagyobb és nehezebb Poszeidón befogadására építenek. Például a Sarov tengeralattjárót úgy vélik, hogy a Poszeidón prototípusok tesztelésére módosították. A TASS szerint az orosz haditengerészet 30 Poszeidón torpedót kíván négy tengeralattjáróra telepíteni.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ukrán tisztviselők azt állítják, hogy közel 100 km² területet foglaltak vissza az offenzíva kezdete óta.Ezekért a területrészeket napi 1000 áldozattal fizettek, így az offenzíva kezdete óta összesen 12 000 embert vesztette. Orosz tisztviselők videót tettek közzé arról, hogy páncélozott járműveket rakéták, drónok és nagy hatótávolságú tüzérséget semmisítenek meg, köztük több mint egy tucat fejlett Leopard 2 harckocsit és Bradley gyalogsági harcjárművet.

A konfliktus első másfél évében az USA és a NATO vezetői abból indultak ki, hogy a háborút úgy folytathatják le, hogy egyre fejlettebb fegyvereket küldenek Ukrajnába, miközben hagyják, hogy az ukránok ágyútöltelékként szolgáljanak a csatatéren.

A katasztrofális emberéletekkel szembeni hideg közömbösséget tanusít a Biden-adminisztráció. Az utolsó ukránokig igyekezett megvívni a háborút. De ezzel a stratégiával az a probléma, hogy egy idő után kifogynak a halálba küldendő ukránok.

Eddig több százezer ukrán katona halt meg vagy sebesült meg. Ez a szám a harcoló korú lakosság jelentős része, ami a Zelenszkij-kormányt egyre kétségbeesettebb intézkedésekre készteti, hogy a frontra küldhető új embereket találjon.

Ennek fényében a NATO-országok külügyminiszterei pénteken kétnapos csúcstalálkozót zártak, amelynek célja a NATO és Ukrajna közötti katonai szövetség terveinek véglegesítése volt. Csütörtökön a Biden-adminisztráció egyik tisztviselője a CNN-nek azt mondta, hogy „nyitottak” Ukrajna NATO-csatlakozásának felgyorsított tervére.

Ez lesz a tartalom a közelgő NATO-csúcson a litvániai Vilniusban, akár Ukrajna közvetlen NATO-csatlakozása révén, akár „biztonsági garanciák” formájában.

A valódi kérdés azonban nem az, hogy Ukrajna belép-e a NATO-ba, hanem, hogy a NATO „belép-e” Ukrajnába a háborúban való részvételének hatalmas eszkalációja révén.Ukrajna NATO-csatlakozás felgyorsításának egyetlen oka az, hogy megteremtsék a keretet egy ilyen eszkalációhoz.

A NATO teljes hitelessége azon az erőfeszítésen forgott kockán, hogy az oroszokat a határon túlra űzzék, olyan válságot generálva, amely a Putyin-kormány összeomlásához vezetne. Az eszkaláció logikája a konfliktusban menthetetlenül a NATO közvetlen beavatkozásához vezet.

Valahányszor az Egyesült Államok és a NATO vezetői azt állították, hogy bizonyos dolgot Ukrajnában nem tesznek meg, kis idő múlva megtették, a harckocsik és vadászrepülőgépek biztosításától kezdve az orosz föld megtámadására használt fegyverekig.

Mi lesz a következő „vörös vonal”, amelyet a NATO átlép az ukrajnai katonai helyzetük romlása miatt? Több lehetőség is van:

Először is, egy „no-fly zóna” létrehozásával az orosz erők közvetlen bevonása.

Másodszor, a NATO-csapatok közvetlen bevetése a háborús övezetbe.

Harmadszor pedig taktikai nukleáris fegyverek bevetése, hogy megakadályozzák az oroszok győzelmét a konfliktusban.

Érdemes megjegyezni, hogy a hidegháború idején Henry Kissinger amerikai geopolitikai stratéga, akit a közelmúltban a 100. születésnapja alkalmából a média agyon dicsért, egyszer leírta a taktikai atomfegyverek alkalmazását egy olyan katasztrófa elhárítására, mint amilyennel az ukrán erők szembesülnek.

1957-ben megjelent, Nuclear Weapons and Foreign Policy című könyvében Kissinger amellett érvelt, hogy az Egyesült Államok nukleáris fegyvereket vezessen be frontharcban, és használja fel a harctéren a hagyományos erők előretörésének megakadályozására irányuló küzdelemben.

A „korlátozott nukleáris háború”, vagyis az atomháború, amely nem vezet globális megsemmisítéshez és a „kölcsönösen biztosított pusztuláshoz” – érvelt Kissinger – valójában egy olyan stratégia, amely speciális képességeinket a legjobban kihasználja, és ez kevésbé valószínű, hogy mindenre kiterjedővé válna, mint a hagyományos háborúk.”

Azzal érvelt, hogy egy ilyen háborút „katonai műveletek közepette rögtönöznének, és a lehető legrosszabb pszichológiai és katonai körülmények között valósulnának meg”, vagyis pontosan olyan körülmények között, amelyek most Ukrajnában alakulnak ki.

Kissinger érvelése szerint ahelyett, hogy a „legnagyobb lakossági központokat” céloznák meg, az atomfegyvereket fel lehetne használni a „kicsi, rendkívül mobil, önálló egységekre épülő” hadviselés részeként, amelynek célja „megfosztani az agressziót egyik céljától: a terület ellenőrzésétől”. A nukleáris fegyverekkel rendelkező kis méretű mobil egységek rendkívül hasznosak ellenséges társaik legyőzésében, vagy fontos célok gyors megsemmisítésénél.”

Kissinger stratégiájában volt egy elsöprő hiba. Abból indult ki, hogy az amerikai nukleáris fegyverek egyes célpontjai korlátozzák saját válaszaikat. De minden nyilvánvaló őrültségük ellenére Kissinger doktrínái valójában az Egyesült Államok jelenlegi nukleáris stratégiájának fő irányvonalai.

Az Egyesült Államok több billió dolláros nukleáris fegyvereinek 2016-os fejlesztése a kisebb és alacsonyabb hozamú „használható” nukleáris fegyverek létrehozásán dolgozik.

A Center for Strategic and International Studies (CSIS) 2015-ös tanulmánya megjegyezte: „A nukleáris alkalmazás forgatókönyvei nagymértékben megváltoztak a két globális szuperhatalom közötti „terror egyensúly” óta. Ennek eredményeként a „második nukleáris korszak” azt jelenti, hogy a felek „végiggondolják, hogyan alkalmazhatnának nukleáris fegyvert, egyfelől a konfliktus korai szakaszában, másfelől diszkriminatív módon”.

A Foreign Affairs 2019-ben közzétett egy cikket „Ha békét akarsz, készülj fel az atomháborúra” címmel Elbridge Colbytól, Trump 2018-as nemzeti védelmi stratégiájának egyik fő szerzőjétől. Colby ezt írta: „A nukleáris támadás kockázata óriási lehet, de az ellenféllel szembeni nukleáris előny megszerzésének eredménye is az.

„A legjobb módja annak, hogy elkerüljük az atomháborút – folytatta Colby –, ha készen állunk egy korlátozott háború megvívására.

A 2022-es US Nuclear Posture Review egyértelművé teszi, hogy az Egyesült Államok fenntartja magának a jogot, hogy nukleáris fegyvereket használjon bármilyen nemzeti cél elérése érdekében. Kijelenti: „Bár az Egyesült Államok nukleáris fegyvereinek alapvető szerepe a nukleáris támadások elrettentése, tágabb értelemben mindenféle stratégiai támadást elriasztanak, biztosítják a szövetségeseket és lehetővé teszik az elnöki célok elérését, ha az elrettentés nem jár sikerrel.”

Az Egyesült Államok és a NATO tagok teljes szavahihetőségüket arra használják, hogy stratégiai vereséget mérjenek Oroszországra.

Ha azt hisszük, hogy céljaik elérése érdekében nem folyamodnak atomfegyver használatához, akkor figyelmen kívül hagyjuk a történelem tanulságait. Emlékeztetni kell arra, hogy az Egyesült Államok az egyetlen hatalom, amely ténylegesen használt atomfegyvert a háborúban. Az egyre mélyülő társadalmi, gazdasági és politikai válság, valamint az amerikai globális hegemónia válsága közepette Washington egyre vakmerőbb és kétségbeesett cselekedetekre kényszerül.

Az amerikai uralkodó osztály teljesen közömbösnek bizonyult az emberi élet iránt. A nagyvállalatok profitszerzésének támogatása jegyében szándékosan provokáltak egy háborút, amely több százezer ember halálát okozta.

Legerősebb figyelmeztetés: Ennek a háborúnak véget kell vetni, mielőtt az emberi társadalomnak vet véget a háború.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az orosz védelmi minisztérium szerint az ukrán katonai erők súlyos veszteségeket szenvedtek a frontvonalakon az elmúlt 24 órában. Oroszország Zaporozsje és Donyeck régiójában zajlottak a leghevesebb harcok, csak ott Kijev több mint 800 katonát veszített.”Az elmúlt nap folyamán az ellenséges veszteségek Dél-Donyeck és Zaporozsje irányában több mint 800 ukrán katona, 20 harckocsi, négy gyalogsági harcjármű és 15 páncélozott haricjármű volt” – közölte a hadsereg a vasárnapi sajtótájékoztatón.

Nem fejtették, hogy az áldozatok száma a halottakat és a sebesülteket, vagy csak a haláleseteket jelentik

A személyi és felszerelési vesztességek mellett az ukrán csapatok két amerikai gyártmányú M777 tarackot és több szovjet tüzérségi rendszert is elveszítettek – tette hozzá a hadsereg.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Vlagyimir Putyin : Ez az én részemről most is így lesz.

Jevgenyij Poddubnij : Ön nem egyszer mondta, hogy mindazok a célok, amelyeket Ön személyesen tűztek ki a különleges katonai művelettel kapcsolatban, megvalósul. A különleges katonai művelet meglehetősen hosszú ideig tartott. Változik a helyzet, változik az álláspont, és valószínűleg változnak a különleges katonai művelet céljai és feladatai is. Elmondaná nekünk, hogyan változtak, ha egyáltalán változtak?

Vlagyimir Putyin : Nem, összességében természetesen nem változtatunk semmit. Céljaink számunkra alapvetőek.

Önök itt mindannyian nagyon tapasztalt szakemberek, különösen az olyanok, mint te, akiket több mint egy éve tűz alá vetnek. Megváltozik a mentalitásod. Ezt a saját tapasztalataimból tudom, bár még nem másztam repülő golyók alatt, mint te, azóta tudom ezt azóta, hogy helikopterrel repültem körülöttünk nyomjelző tüzet. Tudod, mindez megváltoztatja a mentalitásodat. Tehát mi értelme a tetteinknek? Két lépést kell tennünk a pálya közepétől. Hiszen a Szovjetunió összeomlása után is a lehető legjobb kapcsolatokat szerettük volna és szeretnénk ápolni minden szomszédunkkal. Ezt csináljuk. Elfogadtuk, hogy ami történt, megtörtént, és most együtt kell élnünk vele.

És tudod, ezt már mondtam, nem titok, hogy minden lehetőséget felkínáltunk nyugati partnereinknek, ahogy szoktam nevezni őket, azt hittük, hogy közéjük tartozunk, szerettünk volna egy családba tartozni. civilizált nemzeteknek nevezik. Felkerestem a NATO-t, és azt javasoltam, hogy vizsgáljuk meg ezt a lehetőséget, de gyorsan megmutatták nekünk az ajtót; meg sem fontolgatták. Javasoltam egy közös rakétavédelmi rendszer létrehozását is.

Tudjuk, hogy az 1990-es évek – a 2000-es évek eleje eseményei például a Kaukázus keserű történelmi örökségéből fakadnak. Kivel harcoltunk ott? Leginkább az Al-Kaida. És mit csináltak a „partnereink”? Pénzügyi, információs, politikai, sőt katonai támogatással támogatták őket. Nem törődtek azzal, hogy addig segítették az Al-Kaidát, amíg meg tudták ringatni a hajónkat. Minden, amit tettek, megfelelt a megrázó Oroszország paradigmájának. Erőfeszítéseinket nem hagytuk szó nélkül, és végül megegyeztünk abban, hogy a NATO-t nem bővítik ki. Minden lehetséges lehetőséget kitaláltunk. Még mindig nem. Miért? Ez csak azért van, mert az ország túl nagy: senkinek sem kell egy ekkora és ekkora potenciállal rendelkező ország Európában. Mindenki megpróbálja fokozatosan darabokra törni Oroszországot.

Ukrajna része az Oroszország destabilizálására irányuló erőfeszítéseknek. Nagyjából ezt kellett volna szem előtt tartani, amikor a Szovjetunió felbomlásával kapcsolatos döntéseket hozták. De akkor láthatóan várható volt, hogy mélyreható kapcsolataink döntőek lesznek. De számos történelmi, gazdasági és politikai körülmény miatt a helyzet más utat járt be. Ezen az úton is mindent kipróbáltunk. Tulajdonképpen évtizedek óta, ha nem is tápláltuk, de fenntartottuk a gazdaságukat – ezzel Ön is tisztában van, mióta írtam és beszéltem róla – olcsó energiával, egyéb dolgokkal, hitelekkel és így tovább. Hiába. Hogyan végződött végül? Elkezdték ölni a támogatóinkat az utcán, és végül államcsínyt hajtottak végre.

Nézd, nem ez az első puccs. Hogyan került Juscsenko hatalomra Ukrajnában? Ez egy törvényes eljárás eredménye volt? Akarod, hogy megmutassam, hogyan került hatalomra? Tisztában vagyunk vele. A választások harmadik fordulójával álltak elő. Miről szólt? Ezt az alkotmány nem rögzítette. Puccs volt, de legalábbis viszonylag békés. És kommunikáltunk velük. Odamentem és hozzánk jöttek, semmi gond. De végül véres puccsba taszították. Vagyis nyilvánvalóvá vált, hogy esélyt sem kaptunk arra, hogy normális kapcsolatokat építsünk ki szomszédainkkal és a testvéri ukrán néppel. Egyetlen esélyt sem.

Aztán összeszedték magukat, és azonnal elkezdtek kibontakozni az események délkeleten, Donbászban – a puccs után rájöttek, hogy a Krímet nem tudjuk csak úgy elhagyni – egyszerűen nem hagyhatjuk el, ez lehetetlen, árulás lett volna részünkről. De nem nyúltunk Donbászhoz. Igen, ott voltak az önkénteseink, de az orosz államnak semmi köze ehhez – erről biztosíthatlak –, semmi köze. Tökéletesen nyílt és őszinte vagyok – semmi közünk nem volt hozzá, a részvételünk nulla volt. Igen, voltak ott emberek Oroszországból. Próbálták támogatni a helyi lakosságot és így tovább.

Végül kénytelenek voltunk fellépni ezen emberek védelmében. Egyszerűen kénytelenek voltunk erre. Kilenc év! Őszintén próbáltunk megegyezni – bármilyen nehéz is volt –, hogy Ukrajna délkeleti részét valahogy az ország részeként tartsuk meg, őszintén dolgoztunk ezért. Ma már tudjuk, hogy az úgynevezett partnereink egyszerűen becsaptak minket – becsaptak, ahogy az emberek mondják. Soha nem tervezték a megállapodások teljesítését, mint kiderült, és így alakult minden a jelenlegi helyzethez.

Sőt, olyan köcsögöket, mint Bandera, piedesztálra állítják. Nem akarnak kommunizmust. Rendben, ki akarja ezt ma? Ledobják a talapzatáról Ukrajna alapítóját – Lenint. Oké, ez rajtuk múlik, de inkább Banderát rakják oda, és ő fasiszta. Teljesen meglep, hogy egy zsidó vérű ember, Ukrajna államfője hogyan képes támogatni a neonácikat. Egyszerűen megver. Miután alapvetően megsemmisítették a polgári zsidó lakosságot, Banderát és híveit nemzeti hősökké emelték. Most azokkal a plakátokkal vonulnak. Tehát soha nem fogadjuk el történelmileg azt, ami ott történik.

Ezt a kérdést folyamatosan felvetettük tárgyalásaink során, így Isztambulban is. És válaszul azt kérdezték tőlünk: „Nincs közünk a neonácikhoz, mit akarsz tőlünk?” Legalább bizonyos korlátozásokat szeretnénk bevezetni a törvénybe. Egyébként összességében ebben a tárgyalási körben is megegyeztünk – mielőtt csapataink eltávolodtak Kijevtől, mert utána minden megállapodásunkat felmondták.

Leszerelés. Ezzel fokozatosan, módszeresen foglalkozunk. Mivel harcolnak az ukrán fegyveres erők? Leopardokat vagy Bradley-ket gyártanak, vagy olyan F-16-osokat, amelyeket még nem kaptak meg? Nem termelnek semmit. Az ukrán védelmi ipar hamarosan teljesen megszűnik. Mit gyártanak? Lőszert szállítanak, felszerelést és fegyvereket szállítanak – mindent szállítanak. Nem fogsz sokáig élni így, nem fogsz kitartani. Tehát a demilitarizálás kérdése nagyon gyakorlatiasan vetődik fel.

Ugyanez vonatkozik az emberek védelmére Donbassban. Igen, sajnos folytatódik az ágyúzás, és minden más is. De összességében módszeresen fogunk dolgozni ezen, és meg fogjuk oldani. Biztos vagyok benne, hogy megoldjuk.

Összességében tehát az alapelveink és így a céljaink sem változtak a működés kezdete óta. Nem történt változás.

Dmitrij Kulko : Jó napot, elnök úr.

Dmitrij Kulko, Channel One.

Ukrajna ellentámadása folyamatban van. Öt nappal az ellentámadás után adta meg észrevételét a helyzettel kapcsolatban. Azóta eltelt egy kis idő. Naponta kapsz műveleti híreket, és, mint látjuk, nem csak a különleges katonai műveleti parancsnokságtól, hanem közvetlenül a frontvonalra is telefonálsz.

Vlagyimir Putyin : Igen.

Dmitry Kulko : Van valami, amit hozzá tudna tenni a korábbi értékeléseihez?

Vlagyimir Putyin : Igen. Ez egy nagyszabású ellentámadás, amely – amint nemrég nyilvánosan mondtam – az e célból felhalmozott tartalékokat használja fel. Június 4-én kezdődött. A mai napig tart, és most is, ahogy beszélünk.

Meghallgattam a legfrissebb beszámolót a legújabb fejleményekről. Ma délelőtt Sahterszkij irányában támadás történt. Legfeljebb 100 katona, négy tank és két páncélozott jármű [ukrán részről]. Vremevszkij irányban több harckocsi és páncélozott jármű is található. A támadás több irányban zajlik. Számos harckocsi és páncélozott jármű megsemmisült, Ukrajna pedig katonai veszteségeket szenvedett. Nem sikerült elérniük a frontvonalat.

Összességében azonban ez egy nagyszabású offenzíva: a Vremevszkij-párkányon indultak, Sahtersky és Zaporozhye irányban. Pontosan a stratégiai tartalékok felhasználásával kezdődött, és úgy folytatódik, ahogy beszélünk: most, amikor itt összegyűltünk és megbeszéljük, több harcterületen is csata folyik.

Mit mondhatnék? Az ellenség egyik szektorban sem volt sikeres. Nagy veszteségeket szenvedtek. Jó dolog nekünk. A személyi veszteségek számát nem adom meg. Hagyom, hogy a Honvédelmi Minisztérium megcsinálja, miután lefutotta a számokat, de a veszteségek szerkezete számukra is kedvezőtlen. Ezzel azt akarom mondani, hogy az összes személyi veszteség közül – és közelítenek a katasztrofálisnak mondható számokhoz – ezeknek a veszteségeknek a szerkezete számukra kedvezőtlen. Mert mint tudjuk, a veszteségek lehetnek egészségügyiek vagy helyrehozhatatlanok. Általában attól tartok, hogy egy kicsit elakadok, de a helyrehozhatatlan veszteségek 25 százalék körüliek, maximum 30 százalék, míg a veszteségük majdnem 50/50. Ez az első pontom.

Másodszor, ha a helyrehozhatatlan veszteségeket nézzük, egyértelműen a védekező oldalt éri kevesebb veszteség, de ez az 1:10 arány nekünk kedvez. A mi veszteségeink az ukrán erők veszteségének egytizede.

A páncélosoknál még súlyosabb a helyzet. Ebben az időszakban több mint 160 harckocsit és több mint 360 különböző típusú páncélozott járművet veszítettek. Csak ezt látjuk. Vannak olyan veszteségek is, amelyeket nem látunk. Ezeket nagy hatótávolságú precíziós fegyverekkel sújtják személyzet és felszerelések tömegeinél. Tehát a valóságban Ukrajna súlyosabb veszteségeket szenvedett el. Számításaim szerint ezek a veszteségek a külföldről szállított berendezések 25, esetleg 30 százalékát teszik ki. Számomra úgy tűnik, ezzel egyetértenének, ha objektíven számolnának. De amennyire nyílt nyugati forrásokból tudom, úgy tűnik, hogy ezt mondják.

Tehát az offenzíva elindult, és leírtam a legújabb eredményeket.

Ami a veszteségeinket illeti – hadd beszéljen a Honvédelmi Minisztérium a többi mutatóról és a személyi állományról – azt mondtam, hogy több mint 160 harckocsit veszítettünk, mi pedig 54 harckocsit, amelyek egy része helyreállítható és javítható.

Dmitrij Kulko : Köszönöm.

Jekatyerina Agranovics: Jó napot!

Agranovics Jekatyerina, blogger.

Lenne egy kérdésem a Kahovkai Vízerőművel kapcsolatban. Tragédia történt, és még mindig értékelnünk kell a környezeti és társadalmi következményeket. De itt a kérdésem: szerinted ki a hibás ezért? Megbüntetik? És egy harmadik kérdés: milyen segítségre számíthatnak az érintett területekről érkezők?

Vlagyimir Putyin : Egyértelmű, hogy ki a hibás – Ukrajna dolgozott ezen.

Tudja, nem fogok olyan dolgokat mondani, amelyekben nem vagyok száz százalékig biztos, de nagyjából a pusztítás előtt nem rögzítettünk semmilyen nagy robbanást. Mindenesetre ezt jelentették nekem. De sokszor célba vették a Kahovka HPP-t a HIMARS-szal. Ez az egész lényeg. Lehet, hogy lőszert helyeztek el – most nem tudom, vagy valami aprósággal aláásták a szerkezetet, és ez váltotta ki a törést.

De ami minket illet, ez most nem érdekel bennünket, mert ennek nehéz következményei vannak az általunk irányított és Oroszországhoz tartozó területekre nézve. Ez az első pont.

Most a második pont. Sajnos most mondok egy furcsa dolgot, de ennek ellenére ez sajnos tönkretette az ilyen irányú ellentámadásukat. Miért sajnos? Mert nekünk jobb lett volna, ha ők ott kezdik meg az offenzívájukat – nekünk, mert az rossz támadópozíció lett volna számukra. De ez nem az árvíz miatt történt.

A vészhelyzeti minisztérium nagyon aktívan dolgozik ott; a katonaság aktívan dolgozik, a helyi hatóságok pedig dolgoznak. Nemrég beszéltem a Herson régió megbízott vezetőjével [Vlagyimir] Saldoval, aki azt mondja: „Megmondom őszintén, meglepődtünk. Ilyen jól összehangolt munkát még nem láttunk.” Legyen ez igaz, bár biztosan vannak problémák.

Vannak emberek, akik nem hajlandók elmenni, evakuálni. Őszintén szólva ez itt is előfordul. Emlékszem egy árvízre a Lénán, amikor az emberek a háztetőjükön ültek és nem voltak hajlandók elmenni, mert féltek elhagyni a házat, féltek, hogy kifosztják stb. Így mennek a dolgok. Más jellegű megfontolások is lehetnek. Mindenesetre minden megtörtént, ami megtehető: a Sürgősségi Minisztérium nagyon aktívan dolgozik, és ismét csatlakoztak a helyi hatóságok, az Egészségügyi Minisztérium és a Szövetségi Orvosbiológiai Ügynökség is.

Most nagyon komolyan kell közelíteni a környezet- és egészségügyi biztonság kérdéséhez, mert a szarvasmarha temetők és temetők víz alatt vannak. Ez komoly probléma, de megoldható. A vegyvédelmi csapatokat be kell vetnünk: a miniszter már jelentkezett nálam, ő adta ki a parancsot. Együtt, erőink összefogásával úgy gondolom, hogy minden problémát meg tudunk majd oldani, így a vízellátással is.

Ma Marat Khusnullinnal beszéltem. Azt mondja, foglalkoznunk kell a víz rendelkezésre állásával, új kutakat kell építeni stb. De a munka már folyamatban van. Ahogy a vízszint csökken, és már fokozatosan csökken, a problémák megjelenésével minden megoldódik. Természetesen sok állat és vadon élő állat elpusztult, sajnos. Mindezt meg kell majd szerveznünk, meg kell tisztítanunk a területet.

Ami az embereket illeti, mindenki az orosz törvényeknek és szabványoknak megfelelően kap segítséget. Mindezek a feltételek ismertek, törvényeink előírják. Minden háztartásban ugyanúgy történik, mint az Orosz Föderáció bármely más állampolgára esetében. Már mondtam Alekszandr Kurenkov [sürgősségi miniszternek], hogy vállaljon aktív szerepet az ingó és ingatlan károk felmérésében. Tehát mindent megteszünk, amit lehet.

Jekatyerina Agranovics: Köszönöm.

Alexander Kots: Elnök úr, a nevem Alexander Kots, Komszomolskaya Pravda.

A kérdés kellemetlen lehet, de az emberek gyakran felteszik nekünk a kérdést.

Vlagyimir Putyin: Nincsenek itt kellemetlen kérdések.

Alexander Kots: Olvasóink és nézőink gyakran felteszik nekünk ugyanazt a kérdést – az ellenség tevékenységéről a hátunkban.

Alig telik el hét anélkül, hogy ne érkeznének hírek arról, hogy drónok megpróbálnak eltalálni vagy infrastrukturális létesítményeket ütnek el. Minden bizonnyal akut probléma van határterületünkkel, különösen a Belgorod régióval kapcsolatban.

A kérdésem szó szerint így hangzik: hogyan történik, hogy az ellenséges drónok elérik a Kreml-t? És miután elkezdtük felszabadítani Donbászt, miért vagyunk kénytelenek kitelepíteni lakosságunkat a határ menti területekről, ahová már most is behatolnak a lengyel zsoldosok, és a lengyel nyelvet hallják területünkön?

Vlagyimir Putyin: Valóban lengyel zsoldosok harcolnak ott – teljesen igazad van, egyetértek veled –, és nagyobb veszteségeket szenvednek el. Valójában megpróbálják elrejteni őket, de veszteségeik súlyosak. Kár, hogy ezt titkolják lakosságuk elől is. Zsoldosokat toboroznak – pont Lengyelországban, és egyébként más országokban is. Veszteségeket szenvednek el. Ez az első.

Másodszor, a drónokkal kapcsolatban. Valószínűleg Ön is tudja, és a kollégái is tudják, hogy egy időben volt olyan helyzetünk Khmeimimben, amikor drónok repültek be, és sajnos több gránátot is ledobtak, és ott veszítettünk el személyzetet. De gyorsan megtanultuk kezelni ezt, különféle módokon, eszközökkel. Néha nehéz, de megoldható feladat.

Látszólag itt is ez a helyzet: az illetékes hivatalainknak meg kell hozniuk a szükséges döntéseket, mert a hagyományos légvédelmi rendszer, mint bizonyára tudja, rakétákra, nagy repülőgépekre van kalibrálva. Általában azok a drónok, amelyekről beszélsz, és ezzel te is tisztában vagy, modern könnyű anyagokból készülnek, fából, és elég nehéz észlelni őket. De észlelik őket. Ennek ellenére szükséges a megfelelő munka elvégzése, időben történő észlelése stb. És ez természetesen megtörténik, és biztosan meg fog történni, ami Moszkvát és más nagyobb központokat illeti, semmi kétségem nincs efelől.

És igen, ezt a munkát megfelelően meg kell szerveznünk. És természetesen jobb lenne, ha ez időben és megfelelő szinten történt volna. Ennek ellenére ez a munka folyik, és még egyszer megismétlem, biztos vagyok benne, hogy ezeket a feladatokat megoldják.

Ami a határ menti területeket illeti, van egy probléma, és ez összefügg – és gondolom ezt Ön is megérti – elsősorban azzal a szándékkal, hogy erőinket és erőforrásainkat erre az oldalra tereljük, hogy az egységek egy részét kivonjuk azokról a területekről, amelyek a szigetországnak számítanak. legfontosabb és kritikus az ukrán fegyveres erők lehetséges offenzívája szempontjából. Nem kell ezt tennünk, de természetesen meg kell védenünk polgárainkat.

Mit lehet itt mondani? Természetesen meg kell erősíteni a határt, és ha valaki ott dolgozik, akkor biztosan látja, hogy ez a folyamat elég gyorsan halad, és ez a határerősítési feladat is megoldódik. De a lehetőség, hogy területünket Ukrajna területéről ágyúzzuk, továbbra is fennáll. És itt több megoldás is létezik.

Először is, a hatékonyság növelése és az akkumulátor elleni küzdelem; de ez nem jelenti azt, hogy nem fognak rakéták repülni a területünkön. És ha ez így folytatódik, akkor láthatóan meg kell fontolnunk a kérdést – és ezt nagyon óvatosan mondom –, hogy egyfajta ütközőzónát hozzunk létre Ukrajna területén olyan távolságra, ahonnan lehetetlen lenne elérni a területünket. . De ez egy külön kérdés, nem azt mondom, hogy holnap elkezdjük ezt a munkát. Meg kell nézni, hogyan alakul a helyzet.

De általában semmi ilyesmi nem történik sem a belgorodi régióban, sem máshol; most a határőrség és a fegyveres erők is ott dolgoznak. Ebben persze nincs semmi jó: valójában azt lehetett feltételezni, hogy az ellenség így fog viselkedni, és valószínűleg jobban felkészül. Egyetértek. De a probléma megoldódik, akár így, akár az általam említett módon.

Jevgenyij Poddubnij: Elnök úr, Jevgenyij Poddubnij vagyok, VGTRK (Összoroszországi Állami Televízió- és Rádióműsorszolgáltató). Sándor témájának folytatásaként.

Vlagyimir Putyin: Igen, Jevgenyij, kérem.

Jevgenyij Poddubnij: Az ellenség különleges szolgálatainak ügynökei nyíltan dolgoznak a területünkön, nyíltan abban az értelemben, hogy nem is tagadják, hogy az oroszországi közvélemény irányítóira vadásznak: Darja Dugina meggyilkolására, Vladlen Tatarsky meggyilkolására, az ellene elkövetett merényletre. Zakhar Prilepin. Ami azt illeti, egyértelmű, hogy az ukrán különleges szolgálatok terrorista, szabotázstevékenységet folytatnak Oroszországban.

Hogyan fog az orosz állam felvenni a harcot az ellenséges ügynökök és az ellenség Oroszország területén működő különleges szolgálatai ellen?

Vlagyimir Putyin: Az ön kérdése nagyon hasonlít ahhoz, amit Sándor feltett, mert ezek a tevékenységek lényegében egyenértékűek. Harcolnunk kell, harcolunk, harcolunk, és ennek a munkának néhány eredménye nyilvánosságra kerül, és a közvélemény ismeri: egy szomszédos állam ügynökeinek és különleges szolgálati tisztjeinek fogva tartása. A munka folyamatban van.

De arra szeretnék rámutatni, hogy mi, Ukrajna jelenlegi hatóságaival ellentétben, nem alkalmazhatunk terrorista módszereket: még mindig van államunk, országunk, miközben ott rezsim. Valójában terroron alapuló rezsimként működnek: nagyon kemény kémelhárítási rendszerük van, a hadiállapot. Szerintem ezt most nem kell tennünk. Már csak a rendvédelmi szervek és a speciális szolgálatok munkáját kell javítanunk és bővítenünk. És általában úgy tűnik számomra, hogy a feladatok ezzel kapcsolatban is megoldhatók.

Ön elemezte az Ön által említett tragédiákat, és látja, mi történt. Valaki bevitt valamit, az autót nem nézték meg, nem volt átvizsgálás.

Dashát, egy jó embert megölték, és ez óriási tragédia. Harcos volt, vagy valami hasonló, fegyverrel a kezében harcolt? Ő csak egy értelmiségi volt, aki kifejezte álláspontját, álláspontját. De sajnos senki nem gondolt a biztonságra, csak beraktak egy robbanószerkezetet a kocsi alja alá, és ennyi. Ez egyébként ismét megerősíti a jelenlegi kijevi rezsim terrorista jellegét. Ezen kell gondolkodnunk. Azokkal az emberekkel kapcsolatban, akik e terroristák célpontjai lehetnek, természetesen mind a bűnüldöző szerveknek, mind maguknak az embereknek el kell gondolkodniuk ezen, és gondoskodniuk kell a biztonságról.

De általában véve nincs értelme valamiféle különleges rezsimet vagy hadiállapotot bevezetni az egész országban; ma már nincs ilyen igény. Néhány kérdésen körültekintőbben kell dolgoznunk. Ebben egyetértek veled.

Maxim Dolgov: Elnök úr, Maxim Dolgov vagyok, Readovka.

Az ágyúzás során az emberek minden holmijukat elveszíthetik: házakat, ingatlanokat és így tovább. Nagyon fontos, hogy határmenti régióink, mint Kurszk, Brjanszk és Belgorod, gyorsan és gyorsan segítsék népünket. De a kérdés az, hogy a régióknak lesz-e elege ebből a támogatásból?

Vlagyimir Putyin: És folyamatosan számolunk: szinte állandó kapcsolatban vagyunk e régiók vezetőivel, és beszélek velük. Megfogalmazzák igényeiket, papírra vetik és visszaküldik nekünk.

Éppen ma reggel beszéltem Mishustin úrral; jó ideig megvitattunk számos kérdést, többek között ezt a kérdést, és Marat Khusnullinnel is. Küldünk a belgorodi régiónak – lehet, hogy kicsit eltévedek –, de alapvetően úgy gondolom, hogy 3,8 milliárd rubelt küldtek az emberek megsegítésére. És ezek közül az alapok egy részét, úgy gondolom, körülbelül 1,3 milliárdot, vagy 1,8 milliárdot már elküldtek a Belgorod régióba. Tehát ez tény.

Köszönjük, hogy felhívta erre a figyelmünket. Természetesen az embereknek szükségük van segítségre, mi pedig célzott segítséget nyújtunk: családonként, háztartásonként; ezt biztosan meg fogjuk tenni. Ez vonatkozik az új lakásokra, az elveszett épületek újjáépítésére is, erre természetesen van elég pénzünk. Jönni fog a finanszírozás; már az Állami Tartalékalapból jön. Félre lett téve.

Mihail Dolgov: Köszönöm.

Andrej Rudenko: Elnök úr, Andrej Rudenko, a Rossiya TV-csatorna.

Manapság a Donbass egészségügyi szektora nagy nyomás alatt van. A kórházak nemcsak civileket, hanem katonákat is fogadnak. De ugyanakkor óriási hiány van mind a személyzetből, mind az orvosi felszerelésből; nincs elég MRI vagy CT gép. Ezekre a diagnosztikai eljárásokra ma már csak négy hónappal előre lehet időpontot egyeztetni, vagyis ha valakinek ma van szüksége erre a vizsgálatra, akkor négy hónapot kell várnia. Megoldható ez ezeken a területeken?

Vlagyimir Putyin: Természetesen lehetséges és szükséges.

Hiszen ezek a CT- és MRI-készülékek nem a mi működésünk miatt hiányoznak, hanem azért, mert eleve nem voltak ott. Érted? Egyszerűen soha nem történt meg. A Donyecki Köztársaságban, ha jól emlékszem, amikor ezt az Egészségügyi Minisztériummal tárgyaltuk Tatyana Golikovával, összesen két MRI gép volt.

Andrei Rudenko: Két MRI gép, 1,5 Tesla.

Vlagyimir Putyin: Látod, emlékszem erre. És egy szkenner összeszerelés alatt áll. A Kherson régióban egyáltalán nincsenek szkennerek. Ha át kell szkennelniük egy beteget, akkor a Krímbe kell menniük. Nos, a Krímben sem voltak sokáig. Most már minden jobb, több felszerelés jelenik meg ott. Még mindig túl kevés és nem elég, de mégis.

Elfogadtunk egy programot, azt hiszem, 2030-ig, amelyhez jelentős forrásokat különítettünk el. Ez a nyilvántartásban van; nem vágunk semmit. Egyes orosz régiók, amelyek pártfogásuk alá vették az új területeket, sokféleképpen segítenek. És ez a segítség tetemes, szerintem a régiók több mint 17 milliárdot adományoznak. Vannak más források is szövetségi forrásokból. Tehát mindent megteszünk, amit csak tudunk.

Ez magában foglalja az óvodai létesítmények helyreállítását célzó programot. Szerintem 1300 épületet kell helyreállítani. Mintegy 1400 iskolát kell helyreállítani vagy felépíteni. Orvosi létesítmények is. Mindaz, ami az adott régiók fejlesztési programjaiban szerepel. Minden bizonnyal felhozzuk őket az oroszországi átlagos szintre. Ez magában foglalja a béreket is; egyes munkakörökben már magasabb fizetést vezettünk be, és ez a jövőben is folytatódik.

Természetesen tudom, hogy határozottan igaza van, amikor rámutat erre. Az egyik legsürgetőbb probléma az [orvosi] intézmények kapacitáshiánya. Ezt súlyosbítja, hogy beengedik azokat, akik a harci cselekmények során megsérültek – civileket és szolgálatot teljesítőket egyaránt. Egy bizonyos ponton bizonyos egészségügyi intézmények teljesen túlzsúfoltak.

Hadd ismételjem meg: 2030-ig fokozzuk erőfeszítéseinket ezen a programon belül, beleértve az egészségügyet is. Ez ismét magában foglalja a béreket. Ezen a területen szükségünk lesz – nem, mindenképpen megtesszük – az orosz átlagra és az ország színvonalára emelni őket. Például egyes munkavállalóknak, beleértve az egészségügyben dolgozókat is, az átlagbért kell fizetniük, mint Oroszország többi részének. Lépésről lépésre haladunk e felé.

Andrej Rudenko : Elnök úr, a kórházak az ukrán fegyveres erők célpontjaivá váltak, a csapások nem szűnnek meg. Az orvosok folyamatosan kockáztatják az életüket. Jó lenne megadni nekik az SMO résztvevői státuszt, valamint más kategóriákat, akik ezen, mármint a győzelemért dolgoznak.

Vlagyimir Putyin : Ezt alaposan meg kell vizsgálnunk. Akik 2014 óta harcolnak… Kiegyensúlyozott társadalmi igazságosságra van szükségünk; az egy dolog, ha valaki a fronton van, és más kérdés, ha vállalja ezeket a kockázatokat, de nincs a fronton.

Abban viszont minden bizonnyal igaza van, hogy a fizetésnél ezt a kockázati szempontot figyelembe kell venni. Ezen mindenképpen gondolkodni fogunk.

Andrei Rudenko : Köszönöm szépen.

Vlagyimir Putyin : Köszönöm a kérdést – ez egy nagyon kényes téma. Megértem.

Jekatyerina Agranovics : Lenne még egy kérdésem.

Vlagyimir Putyin : Kérem, folytassa.

Jekatyerina Agranovics : A Nyugat folyamatosan azzal vádol minket, hogy Ukrajnában mindent elpusztítottunk és elloptunk, az emlékművektől a gyerekekig.

Vlagyimir Putyin : Műemlékek? Milyen emlékművek? Ők azok, akik lerombolják az emlékműveket. Parkot építhetnénk az Ukrajnában elpusztult emlékművekből.

Sokan iratkoznak fel a blogodra?

Jekatyerina Agranovics: Viszonylagosan igen, de kevesebb, mint Rudenko blogjában.

Vlagyimir Putyin : Rendben, ez nem igazán számít. Javasoljuk az összes emlékmű Oroszországba küldését. Odesszában lebontották Nagy Katalin, a városalapító emlékművét. Szívesen vennénk.

Jekatyerina Agranovics: A kérdésem egy kicsit másra vonatkozik. A lényeg az, hogy ők maguk is részt vesznek emberrablásban és megsemmisítésben szerte a világon. Az exportorientált nyugati kép azonban arról, hogy milyen ott az élet és hogyan működnek ott a dolgok, idealizált. Oroszországban és Ukrajnában az emberek bedőlnek ennek a propagandának. Ez a kérdés különösen éles az új területeken, mert ott nyolc éve, 2014 óta folyamatosan ukrán zászlókkal vették körül az embereket, és a dolgok jól néztek ki, és folyamatosan befolyást gyakoroltak rájuk. Tehát amikor felszabadítjuk ezeket a területeket, sokan nem értenek egyet, és mindenkinek lehetősége van kifejezni egyet nem értését. Ha fellép az internetre, látni fogja, hogy szabadon töltenek fel videókat például

Itt a kérdésem. Hogyan tervezzük befolyásolni a gyerekek, tinédzserek és felnőttek elméjét? Nyilvánvaló, hogy Oroszország egy szabad ország, ahol mindannyian szabadon kinyilváníthatjuk véleményünket. De harci körülmények között ez mindenekelőtt biztonsági kérdéssé válik.

Vlagyimir Putyin : Igazad van. Természetesen a folyamatos ellenségeskedések mellett bizonyos dolgokat korlátoznunk kell. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy amit az imént mondott, az természetesen nagyrészt az ellenkező oldal, a szembenálló oldal műve. Az információs tér csatatér, döntő jelentőségű harctér.

Tehát ha valaki feltölt vagy ír valamit és megad egy címet, az egy dolog. Ha azonban nincs megszólítás, és nem világos, hogy ki ír vagy beszél, az egy teljesen más történet. Te és én jól tudjuk, hogy jól ismert technikai eszközökkel közzétehetsz dolgokat az interneten, és azt a látszatot keltheted, mintha emberek milliói látták volna ezeket a videókat és kommentáltak volna, holott valójában egyetlen ember van mögötte, aki egyszerűen csak használja modern technológia a végtelenségig reprodukálható. De persze biztosan vannak emberek, akiknek van egy bizonyos lelkiállapota, és ki tudják fejezni a véleményüket.

Mit tehetünk ennek ellen? Azt hiszem, ez a közönség tudni fogja, mire gondolok. Ez ellen nem annyira korlátozásokkal, adminisztratív vagy rendészeti kényszerekkel lehet és kell is fellépni, hanem részünkről az információs környezetben végzett hatékony munkával. És nagyon számítok a segítségére.

Alexander Sladkov : Elnök úr, Alexander Sladkov, VGTRK tévétársaság.

Négy kérdésem van hozzád. Az első a forgásról szól.

Vlagyimir Putyin : Ki a moderátor?

Alexander Sladkov : Elnök úr, én vagyok a moderátor.

Vlagyimir Putyin : Ön túl közel van – az érintkezési vonalon.

Alexander Sladkov : Közel vagyok a döntéshozó központhoz.

Vlagyimir Putyin : Nem, Ön közel van az érintkezési vonalhoz, és úgy tűnik, ami Ukrajna területéről érkezett, bekerült a rendszerébe.

Alekszandr Szladkov : Berúgtunk tőle.

Vlagyimir Putyin : Ó, igen. A szabadság hiányának szelleme. És visszaél moderátori pozíciójával.

Alekszandr Szladkov : Bevallom, az vagyok.

Vlagyimir Putyin : Hajrá.

Alekszandr Szladkov : Először is a forgatás fájdalmas kérdése.

Mozgósított csapatainkat a frontra küldtük. Kioktattuk és odaküldtük őket. Most méltósággal harcolnak, és minden tőlük telhetőt odaadnak ehhez a harchoz. Feleségük, anyjuk és családjuk azon töprengenek, meddig lesznek távol. Győzelemig? Mikor a győzelem? Nehéz út áll előttünk. Nem gondolja, hogy eljön az idő, amikor forgatni és cserélni kell őket? És mellesleg sokan biztosak abban, hogy ezek az emberek többnyire visszatérnek az SMO zónába, mert elkötelezettek amellett, hogy a végsőkig harcoljanak. De amikor nincs határ, nagyon nehéz fenntartani a pszichológiai stabilitást. Most a családokról beszélek.

A második kérdésem a szerződéses katonákra vonatkozik, akiket most toborozunk. Jevgenyij Burdinszkij tábornok kiváló munkát végez. Igazi szakember, a vezérkari főnök helyettese. ^{De a 21.} században élünk . Nem jött el az idő, hogy megváltoztassuk a rendszert, vagy integrálttá tegyük? Várjuk a lakosság válaszát az ajánlatra. Meghívjuk őket, de nem itt az ideje, hogy elmenjünk azokhoz, akik segíthetnek nekünk, és katonai szakterületeken alapuló tervet készíteni, ahol ismerjük a géppuskások, gránátvető-kezelők, sofőrök, jeladók vagy hírszerző tisztek számát, hogy ne fogadjunk be tömegesen embereket szerződés alapján, hanem csak azokat vegyük, akikre szükségünk van.

A harmadik kérdésem a hadkötelesekre vonatkozik. Azokkal az eseményekkel kapcsolatban, amikor a sorkatonák méltóságteljesen a fegyveres erők tagjaként léptek fel a Belgorod régióban, és verték vissza az ellenséges támadásokat, családjaik kíváncsiak, mi a státuszuk. Tisztában vagyok vele, hogy egy bizonyos szövetségi törvény elfogadását tervezik, de a hadkötelesek továbbra is részt vesznek az ellenségeskedésben?

A negyedik kérdés pedig a mozgósításra vonatkozik. Lesz még egy mozgósítási kör?

Ezzel lezárom a kérdéseimet.

Vlagyimir Putyin : Ezek valóban nagyon komoly kérdések, ezért természetesen beszélnünk kell róluk. Először is a mozgósított katonák, a rotáció, mikor kell lecserélni, mikor lesz vége.

Tudod, csak a törvényhez fordulok: a törvény nem határozza meg az időtartamot. A személyi állomány rendelkezésre állásából, a fronton kialakult helyzetből, magának a különleges katonai műveletnek az előrehaladásából kell kiindulnunk.

Tudja, hogy valójában, és az én javaslatomra is, a rendszeres szabadságról döntöttünk.

Alexander Sladkov : Igen, évente kétszer. Ön ezt a szövetségi közgyűléshez intézett beszédében jelentette be.

Vlagyimir Putyin : A szolgálat tagjai kivették a szabadságot. Szórakoztató módon néhányan kételkedtek abban, hogy visszatérnek-e: gyakorlatilag mindenki visszatér, nagyon kevés kivétellel, betegség vagy váratlan családi körülmény miatt. De összességében több mint 90 százalék, 99 százalék visszamegy.

Alekszandr Szladkov : Igen, ez igaz.

Vlagyimir Putyin : Ez a kérdésre adott válasz első része.

A második – és ezzel kezdtem: persze fokozatosan haza kell hozni az embereket, és a Honvédelmi Minisztérium minden bizonnyal tárgyal erről a kérdésről. Ez attól függ, hogy az Ön által feltett negyedik kérdést hogyan döntik el, szükség van-e újabb mozgósítási hullámokra stb. ráérek.

Szerződéses katonák. Nemrég beszéltem Burdinsky úrral, a munka általában halad, valóban nagyon jól halad. Ő felel a szerződéses katonák toborzásáért. Az egyik védelmi miniszterhelyettes a kiképzésért felel.

Alekszandr Szladkov : Jevkurov.

Vlagyimir Putyin : Igen. Ő a felelős az edzésért, ami kész. Nem tudom, jártál-e ott. Ha nem, akkor mehet.

Alekszandr Szladkov : Természetesen van.

Vlagyimir Putyin : Ott most egyre jobb a helyzet. Valószínűleg még akadnak gondok, de jönnek hozzájuk a felszerelések, működnek. A tökéletességnek nincs határa. Természetesen mindig vannak problémák, bármerre is nézünk, de összességében a helyzet jobbra változik. Szükséges a technológiák cseréje? Talán ezt meg kell fontolni. Mi értelme van? A lényeg az, hogy – igaza van, teljesen igaza van – biztosan célzott toborzást végeztünk.

Most a hadkötelesekkel kapcsolatban. A korábbiakhoz hasonlóan most sem küldjük őket a különleges katonai műveleti övezetbe, amely Novorossziján és Donbasson áthalad. Ugyanez igaz most is. Bár természetesen ezek a területek az Orosz Föderációhoz tartoznak, ott folyik a különleges katonai művelet, és amint a védelmi minisztérium jelentése szerint nincs szükség odaküldésre. Ennek ellenére hagyományosan Belgorod és Kurszk régiókban telepítik őket. Ott gondoskodnak a biztonságról, jelen vannak ezeken a helyszíneken, és fenyegetés esetén teljesíteniük kell a haza iránti szent kötelességüket és meg kell védeniük a Hazát.

Meg kell mondanom, hogy beszéltem egy zászlóaljparancsnokkal, aki Belgorod környékén harcolt. Megkérdeztem tőle, hogy hány katonáját mozgósították és hányan vannak besorozva. Azt mondta, mindannyian sorkatonák, és egyáltalán nincsenek mozgósított katonái. Ő zászlóaljparancsnok. Megkérdeztem, hogyan viselkedtek. Azt mondta, zseniálisak – senki sem riadt vissza, még egy sem. Ennek ellenére volt egy rövid pillanat, amikor Lapin altábornagy szolgálati fegyverével harcolt katonáival együtt.

Alexander Sladkov: Riadtan néztük ezt a jelenetet.

Vlagyimir Putyin : Igen, igen, de ezek a srácok mindent megtettek, amit csak tudtak.

Szóval azt hiszem, válaszoltam a kérdésedre. Természetesen ott is maradnak, mint az Orosz Föderáció más területein. A Honvédelmi Minisztérium nem tervezi őket az ellenségeskedés övezetébe küldeni, és erre most nincs is szükség.

Jelzésképpen ez a zászlóaljparancsnok – nagyon szívesen beszélgettem vele, azt hiszem, Nyikityinnek hívják – olyan magabiztosan és melegen beszélt katonáiról. Nagyon jól beszélt róluk. Azt mondta: „Senki sem rezzent meg. Nagyon koncentráltak és jó munkát végeztek.”

Most a további mozgósítás szükségességéről. Nem követem ezt szorosan, de néhány közéleti személyiségünk azt állítja, hogy sürgős szükség van egy millió vagy akár 2 millió mozgósítására. Ez attól függ, hogy mit akarunk. De a Nagy Honvédő Háború végén hányan…

Alekszandr Szladkov : Tíz.

Vlagyimir Putyin: Nem, talán tízmillióan voltak a háború alatt, de azt hiszem, a háború végén 5 millióan voltak a fegyveres erőinkben. Lehet, hogy tévedek – már nem emlékszem, hányan pontosan.

Néhány dologra pontosan emlékszem – elnézést a félreértésért –, de az RSFSR a Nagy Honvédő Háború alatti összes veszteség mintegy 70 százalékát, vagyis 69 százalékát tette ki – ez elég közel van, de kitérek. A szám nem számít, de sokan voltak. A céltól függ.

Nézd, csapataink Kijeven kívül voltak. Először egyezségre jutottunk, ami jó megállapodásnak bizonyult a jelenlegi helyzet békés megoldásáról. Hiába dobálták, mégis ezt az időt arra használtuk, hogy elérjük, ahol most tartunk, ami gyakorlatilag az egész Novorosszija és a Donyecki Népköztársaság jelentős része, hozzáféréssel az Azovi-tengerhez és Mariupolhoz. És néhány kivétellel szinte az egész Luganszki Népköztársaság.

Vissza kell mennünk oda vagy sem? Miért teszem fel ezt a költői kérdést? Nyilvánvaló, hogy önnek nincs rá válasza, erre csak én tudok válaszolni. De a céljainktól függően a mozgósítás mellett kell döntenünk, de erre ma már nincs szükség. Ez az első pontom.

Másodszor, amit a végén elmondok a kérdésére adott válaszom részeként, nem biztos, hogy korábban említettem. Január óta, amikor megkezdtük a szerződéskötést a szerződéses katonákkal, több mint 150 ezret vettünk fel belőlük, és az önkéntesekkel együtt ez a szám 156 ezret tesz ki. A mozgósítás 300 000 újoncot adott nekünk, mint tudjuk. Most az emberek önként, saját akaratukból jönnek. Valójában a munka februárban kezdődött 156 000 emberrel, és a mai napig tart, csak az elmúlt héten 9500 szerződést írtak alá.

Alekszandr Szladkov : Fél hadtest.

Vlagyimir Putyin : 9500 ember. Erre tekintettel a Honvédelmi Minisztérium szerint nincs szükség mozgósításra.

A történések még engem is megleptek: végül is 156 000 ember jelentkezett. Tudod, ahogy mondani szoktuk, az oroszok lassan nyeregnek, de gyorsan lovagolnak. Az emberek önként jelentkeznek a Haza védelmére.

Alexander Sladkov : Köszönöm.

Anatolij Borodkin : Elnök úr, Anatolij Borodkin, Zvezda TV-csatorna.

Korábban azt mondta, hogy a nyugati országok a legfejlettebb fegyverrendszerekkel árasztják el a kijevi rezsimet.

Vlagyimir Putyin : Azok.

Anatolij Borodkin : Ezzel kapcsolatban lenne egy kérdésem: mit fogunk tenni védelmi iparunk bővítése érdekében annak érdekében, hogy megelőzzük a mennyiségi lemaradást, és mindenekelőtt az ellenséget érdemben utolérjük és biztosítsuk a védelmi iparunkat. Fegyveres erők elegendő számú modern fegyverrendszerrel. Tisztában vagyunk vele, hogy létrejött a Koordinációs Tanács. Egyébként mi a véleményed a teljesítményéről?

Őszintén szólva, egyelőre úgy tűnik, hogy problémáink vannak. Az ellátási lánc, amely a védelmi megrendeléstől, a gyártási alkalmazástól és a tömegipari termeléstől a termékek frontvonalig történő szállításáig tart, megereszkedett. Mit kell tenni, hogy a lehető leggyorsabban működjön?

Vlagyimir Putyin : Tudja, ez alapvető kérdés, abszolút alapvető. Amikor azt mondjuk – mondtam, és ön is megismételte –, hogy a Nyugat fegyverekkel árasztja el Ukrajnát, ez tény, ezt senki sem titkolja; ellenkezőleg, büszkék rá. Egyébként van itt néhány probléma, mert bizonyos mértékig megsértik a nemzetközi jog bizonyos szempontjait azzal, hogy fegyvereket szállítanak egy konfliktusos területre. Igen, igen, igen, erre inkább nem figyelnek, de megteszik. Sebaj, úgyis ezt fogják tenni, és egyáltalán nincs értelme szemrehányást tenni nekik, mert megvannak a saját geopolitikai céljaik Oroszországgal kapcsolatban, amelyeket soha, soha nem fognak elérni. Végül is rá kell jönniük erre. De szerintem ennek tudata apránként meg fog jönni bennük.

Fegyverekkel és MIC fejlesztéssel kapcsolatban. Tudja, nem lett volna lehetőségünk, ha nem mutattuk volna be és nem kezdtük volna el a MIC-frissítési programot körülbelül nyolc évvel ezelőtt – emlékezhet, mikor történt. Emlékszel, igen, az itt lévők közül sokan biztosan tudomásul vették. Valószínűleg nyolc évvel ezelőtt történt, talán még korábban; programot indítottunk a hadiipari komplexum korszerűsítésére. Akkoriban nagyon nagy összegeket különítettünk el, és darabonként elkezdtük korszerűsíteni vállalkozásainkat, újakat építeni, modern berendezéseket telepíteni és így tovább. Ezáltal igen jelentős elmaradás keletkezett.

Természetesen a különleges hadművelet során világossá vált, hogy sok mindenből nem vagyunk eleget. Ide tartoznak a nagy pontosságú lőszerek, a kommunikációs rendszerek…

Anatolij Borodkin : UAV-ok.

Vlagyimir Putyin : Igen, és légi járművek, drónok és így tovább. Vannak ilyenek, de sajnos a számuk nem elegendő. Még most is, amikor a fronton lévő férfiakkal beszélek, azt mondják, hogy szükségük van ZALA drónokra, ellenakkumulátorokra és még többre, kisebbre és hatékonyabbra. Bár nagy drónjaink meglehetősen hatékonyak, nincs belőlük elég, és nehezebb őket működtetni.

Most mondtam, hogy azokon a területeken, ahol az ukrán hadsereg támadni próbál, már több tankot megsemmisítettek, gondolom kamikaze drónokkal. Nagyon hatékonyan használják őket, valószínűleg hatékonyabban, mint az ellenség drónjait, de nekünk nincs belőlük elég. Nincs elég Orlan drónunk, a minőségüket javítani kell, bár a funkciójukat ellátják. Vagyis sok mindenre szükségünk van. Szükségünk van modern páncéltörő fegyverekre, valamint modern harckocsikra.

A Т-90 Breakthrough 100 százalékban a legjobb tank a világon. Ma már elmondható, hogy a T-90 Breakthrough a világ legjobb tankja – amint elfoglalja a helyét, senki más nem tehet. Hosszabb és pontosabban üt, és jobban védett. Az egyik parancsnok azt mondta – sajnos a harckocsi embere meghalt –, de a T-90 Breakthrough-t felrobbantotta egy taposóakna. Úgy látszik, feldobták, és ez az ember megsebesült benne – nem egy kagylótól; egyszerűen odadobták odabent, és ennyi. A tank működőképes maradt. Vagyis mindenből van elég… Nem, éppen ellenkezőleg, nem mindenből elég, de az alapmunkák nagy része megtörtént. Most a felépítés a feladat.

Említettem az alapozást, és beszélnem kellene arról, ami most történik. Az év során 2,7-szeresére növeltük fő fegyvereink gyártását. Ami a legkeresettebb fegyverek gyártását illeti, ezt tízszeresére növeltük. Tízszer! Egyes ipari cégek két műszakban, mások három műszakban dolgoznak. Gyakorlatilag éjjel-nappal dolgoznak, és nagyon jó munkát végeznek.

Ahogy ilyenkor mondjuk, szeretném megragadni az alkalmat, hogy megköszönjem az éjjel-nappal dolgozó munkásainkat és mérnökeinket. Sokan közülük a frontra mennek, hogy az ellenségeskedések zónájába állítsák be a felszerelést, és nagyon jó munkát végeznek.

Tehát amikor az egyik fő célunkról – a demilitarizálásról – beszélünk, ez pontosan így valósul meg. Egyre kevesebb saját felszerelésük van – szinte semmi sem maradt belőle. Van néhány régi szovjet üzemük, ahol hardvert próbálnak megjavítani, de a szám folyamatosan csökken, mert amikor információt kapunk arról, hogy mi történik és hol, akkor megpróbáljuk kezelni. Mindeközben a termelésünk növekszik, a minőség pedig javul. A specifikációk – a hatótávolság és a pontosság – javulnak. Ha nem lett volna ez a különleges katonai műveletünk, valószínűleg nem értettük volna, hogyan fejleszthetjük védelmi iparunkat, hogy hadseregünket a világ legjobbjává tegyük. De ezt megtesszük.

Anatolij Borodkin : Köszönöm.

Irina Kuksenkova : Jó napot, elnök úr!

Irina Kuksenkova, Channel One.

Lenne egy kérdésem egy engem foglalkoztató témával kapcsolatban – a rehabilitációval –, mert ezzel foglalkozom. Ez nem kevésbé fontos, mint a harc vagy a csapatok ellátása. Őszintén szólva, ezt biztosan tudom.

Köszönjük szépen a Hazavédők Alap létrehozását. Ma már elképzelni is nehéz, hogyan lehetne enélkül megoldani ezt a rengeteg problémát. Azok a férfiak, akik feladták egészségüket hazánk érdekeiért, ne érezzenek sértést vagy igazságtalanságot.

A probléma az, hogy régióink nemcsak költségvetésükben, de még szervezőképességükben is különböznek egymástól, miközben a segítségnyújtásnak minden régióban egyformán hatékonynak kell lennie. De ezek eltérőek, így ez a segítség is változó. Mit gondolsz erről?

Vlagyimir Putyin : Ez egy érzékeny kérdés, megértem. És ez jó. Valaki azt mondta, hogy lesznek különböző kérdések, beleértve a nagyon kényeseket is, és amit erről mondott, az helyes. De ezek mind fontos kérdések. Ez is nagyon fontos, megértem.

A Hazavédők alapítvány megalapításának gondolata azután támadt, hogy találkoztam a harcoló legények édesanyjával és feleségeivel, akik közül sajnálatos módon már az életét adták a hazáért. Néhány hónappal ezelőtt találkoztam velük Novo-Ogaryovo-ban. Néhány nő, egy sebesült katona anyja, azt mondta: Nehéz ez nekem, őszinte, mert mély seb, és nehéz nekem. Aztán azt mondták: Kell valamiféle állami támogatási rendszer. Így született meg ez az ötlet – alapítvány létrehozása a védők, az SMO résztvevőinek támogatására. Remélem, az alapítvány elindul, és egyre aktívabban dolgozik. Nagyon jó, hogy olyan embereket foglalkoztat, akik így vagy úgy kapcsolatban állnak a különleges katonai művelettel – akár családtagok, akár korábbi résztvevők, ilyenek is vannak.

Ezzel kapcsolatban szeretném elmondani, hogy először is mindenki számára azonosak az állami garanciák. És mindenki ugyanannyit keres – eleinte 196 ezret, később pedig minden, a pénzbeli juttatással kapcsolatos dolgot. A társadalmi garanciák különböző állami forrásokból származó kifizetésekkel szintén mindenki számára azonosak.

De van egy lényeg – ami a régiók által fizetett kifizetéseket illeti, akkor ezek a régiók által fizetett önkéntes szociális kifizetések, senki sem kényszeríti őket erre, hanem extra. Itt ez a körülmény hat, amit Ön is említett: a régiók különböző megközelítéseket alkalmaznak – próbálkoznak, van, amelyik külön kifizetéseket intéz, van, aki segíti a családokat. Például ingyenes gyermekétkeztetés, elsőbbségi felvétel a főiskolákra, ami Oroszországban általános szabály; sokat tesznek a családokért az óvodai intézményekben.

Igen, van itt egy probléma, mivel minden régiónak megvan a maga megközelítése. Elég nehéz egységessé tenni, mert ez a régiók kiváltsága. Mégis meg kell fontolnunk ezt, megértem.

Irina Kuksenkova : A kérdés nem a finanszírozás, nem a vagyon, hanem az, hogy egyesek szervezetten közelítenek ehhez, és beleteszik a szívüket. Példaként kezeljük a rehabilitációt, bevezetjük az amputáltakat a paralimpiai sportba Tula régióban. Biztosan tudom, hogy ott jól meg van szervezve, úgy látom. Alig néhány napja fejeztünk be egy rotációt, és minden a fókuszba került. Eközben úgy látom, hogy néhány más régióban is vannak problémák. Hogyan építhetjük fel ezt a szervezetet úgy, hogy az emberek komolyan, érzéssel vegyék?

Vlagyimir Putyin : Tudod, mire gondoltam? Arra gondoltam, hogy át kell vennünk a legjobb gyakorlatokat, és ajánlanunk kell őket más régióknak. Nem kényszeríthetjük őket, és nincs is rá szükség. Csak szilárd meggyőződésem, hogy a régiók vezetői, a kormányzók nem azért csinálnak mást, mint a szomszédaik, nem azért, mert elleneznek, hanem azért, mert egyszerűen nem tudnak róla, nincs információjuk. És terjeszteni kell.

Adja meg nekünk ezt az információt – komolyan mondom – és megpróbáljuk, nem, az Elnöki Végrehajtó Hivatalon és a meghatalmazott küldötteken keresztül fogjuk megtenni, ezt bevezetjük országszerte.

Irina Kuksenkova : Köszönöm.

Vlagyimir Putyin : Köszönöm szépen. Ez nagyon fontos.

Szemjon Pegov : Elnök úr, Szemjon Pegov, WarGonzo projekt.

Bár nem vagyok moderátor, de vörös hajú és merész vagyok, két kérdést teszek fel.

Vlagyimir Putyin : De nem minden vörös hajú merész. ( Nevetés ).

Szemjon Pegov : Nos, ez nem rólam szól.

Elnök úr, első kérdés. Mint tudjuk, a személyzet mindig mindenben kulcsfontosságú, különösen a hadseregben, különösen a háború alatt.

Vlagyimir Putyin: Sztálin mondta, nem?

Szemjon Pegov : Szerintem igen.

Sajnos a meglévő bürokratikus rendszer úgy van beépítve, hogy aki jól teljesít a parkettázott szolgálatban és időben fel tudja játszani a felettesét, az emelkedik felfelé a karrierlétrán. De most új Rokossovsky-k kovácsolódnak az élen, új tehetséges srácok. Egyébként nagy üdvözlet neked a Donbass parancsnokaitól, Szomáliból, az OBTF-től [külön zászlóalj taktikai alakulat] Kaskadtól, Spártától, de ez nem csak róluk szól.

Nagyon sok tehetséges ember van most, jó merész srácok, de a rendszer megakadályozza, hogy feljussanak a csúcsra. Hogyan oldhatjuk meg ezt a kérdést, hogy új gyöngyszemeket kapjunk katonai ügyeinkben és a háború művészetében? És van néhány, hidd el.

A második, szintén kényes kérdés a sebesültek kifizetésére vonatkozik, valamint sajnos a katonák halála utáni kifizetésekre. Egyes kérdéseket a Turchak munkacsoportja személyenként old meg, de van például a megsemmisült berendezések kifizetésének kérdése. Én személy szerint nem ismerek senkit – a srácok nem engedik, hogy hazudjak –, egyetlen katonát sem ismerek, aki fizetést kapott volna egy megsemmisült tankért vagy egy lerombolt erődítményért. Bár mindezt bejelentették, mindenki tudja, és a srácok még viccelődnek is egymással: miért is ígérték, de nem történt meg. És még egyszer: a srácok nem hagyják, hogy hazudjak – ez tényleg igaz.

Köszönöm.

Vlagyimir Putyin : Ez inkább cselekvésre való felhívás, mint kérdés.

Ami a személyzetet illeti, ez a történet első része. Ez egy nagyon fontos kérdés. A különleges hadművelet előtt természetesen, mint minden kormányhivatalban, itt is sok szőnyeglovag volt. Tudja, a járvány előtt csak egy helyzet volt az egészségügyben, de a járvány kezdetekor voltak olyanok, akiket a katonasághoz lehetett hasonlítani, pedig civilek voltak. Tudjuk, amikor az emberek félelem nélkül beléptek ezekbe a veszélyes zónákba, nem tudva, hogyan végződik ez számukra. Ugyanez a katonai környezetben is: megindult a különleges katonai művelet, és hamar rájöttek, hogy a szőnyeglovagok, és békeidőben mindenhol a világ bármely hadseregében van belőlük bőven elég, finoman szólva is hatástalanok. .

Másrészt, és önnek teljesen igaza van, Pegov úr, elkezdtek megjelenni olyan emberek, akik úgy tűnt, az árnyékban vannak – nem voltak láthatóak és nem is hallották őket, de kiderült, hogy nagyon hatékonyak és nagy keresletük van. Sajnos az ilyen emberek mennek először, mert nem kímélik magukat – ez a baj.

Mindazonáltal minden bizonnyal… Remélem, hogy ez megtörténik, és továbbra is így lesz. Meg kell néznünk. Elmondom, miért: mert ebben a kérdésben egy véleményen vagyunk. Teljes mértékben osztom ezt az álláspontot, teljesen és teljes mértékben. Az ilyen embereket meg kell keresni – meg kell keresni, és segíteni kell őket a csúcsra jutásban, őket képezni, előléptetni és jobban bízni bennük.

A legújabb példa a legjobb. Mint tudják, tegnap meglátogattam egy kórházat, és parancsokat adtam az embereknek, köztük egy tisztnek, aki elég jól vezényelt a csatatéren az ellenségeskedés során. Oroszország hőse csillaggal tüntettem ki. Nagyon őszinte beszélgetést folytattunk, amikor telefonon beszéltem vele. A csatatérről behozták a fiatal fickót a kórházba, és még nem volt idejük megműteni. Egyszerűen elaltatták a lábát, mert két sebet kapott, köztük a sípcsontján. Elég határozottan beszélt velem, és megkérdeztem, hogyan zajlott a csata.

Tegnap felidéztem ezt, úgy gondolom, hogy ez fontos, és ezt még egyszer megemlítem. Megkérdeztem tőle: „Yury, azt mondták nekem, hogy megölték.” Azt válaszolta: „Főparancsnok elvtárs, nem haltam meg, élek.” Azt mondtam: „Most már látom, hogy élsz. Azt mondták nekem, hogy katonák vittek el téged a csatatérről. Azt válaszolta: „Nem, én vittem őket.” Azt kérdeztem: „Hogy sikerült ezt megtennie a sebével?” Azt mondta: „Igen, két sebet szereztem a lábamon.” Tegnap elmesélte, hogy az első egy golyós seb volt, és egy lövedékszilánk találta el később, amikor az egységük átcsoportosult. Egyébként azt mondtam: „Mióta szolgálsz?” Azt mondta: Nyolc éve. Azt mondtam: Hány éves vagy? „24 éves vagyok.” Azt mondtam: Várj egy kicsit, mikor lépett be a hadseregbe? Azt mondta: 18 évesen jelentkeztem. Mondtam: – Akkor hat év. Azt mondta: „Elnézést, rosszul fogalmaztam, mert ideges vagyok.” (Nevetés ) Azt mondtam: „Látom, ön egy kishadnagy.” „Igen, az vagyok.” – Ön századparancsnok? „Igen.” Tudod, tegnap eszembe jutott, és megkértem, mondja el, hogyan zajlott a csata. „Először is tüzérségi lövedék volt, és senki sem rezzent meg. Valamennyi katona megőrizte pozícióját, és egy idő után a tankok is beköltöztek. Azt kérdeztem: „Hogy viselkedtek a katonái?” „Mindenki a helyén maradt, mindannyian harcba szálltak az ellenséggel, páncélozott járművek és gyalogsági egységek támogattak minket.”

Tehát miben különbözik ez a Nagy Honvédő Háborútól? Ez nem. A helyzet pontosan ugyanaz. Az emberek meghalnak és megsebesülnek, küzdenek és harcolnak; minden ugyanaz.

Megkérdeztem tőle: „Tehát ön ifjabb hadnagy, és egy századot irányít. Ha jól értem, ön nem is olyan régen őrmester volt. – Igen – mondta. Egyébként az őrmesterek most már egész jól harcolnak. A fiatalabb parancsnokok kategóriája javult az elmúlt több mint 12 hónapban, és eléggé küzdenek. Azt kérdeztem: „Ön ma főhadnagy?” „Igen.” Azt mondtam neki: „Főhadnaggyá léptetem elő”. Tegnap mondtam neki, hogy be kéne iratkozni egy akadémiára, persze, mindenhol meg kell keresni ezeket a fiatalembereket.

Okosak, műveltek, kiegyensúlyozottak és bátrak, a hazát a szó legközvetlenebb és legnemesebb értelmében akarják szolgálni. A srácai teljesen egyformák. Tudod, megkérdeztem tőle: „Volt áldozatokat?” Azt mondta: „Sajnos igen.” – Hányat veszítettél? – Tíz meghalt és tíz megsebesült. Tegnap ott álltak mellette a srácok az egységéből.

Természetesen ilyen embereket kell keresnünk. Sok van belőlük, teljesen igazad van. A honvédelmi miniszter és a vezérkari főnök teljes mértékben osztja álláspontomat, sokszor említettem ezt a kérdést, és azt mondják: „Természetesen ezt meg kell tennünk.” Igaza van abban, hogy mint minden minisztériumban, itt is többrétegű a bürokrácia. Természetesen létre kell hoznunk társadalmi mobilitási mechanizmusokat, beleértve azokat is, amelyek megtalálják az ilyen embereket, és a szükséges szintre emelik őket a hadseregben és a társadalomban.

Ezen elgondolkodom, és javaslom, hogy gondolja át Önt is: nincs ebben semmi különös. Nem tárgyalunk semmilyen, a hadtudományhoz kapcsolódó speciális kérdést; ez tisztán adminisztratív döntéseket jelent. Ha van ötletetek, nyugodtan ajánljátok. Rendben? Ez teljesen helyes.

A kifizetésekről. Igen, valóban, ott, nem emlékszem pontosan, de véleményem szerint egy repülőgépért 300 ezret, a tankért 100 ezret kellene még fizetni. Az a tény, hogy nem fizetnek – ez meglepő számomra.

Szemjon Pegov : Sajnos ez abszolút tény – a srácok megmondják az igazat.

Vlagyimir Putyin : Nem vitatom, amit mondott, azt hiszem, a tény úgy van, ahogy van. Határozottan visszatérek erre ma, a Honvédelmi Minisztériummal folytatott tárgyalások során – abszolút, 100 százalékosan.

A srácok egyébként nagyon bátran, nagyon hatékonyan dolgoznak. Éppen azt mondtam, amikor elkezdtük a beszélgetést, hogy két irányból jön a támadás. Több harckocsit is eltalált a légiközlekedés, a helikopterek nagyon jól működnek. Egyébként óriási köszönet a pilótáknak. Hősök, igazi hősök! Hatékony küzdelem, igazán nagyszerű. Több páncélozott járművet és egy harckocsit pedig modern páncéltörő fegyverekkel találtak el a gyalogosok, amelyek szintén harcban vannak. A kornetek tökéletesen működnek, de több kell belőlük. Készítünk még.

Szóval mindenképpen ellenőrizni fogom.

Szemjon Pegov : Köszönöm, elnök úr.

Vlagyimir Putyin : Köszönöm, hogy rámutatott.

Még valami, kérem?

Ilja Ljadvin : Jó napot, elnök úr!

Ilja Ljadvin, NTV.

A szerződéses alkalmazottak kifizetésének témáját már szó szerint egy kérdéssel ezelőtt érintették. De ennek ellenére szeretnénk egy kicsit kibővíteni a regionális esetet, például Csuvasia 50 [ezer rubelt], Cseljabinszk 50-et, de vannak kis pluszfizetések a gyerekekért, de Transbajkal 150–200, Burjátország 200. pont: szerinted nincs rés úgymond a régiók képességszintjében, hogy valaki tudjon fizetni 200-at?

Vlagyimir Putyin : Mint mondtam, Kuksenkova asszony korábban kérdezte, és már válaszoltam is a kérdésére. Ami a szövetségi kifizetéseket illeti, mindenki számára azonosak, függetlenül attól, hogy egy személy honnan csatlakozott a fegyveres erőkhöz.

Ilja Ljadvin : Igen, egyenlőek.

Vlagyimir Putyin : Ami a regionális kifizetéseket illeti, azok regionálisan önkéntesek – a régió ezt kiegészíti, és itt nem tudunk közvetlen utasítást adni. Javasolhatjuk, hogy válasszanak valamilyen közös szabványt.

Természetesen teljesen igazad van: van egy ember, aki harcol, esetleg a másik mellett áll egy lövészárokban, eltakarja a sebesülteket, vagy kiviszi őket a csatatérről, de az egyik valamivel magasabb bónuszt kap a régiótól, a másik pedig alsó – ez minden bizonnyal illetlenül néz ki.

Ismétlem: ez nem vonatkozik a szövetségi ügynökségekre – ezek tisztán regionális kifizetések, egyáltalán nem kötelezőek. A régiók egyáltalán nem fizethetnének semmit, de ezt önként teszik. De természetesen itt jobb, ha valami közös megközelítést alkalmazunk.

Egyetértek, igazad van. Együtt fogunk dolgozni a kormányzókkal.

Ilja Ljadvin : Talán valami általános program, hogy valóban törvényi szinten legyen.

Vlagyimir Putyin : Ljadvin úr, mi egy jogállami ország vagyunk, Ukrajnával ellentétben. Ez nem vicc, ez nem irónia. Mit mondok? A régióknak bizonyos jogai vannak, a régióknak bizonyos kötelezettségeik, a Szövetségnek bizonyos jogai vannak. A Föderáció, bármilyen paradox módon is hangzik, ebben az esetben nem adhat közvetlen utasításokat a hatáskörök elosztásának megfelelően. De ajánlani tudjuk, és biztos vagyok benne, hogy a kormányzók válaszolni fognak, de én növekedést szeretnék látni, nem csökkenést. Dolgozunk majd rajta.

Igazad van, teljes mértékben támogatlak – teljes mértékben, hidd el. Ismerem ezt a problémát – sokszor említettem már különböző szinteken, de nem könnyű egyenlítést elérni. Megpróbáljuk megtenni.

Ilya Lyadvin : Köszönöm.

Yury Podolyaka: Elnök úr, Yury Podolyaka vagyok, blogger.

Szeretnék visszatérni egy már felvetett kérdésre: a hadsereg korszerű fegyverrendszerekkel való feltöltésére.

Sajnos előfordult, hogy a különleges hadművelet előtt nem tudtuk, hogy sok speciális felszerelésre, fegyverre lesz szükség, ma már ezeknek a felszereléseknek a nagy része házilag készül. Pénzt gyűjtök a Népfronttal, és most az elektronikus hadviselésre gyűjtünk, és mindjárt megmondom: szinte – nem, nem szinte – az összes felszerelés, amit ebből a pénzből megvásárolnak, valójában összekötve.

Mi a probléma? Hatékonynak bizonyulnak a fronton, a katonák azt mondják, hogy „igen, erre van szükségünk”, de a bürokratikus rendszerünk nem teszi lehetővé, hogy gyorsan bevezessék és sorozatosan használják őket. Vagyis szűkösek a lehetőségeink, lehet, hogy ezreket vagy tízezreket vásárolhatunk, de sajnos százezrekre van szükségünk.

Talán megtehetjük ezt az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumon vagy a Honvédelmi Minisztériumon keresztül, vagy felgyorsíthatjuk ezeket az eljárásokat a különleges katonai művelethez. Ez azonnal drasztikusan javítaná katonáink hatékonyságát és biztonságát. Csak például: egy egyedi drónelemző katonák ezreit menti meg. Nem nehéz bevezetni, nem bonyolult, és több ezer darabot fogunk vásárolni, de több tízezerre van szükség. A Honvédelmi Minisztériumunk pedig ezt nem tudja megtenni, mert vannak olyan bürokratikus struktúrák, amelyek rendezése hónapokig tart, és mindez kihat a katonáink életére.

Jó lenne ezt a problémát megoldani, ha lehetséges. Köszönöm.

A második pont később, ha szabad. Ha szabad feltennem egy második kérdést.

Vlagyimir Putyin: Kérem, várjon egy kicsit. A probléma köztudott, szerintem Anatolij Borodkin beszélt a hadiipari szektor munkájáról. Az imént adott egy javaslatot, amellyel válaszolhatok a kérdésére.

Mint ismeretes, amellett, hogy jól kezdtük a hadiipari komplexum korszerűsítését, és amellett, hogy mostanra a legkeresettebb termékek gyártása meglehetősen gyorsan növekszik – már tízszeresére nőtt –, van még egy nagyon nagy előny, őszintén szólva még számomra is váratlan. Több tucat, száz magánvállalkozás csatlakozott ehhez a munkához, amelyeknek soha semmi közük nem volt a hadiipari komplexumhoz: kis- és középvállalkozások. Ezeket most nem sorolom fel, mert attól tartok, hogy fölöslegesen felhívjuk a figyelmet ezekre a vállalkozásokra.

Tudod, csináltak például csöveket – és kiderül, hogy a csövön kívül mást is lehet csinálni. Így sok területen meglepően egyszerű. És összességében ez a valódi termelés jó fejlettségi szintjét jelenti. Igen, igen, sok problémánk van a mikroelektronikában, de mint kiderült, nagyon gyorsan fel tudták venni a sebességet, és elkezdtek fejlődni.

Ennek ellenére nem oldottunk meg minden problémát, és itt Podolyaka úrnak teljesen igaza van. Higgye el, már százszor elmondtam, amit ön az imént. Még visszatérek erre, és megpróbálom újra megjavítani.

Tudod, ha vannak ötletek, hogyan lehet ezeket a felesleges bürokratikus eljárásokat megkerülni, hogy mindent a csúcsra emeljek, akkor amikor elkezdek tolni valamit, a válasz az, hogy tudod, meg kell nézni, mennyire hatékony. tényleg így van? Nos, mit szólsz ellene, látod?

Yury Podolyaka: A fronton lévő katonák azt mondják, hogy ez hatékony. És tudod, a katonák egy nagyon jó okot adnak, ami egyszerűen halálos lesz az ilyen tisztviselők számára: hát, ha nem hatékony, adj nekünk egy hatékonyat.

Tehát amíg például minisztériumunk nem tud hatékony eszközöket adni nekik, legyen nekik ilyen, amit valamilyen oknál fogva hatástalannak tartanak. Ha a katonák úgy gondolják.

Vlagyimir Putyin: Podolyaka úr, a legegyszerűbb: adja meg, amire gondol, és megpróbálom…

Yury Podolyaka: Igen, rendben, köszönöm. külön benyújtom.

Vlagyimir Putyin: Ez lenne a legjobb.

Yury Podolyaka: Kiváló, akkor megteszem.

Vlagyimir Putyin: Akkor te és én kidolgozunk egy tervet, hogyan lehet leküzdeni ezeket a bürokratikus…

Yury Podolyaka: Jó. Köszönöm.

Ilja Usenyin : Elnök úr, Ilja Usenin vagyok az NTV-től.

Lenne egy kérdésem a hírhedt piros vonalakkal kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy az SMO-zónában nemcsak a kijevi rezsimmel állunk háborúban, hanem az úgynevezett kollektív Nyugattal is. A NATO-országok folyamatosan mozognak, és átlépik vörös vonalainkat. Kifejezzük aggodalmunkat, és folyamatosan hangoztatjuk, hogy ez elfogadhatatlan, de soha nem adunk valódi válaszokat.

Továbbra is mozgatjuk a piros vonalakat?

Vlagyimir Putyin : Figyeljen, maga a különleges katonai művelet nem válasz arra, hogy átlépik ezeket a határokat? Ez az első és a legfontosabb szempont. Sokszor mondtuk: „Ne tedd ezt, tegyük azt, készen állunk a tárgyalásokra.” Végül arra ösztönöztek bennünket, hogy próbáljunk meg erőszakkal véget vetni a háborúnak, amelyet 2014-ben indítottak. Folyamatosan azt mondogatják: „Te indítottad a háborút, Putyin az agresszor.” Nem, ők az agresszorok, ők kezdték ezt a háborút, mi pedig megpróbáljuk megállítani, de kénytelenek vagyunk megtenni a fegyveres erők bevetésével. Nem ez a válasz a piros vonalak átlépésére? Ez az első pontom.

Másodszor, nem biztos, hogy mindenről tudósít a média, bár nincs mit szégyellni. Az ukrán energiarendszert ért sztrájkok nem válasz arra, hogy átlépik a piros vonalat? És az ukrán fegyveres erők fő hírszerzési igazgatósága Kijeven kívüli, szinte Kijev városhatárán belüli székházának megsemmisítése nem ez a megoldás? Ez.

Továbbra is szelektíven dolgozunk. Nem fogjuk megtenni azt, amit ezek a félelmetesek, amikor polgári helyszíneket és lakott területeket vesznek célba. Természetesen ezt nem fogjuk megtenni. Továbbra is szelektív válaszokat fogunk adni.

Szergej Zenin : Putyin úr, mivel köztünk vannak olyan emberek, akik felelősek az ön életéért és egészségéért, és mivel ez nem élő adás, először csinálok néhány manipulációt, majd szólok pár szót.

Vlagyimir Putyin : Oké.

Szergej Zenin : Van egy ajándékom a számodra.

Vlagyimir Putyin : Sámán.

Szergej Zenin : Ez tiszta és hamisítatlan alkohol. A legjobb antiszeptikum létezik. Vigyél magaddal valamit, amikor meghívnak, szóval itt a jelen. Íme, miről van szó. Az a személy, aki ezt nekem adta, messze a határunktól és csapatainknak köszönhetően messze a frontvonaltól él. Ez az úgynevezett, nem az úgynevezett, hanem a ténylegesen felszabadult terület, Timonovo falu Szvatovótól nem messze. A hátsó udvarán néhány pénzérmére bukkant.

Vlagyimir Putyin : Érmék?

Szergej Zenin : Rendben, érmék, egy üveg érmék. Sándor és Miklós császárok, valamint Nagy Katalin császárné idejéből származó érmék láthatók. Ez egy Miklós császár idejéből származó érme. Az a személy, aki nekem adta, azt mondta: „Nézd, milyen Ukrajnáról beszélnek?” Ezt az érmét a kertjében találta.

Azért meséltem el neked ezt a történetet, mert van benne egy fontos csavar. Van egy fia, Nyikolaj, aki saját akaratából távoli robbanásokat hallva árkokat ásott a falu körül, kicsi, de elég mély egy felnőtt ember számára. Egyedül csinálta az egészet egy lapáttal. Oda rakott tankelhárító sündisznókat, valami látszatgépfegyvert, és deszkából készült géppuskával járkál, amilyeneket gyerekkorunkban készítettünk. Én magam is készítettem ilyen géppuskákat. Ő maga csinált egyet egy fadarabból, és beleütött egy szöget, hogy látványnak tűnjön. Úgy tesz, mintha a falut őrzi. Arról álmodik, hogy csatlakozik az Orosz Gárda kadétiskolájához. Segítsünk neki, kérem.

Vlagyimir Putyin : Hagyjuk. Milyen idős?

Szergej Zenin : Idén csatlakozhat. Majdnem 12 éves.

Vlagyimir Putyin : Ma megbeszélem ezt Zolotov úrral, ígérem. Add meg az adatait.

Szergej Zenin : Köszönöm szépen. Nagyszerű, ez nagyszerű hír.

Vlagyimir Putyin : Köszönöm az erőfeszítéseit, hogy előmozdítsák azt a személyzetet, amelyre a Hazának szüksége van. Isten áldjon.

Szergej Zenin : Később megadom az adatait.

Vlagyimir Putyin : Jó.

Szergej Zenin : Most, hogy felvidítottuk a légkört, szeretnék áttérni két igen akut és fontos kérdésre.

Vlagyimir Putyin : Ami azt illeti, „miről beszélnek Ukrajna”, Ukrajna, akármilyen is legyen, valóban létezik, és tisztelettel kell bánnunk vele. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ez ok arra, hogy tisztelet nélkül bánjanak velünk. Erről van szó.

Ha az ezeken a területeken élők egy része úgy gondolja, hogy különálló és független államban akar élni, akkor az ő preferenciájukat tisztelettel kell kezelni. A kérdés csak az, hogy miért éljenek a mi költségünkön és történelmi területeinken? Ha történelmi területeinken akarnak élni, akkor úgy kell befolyásolniuk politikai vezetésüket, hogy az megfelelő kapcsolatokat létesítsen Oroszországgal, és senki ne jelentsen ránk veszélyt ezekről a területekről. Ez a kérdés. Erről szól a kérdés.

Több vitám volt Fehéroroszországgal, Lukasenkóval. Nyilvánvaló, hogy egy ország, jelen esetben Fehéroroszország elnöke következetesen és keményen védi az érdekeit, ahogy jónak látja. Voltak vitáink. De vajon eszébe jutott valakinek, hogy konfliktust kezdjen Fehéroroszországgal? Soha senkinek nem jutott volna eszébe, hogy konfliktust kezdjen Ukrajnával, ha normális kapcsolataink lennének. Nincs is szükség Uniós államra. De amit ott csináltak, Oroszország-ellenességet hoztak létre. Saját létezésük alapjául hozták létre. Létrehozták az Oroszország-ellenességet és elkezdték erősíteni. Ez a probléma.

Van egy NATO-kérdés is. Végül is, amikor Ukrajna elnyerte függetlenségét, a Függetlenségi Nyilatkozat kifejezetten kimondta, hogy Ukrajna semleges állam. Ki volt az, aki 2008-ban, amikor a dolgok rendben mentek úgy, hogy nem voltak krími események, hirtelen azt mondta, hogy csatlakozni akarnak a NATO-hoz, és a NATO megnyitotta előttük kapuit, és a bukaresti csúcson kijelentette, hogy a NATO ajtói nyitva állnak Ukrajna előtt?

Nemcsak mindenkit becsaptak, amikor azt mondták, hogy a NATO nem fog kelet felé terjeszkedni, hanem azt tervezték, hogy orosz ajkú lakosságú történelmi területeink is csatlakozzanak a NATO-hoz. Ez teljesen kilóg a sorból, nem? Ez. Tisztában vannak azzal, hogy veszélyt jelentenek ránk, de továbbra is ennek érdekében dolgoznak, annak ellenére, hogy megpróbáltuk megfelelő kapcsolatokat kialakítani. Ez a probléma.

Ami pedig ukránnak akarja magát érezni és független államban élni, az isten szerelmére, tegyen, amit akar. Ezt tisztelettel kell kezelni, de akkor ne jelents veszélyt számunkra.

Anatolij Szobcsaknak igaza volt abban, amit annak idején mondott. A különböző politikai körökből származó emberek eltérően viszonyulnak hozzá, de okos ember volt. Ebben száz százalékig biztos vagyok, mert sokáig dolgoztam vele. Jó okkal mondta: „Ha el akarsz menni, menj el, de csak azt vedd el, amit idehoztál.” Eközben 1645-ben vagy 1654-ben Ukrajna egyáltalán nem létezett. Levelei vannak az archívumban. Az emberek ezt írták Varsónak: „Mi, orosz ortodox nép követeljük jogaink tiszteletben tartását.” Ugyanezek írták Moszkvának is: „Mi, orosz ortodox nép arra kérünk, fogadjon be minket az orosz cárságba.” Ezt érted?

Igen, fokozatosan elkezdtek földeket építeni, miközben mi odaadtuk. Valamilyen oknál fogva Vlagyimir Lenin úgy döntött, hogy feladja az egész Fekete-tengeri régiót. Miért a fenéért tette ezt? Szigorúan történelmi értelemben ezek orosz földek. Természetesen Ukrajnával ott semmi köze nem volt, egyáltalán semmi. Ukrajna valóban csak 1922-ben jelent meg, és ezt a tényt az alkotmányban pecsételték meg. Hatalmas orosz területeket adtak oda – csak a semmiért. És mint említettem, olvastam az archívumból származó iratokat és leveleket. Először döntöttek, gondolom a kongresszuson vagy a Politikai Iroda ülésén egy köztársaságról. Mi volt a név? Azt hiszem, a Krivoy Rog Köztársaság, igaz?

Megjegyzés : A Donyecki Köztársaság.

Vlagyimir Putyin : A Donyeck-Krivoj Rog Köztársaság. Igen, az RSFSR része kellett volna. Aztán a bolsevikok kijöttek ezekről a vidékekről, és megkérdezték: „Miért hagysz el minket ezekkel a falusikkal?” Vagyis a kispolgárnak tartott parasztokkal. Aztán újra folytatták a vitát arról, hogy hova helyezzék át Donbászt, ezt a Donyeck-Krivoj Rog Köztársaságot. A Donbassból érkezők azt mondták: „Miért? Már eldőlt, hogy Oroszország részei vagyunk? Azt írták: „Oroszország anya”. Lenin azt mondta nekik: „Újra kell gondolni ezt a döntést.” Így a saját feltételeik szerint újragondolták.

Teljesen megőrültek? Ki kérdezte erről az embereket? Volt valami népszavazás vagy népszavazás? miről volt szó? Oké, először áthelyeztek egy területet oda, majd szétválasztották. Nem vagyok benne biztos, de szerintem ilyen még nem fordult elő a történelemben. Oké, most ebben a paradigmában kell élnünk. De ráadásul elkezdtek ott létrehozni egy „oroszellenességet”, amivel fenyegetéseket hoztak ránk. De az emberek nem így akarnak élni, ott élni. Odanyúlnak felénk. Szóval, mit kell tennünk? Dobd ki ezeket az embereket, vagy mi? Tehát ez az eredmény.

Ami Ukrajnát illeti, milyen Ukrajnáról beszélsz? Nem volt ott semmi, nem volt Ukrajna. Ukrajna 1922-ben jelent meg, ahogy mondtam. Most a hálás leszármazottak Leninnek, Ukrajna alapítójának emlékműveit törik szét.

Szergej Zenin : Ezek az emberek vártak ránk, és Oroszországnak tekintik.

Vlagyimir Putyin: Igen, természetesen.

Szergej Zenin : Elnök úr, engedje meg, hogy két kérdést tegyek fel önnek. Meglehetősen sürgetőek, mert sokan a fronton várják a választ rájuk. Mindkettő a hazánkban állítólag de jure betiltott, de de facto még mindig a fronton létező, úgynevezett katonai magáncégekre vonatkozik. Változó sikerrel, de néha nagyon jó eredménnyel küzdenek.

Mit kell tenni, hogy megszabaduljunk ettől a bírói vagy jogi vákuumtól, és visszakerüljenek a jogi területre? Tudja, nem csak a parancsnokokkal, hanem a katonákkal is beszélgetünk, és van némi ellenérzés.

Vlagyimir Putyin : Igen, értem. Ebben a tekintetben teljesen igazad van. Mind az Állami Duma képviselőit, mind a Honvédelmi Minisztériumot arra kértem, hogy mindent hozzanak összhangba a józan ésszel, a kialakult gyakorlattal és a joggal.

Természetesen nem szabad hamis helyzetbe hozni az embereket. Először is, függetlenül attól, hogy kik és milyen minőségben állnak a fronton, mindannyian a Haza védelmezői, és a hazának teljes mértékben válaszolnia kell arra, hogy készen áll kockára tenni vagy életét adni a Hazáért. Mindegyiküknek egyenlő helyzetben kell lennie. De ennek eléréséhez szükséges a vonatkozó törvénymódosítások bevezetése. Az ezzel kapcsolatos munka most folyik.

Tudomásom szerint a Honvédelmi Minisztérium jelenleg szerződést köt mindazokkal, akik hajlandóak szolgálatukat a különleges katonai műveleti övezetben folytatni. Ez az egyetlen módja annak, hogy szociális garanciákat biztosítsanak számukra, mert ha nincs szerződés az állammal, nincs szerződés a Honvédelmi Minisztériummal, akkor nincs jogalap arra, hogy az államtól szociális garanciát kapjanak. Ezt a lehető leghamarabb meg kell tenni.

Van néhány árnyalat. A részletekbe most nem megyek bele, de lehetőség van a törvényi módosításokra is. Általában véve csak a magánbiztonsági struktúrák állnak közel ezekhez az önkéntes alakulatokhoz jogi értelemben. De ez azt jelenti, hogy sok olyan dolgot kell még szabályozni.

Összefoglalva, az első feladat az, hogy minden önkéntes alakulattal szerződést kössünk – ellenkező esetben az állam részéről nem lesz szociális garancia. Másodszor pedig bizonyos törvénymódosításokat kell végrehajtani. Mindkét intézkedést végrehajtják.

Szergej Zenin : Még egy kérdés a PMC-kkel kapcsolatban. Ez egy nagyon furcsa helyzet. Egyrészt ezek az emberek gyakran igazi hősök. Másrészt, amikor visszatérnek a civil életbe, másként viselkednek. Vannak helyzetek, amikor az emberek – nem titok, hogy vannak, akik a börtönből kerültek oda – visszatérnek a régi kerékvágásba, vétkeznek, esetenként súlyos bűncselekményeket követnek el. Ezek a srácok vádaskodnak a többiekre, akik még mindig harcolnak és vért ontanak. Ők maguk is ontják a vért, de visszatérnek régi életükhöz.

Hogyan különítsük el a jót a rossztól ebben a konkrét helyzetben? Ugyanazok a PMC harcosok.

Vlagyimir Putyin : Ne feledje, Sholokhov Makar Nagulnovja [a Szűz talaj felfelé című regényében] azt mondta: jó kommunista volt, és minden rendben volt, de aztán, bocsánat a nyelvemre, szélhámos lett, és a forradalom ellensége lett. Itt sajnos ugyanúgy működnek a dolgok.

Egy ember harcol – becsület és dicséret neki, az államnak pedig teljesítenie kell a kötelezettségeit ezekkel az emberekkel szemben, amit mi meg is teszünk. A szociális garanciák tekintetében fontos az állammal kötött szerződések megkötése, ez nyilvánvaló szükségszerűség, különben nincsenek kötelezettségek az állam részéről, és igazságtalanság lesz a fronton élőkkel szemben. Azonnal megkapják. Végül is aláírom a kegyelmi parancsokat.

Valójában az ismétlődő bűncselekmények az élet tényei. De akkor az embert a törvény teljes mértékéig felelősségre kell vonni, bármi is legyen. Így volt ez a Nagy Honvédő Háború idején is: ha valaki a fronton harcolt, kitüntetésben és dicséretben részesült, de ha megszegte a törvényt, úgy bíróság elé állították, mint bárki mást.

Itt van, mire kell figyelni. Összességében, a különleges katonai műveletet figyelmen kívül hagyva, az ismétlődő bűnözés aránya a büntetésüket letöltöttek és a normális életbe visszatérők körében egyes esetekben akár 40 százalékot is elérhet. Az SMO-ban résztvevők körében ez az arány mindössze 0,4 százalék.

Szergej Zenin : Ez a százalék nagyon kicsi.

Vlagyimir Putyin : Igen, valóban.

Szergej Zenin : De ez még mindig légy a kenőcsben.

Vlagyimir Putyin : Hát ez az élet. Ez egy összetett és sokrétű dolog. Nem tehetsz ellene semmit. Szigorú törvényeit diktálja nekünk.

Megismételve, a bűnismétlés tízszer alacsonyabb, mint általában. Ez elkerülhetetlen, de a negatív következmények minimálisak.

Dmitrij Kulko : Elnök úr, az ellentámadás nyomon követése.

Vlagyimir Putyin : Hajrá.

Dmitrij Kulko : Előbb-utóbb az ukrán ellenoffenzíva elakad, vagy inkább csapataink hősies erőfeszítéseikkel rákényszerítik azt. Nyilvánvaló, hogy bármilyen veszteséget szenved is Ukrajna, a nyugati országok továbbra is fegyvereket szállítanak neki.

Vlagyimir Putyin : Ez vitatható.

Dmitrij Kulko : Mindenesetre a kérdés az, hogy mi lesz ezután? Felkészülünk-e egy újabb offenzíva visszaverésére, vagy továbblépünk? Ha igen, meddig vagyunk hajlandók ezúttal elmenni? Oroszország új határáig, vagy ameddig el tudunk menni?

Vlagyimir Putyin : Kulko úr, ezt csak négyszemközt tudom elmondani. ( Nevetés ) Nos, minden azon múlik majd, hogy milyen potenciál marad az úgynevezett ellentámadás végén. Ez a kulcskérdés.

Úgy gondolom, hogy a katasztrofális veszteségek tudatában – jó okkal mondom – a vezetésnek, bármi legyen is a feje a vállán, el kellene gondolkodnia a további lépéseken. Kivárjuk, meglátjuk, milyen a helyzet, és ennek alapján megtesszük a további lépéseket. Terveink a helyzettől függően változhatnak, amikor szükségesnek tartjuk a költözést.

Dmitrij Kulko : Elnök úr, csapataink NATO-felszerelést égetnek, de még mindig a jövőbeli fegyverellátással kapcsolatban…

Vlagyimir Putyin : Ez magában foglalja a NATO felszerelését is. Ahogy korábban mondtam, a veszteségek között több mint 160 harckocsi és 360 gyalogsági harcjármű szerepel. Ez nem minden NATO felszerelés. Ide tartoznak a szovjet gyártmányú páncélozott járművek is. Ahogy azt vártuk, a Bradley-k és a Leopárdok jól égnek. Láthattad, hogy a tankok belsejében lévő lőszer felrobban, és minden repül minden irányba. Mint mondtam: a szállított berendezések 25-30 százaléka megsemmisült.

Dmitrij Kulko : Elnök úr, most két ország készül szegényített uránt tartalmazó kagylókra. Az amerikai média ma arról számolt be, hogy az Egyesült Királyságot követően az Egyesült Államok is szállítja majd őket. Szerbiában láttuk, hogyan szennyezik a talajt és megnyomorítják az embereket. Kiderül, hogy Ukrajna ezzel a lőszerrel szennyezi be az Orosz Föderáció területét.

Ennek fényében nem kényszerülünk proaktív cselekvésre? Hogyan fogunk válaszolni ezekre a kihívásokra?

Vlagyimir Putyin : Nem kell megelõzõen cselekedni. Nagyon sok szegényített urántartalmú lőszerünk van. Ha igénybe veszik, a felhasználás jogát is fenntartjuk. Van raktáron. Egyszerűen nem használjuk.

Alexander Sladkov: Ez érdekes.

Vlagyimir Putyin: Nem, őszintén szólva nincs itt semmi érdekes vagy jó. Ha kell, ezt megtehetjük; Azt mondhatom, hogy képesek vagyunk erre. De ma erre nincs szükségünk.

Tudod mi folyik még ott? beszéltem erről; ez már nem titok. Az ukrán hadsereg naponta 5-6000 nagy kaliberű (155 mm-es) lövedéket lő ki, és ez a szám mára valószínűleg nőtt. Az Egyesült Államok mindössze 15 000 lövedéket gyárt havonta, míg az ukrán hadsereg napi 5-6000 lövedéket költ el.

Az Egyesült Államok több kagyló gyártását tervezi. Mindezek az információk nyílt forrásokból származnak, és nincs benne semmi titok. Először 75 000 kagylóról beszéltek, most pedig még több gyártást terveznek. Nem tudom, de jövőre, 2024 végén körülbelül 75 000 darabot terveznek gyártani. Ha azonban napi 5-6000 kagylót költenek el… Azt hiszem, most még többet használnak, mert ez jellemző az offenzív műveletekre. több lőszert.

Egyszerűen nincs héjuk, de van szegényített uránból készült héjuk a raktárakban. Úgy tűnik, most úgy döntöttek, hogy egyelőre ezeket a kagylókat használják. Tisztára söpörték a raktárakat, és csak Dél-Koreában és Izraelben maradtak meg ezek a kagylók. De ezek a lövedékek az Egyesült Államok tulajdonát képezik, nem Izraelé vagy Dél-Koreáé. El tudják szállítani azokat a lövedékeket onnan Ukrajnába. Azonban ez is hamarosan elfogy. Úgy tűnik, még mindig vannak szegényített uránhéjak a raktárakban, és ez a legegyszerűbb lehetőség, mert a termelés bővítése sok pénzbe és erőfeszítésbe kerül.

Arra kényszerítik az európaiakat, hogy bővítsék a termelést Csehországban és máshol. Mindenesetre ezeknek az országoknak vannak parlamentjei. Építhetnek egy új üzemet, de mi történik ezután? Mit tehetnek vele? Európának megvannak a maga problémái az egészségügyben, a közlekedésben, az oktatásban, sok probléma van ott, és lőszergyár építésére kényszerítik az európaiakat.

Emiatt semmi sem egyszerű, tekintve, hogy a gazdasági problémák hógolyóznak. Az IMF szerint az európai gazdaság fő mozgatórugója, a Németországi Szövetségi Köztársaság kezdődő recesszió előtt áll – GDP-je idén várhatóan 0,7 százalékkal csökken. Az orosz GDP egyébként az idén legalább 1,5, sőt 2 százalékos növekedésre számít. Az európai gazdaság fő mozgatórugója azonban a 0,7 százalékos visszaesés és a közelgő recesszió. Az infláció ott növekszik. Oroszországban az infláció 2,3 százalék, és a Központi Bank előrejelzése szerint 2023 végén eléri az 5 százalékot. Nos, ez jó; a nagyon alacsony infláció nem túl jó Oroszország számára, de ez a szint egészen elfogadható lesz. Inflációs szintjük 7 százalék felett van, azaz körülbelül 7,5 százalék. Nem emlékszem pontosan, de az eurózóna 5 százalékos inflációt produkál, és legjobb tudomásom szerint a Németországi Szövetségi Köztársaság 7,4 százalékon áll. A munkanélküliség továbbra is növekszik, és Dél-Európában meglehetősen túlzott mértékűvé vált. Oroszországban minimális a munkanélküliség, történelmi mélypont.

Tehát nem olyan egyszerű ott mindent előállítani, és még nehezebb a termelést bővíteni és új létesítményeket építeni. Ez jól fog jönni nekünk, mert Oroszországnak különleges a helyzete. Fel kell építeni a fegyverzetünket; muszáj lesz, és stratégiai tartalékokat fogunk felhalmozni a raktárakban. És hol fogják tartani őket? Mi a fenéért akarna Csehország valamiféle stratégiai tartalékot? Mit fognak vele csinálni? Hová teszik? Ez nem olyan egyszerű. Nos, ha akarják, hagyják.

De hát az amerikaiak nagyon pragmatikusan viselkednek, és minden, amit tesznek, kizárólag a saját érdekeiket szolgálja; nem törődnek szövetségeseik érdekeivel. Nincsenek szövetségeseik; csak vazallusaik vannak. Vazallusaik pedig kezdik felfogni, milyen szerepre szánják őket. Valójában mindezt nem igazán szeretik, a köztudat szintjén. Néhány barátom szerint ott a helyzet olyan, mint a Szovjetunióban. Azt mondom: „Hogy érted ezt?” Olyan ez, mint a munkahelyen: egy cégnél, az irodában mindenki ül és Oroszországról beszélget, de amikor hazamennek, a konyhában egészen másképp megy minden. Valószínűleg, akik ezt mondják, szimpatizálnak velünk, és valószínűleg túlzásba is visznek. De ez a trend.

Tehát ami a szegényített uránhéjat illeti, ez így magyarázható: egyszerűen nem maradt más kagyló. És amikor azt mondják, hogy elkezdenek gyártani ezt vagy azt: hát kérem, folytassa. A dolgok nem ilyen egyszerűek a recesszió idején. Aztán vannak ellenzéki pártok is, amelyek kihasználják a helyzetet; ott ringatják a politikát, elemezve a gazdaság valós helyzetét. Az európai és az amerikai gazdaság biztonsági sávja igen nagy. Ez nyilvánvaló és érthető. Csúcstechnológiájúak, a gazdaság szerkezete nagyon fejlett, és erőteljes; de még mindig sok probléma van.

Azt hiszem, ez diktálta a vágyat, hogy szegényített uránnal lássák el a kagylókat. A legolcsóbb megoldás az, ha nem teszünk semmit. A raktárakban vannak ilyen kagylók, Ukrajnába küldhetik, és ennyi. És nem érdekli őket, mi történik ott. Mindenhol így viselkednek. Emlékszel, mit csináltak Jugoszláviában? És mit csináltak Szíriában vagy Irakban? Ugyanezt tették: nem érdekli őket. Nincs más, csak saját érdekük, és a szövetségeseik érdekei egyáltalán nem érdeklik őket.

Ha már a gazdaságról beszélünk, rengeteg döntést hoztak, és cégeket csábítottak az Egyesült Államokba Európából. Ezt mindenki érti, mindenki látja, de nem tehet ellene. Elvették a franciáktól az atom-tengeralattjárók megrendelését. És mit tettek válaszul? Semmi. Sőt, tudjuk, súgták az amerikaiak fülébe: nyilvánosan kell nyilatkoznunk, nyilvánosan veszekednünk veled – és akkor csendben elmászunk, kérem, ne haragudjon ránk. Ez minden. Nem olyan meghatározóak, mint mi itt, Oroszországban. Nincs ott szenvedély, ezek elhalványuló nemzetek; ez az egész probléma. De nekünk megvan. Harcolni fogunk az érdekeinkért, és elérjük céljainkat.

Dmitry Kulko: Köszönöm.

Dmitry Steshin : Dmitry Steshin, Komszomolskaya Pravda.

Elnök úr, egy újságíró a fronton nem mindig kérdez – gyakran kérdezik tőle, mert a világot általában képviseli.

Október óta a harcosok kérdéseket tettek fel nekem az úgynevezett gabonaüzletről. Sok mindent nem tudtam megmagyarázni. Egyszerűen megértettem, hogy ez egy erős irritáló és egy üres folt számukra. Elmondtam nekik, hogy ez az üzlet a mi érdekeinken is alapul – a Nyugatra irányuló gabonaexporton és a legszegényebb országok érdekein, amelyeknek ezt a gabonát kellett volna kapniuk. De tudom, hogy érdekeinket ebben az ügyletben nem tartják be. Ráadásul aggodalomra ad okot, hogy fegyvereket fognak behozni a biztonsági folyosókon keresztül, és ezeket a folyosókat a Fekete-tengeri Flotta megtámadására használják majd, és így tovább.

Tulajdonképpen átirányítom neked ezt a kérdést. Szükségünk van erre az üzletre? És ha az érdekeinket nem veszik figyelembe, akkor talán le kellene vágni?

Vlagyimir Putyin: Őszintén szólva, ez egy meglepő kérdés számomra. Nem számítottam rá, hogy hallom. De valószínűleg azok, akik a fronton harcolnak, nem értik, miért hagyjuk, hogy Ukrajna szállítsa ezt a gabonát. Értem és egyetértek.

Tudja, ezt nem Ukrajna, hanem a baráti afrikai és latin-amerikai országok érdekében tesszük, mert ezt a gabonát elsősorban a világ legszegényebb államaiba kellene küldeni. Ennek ellenére ígéretet kaptunk, hogy gabonánkat nem vetik ki megtorlásnak, ha szabad így mondani, így nem lesz akadálya az exportálásnak. Sajnos ismét becsaptak minket.

Semmit sem tettünk annak érdekében, hogy megkönnyítsük gabonaellátásunkat a külső piacokra. A hajók bérlésére, azok biztosítására, kifizetésére gondolok, beleértve a Rosselkhozbank és a SWIFT összekapcsolását. Sok olyan feltétel volt, amelyet a nyugatiaknak be kellett volna tölteniük az ENSZ irányítása alatt, de semmit sem tettek.

Mindazonáltal ezeket a megállapodásokat többször meghosszabbítottuk – és szeretném még egyszer megismételni – a baráti országok érdekében. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy az is érdekünk, hogy jó, megbízható és stabil kapcsolatokat ápoljunk a világnak azzal a részével, amely nem támogatja a Nyugat és ukrajnai szatellitjei agresszív Oroszország-ellenes akcióit. Ez az érdekünk – a jó kapcsolatok fenntartása.

Egyébként nem tudom, hogy ezt bejelentették-e vagy sem, de várhatóan több afrikai állam vezetői is hamarosan – a közeljövőben – Oroszországba látogatnak. Megállapodtunk, hogy megbeszéljük az aktuális kérdéseket, és minden bizonnyal beszélni fogunk a gabonaüzletről. Elsősorban ezek a megfontolások motiválnak bennünket.

De kiderült, hogy – mint már sokszor mondtam – az ukrán gabona teljes mennyiségének alig több mint 3 százaléka jutott a legszegényebb országokba. Kicsit ingadozik az adat: 3,2-3,4 százalék, mert attól függően, hogy hova megy a következő gabonás szárazteherszállító hajó, kicsit változik, de általában valahol 3,5 százalék körül mozog. Több mint 40 százaléka az Európai Unió virágzó országaiba kerül. Ők a fő befogadói az ukrán gabonának: olcsóbb, megkapják, jól érzik magukat, Ukrajna pedig pénzt is kapott érte. Ma tévedhetek, de nekem úgy tűnik, hogy most Ukrajna számára ez a fő devizabevételi forrás.

Ott gyakorlatilag minden más összeomlott. Nem az iparról beszélek, de itt minden megáll. Nem tudom, mit gyártanak még ott. Régen volt a mezőgazdasági termelés és a kohászati ​​ipar, a csövek. A fémszektor szinte leállt, mivel ott nincs áram. A gépgyártás leállt. A hajógyártás már régen összeomlott, még a különleges hadművelet előtt. A repülési ipar összeomlott a különleges hadművelet előtt. A motorgyártás összeomlott.

A fő bevételi forrást a már nem létező kohászati ​​ipar és az általuk exportált mezőgazdasági termékek, különösen a gabona jelentette. Megértjük ezt, de ismétlem, szándékosan mentünk rá, hogy támogassuk a fejlődő országokat, barátainkat, és hogy elérjük a mezőgazdasági ágazatunkat sújtó szankciók feloldását. Mint mondtam, ismét becsaptak minket. Ez az első dolog.

Másodszor, az afrikai országokat illetően szinte semmit sem kapnak. Éppen ezért most azon gondolkodunk, hogyan szállhatunk ki ebből a gabonaüzletből. Sőt, ezen teherhajók folyosóit az ellenség folyamatosan használja haditengerészeti drónok indítására.

Nem tudom, hogy a védelmi minisztérium kiadta-e ezt az információt vagy sem: éppen tegnap vagy tegnapelőtt támadta meg négy félig merülő drón a Török Áramlatot, a Törökországba tartó gázvezetéket őrző hajónkat. . Három közülük megsemmisült, a negyedik pedig eltévedt, és később végeztek vele. Közvetlenül ezután további négy drón jelent meg. Ugyanekkor láttunk egy, az amerikai stratégiai hírszerzéshez tartozó pilóta nélküli légijárművet magasan fent, a semleges zónában lebegni. Nyilvánvalóan ezeknek a drónoknak a mozgását korrigálta.

Az Egyesült Államok egyre inkább belekeveredik ebbe a konfliktusba, szinte közvetlenül érintett, komoly nemzetközi biztonsági válságokat provokálva. A hadihajóinkat támadó drónok mozgásának korrigálása nagyon komoly kockázatot jelent. Ez nagyon komoly, és tudniuk kell, hogy tudunk róla. A jövőben meggondoljuk, mit kezdjünk ezzel. Általában ez így van.

Ami tehát a gabonaüzletet illeti, azon gondolkodunk, hogy megszüntetjük az abban való részvételünket. Ez az első dolog.

Másodszor pedig készek leszünk ingyen leszállítani azt a gabonamennyiséget, amelyet a legszegényebb országok kaptak – ismétlem, ez valamivel több mint három százalék volt –. De ezt meg kell beszélni, akkor is, amikor megérkeznek barátaink az afrikai államokból: hamarosan, nagyon hamarosan. Az ő véleményüket is szeretném hallani a továbblépésről.

Dmitry Steshin: Köszönöm szépen.

Murad Gazdiyev : Elnök úr!

Murad Gazdiyev, RT TV-csatorna.

Először Margarita Simonyan főszerkesztőnk kért meg, hogy adjam át a levelét. Sokat tett azért, hogy találkozóink lehetővé váljanak – hivatalosan és nem hivatalosan is.

Elnök úr, több kérdésem lenne. Tekintettel arra, hogy azt mondta, nem fedi fel minden tervét, még mindig van egy kérdésem a békeegyezséggel kapcsolatban. Mindenkinek – Oroszországon és Ukrajnán kívül – megvan a maga véleménye arról, hogyan kell ezt a konfliktust rendezni.

Vlagyimir Putyin : Miért? Itt tévedsz. Miért mondta azt, hogy „Oroszországon és Ukrajnán kívül”? Nekünk is van egy. Ráadásul Isztambulban megállapodtunk. Nem emlékszem a nevére, és lehet, hogy tévedek, de szerintem Arakhamia úr Ukrajna tárgyalócsapatát vezette Isztambulban. Még ezt a dokumentumot is parafálta.

Murad Gazdiyev: De azt mondom, hogy Oroszországon és Ukrajnán kívül más országoknak is megvan a saját nézetük a konfliktus rendezésére.

Vlagyimir Putyin : Ó, bocsánat, elnézést kérek. Igen.

Murad Gazdiyev : Az Egyesült Államok, az európaiak – de ez olyan, mintha az USA, Szaúd-Arábia és még afrikai országok is kifejezték volna hajlandóságukat közvetíteni a konfliktus rendezésében. Nyilvánvalóan a békén kívül saját érdekeiket is követik.

Most a kérdésem, elnök úr. Ezek közül melyik verzió felé hajlik? Egyáltalán hajlik valamelyikük felé? Van kivel tárgyalni, és van-e értelme?

Vlagyimir Putyin : Először is, soha nem utasítottuk el – mint ezerszer mondtam –, hogy részt vegyünk minden olyan tárgyaláson, amely a békerendezéshez vezethet. Mindig is ezt mondtuk. Sőt, az isztambuli tárgyalások során parafáltuk ezt a dokumentumot. Sokáig vitatkoztunk, összeütögettük a fejüket, és így tovább, de a dokumentum nagyon vastag volt, és Medinsky a mi oldalunkon és a tárgyalócsoportjuk vezetője volt – azt hiszem, Arakhamiának hívják, de nem emlékszem. pontosan. Valójában ezt csináltuk, de később egyszerűen kidobták, és ennyi. Ez az első pont.

Másodszor, azt mondta, hogy az európaiaknak megvan a maguk megközelítése, és az amerikaiaknak is megvan a hozzáállásuk. De tudod, ez olyan, mint minden viccben az európaiakról az amerikaiakkal szemben. Első pont – az amerikaiaknak mindig igazuk van. Második pont – ha az amerikaiaknak nincs igazuk, lásd az első pontot. Szóval ezért nincs kivel beszélni.

Összességében a nyugati megközelítés abban áll, hogy kiállunk Ukrajnával és annak érdekeivel, ezzel tisztában vagyunk. Ha Ukrajna érdekeiről beszélünk, ott van a harmadik pont: ha Ukrajna érdekei nincsenek szinkronban a második ponttal, lásd az első pontot, mert végső soron az Egyesült Államok érdekeiről van szó. Tudjuk, hogy náluk van a kulcs a problémák megoldásához. Ha valóban tárgyalások útján akarják lezárni a mai konfliktust, csak egyetlen döntést kell meghozniuk: leállítják a fegyverek és felszerelések szállítását. Ez az. Ukrajna maga nem gyárt semmit. Holnap nem formális, hanem érdemi tárgyalásokat akarnak majd lefolytatni, és nem ultimátumokkal szembesíteni, hanem visszatérni ahhoz, amiről mondjuk Isztambulban megállapodtak.

Ukrajna biztonsági kérdéseit ott nagyon részletesen leírják. Valójában az ott leírtak nagy része arra késztet bennünket, hogy elgondolkodjunk, vajon egyetértünk-e vele. Megismételve, mindkét fél inicializálta.

Ezért ha vissza akarnak térni, készek vagyunk beszélni velük. De egyelőre le akarják győzni Oroszországot, és sikereket akarnak elérni ellentámadásukban. Épp most számoltam be Önnek ennek az ellentámadásnak a helyzetéről.

Murad Gazdiev : Elnök úr, Ön azt mondja, csak meg kell állítani az Ukrajnába irányuló fegyveráramlást, de nem teszik meg. Az ellenkezőjét teszik: először tankok voltak, most szegényített urán.

Vlagyimir Putyin : Még nincs szegényített urán.

Murad Gazdiev : Jön az Egyesült Királyságból. Láttunk már cikkeket különböző neokonzervatív szervezetekben – volt egy olyan is, amelyik ragaszkodott ahhoz, hogy taktikai nukleáris fegyvereket bocsássanak Ukrajna rendelkezésére. A kérdés az: nem fél-e az Egyesült Államok a helyzet végtelenül eszkalálódásától és a tét emelésétől?

Vlagyimir Putyin : Úgy tesznek, mintha nem lennének azok. Valójában sok olyan ember van, aki tisztán gondolkodik, és nem hajlandó egy harmadik világháborúba vezetni a világot, amelyben nem lesznek győztesek; még az Egyesült Államok sem jön ki győztesként.

Irina Kuksenkova : Ha szabad, lenne még egy kérdésem az űrrel, vagy inkább az űrkutatással kapcsolatban.

Vlagyimir Putyin : Ideje befejezni.

Irina Kuksenkova : Igen, természetesen. Nyílt adatok szerint akár 100 katonai műhold is dolgozik az ellenségnek. Láthatják csapatainkat és mozgásainkat. Az űrcsoportunk nem olyan erős.

Vlagyimir Putyin : Igen.

Irina Kuksenkova : Mit tehetünk ellene, és hogyan kell kezelni? Ez rendszerszintű probléma, igaz? Évekbe fog telni a dolgok javítása?

Vlagyimir Putyin : Természetesen ez nem titok. Kétségtelen, hogy a korábbi években más módon kellett volna űrtevékenységet folytatnunk. De nem terveztük – szerintem ez egyértelmű –, nem terveztük sem a krími eseményeket, sem a most zajló eseményeket.

Számos alkalommal elmondtam, többek között ezen a találkozón is, hogy megpróbáltuk lezárni ezt a fegyveres konfliktust. Sajnálatos módon katonai akcióra kényszerültünk, de nem kezdtük el. Hosszú távú projektekről van szó, amelyeket évekre előre tervezünk, majd az öt-hét évvel ezelőtti tervek szerint valósítunk meg. De ma kiigazítjuk tetteinket. Mint tudják, a közelmúltban elindítottunk egy űrhajót. Bővíteni fogjuk ezt a csoportot.

Oroszország egyébként a világ ötödik legnagyobb műholdcsoportjával rendelkezik. Összességében ez egy jó csoport.

Irina Kuksenkova: Az első ellen harcolunk.

Vlagyimir Putyin: Igen, természetesen. Ezt a munkát ennek megfelelően kell módosítanunk. Ezt minden bizonnyal meg fogjuk tenni. De addig valamire szükségünk van a helyére. Mi lehet ez? Különböző célú pilóta nélküli légi járművek. Kollégánk jogosan mondta, hogy növelni kell a különböző drónok számát, beleértve a csapásmérőket és a felderítőket is, ami időbe telik.

Egyetértek veled, igazad van, ezt meg kell tennünk.

Dmitrij Zimenkin: Dmitrij Zimenkin, Izvesztyija és Ren TV.

Hálás vagyok Sladkov úrnak, hogy megadta nekünk ezt a lehetőséget, és önnek, hogy meghallgatott minket. Szerintem fontos a lövészárokban és a katonák feleségei által felvetett probléma. Ez a katonai műveletekben résztvevők státuszához kapcsolódik.

Íme három példa. A belgorodi körzet, a határőrség és a mozgó hadviselési osztály, akik visszaverik az ellenséges támadást, bár az elterelő támadásról volt szó, ezt sorozott katonákkal együtt teszik meg a védelmi minisztérium erőinek érkezése előtt.

Vlagyimir Putyin: Igen.

Dmitrij Zimenkin: A tavaly Harkov körzetben harcoló luganszki rendőröknek és a most a Donyecki Népköztársaságban harcoló Kaskad taktikai csoportos kollégáiknak sem ez a státusza.

Ma kaptam egy telefonhívást egy tereporvostól. Négy hónapja dolgozik a vonal mögött.

Vlagyimir Putyin: A vonal mögött?

Dmitrij Zimenkin: Igen, a vonal mögött, ami azt jelenti, hogy harcol. 70 embert költöztetett el a csatatérről, és négy agyrázkódást szenvedett. Hallom, hogy a negyedik után dadogni kezdett. A 31135-ös egységben szolgál, de állítólag nem harcol. Emiatt még parancsot sem kaphat.

Vlagyimir Putyin: Nem értem, miért ne.

Dmitrij Zimenkin: Azt mondta, nem tekintik úgy, hogy részt vettek az ellenségeskedésben. Nem tudom mi a probléma. Ezt ő mondta nekem személyesen.

Megjegyzés: Nem minősülnek résztvevőnek.

Dmitrij Zimenkin: Pontosan.

Alexander Kots: Nem a különleges katonai műveleti övezetben harcolóként tartják nyilván őket, hanem állandó bevetési területükön szolgálnak.

Megjegyzés: Ugyanez vonatkozik a határőrökre is.

Dmitrij Zimenkin: Ezt a szempontot tisztázni kell. Szerintem ez nem igazságos, és nem a többletfizetés a lényeg, ami nem olyan nagy.

Vlagyimir Putyin: Jó. Zimenkin úr, hallottam ilyen problémákról. tudomásul vettem őket.

Tisztában vagyok velük, és Bortnikov úr és Kolokoltsev úr is feltette ezeket a kérdéseket. De most először hallok ilyet a katonai orvosokról. Mindenképpen megnézem ezt a problémát. Bizonyos helyeken technikai probléma lehet. Ha egy katonaorvos dolgozik a vonal mögött, nem értem, mi történik. utánanézek. Pontosan hol dolgozik?

Dmitrij Zimenkin: Belgorod régióban van bejegyezve, de Szvatovo közelében dolgozott. Legénységünk készítette a felvételt.

Vlagyimir Putyin: Kérem, írja le ezt nekem.

Dmitrij Zimenkin: Most megteszem.

Vlagyimir Putyin: Konkrét példára van szükségem.

Ami a katonai személyzet többi kategóriáját illeti, különösen a határőrséget és részben a rendőrséget illeti, ezzel a kérdéssel mindenképpen foglalkozni kell.

Ezt megértem és egyetértek Önnel, és ezen ügynökségek vezetői is felvetették ezt az ügyet. Utasításokat adtam a Biztonsági Tanácsnak, amely javaslatokat készít elő.

Murad Gazdiev : És néhány szó a helyzetről – nem a felszabadult területeken, nem az új régiókban, hanem tulajdonképpen Oroszországban.

Harcosainknak gyakran sikerül elolvasniuk a híreket, még a fronton is. Finoman szólva is felháborodnak egy újabb botrány hallatán, ahol egy közalkalmazott vagy egy egyetemi tanár szinte nyíltan próbál Ukrajna-barát pozícióba terelni a fiatalokat. Vagyis nagyjából ezek az emberek nem óvatosak, nem félnek a bírságtól.

Rendben, tudom, és nagyon világos volt, hogy nem fogunk úgy viselkedni, mint az ukrán rezsim: egy táska a fejünkön, és az ember örökre eltűnik. De tekintettel arra, hogy nem vagyunk olyanok, mint ők, ez ellen harcolunk, vajon nem az értékeink elárulása, ha úgy hagyjuk a helyzetet, ahogy van?

Vlagyimir Putyin : Ha így hagyjuk, az árulás küszöbén áll. Ez az első pont.

Második. Azt hiszem, Szemjon Pegov beszélt itt arról, hogy elő kell léptetni a harcosokat, különösen azokat, akik jól beváltak a csatatéren, hogy magasabb beosztásba kerüljenek a fegyveres erőkben, de nem csak erről. Előléptethetők bűnüldözési vagy speciális szolgálatokká. Meg kell keresnünk az ilyen embereket – tudatuk és igazságérzetük szempontjából – és rájuk kell bízni az Ön által említett szélhámosok kivizsgálását.

Ugyanebben a szellemben kineveztük a Csecsenföldi Nyomozó Bizottságot, hogy vizsgálja ki a Korán nyilvános megsemmisítését. És amint azt az igazságügyi miniszter kijelentette, [Nikita Zsuravel, aki egy volgográdi mecset előtt égette el a Koránt] az egyik oroszországi, túlnyomórészt muszlim lakosságú régió büntetés-végrehajtási intézetében fogja letölteni büntetését.

Ami az általad említett szélhámosokat illeti, valami hasonlót kell kitalálnunk. Teljesen igaza volt, hogy feltette ezt a kérdést. Gondolkozni fogok rajta.

Murad Gazdiev : Köszönöm szépen.

Vlagyimir Putyin : Köszönöm szépen kérdését.

Murad Gazdiev : Ha megengedem, átadom a levelet bajtársaimnak a Szövetségi Gárdaszolgálattól.

Vlagyimir Putyin : Igen, természetesen.

Nagyon szépen köszönjük.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A regény rettenetesen hosszú, de időm volt bőven. Mivel akkor még csak néhány év telt el a II. világháború befejezése óta, ami alatt édes anyámat elvesztettem, az első vh kitörése elleni küzdelem különösen felkeltette a figyelmemet. Tanulság? A világháborúk elkerülhetetlenek. A kérdés, hogy mért.

Akiknek döntési joguk van, soha nem kerülnek ki a frontra. Ezzel szemben egyéni hasznot várnak a nemzet győzelmétől. Na jó, és a tömegek?

Régebben azon töprengtem, hogy egy demokratikus és jól képzett társadalom, mint a weimari Németország, hogyan kerülhet a náci párt bűvöletébe, és engedheti meg, hogy a végzetükbe rohanjanak. Most már értem. Nem sokkal később elolvastam az Állatfarmot, majd néhány évvel később az 1984-et. mindkettő tartalmaz néhány alapvető igazságot az emberekről, társadalmakról, valamint a tömegek ellenőrzéséről, és a propaganda lehetőségeiről.

Joseph Goebbels óta tudjuk, ha elégszer ismételgeted a hazugságokat a tömegek agymosása érdekében, akkor végső soron saját magadat is átmosod, hogy elhiggyed ugyanezeket a hazugságokat. Lefogadom minden pénzben, hogy Orbán meg van győződve arról, a magyar inflációnak a háború az oka.

Általában a hatalmon lévők mindent megtesznek, hogy hatalmukat fenntartsák, és ha ez a hatalom kicsúszni látszik a kezeik közül, akkor elvész a maguk által létrehozott illúzió, vagyis a téveszméjük, hogy (mint régen a királyok) korlátlan önteltséggel és arroganciával, isteni jogukban uralják a világot. Eközben az egész világot egy olyan tűzvész felé vezetik, amilyenhez hasonlót még nem látott az emberiség. Hacsak valami csoda nem történik, teljes gőzzel belerohanunk a tökéletes megsemmisülésbe.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

„Yo Jong, aki a múltban gyakran beszélt a bátyja nevében, ismét az uralkodó dinasztia leghatalmasabb tagjának képét vetíti magáról, miközben Jong Un drága import sajtokat kóstolgat, éjjel-nappal iszik és titkosszolgálati jelentések szerint külföldi cigaretták láncdohányosa” – magyarázta Donald Kirk, a The Daily Beast munkatársa.

Kim már régóta nagyon bízik Yo Jong-ban, így a megbízottjaként tevékenykedhet. Bruce Bennett, a Rand Corporation munkatársa a The Daily Beastnek azt mondta, hogy „a bátyja megengedte neki, hogy a rossz zsarut játssza, és hogy Jong Un megpróbálja hitelességét kiépíteni a katonaság felé, arra az esetre, ha valaha is megakarná erősíteni a szerepét, vagy szüksége lenne rá, mert ő nincs jó egészségi állapotban.”

Kim egyre romló állapota nyilvánvaló pusztán megjelenéséből.

„A dél-koreai Nemzeti Hírszerző Szolgálat a mesterséges intelligencia segítségével azt állítja, hogy 140 kilogrammot pakol a 100 cm-es ajzatra” – jegyezte meg Kirk.”Ez körülbelül 25 kg-ot jelent ahhoz a súlyhoz képest, amennyivel több, mint két évvel ezelőtti diéta alatt lefogyott.”

Kirk azt is kiderítette a NIS-ből, hogy Kim „jelentős alvászavaroktól szenved”, és hogy az ügynökség „szorosan figyeli annak lehetőségét, hogy Kim egy ördögi körbe kerüljön, mert egyre inkább az alkoholtól és a nikotintól függ, és súlyosbodó álmatlanságban szenved”.

Kirk továbbá rámutatott, hogy az országban uralkodó szegénység és az emberi jogi atrocitások ellenére „Észak nagy mennyiségű külföldi cigarettát és kiváló minőségű harapnivalókat importál”.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

• Az ellenségeskedések befejezésének ígéretével megválasztott, majd a keleti konfliktus azonnali eszkalálódásával alaposan kompromittálta azt, ami az ukrán demokráciából megmaradt.Tovább rombolta Ukrajna polgári berendezését azzal, hogy egy kormányzati csatorna kivételével minden közmédiát,minden ellenzéki és orosz hírforrást betiltott, és gyakorlatilag totalitárius diktatúrát hozott létre.
• A ma már Oroszországhoz tartozó Donyeck és Luganszk térségében élő civilek könyörtelen ágyúzásával, majd 2022 tavaszán népirtással fenyegetőzve alapos okot adott Oroszországnak a Különleges Katonai Művelet elindítására, civil életek megmentése végett.Ezzel négy igen értékes tartományra (Donyec, Lugansk, Zaporozhye és Herson) segítette az orosz terület kiterjesztését, és előkészítette többek között Nikolaev, Odessza, Harkov és Kijev régiók esetleges megszállását.
• 150 milliárd dollárnyi külföldi segélyt elherdált (nagy részét egyszerűen ellopta), hatalmas mennyiségű katonai felszerelést és lőszert „használt” el úgy, hogy nem volt mit felmutatnia, és 350 ezer ukrán katonát ölt meg, valószínűleg kétszer annyi sebesülés mellett.
• Hazája lakossága csaknem felére csökkent, egy része Oroszországba költözött, orosz állampolgárok lettek, és produktívan beilleszkedtek az orosz társadalomba, míg a többi az Európai Unióba került, jelentős terhet róva az uniós országok jóléti költségvetésére.
• Azáltal, hogy ukrán csapatokat utasított iskolák, óvodák, kórházak és lakóépületek ágyúzására az általánosan elismert orosz régiókban, például Belgorodban, és dróntámadásokat indított közvetlenül a Kreml ellen, kormányát terrorista szervezetté téve, kizárt minden lehetőséget arra, hogy Oroszországot arra kényszerítse,  olyan béketárgyalásra, amely nem ukrán érdek.
• Bebizonyosodott az orosz fegyverek és haditechnika felsőbbrendűségét a NATO fegyverekkel szemben. Legutóbb az Egyesült Államok által biztosított Patriot rakétaütegek egyikének Oroszország által történő megsemmisítése erre a bizonyíték.Szinte minden olyan felszerelés, amelyet a Nyugat az ukránoknak tudott biztosítani, alacsonyabb szintű az orosz megfelelőjénél.
• Az orosz hadseregnek bőséges lehetőség adódott, hogy tökéletesítse technikáit a NATO-erők legyőzésére, a drónhadviselés új területeire való bemerészkedésre és a geostacionárius műholdakról történő harctéri megfigyelésre.Ez kétségtelenül nagyon hasznos lesz mind a NATO-val szembeni fellépésben, mind pedig a jövőbeni fegyvereladások fellendítésében azon nem nyugati országok számára, amelyek meg akarnak szabadulni a nyugati elnyomástól és beavatkozástól.
• Zelenszkij az USA-tól kapott fegyverek egy részét eladta mexikói drogkartelleknek, így az amerikai tisztviselőknek nem maradt más választásuk, mint becsukni a szemüket, és úgy tenni, mintha ez nem történt volna meg.Talán kénytelenek lesznek másfelé is nézni, mivel ezek a kartellek ezeket a fegyvereket használják fel arra, hogy egyre több amerikai várost és települést elfoglaljanak.
• Példát mutatott más orosz zsidóknak, akik balszerencséjük miatt inkább Ukrajnában kötöttek ki, mint Oroszországban azzal, hogy szüleit Izrael egyik előkelő negyedébe telepítette át.De a feleségét maga mellett tartotta, ahol jó munkát végzett az ukrán lakosság demoralizálásával, mivel egyetlen európai bevásárlásra több pénzt pazarolt el, mint amennyit az ukránok többsége több életen át látott, és mindezt az amerikai adófizetők pénzéből.Keményen dolgozott azon is, hogy a nyugati tisztségviselőket rávegye, hogy nevetséges meséket ismételjenek el, például az orosz csapatok viagráját, hogy jobban meg tudják erőszakolni az ukrán nőket.
• Zelenszkij néha óvatlan;Például rajtakapták, hogy az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (volt KGB) munkatársait nevezte ki az ukrán védelmi szervezeten belüli kényes posztokra, bár nem világos, hogy az ukrán igazságszolgáltatásból ami megmaradt képes lesz-e vádat emelni ellene.
• Egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy az Egyesült Államokat és a NATO-t egy zugzwangba helyezte.Ez egy sakk kifejezés olyan helyzetekre, amikor a játékos több lépés közül választhat, amelyek mindegyike vereséghez vezet.Az USA és a NATO vagy folytathatja Ukrajna támogatását, vagy abbahagyhatja Ukrajna támogatását;mindkét esetben veszíteni fognak.
• Talán a legnagyobb teljesítménye az volt, hogy segített Oroszországnak elfordulni ellenséges nyugati szomszédaitól, valamint Ázsia, Közel-Kelet, Afrika és Latin-Amerika baráti országai felé, megszakította a Nyugathoz fűződő gazdasági, pénzügyi és kulturális kapcsolatait, és megszabadult nyugati hatásoktól. Megingathatatlan támogatása az ukrán náciknak, akiknek emblémái, jelvényei és jelszavai a náci Németországot idézik, és hőseik a náci kollaboránsok, valamint a nyugattól kapott pazar támogatás, amelynek vezetői úgy döntöttek, hogy szemet hunynak fasiszta hajlamuk előtt. Tekintettel az oroszokra, a Nyugat mint egzisztenciális ellenségük: egy fasiszta, rasszista entitás, amely elhatározta, hogy elpusztítja Oroszországot, de túl gyenge és gyáva ahhoz, hogy ezt a feladatot maguk végezzék el.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az RT feltárja az amerikai szankciópolitika hátoldalát, és azt, hogy az veszélyezteti-e a dollár hegemóniáját.

1. Miért erősíti az USA a dollárt?

Washington a dollár dominanciáját eszközként használja fel globális gazdasági és geopolitikai felsőbbrendűségének megőrzésére, miközben számos pénzügyi korlátozást ír elő az Egyesült Államok nemzeti érdekeit sértő országokkal szemben.

2. Mi áll ezeknek a cselekvéseknek a hátterében?

Az Egyesült Államok a világgazdaságnak mintegy 20%-át adja, de a világ valutatartalékának több mint fele dollárban van, és a határokon átnyúló tranzakciók nagy része a valuta használatával történik. Ez segít a zöldhasúnak megőrizni vezető pozícióját a világ tartalékvalutái között.

3. Veszélyben van-e a dollárdominancia?

Közgazdászok, köztük Janet Yellen amerikai pénzügyminiszter arra figyelmeztettek, hogy a Washington által a világ nemzetei ellen bevezetett egyoldalú szankciók előbb-utóbb aláássák valutája hegemóniáját. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) ügyvezető igazgatója, Kristalina Georgieva is azt mondta, hogy a dollár fokozatosan elveszíti vezető státuszát. A figyelmeztetések a dollár globális jegybanki tartalékokból való részesedésének több évtizedes fokozatos csökkenésének nyomán születtek. A Moody’s nemzetközi hitelminősítő a közelmúltban úgy nyilatkozott, hogy a mélyülő geopolitikai feszültségek azok a kérdések, amelyek veszélyeztethetik a zöldhasú dominanciáját. Hozzátette azonban, hogy a valuta szerepe a kihívások ellenére évtizedekig megmarad.

4. Vannak-e életképes alternatívák?

A legtöbb közgazdász szerint a dollár azonnali leváltása nem valószínű. A kínai jüant azonban gyakran emlegetik a dollár fő riválisaként a nemzetközi kereskedelmi elszámolásokban való növekvő részesedése és a kínai gazdaság bővülése miatt. A közgazdászok ugyanakkor megjegyzik, hogy Kína pénzügyi rendszere nem átlátható, és a jüan nem teljesen átváltható. Az indiai rúpiát is megnevezték esélyesként. Ami az eurót és a japán jent illeti, az EU-ban és Japánban tapasztalható gazdasági problémák miatt a szakértők kétségbe vonták azok hosszú távú jövőjét és stabilitását.

5. Az Oroszország elleni szankciók visszaüthetnek a dollárra?

Egyes elemzők szerint bumeránghatással járhatnak a példátlan amerikai szankciók, amelyek befagyasztják Moszkva tartalékai felének a felhasználását, valamint korlátozzák az orosz bankok lehetőségét a SWIFT üzenetküldő rendszeren keresztüli tranzakciókra. Szerintük sok ország, különösen a korlátozó amerikai intézkedések célkeresztjében lévő országok aggodalmukat fejezte ki amiatt, hogy ezeket az intézkedéseket a jövőben felhasználhatják ellenük, és hatással lehetnek gazdaságuk működésére.

6. Kihívhatja a BRICS az amerikai valutát?

Egyes szakértők, köztük a Goldman Sachs korábbi elnöke, Jim O’Neill szerint a feltörekvő országok BRICS-csoportja idővel és bizonyos körülmények között megkérdőjelezheti az amerikai dollár kiemelkedő globális státuszát. A Brazíliát, Oroszországot, Indiát, Kínát és Dél-Afrikát tömörítő gazdasági blokk gazdasági növekedésében már megelőzte a G7-et. A nemzeti valuták kereskedelme felé tett erőfeszítéseik és a közös fizetési hálózat létrehozására irányuló erőfeszítéseik a nyugati pénzügyi rendszertől, és különösen a dollártól való függés csökkentése érdekében egyre nagyobb teret hódítottak.

7. Mi történik, ha a dollár elveszíti tartalékos státuszát?

A dollár jelenlegi státusza lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy mind a nemzetközi kereskedelem, mind a kormányzati kiadások terén jelentős hiányt produkáljon. Ennek elvesztése a valuta iránti kereslet későbbi csökkenését és értékének esetleges leértékelődését eredményezheti, ami jelentős övmeghúzást igényelne Washington részéről. A tőkéhez való kevesebb hozzáférés, a magasabb hitelfelvételi költségek és az alacsonyabb tőzsdei értékek lehetnek az Egyesült Államok gazdaságát fenyegető mellékhatások ebben a forgatókönyvben.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Jelenleg tanúi vagyunk, az Ukrajna harmadik hadsereg militarizálása.

Ahogy még januárban részleteztem: Ukrajnában mára két komplett hadsereg készletei semmisültek meg. A kisebbik, harmadik erőforrást a következő hónapokban a „nyugati” eszközszállítások következő köreiben szállítják majd le. Oroszország egyszerűen megsemmisíti Ukrajna harmadik hadseregét, ahogy az elsőt és a másodikat is. Kétséges, hogy a „Nyugatnak” van-e elegendő anyaga ahhoz, hogy Ukrajnának egy negyediket is biztosítson.

Így már csak két lehetőség marad. Küldjenek be „nyugati” hadseregeket a még meglevő felszereléssel, vagy jelentsék be, hogy győztek, és menjenek haza.

Az Egyesült Államokban vagy Európában nem éreznek különösebb hajlandóságot, hogy katonáikat küldjék Ukrajnába. Nyilvánvaló, hogy az ő sorsuk sem lenne más, mint az ukráné.

Így a tárgyalások maradnak az egyetlen lehetőség. Sok habozás lesz, mert az ár, amit Oroszország kér a háború leállításáért, magas lesz:

Először is, Oroszország ragaszkodik-e a jogok biztosításához a Dnyeper folyótól keletre fekvő összes területhez, és Odesszának különleges státuszhoz? Azt hiszem, nem akarják, hogy Odesszát Ukrajna uralja. Azt is elvárnám, hogy Oroszország követelje (nem képezi tárgyalás tárgyát) a 42 oroszul beszélő ukrán (akik a Szakszervezetek Házában kerestek menedéket) 2014-es meggyilkolásáért felelős személyek letartóztatását és felelősségre vonását.

Arra is számítok, hogy Oroszország követelni fogja a NATO Aegis rakétarendszereinek leszerelését Lengyelországban és Romániában, valamint az Egyesült Államok vagy NATO csapatainak Ukrajnával határos országokba való kiküldésének tilalmát. Oroszország kinyilvánított náci mentesítési céljának fényében nem lennék meglepve, ha Oroszország követelné Ukrajna törvényeinek megváltoztatását és a náci kötődésű pártok és szimbólumok betiltását.

Úgy gondolom, hogy Oroszország vissza akarja kapni az összes történelmi orosz régiót, legalábbis azokat, amelyeket Lenin és Hruscsov bármilyen okból Ukrajnának adott. Oroszország követelni fogja az ellene érvényben lévő összes szankció feloldását.

A Nyugat nem tudja felfogni, hogy Oroszország azt hiszi, megnyeri az ukrajnai háborút, és nem szenved gazdasági vagy politikai károkat otthon. És ha a nemzetközi színteret is figyelembe vesszük, a háború áldásosnak bizonyult Oroszország azon erőfeszítései részére, hogy segítsen létrehozni egy új nemzetközi pénzügyi/kereskedelmi rendszert, amely megkerüli Washington ellenőrzését. Más szóval, Oroszországot semmi se ösztönzi arra, hogy olyan tárgyalásokat folytasson, amelyek orosz engedményeket igényelnének. Még kell egy kis idő, hogy a „nyugati” közvélemény az „Ukrajna nyer” propaganda lenyelésétől a valóság elismerése felé mozduljon el. Addig sajnos még több ukrán és orosz veszteségre is lehet számítani.

De erősen hiszem, talán túlságosan is, hogy a háború vége most közeleg.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Négy év hazudozása, a rasszista erőszak, meglepő alkalmatlanság, elszabadult korrupció, és a nemzeti egészségügyi krízis elhanyagolása után, Trump szavazó bázisa 11 millióval növekedett. Ez egymagában egy hatalmas villogó vészlámpa.

Ennél is rosszabb, Trump szavazóinak a 70 százaléka, ami 51 millió amerikait jelent, úgy gondolja, hogy a „radikális, baloldali demokraták” ellopták a választási eredményt, levél szavazatokkal és a Trumpra szavazók kitörlésével.

126 republikánus képviselő csatalakozott a 18 republikánus állani főügyész keresetéhez, amiben kérték a legfelső bíróságot, hogy Biden győzelmét semmisítsék meg. A republikánus szenátorok nagy többsége nem hajlandó elismerni a novemberi elnökválasztás eredményét.

Kétszáz felfegyverzett, amerikai zászlót lobogtató tiltakozó, azt kiabálva, „állítsák le a tolvajokat”, megszállták demokrata párti államtitkár Jocelyn Benson otthonát.

A Büszke Fiúk elnevezésű fehér nemzeti csoport 700 tagja ellepte Washington utcáit, hogy tiltakozzanak a választások feltételezett ellopása ellen. Ez, több mint három tucat letartoztatáshoz, négy késeléshez, és négy fekete templom feldúláshoz, Black Lives Matter táblák elégetéséhez vezetett.

Trump hamarosan elmehet, de egy olyan pártot hagy maga után, amely nyíltan autoriter, elutasítja a demokratikus értékeket, a tudomány és a tényekre alapozott vita ellensége, és amely megpróbálta átvenni a hatalmat. Feltételezhető, hogy legközelebb nem lesznek ennyire diszorganizáltak és balfácánok.

A két uralkodó párt egyike által produkált demokrácia gyűlöletét sok millió amerikai támogatja, akik nem fognak eltűnni egyik napról a másikra, sokkal inkább terjedni fognak, különösen a gazdaság kibicsaklása miatt, amikbe beletartozik a sok millió amerikai kilakoltatása is.

A több évtizede zajló oligarchatámadás a kultúra, az újságírás, az oktatás, a művészet, az egyetemek, és a kritikus gondolkodás ellen oda vezetett, hogy a valóságot kimondókat marginalizálják, ignorálják, kiszorítják őket a társadalmi vitából, mert apokaliptikus nézetnek minősítik a valóság megtárgyalását. Az igazság elvész, helyette megjelenik a reményteli illúzió.

Stefan Zweig, az osztrák író, aki néhány más íróval együtt kétségbeesetten próbált figyelmeztetni az I. világháború öngyilkossággal felérő őrületére, írta „a legyőzöttek mentális felsőbbrendűségét”. Zweig háborúellenes színdarabja a Jeremiás a bibliai Jeremiás prófétára utal, aki hiába figyelmeztetett. Ezzel akarta bemutatni, hogy akik szembe néznek a valósággal, bármily keserű is legyen az, képesek túlélni és felülkerekedni azon.

Zweig színdarabjában a próféta így kiált „Ébredj fel elátkozott város, hogy megvédhesd magad.” „Ébredj fel szunnyadásodból, ti figyelmetlenek, vagy álmodban lesztek legyilkolva. Ébredj fel, mert a falak rád dőlnek, és összenyomnak, ébredj!”

De Jeremiástól, a síró prófétától a figyelmeztetést figyelmen kívül hagyták, őt pedig kinevették. Azzal támadták, hogy a népet demoralizálja. Összeesküdtek az élete ellen. Amikor a babiloni sereg elfoglalta Jeruzsálemet, Jeremiás, csak úgy, mint Julian Assange, börtönben volt.

Zweig visszaemlékezéseiben, a Tegnap Világában ezt írta: „Mindig be akartam mutatni, hogy a hatalom miként képes az emberi szívet megkeményíteni, a győzelem miként okoz mentális merevséget az egész nemzet részére, ellentétben a vesztességgel, ami szörnyű módon gázol át a lelkeken. A háború közepette, míg mások túl hamar ünneplik a győzelmet, és egymásnak bizonygatják, hogy a győzelem elkerülhetetlen, én felmérem a katasztrófa mélységét és azt kutattam, hogy lehet belőle kijönni.”

Nem használhatjuk a remény kifejezést, ha nem vagyunk hajlandók szembe nézni az igazsággal. Az önbecsapásra épített remény egy fantázia. A szemünkről le kell venni az elhomályosító szemüveget, hogy meglássuk a ránk leselkedő veszélyt. Meg kell hallanunk saját prófétáink szavait.

El kell pusztítanunk a hatalmi központokat, azokat, amelyek becsapnak minket és gyermekeinket. A falak naponta záródnak körülöttünk. A radikális gonoszság, amivel szemben találjuk magunkat, valóságos Trump alatt csakúgy, mint ahogy Biden alatt lesz. És ha ezt a radikális gonoszságot nem zúzzuk össze, akkor az előttünk álló jövő tömeges gyötrelmet és halált hordoz magában.

Chris Hedges a Pulitzer díjas újságíró, aki 15 évig volt a New York Times Közel Keleti, és Balkán hivatal vezetője. Korábban a The Dallas Morning News, és a Christian Science Monitornak dolgozott.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Egyes növényi élelmiszerek azonban előnyösebbek lehetnek az egészségre, mint mások, köszönhetően a flavanoloknak nevezett vegyületcsoportnak.

Például egy nemrégiben elvégzett tanulmány kimutatta, hogy azok, akik magas flavanolban gazdag ételeket fogyasztanak, jobb memóriával rendelkezhetnek, mint azok, akiknek kevés a bevitelük. Egy korábbi tanulmány azt is kimutatta, hogy az alacsony flavanolt fogyasztó embereknél nagyobb a szívbetegség kockázata. Összességében meggyőző bizonyítékok vannak arra vonatkozóan, hogy elegendő mennyiségű flavanol fogyasztása egészségügyi előnyökkel jár.

Ám bár a kutatások azt mutatják, hogy a flavanoloknak számos egészségügyi előnye van, fontos, hogy a fogyasztók tudják, hogy nem minden flavanolban gazdag élelmiszer tartalmaz ugyanannyi flavanolt – ami azt jelenti, hogy egyesek előnyösebbek az egészségre, mint mások.

Növényi vegyületek

A flavanolok olyan vegyületek csoportja, amelyek számos növényben megtalálhatók – beleértve az almát, a bogyókat, a szilvát és még az olyan italokat is, mint a tea.

A flavanoloknak két fő csoportja van, sok különböző alcsoporttal. Minden növény tartalmazni fogja a flavanolok különböző kombinációit is. Ezeknek a vegyületeknek mindegyike eltérő szerkezettel és különböző hatással van a szervezetre. Ez azt jelenti, hogy nem minden flavanol bír azonos hatással.

Például egy adag áfonya és egy csésze tea ugyanannyi összes flavanolt tartalmazhat – de teljesen más típusú flavanolokból állnak, amelyeknek egészen más egészségügyi hatásai lehetnek.

Ezért a flavanolok egészségre gyakorolt hatásának vizsgálatához fontos olyan forrást használni, amely különféle típusok széles skáláját tartalmazza. Ezért a kakaóból kivont flavanolok ideális modellek, mivel a flavanolok két fő típusát tartalmazzák. Azt is lehetővé teszi a kutatóknak, hogy kiszámítsák, mely egyéb élelmiszerek előnyösek az alapján, hogy a bennük lévő vegyületek mennyire hasonlítanak a kakaóflavanolokhoz.

Mivel az olyan élelmiszerek, mint a kakaó, a bogyók és a tea sokféle flavanol kombinációját tartalmazzák, jelenleg nem világos, hogy mely egyes vegyületeknek vannak egészségügyi előnyei. Néhány kutatás azonban összekapcsolta a specifikus flavanol epikatechint a jobb érműködéssel. A kakaó és a tea egyaránt tartalmaz epikatechint.

Sok különböző típus

Egy másik tudnivaló, hogy még ha egy élelmiszer flavanolokat is tartalmaz, másokhoz képest kisebb mennyiségben tartalmazhat.

Hogy jobban megértsük, hogyan hat a flavanol bevitel az egészségre, néhány évvel ezelőtt kifejlesztettünk egy tesztet, amely vizelet segítségével méri a flavanol bevitelt. A teszt azon alapul, ahogyan az emberi szervezet feldolgozza a flavanolokat, és megmondja, hogy valaki nagy mennyiségben, kis mennyiségben evett-e vagy egyáltalán nem evett flavanolt.

Ezzel a teszttel kimutattuk, hogy a magas flavanolt fogyasztóknak alacsonyabb volt a vérnyomásuk és jobb a memóriájuk, mint az alacsonyabb bevitelűeknek.

Amikor kifejlesztettük a vizeletvizsgálatot, azt is megvizsgáltuk, hogyan hatnak  a különböző típusú flavanolok és élelmiszerek. Ez lehetővé tette számunkra, hogy megbecsüljük, hogy egy személynek mekkora mennyiségű flavanolban gazdag élelmiszert kell elfogyasztania ahhoz, hogy megközelítőleg 500 mg flavanolokat érjen el naponta – hasonlóan a vizsgálatokban használt mennyiséghez, amely klinikai előnyökkel jár.

A különböző flavanol tartalmú élelmiszerekből szükséges adagok száma napi 500 mg eléréséhez.

Kutatásaink szerint naponta mindössze két és fél csésze zöld tea szükséges az ajánlott 500 mg flavanol beviteléhez. Egy csésze köles (cirok gabona) is biztosíthatja az ajánlott napi mennyiséget.

De ha egyfajta gyümölcsből és zöldségből próbálnád beszerezni a flavanolokat, kutatásunk azt mutatja, hogy mindegyikből nagy mennyiséget kell fogyasztanod az ajánlott érték eléréséhez. Például csaknem 15 csészényi málnát kell elfogyasztanod ahhoz, hogy 500 mg flavanolhoz juss.

Mint ilyen, a legjobb módja annak, hogy naponta elegendő mennyiségű flavanolhoz jussunk, ha különböző gyümölcsök és zöldségek kombinációját fogyasztjuk. Például két alma, egy adag pekándió és egy nagy adag eper elérheti az 500 mg-os célt – vagy egy kölesből és favababból készült saláta.

Azt is fontos megjegyezni, hogy bár a sok tanulmányban használt flavanolokat kakaóból vonták ki, sajnos a csokoládé (még az étcsokoládé is) nagyon szegényes flavanolforrás – annak ellenére, amit egyes címek állítanak. Ez azért van, mert ezek a flavanolok a feldolgozás során elvesznek.

Bár még mindig sok mindent nem tudunk a flavanolokról – például arról, hogy miért van olyan hatásuk, amelyet egészségünk számos aspektusára gyakorolnak –, az általunk végzett kutatásból egyértelműen kiderül, hogy nagy valószínűséggel jótékony hatással vannak a memória és a szív egészségére.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Orwellnek két hét múlva, vagyis június 25-én lesz a 120. születésnapja, de ezen méltatás megjelenésének ennél nagyobb apropót ad az országban bevezetés alatt álló (isten tudja hányadik) diktatúra. A különben baloldali érzelmű Orwellnek halálpontos megfigyelései voltak, és szinte kísérteties, hogyan valósulnak meg sorban, egymás után az egyértelmű ismérvek:

Ha van kedved egy kis ördögi játékra, hasonlítsd össze Orwell doktrínáit azzal, ami Magyarországon megtalálható a múltban és a jelenben is.

Az orwelli Nagy Testvért Magyarországon „népünk bölcs vezére” (Rákosi Mátyás) helyettesített. Napjainkban (még) nincs háromszavas jelzője Orbán Viktornak, de hogy kizárólag neki lehet csak szava az ország vezetésében, az egyértelmű.

Az orwelli Újbedszéd-nek még nincs mai megfelelője, de a gyakorlat már évek óta létezik: „Magyarország jobban teljesít” akkora hazugság, ami bőven befér az „újbeszéd” kategóriájába. Rákosi idejében az újbeszédhez tartozott például hazánk nem rés, hanem erős bástya. Orbán Viktor újbeszéde (valójában hazugságai) megjelenhetett volna Orwellnél is: Magyarország pénzügyi stabilitása világrekord.

Az orwelli világ állandó háború állapotában van. Rákosi a békeharcot vezette. Orbán Viktor pedig folyamatosan harcol, és nem is akárkivel, saját magunkkal, mert ugye Brüsszel egy kicsit mi magunk is vagyunk.

Az orwelli világ jelmondatai: A háború = béke, a szabadság = szolgaság, a tudatlanság = erő.” Ez a kolosszális ellentmondás Orbánnál is megtalálható: „Bizonyos területeken a bevételeket növelni kell. De ez nem megszorítás.” Vagyis az adók növelése nem megszorítás. Akkor mi?

Az orwelli világban senki sem szabad és mindenki tudatlan. Orbán oktatáspolitikai ötletéből kisüt a tendencia: a népet le kell butítani. Az elit a gyermekeit úgyis külföldön taníttatja.

És ahogy Rákosi idejében, most is a népnek legfeljebb viccek gyártására telik.: – Doktor Úr én Orbán Viktortól szeretnék mesterségesen gyereket! – Semmi gond, holnap jöjjön a rendelőmbe! – A nő elmegy, sorra kerül, egyből felül a székbe és szétteszi a lábát. Az orvos letolja a nadrágját és előveszi a szerszámját. Erre a nő felkiált – De doktor Úr, én Orbán Viktortól akarok gyereket! – Nyugodjon meg asszonyom, a tököm tele van Orbán Viktorral!

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ez a kérdés ismét felmerül most, hogy Robert F. Kennedy, Jr. bejelentette elnökválasztási kampányát.Kennedynek nyilvánvalóan megvan névének előnye, és nem fél attól, hogy  hivatkozzanak „nagybátyjára” és „apjára”. Mégis vonzó a baloldaliak számára a pártban, mert hajlandó elfoglalni a bevett ortodoxiával szemben álló pozíciókat.Kötelezően hivatkozik Oroszország által elkövetett Ukrajna „brutális inváziójára”, de rámutat arra is, amit a Demokrata Pártban senki sem mondja, hogy a háborút az Egyesült Államok akciói váltották ki, és az ukrán kormánynak juttatott dollár milliárdokat pénzmosási műveletnek nevezi a katonai ipari komplexum számára.

De Kennedy is visszalép a sorba, ha nyomást gyakorolnak rá.Elmondta, hogy a CIA meggyilkolta John F. Kennedy nagybátyját, és úgy véli, hogy a világ számos CIA-beavatkozása olyan gyakorlat, amelynek elnökként véget vetne, de ha bírálat éri, visszakozik, és hazugságot csinál kijelentéseiből.„A CIA-nál dolgozó emberek többsége jó, hazafias ember, aki elkötelezett a küldetése és a törvény iránt.A saját menyem helyszíni ügynök volt, és a legbátrabb emberek közé tartozik, akiket ismertem.”

Biztosan megkapta a cionista üzenetet Izraelről.Kennedy méltatta Roger Waters zenészt az ukrajnai háborúval szembeni ellenállásáért, de aztán törölte kommentjét a Twitteren, mert Waters is ellenzi az izraeli apartheidet.Jó esetben értelmetlen fecsegést adott hozzá a „palesztin nép törekvéseiről”. Miután leszólták, amikor fedezékbe futott, törölte az első megjegyzését.

Van egy másik probléma is azon kívül, hogy Kennedy hajlandó hátrálni, amikor kritizálják amiatt, hogy elfoglalta azokat a pozíciókat, amelyek ellen állítása szerint indul. Vajon a támogatói olyanok lesznek, mint azok, akik Jesse Jacksonnak, Dennis Kucinichnek vagy Bernie Sandersnek dolgoztak, akik csak azért hittek a jelöltjükben, mert közölték velük, hogy Mondale-t vagy Dukakit, Kerryt, Clintont vagy Bident kell támogatniuk? Fel kell tennünk a kérdést, hogy mi értelme van újra felkapaszkodni, amikor a történelem határozottan jelzi, hogy mi lesz ennek a hadjáratnak a vége?

Sok Kennedy-támogató szelektív amnéziája egy másik problémát jelez azzal kapcsolatban, hogy mi vált be a baloldali politikába ebben az országban. Az itt élő embereket olyan alaposan megtanították a választási politika értékére, hogy azt hiszik, ez az egyetlen módja annak, hogy olyan változásokat érjenek el, amelyeket látni szeretnének. A végeredmény a megváltó keresése, az a hit, hogy ki tudunk szavazni abból a helyzetből, amelyet a duopólium mindkét szárnyát irányító oligarchia teremtett. Megnyugtató a gondolat, hogy a megfelelő elnök véget vetne a kapitalista kizsákmányolásnak és az imperializmusnak, de egy ilyen hiedelem, bár érthető, nem állja meg a helyét.

A katonai ipari komplexum hirtelen eltűnne, ha Kennedy lenne az elnök? Vajon a demokraták és republikánusok, akiket a big olaj, a big gyógyszergyártás, a big mezőgazdaság, a big egészségügy és más hatalmas érdekek megvásárolnak, hirtelen ledobják magukról a béklyókat, amit boldogan elfogadtak? Megengedik-e a pártfogóik, hogy ezt megtegyék, ha hajlandóak lennének rá? Mindezekre a kérdésekre a válasz határozott: „Nem”. Mindkét pártot kapitalisták irányítják, akik nem azért fáradoztak sokat, hogy elveszítsék tartásukat a rendszerben, hogy feladják az egészet, mert egyes demokraták nem tudják felhagyni a vágyálmaikat.

Robert F. Kennedy Jr. olyan álláspontokat foglal el, amelyeket meg kell hallgatni. Jó, hogy egy elnökjelölt ellenzi az Egyesült Államok beavatkozásait világszerte, és vállalja, hogy véget vet az állam és a big technológia által alkalmazott cenzúrának. De nincs megváltás, csak a baloldal mozgósításának kemény munkája. Kennedy a „békés forradalom” szükségességéről beszél. Nem világos, hogy a forradalmak lehetnek-e békések, de az biztos, hogy nem az Egyesült Államok elnöki politikájából származnak.

A kérdés ugyanaz, mert nem változik négyévente. Hogyan mozgósítsunk olyan érdekek ellen, amelyek nem enyhülnek, és amelyek imperatívuszai ellentétesek az emberi szükségletekkel? Nem érdekli őket, ha a baloldaliak azt akarják hinni, hogy Robert F. Kennedy, Jr. megnyerheti a Demokrata Párt jelölését, és elnökké válhat.

margaret.kimberley(kukac)blackagendareport.com.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Ez a kétértelműség inkább jellemzője, mint hibája az Egyesült Államok politikájának. Ahogy Jake Sullivan nemzetbiztonsági tanácsadó fogalmazott 2022 júniusában: „Valójában tartózkodtunk attól, hogy lefektessük azt, amit végjátéknak tekintünk. Arra koncentráltunk, hogy mit tehetünk ma, holnap, jövő héten, hogy a lehető legnagyobb mértékben megerősítsük az ukránok kezét, először a csatatéren, majd végül a tárgyalóasztalnál.” Ennek a megközelítésnek volt értelme a konfliktus első hónapjaiban. A háború pályája ekkor még korántsem volt egyértelmű. Volodimir Zelenszkij ukrán elnök még mindig arról beszélt, hogy készen áll találkozni orosz kollégájával, Vlagyimir Putyinnal, és a Nyugat még nem látta el Kijevet modern földi rakétarendszerekkel, nemhogy tankokkal és nagy hatótávolságú rakétákkal, mint manapság. Ráadásul az Egyesült Államoknak mindig nehéz lesz beszélnie egy olyan háború céljáról alkotott nézetéről, amely ellen erői nem vívnak. Az ukránok halnak meg hazájukért, így végül ők dönthetik el, mikor állnak meg – függetlenül attól, hogy Washington mit akar.

De most itt az ideje, hogy az Egyesült Államok víziót dolgozzon ki a háború végére. Tizenöt hónapnyi harc világossá tette, hogy egyik félnek sincs lehetősége – még külső segítséggel sem – döntő katonai győzelmet elérni a másik felett. Függetlenül attól, hogy az ukrán erők mekkora területet tudnak felszabadítani, Oroszország fenntartja a képességét, hogy állandó fenyegetést jelentsen Ukrajnára. Az ukrán hadsereg arra is képes lesz, hogy veszélybe sodorja az ország bármely, orosz erők által megszállt területét, és költségeket rójon ki az Oroszországon belüli katonai és polgári célpontokra.

Ezek a tényezők pusztító, évekig tartó konfliktushoz vezethetnek, amely nem hoz végleges eredményt. Az Egyesült Államok és szövetségesei tehát választás előtt állnak jövőbeli stratégiájukat illetően. A következő hónapokban elkezdhetik megpróbálni a háborút tárgyalásos vége felé terelni. Vagy ezt akár évek múlva is megtehetik. Ha úgy döntenek, hogy várnak, a konfliktus alapjai valószínűleg ugyanazok lesznek, de a háború költségei – emberi, pénzügyi és egyéb – megsokszorozódnak. A legalább egy nemzedék óta a leginkább következményekkel bíró nemzetközi válsággá váló hatékony stratégia megköveteli az Egyesült Államoktól és szövetségeseitől, hogy áthelyezzék a hangsúlyt, és elkezdjék elősegíteni a végjátékot.

AMI NEM NÉZ KI NYERÉSNEK

Május végén az ukrán hadsereg jelentős ellentámadás küszöbén állt. A két korábbi, 2022 őszi hadműveletben elért kijevi sikerek után, és tekintettel a konfliktus általában kiszámíthatatlan jellegére, minden bizonnyal lehetséges, hogy az ellentámadás jelentős eredményeket hozzon.

A nyugati döntéshozók figyelme elsősorban az ehhez szükséges katonai hardver, hírszerzés és képzés biztosítására irányul. Mivel a csatatéren látszólag sok a változás, egyesek azzal érvelhetnek, hogy a Nyugatnak nem most van itt az ideje, hogy megbeszéléseket kezdjen a végkifejletről. Hiszen az a feladat, hogy esélyt adjanak az ukránoknak egy sikeres támadóhadjáratra, már most megterheli a nyugati kormányok erőforrásait. De még ha jól is megy, egy ellentámadás nem hoz katonailag döntő eredményt. Valójában még a frontvonal jelentős megmozdulása sem feltétlenül vet véget a konfliktusnak.

Tágabb értelemben az államközi háborúk általában nem érnek véget, amikor az egyik fél erői túljutnak a térkép egy bizonyos pontján. Más szóval, a területi hódítás – vagy a visszahódítás – önmagában nem a háború befejezésének egyik formája. Valószínűleg ugyanez lesz a helyzet Ukrajnában is, ha Kijev minden várakozást felülmúló sikerrel járna, és az orosz csapatokat a nemzetközi határon túli visszavonulásra kényszerítené, mert Moszkva nem feltétlenül hagyná abba a harcot. Nyugaton azonban kevesen várják ezt az eredményt. Ehelyett az optimista várakozások a következő hónapokra az, hogy az ukránok némi előnyre tesznek szert délen, esetleg visszafoglalják Zaporizzsja és Herszon régió egy részét, vagy visszaszorítják az orosz támadást keleten.

Ezek a potenciális előnyök fontosak lennének, és mindenképpen kívánatosak. Kevesebb ukrán lenne kitéve az orosz megszállás kimondhatatlan borzalmának. Kijev visszaszerezheti az irányítást olyan jelentős gazdasági eszközök felett, mint például a Zaporizzsja Atomerőmű, amely Európa legnagyobb atomerőműve. Oroszország pedig újabb csapást szenvedett volna katonai képességeire és globális presztízsére, tovább növelve a Moszkva számára a stratégiai katasztrófa költségeit.

A nyugati fővárosokban az a remény, hogy Kijev csatatéren elért eredményei majd a tárgyalóasztalhoz kényszerítik Putyint. És lehetséges, hogy egy újabb taktikai kudarc csökkentené Moszkva optimizmusát a további harcokkal kapcsolatban. De ahogy a területi ellenőrzés elvesztése sem egyenlő a háború elvesztésével, nem feltétlenül indukál politikai engedményeket. Putyin újabb mozgósítási kört jelenthet be, fokozhatja az ukrajnai városok elleni bombahadjáratát, vagy egyszerűen csak megtarthatja a vonalat, abban a meggyőződésben, hogy az idő érte és Ukrajna ellen dolgozik. Lehet, hogy folytatja a harcot, még akkor is, ha úgy gondolja, hogy veszíteni fog. Korábban más országok úgy döntöttek, hogy folytatják a harcot annak ellenére, hogy felismerték a vereség elkerülhetetlenségét. Gondoljunk például Németországra az I. világháborúban. A csatatéren elért eredmények önmagukban nem feltétlenül jelentik a háború végét.

LEHETETLEN KÜLDETÉS?

Több mint egy évnyi harc után a fókuszba ennek a háborúnak a valószínű iránya kerül. A frontvonal elhelyezkedése fontos darabja ennek a rejtvénynek, de messze nem a legfontosabb. Ehelyett a konfliktus kulcsfontosságú aspektusai kettősek: az állandó fenyegetés, amelyet mindkét fél jelent majd egymásnak, és a rendezetlen vita Ukrajna azon területeiről, amelyeket Oroszország állítólag bekebelezett. Ezek valószínűleg még hosszú évekig állandóak maradnak.

Ukrajna lenyűgöző harci erőt épített fel több tízmilliárd dollár értékű segély, kiterjedt kiképzés és a nyugati hírszerzés támogatásával. Az ukrán fegyveres erők minden orosz megszállás alatt álló területet veszélyben tarthatnak majd. Továbbá Kijev megőrzi képességét arra, hogy magát Oroszországon csapja le, amint azt az elmúlt évben folyamatosan bebizonyított.

Természetesen az orosz hadsereg is képes lesz fenyegetni Ukrajna biztonságát. Habár fegyveres erői és felszerelései jelentős veszteségeket  szenvedtek, amelyek helyreállítása évekbe telhet, ezek még mindig félelmetesek. És ahogy naponta demonstrálnak, jelenlegi sajnálatos állapotukban is jelentős halált és pusztítást okozhatnak az ukrán katonai erőknek és civileknek egyaránt. Lehet, hogy az ukrán villamosenergia-hálózat megsemmisítését célzó kampány elhalt, de Moszkva továbbra is képes lesz légierővel, szárazföldi eszközökkel és tengeri fegyverekkel bármikor lecsapni Ukrajna városaira.

Más szóval, függetlenül attól, hogy hol van a frontvonal, Oroszországnak és Ukrajnának meglesz az a képessége, hogy állandó fenyegetést jelentsen egymásnak. De az elmúlt év bizonyítékai azt sugallják, hogy egyiknek sincs vagy lesz kapacitása a döntő győzelem elérésére – természetesen feltételezve, hogy Oroszország nem folyamodik tömegpusztító fegyverekhez (és még ez sem biztos, hogy győzelmet jelentene). 2022 elején, amikor erői sokkal jobb állapotban voltak, Oroszország nem tudta átvenni az irányítást Kijev felett, és nem tudta kiszorítani a demokratikusan megválasztott ukrán kormányt. Jelenleg úgy tűnik, hogy az orosz hadsereg képtelen Ukrajna minden területét a magáénak tekinteni. Tavaly novemberben az ukránok visszavonulásra kényszerítették az oroszokat a Dnyeper folyó keleti partjára, Herszon régióban. Ma az orosz hadsereg nincs abban az állapotban, hogy visszavegye a folyó másik partját, hogy elfoglalja a Herson és Zaporizhzhia régió többi részét. A januári kísérlete, hogy észak felé nyomuljanak a donyecki régió síkságain Vuhledar közelében, ami sokkal kevésbé megterhelő offenzíva, mint egy folyami átkelés, mégis az oroszok vérfürdőjével végződött.

Az ukrán hadsereg eközben dacolt a várakozásokkal, és lehet, hogy továbbra is ezt fogja tenni. De jelentős akadályai vannak a további előrelépésnek a helyszínen. Az orosz erők erősen be vannak ásva a legvalószínűbb előrenyomulási tengelyen délen. A  műholdfelvételek azt mutatják, hogy többrétegű fizikai védelmet hoztak létre – új lövészárkokat, járműellenes akadályokat hoztak létre, amelyeket nehéz lesz áttörni. Putyin tavaly ősszel bejelentett mozgósítása javította azokat a munkaerő-problémákat, amelyek korábban lehetővé tették Ukrajna előretörését Harkiv térségében, ahol Oroszország gyengén védett vonalai ki voltak téve egy meglepetésszerű támadásnak. Az ukrán hadsereget pedig jórészt nem tesztelték a különféle képességek integrálását igénylő támadó hadjáratokban. Jelentős veszteségeket is elszenvedett a háború során, legutóbb a Bahmutért, a donyecki régió kisvárosáért vívott csatában. Kijev kritikus lőszerek hiányával is szembesül, többek között a tüzérség és a légvédelem számára, és a kapott nyugati felszerelések sokasága megterhelte a karbantartási és képzési erőforrásokat.

Ezek a korlátok mindkét oldalon erősen azt sugallják, hogy a következő hónapokban, vagy akár években egyik sem fogja elérni a kitűzött területi céljait katonai eszközökkel. Ukrajna számára a cél rendkívül egyértelmű: Kijev ellenőrizni akarja teljes nemzetközileg elismert területét, beleértve a Krímet és a Donbász azon részeit, amelyeket Oroszország 2014 óta megszállt. Oroszország álláspontja nem annyira kategorikus, mivel Moszkva továbbra is kétértelmű a helyét illetően. Állítása szerint az annektált öt ukrán régió közül kettőnek: Zaporizzsja és Herszon határai közül. Ettől a kétértelműségtől függetlenül a lényeg az, hogy sem Ukrajna, sem Oroszország valószínűleg nem fogja megszabni, hogy mit tekint saját területének. (Ez nem azt sugallja, hogy mindkét fél követeléseinek egyenlő legitimitást kellene tulajdonítani. De úgy tűnik, hogy az orosz álláspont nyilvánvaló illegitimitása nem tartja vissza Moszkvát attól, hogy ezt megtartsa.) Másképp fogalmazva, a háború a területi vita megoldása nélkül ér véget. Vagy Oroszországnak, vagy Ukrajnának, vagy, ami valószínűbb, mindkettőnek meg kell elégednie egy olyan de facto ellenőrzési vonallal, amelyet egyik sem ismer el nemzetközi határként.

EGY ÖRÖK HÁBORÚ KEZDŐDIK

Ezek a nagyrészt megváltoztathatatlan tényezők elhúzódó háborút idézhetnek elő Oroszország és Ukrajna között. Valójában a történelem azt sugallja, hogy ez a legvalószínűbb eredmény. A Stratégiai és Nemzetközi Tanulmányok Központjának tanulmánya az Uppsalai Egyetem 1946 és 2021 közötti adatait felhasználva megállapította, hogy az államközi háborúk 26 százaléka kevesebb, mint egy hónap alatt, további 25 százaléka pedig egy éven belül véget ér. A tanulmány azonban azt is megállapította, hogy „amikor az államközi háborúk egy évnél tovább tartanak, átlagosan több mint egy évtizedig tartanak”. Még azok is, amelyek tíz évnél rövidebb ideig tartanak, rendkívül pusztítóak lehetnek. Az iráni-iraki háború például csaknem nyolc évig, 1980-tól 1988-ig tartott, és csaknem félmillió halálos áldozatot és nagyjából ugyanennyi sebesültet eredményezett. Ukrajna megérdemelné, hogy elkerülje ezt a sorsot.

Az Oroszország és Ukrajna közötti hosszú háború az Egyesült Államok és szövetségesei számára is rendkívül problémás lenne, amint azt egy nemrégiben készített RAND-tanulmány is mutatja. Egy elhúzódó konfliktus a jelenlegi megemelkedett szinten tartaná az esetleges eszkaláció kockázatát, akár az orosz nukleáris használat, akár az orosz–NATO háború miatt. Ukrajna csaknem teljes gazdasági és katonai támogatást kapna a Nyugattól, ami végül költségvetési kihívásokat fog okozni a nyugati országok számára, és felkészültségi problémákat a katonaságaik számára. A háború globális gazdasági következményei, beleértve a gabona- és energiaárak ingadozását, továbbra is fennmaradnak. Az Egyesült Államok nem tudná más prioritásokra összpontosítani, és az oroszok Kínától való függése tovább mélyülne. Bár egy hosszú háború tovább gyengítené Oroszországot, ez az előny nem haladja meg ezeket a költségeket.

Miközben a nyugati kormányoknak továbbra is mindent meg kell tenniük, hogy segítsék Ukrajnát az ellentámadásra való felkészülésben, a háború befejezésére vonatkozó stratégiát is el kell fogadniuk egy olyan víziót, amely a végkifejletről szól, és ami elfogadható ilyen távolról sem ideális körülmények között. Mivel a döntő katonai győzelem nagyon valószínűtlen, bizonyos végjátékok már nem valószínűek. Tekintettel arra, hogy Moszkva és Kijev között továbbra is alapvető nézeteltérések vannak olyan alapvető kérdésekben, mint a határok, valamint a sok áldozat és civil haláleset utáni heves sérelmek, az Oroszország és Ukrajna viszonyát normalizáló békeszerződés vagy átfogó politikai rendezés sem tűnik lehetetlennek. A két ország még sokáig ellenség lesz a háború befejezése után.

A nyugati kormányok és Kijev számára előnyösebbnek tűnhet a háború tárgyalás nélküli befejezése, mint egy olyan kormány képviselőivel való beszélgetés, amely provokálatlan agressziót és szörnyű háborús bűnöket követett el. De az államközi háborúk, amelyek elérték ezt az intenzitást, nem szoktak egyszerűen tárgyalások nélkül elmúlni. Ha a háború kitart, rendkívül nehéz lesz visszaváltani egy alacsony intenzitású, lokalizált konfliktussá, mint amilyen a Donbászban zajlott 2014 és 2022 között. Ebben az időszakban a háború viszonylag minimális hatással volt a külvilágra. A jelenlegi frontvonal puszta hossza (több mint 1000 km), a városok és más, a vonalon túl messze eső célpontok elleni csapások, valamint a mindkét országban folyamatban lévő mozgósítás (Oroszországban részleges, Ukrajnában rendszerszintű) hatással van a két hadviselő félre. Például nehéz elképzelni, hogyan tud talpra állni az ukrán gazdaság, ha légtere zárva marad, kikötői nagyrészt blokád alatt maradnak, városai tűz alatt állnak, munkaképes korú emberei harcolnak a fronton, és menekültek milliói nem hajlandók visszatérni az országba. Túl vagyunk azon a ponton, amikor ennek a háborúnak a hatása egy adott földrajzi területre korlátozódnak.

Mivel tárgyalásokra lesz szükség, de a rendezés nem jöhet szóba, a legvalószínűbb vége a fegyverszüneti megállapodás. Egy fegyverszünet – lényegében egy tartós tűzszüneti megállapodás, amely nem hidalja át a politikai megosztottságot – véget vetne az Oroszország és Ukrajna közötti forró háborúnak, de nem a szélesebb konfliktusuknak. Az archetipikus eset az 1953-as koreai fegyverszünet, amely kizárólag a tűzszünet fenntartásának mechanizmusával foglalkozott, és minden politikai kérdést lehagyott az asztalról. Bár Észak- és Dél-Korea technikailag még mindig háborúban áll, és mindkettő szuverén területnek tekinti a félsziget egészét, a fegyverszünet nagyrészt megmaradt. Egy ilyen nem kielégítő eredmény a legvalószínűbb módja ennek a háborúnak.

A koreai esettel ellentétben az Egyesült Államok és szövetségesei nem harcolnak Ukrajnában. A kijevi és moszkvai döntések végső soron sokkal meghatározóbbak lesznek, mint a Berlinben, Brüsszelben vagy Washingtonban hozott döntések. Még ha akarnák is, a nyugati kormányok nem diktálhatnának feltételeket Ukrajnának, vagy Oroszországnak. Az Egyesült Államok és szövetségesei Ukrajnával szorosan konzultálva, bár elismerik, hogy Kijev végső soron saját maga hozza meg döntéseit, megkezdhetik a megbeszéléseket és a végkifejletről alkotott elképzeléseiket. Bizonyos mértékig már hónapok óta ezt teszik: Joe Biden amerikai elnök 2022 májusában a The New York Timesban megjelent írása világossá tette, hogy kormánya a tárgyalóasztalnál látja ennek a háborúnak a végét. Magas rangú tisztségviselői azóta is rendszeresen megismétlik ezt a véleményt, bár az Ukrajnának „ameddig kell” segítésének hangoztatása gyakran nagyobb figyelmet kap. Washington azonban rendületlenül kerülte a további részletek megadását. Ráadásul úgy tűnik, hogy sem az Egyesült Államok kormányán belül, sem Washington szövetségesei és Kijev között nem folynak erőfeszítések az esetleges tárgyalások gyakorlati szempontjainak és lényegének átgondolására. Az ellentámadáshoz szükséges erőforrások biztosítására tett erőfeszítésekhez képest gyakorlatilag semmi sem történik a következő lépések alakítása érdekében. A Biden-kormányzatnak el kell kezdenie pótolni ezt a hiányt.

A VÁRAKOZÁS KÖLTSÉGEI

A diplomácia elindítását célzó lépések nem kell, hogy befolyásolják az Ukrajna katonai megsegítésére irányuló erőfeszítéseket, vagy az Oroszországot terhelő költségeket. Történelmileg a háborúkban bevett gyakorlat volt a harc és a beszélgetés. A koreai háború alatt a legintenzívebb harcok a két évig tartó fegyverszüneti tárgyalások során zajlottak, amikor az Egyesült Államok áldozatainak 45 százaléka történt. Az elkerülhetetlen diplomácia tervezésének megkezdése párhuzamosan történhet és kell történnie az Egyesült Államok politikájának többi elemével, valamint a folyamatban lévő háborúval.

Rövid távon ez azt jelenti, hogy továbbra is támogatni kell Kijevet az ellentámadásban, és párhuzamosan kell tárgyalni a szövetségesekkel és Ukrajnával a végkifejletről. Elvileg az Oroszországgal folytatott tárgyalási pálya megnyitása kiegészíti, nem pedig ellentmond a csatatéren való nyomásnak. Ha Ukrajna nyerése miatt a Kreml hajlandóbbá válik a kompromisszumra, akkor ezt csak egy működő diplomáciai csatornán keresztül lehet tudni. Egy ilyen csatorna létrehozása nem okozhatja sem Ukrajnának, sem nyugati partnereinek az Oroszországra gyakorolt nyomásának a felengedését. A hatékony stratégiához kényszerre és diplomáciára egyaránt szükség lesz. Az egyik nem jöhet a másik rovására.

A tárgyalások előkészítésére való várakozásnak pedig megvannak a maga költségei. Minél tovább maradnak a szövetségesek és Ukrajna diplomáciai stratégia kidolgozása nélkül, annál nehezebb lesz ezt megtenni. Ahogy telnek a hónapok, úgy nő az első lépés megtételének politikai ára. Már minden lépést, amelyet az Egyesült Államok és szövetségesei tesznek a diplomáciai pálya megnyitása érdekében (még Ukrajna támogatásával is) kényesen kell kezelni, nehogy azt a politika megfordításaként vagy a Kijevnek nyújtott nyugati támogatás feladásaként tekintsék. A háborúkban az egyidejű harc és beszéd bevett gyakorlat volt.

Az előkészületek elkezdésének azért is van értelme, mert a konfliktusdiplomácia nem egyik napról a másikra hoz eredményt. Valójában hetekbe, esetleg hónapokba telhet, amíg a szövetségesek és Ukrajna egyetértenek a tárgyalási stratégiában, és még tovább tart, amíg a tárgyalások megkezdése után megegyezésre jutnak Oroszországgal. A koreai fegyverszünet esetében két év alatt 575 találkozóra volt szükség ahhoz, hogy a megállapodás közel 40 oldalát véglegesítsék. Más szóval, még ha holnap felállítanának is egy tárgyalási platformot, hónapok telnének el, mire a fegyverek elhallgatnának (ha a tárgyalások sikerrel járnának, ami korántsem magától értetődő).

A tűzszünet megtartására irányuló intézkedések kidolgozása nehéz, de kritikus feladat lesz, és Washingtonnak biztosítania kell, hogy készen álljon Kijev segítségére ebben az erőfeszítésben. Komoly munkát kell most elkezdeni annak elkerülésére, amit az ukrán tisztviselők, köztük Zelenszkij is gúnyosan „Minszk 3-ként” jellemeznek, utalva arra a két sikertelen fegyverszüneti megállapodásra, amelyet 2014-ben és 2015-ben kötöttek Oroszországgal a fehérorosz fővárosban.  Ezek a megállapodások nem tudták tartósan véget vetni az erőszaknak, és nem tartalmaztak hatékony mechanizmusokat a felek betartásának biztosítására.

Az 1946 és 1997 közötti konfliktusok adatait felhasználva Virginia Page Fortna politológus kimutatta, hogy azok a megállapodások, amelyek demilitarizált övezeteket, harmadik felek garanciáit, békefenntartást vagy vitarendezési közös bizottságokat írnak elő, és homályos nyelvezetet tartalmaznak, tartósabbak lettek. Ezek a mechanizmusok megerősítik a viszonosság és az elrettentés elvét, amelyek lehetővé teszik az esküdt ellenségek számára, hogy békét érjenek el anélkül, hogy megoldanák alapvető nézeteltéréseiket. Mivel ezeknek a mechanizmusoknak az ukrajnai háborúhoz való alkalmazkodása kihívást jelent, a kormányoknak most kell dolgozniuk a fejlesztésükön.

Bár a háború befejezését célzó fegyverszünet kétoldalú megállapodás lenne, az Egyesült Államok és szövetségesei segíthetik és kell is segíteni Ukrajnát a tárgyalási stratégiájában. Ezen túlmenően mérlegelniük kell, milyen intézkedéseket tehetnek párhuzamosan annak érdekében, hogy ösztönözzék a feleket, hogy asztalhoz üljenek, és minimálisra csökkentsék a tűzszünet összeomlásának esélyét. Amint azt a Fortna kutatása is sugallja, az Ukrajna felé tett biztonsági kötelezettségvállalásoknak némi biztosíték arra, hogy Kijev nem néz egyedül szembe Oroszországgal, ha Moszkva ismét támad. A biztonsági kötelezettségvállalásokról szóló vita túl gyakran Ukrajna NATO-tagságának kérdésére redukálódik. Tagként Ukrajna hasznot húzna a NATO alapító szerződésének 5. cikkelyéből, amely előírja a tagoknak, hogy az egyikük elleni fegyveres támadást valamennyiük elleni támadásnak tekintsék. A NATO-tagság azonban több mint pusztán az 5. cikk. Moszkva szemszögéből nézve a szövetségi tagság Ukrajnát az Egyesült Államok számára saját erői és képességei bevetésének állomásává változtatná. Tehát még ha konszenzus is lenne a szövetségesek között Kijev-tagság felajánlásában (de nincs), ha Ukrajnának a NATO-tagságon keresztül biztonsági garanciát adnak, a béke annyira nem vonzó Oroszország számára, hogy Putyin a harc folytatása mellett döntsön.

Ennek a körnek a négyszögesítése kihívást jelent, de politikailag terhes lesz. Az egyik lehetséges modell az Egyesült Államok-Izrael 1975-ös egyetértési nyilatkozata, amely az egyik legfontosabb előfeltétele volt annak, hogy Izrael békét kössön Egyiptommal. A dokumentum leszögezi, hogy „az Egyesült Államoknak Izrael túlélése és biztonsága melletti régóta fennálló elkötelezettsége fényében az Egyesült Államok kormánya különösen komolyan fogja tekinteni az Izrael biztonságát vagy szuverenitását fenyegető világhatalom fenyegetéseit”. Kitér arra, hogy ilyen fenyegetés esetén az Egyesült Államok kormánya konzultálni fog Izraellel „arról, hogy milyen diplomáciai vagy egyéb támogatást tud nyújtani Izraelnek alkotmányos gyakorlatának megfelelően”. A dokumentum emellett kifejezetten ígéretet tesz „az Egyesült Államok orvoslására”, ha Egyiptom megszegi a tűzszünetet. Ez nem kifejezett kötelezettségvállalás arra, hogy az Izrael elleni támadást az Egyesült Államok elleni támadásként kezeljük, de közel áll hozzá.

Az Ukrajnának nyújtott hasonló biztosíték fokozott biztonságérzetet adna Kijevnek, ösztönözné a magánszektor befektetéseit Ukrajna gazdaságába, és fokozná az elrettentést a jövőbeni orosz agressziótól. Míg ma Moszkva pontosan tudja, hogy az Egyesült Államok nem fog katonailag beavatkozni, ha megtámadja Ukrajnát, ez a fajta kijelentés többször is elgondolkodtatná a Kreml-et, de nem vetné fel új amerikai bázisok megjelenését Oroszország határain. Természetesen Washingtonnak bíznia kell a tűzszünet tartósságában, hogy a kötelezettségvállalás tesztelésének valószínűsége alacsony maradjon. Az Oroszországgal való háború elkerülésének továbbra is prioritást kell kapnia.

Ha eljön az ideje, Ukrajnának más ösztönzőkre lesz szüksége, mint például az újjáépítési segélyekre, az Oroszországgal szembeni elszámoltathatóságra vonatkozó intézkedésekre és békeidőben tartós katonai segítségre, hogy segítsen Kijevnek hiteles elrettentő erőt létrehozni. Ezen túlmenően az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek ki kell egészíteniük az Oroszországgal szemben alkalmazott kényszerítő nyomást olyan erőfeszítésekkel, amelyek a békét vonzóbb megoldássá teszik, például a feltételes szankciók enyhítésével, az előírások be nem tartása esetén visszalépési záradékkal, amelyek kompromisszumhoz vezethetnek. A Nyugatnak nyitottnak kell lennie a szélesebb körű európai biztonsági kérdésekről folytatott párbeszédre is, hogy minimálisra csökkentse annak az esélyét, hogy a jövőben Oroszországgal hasonló válság kirobbanjon.

KEZDJ EL BESZÉLNI

Az első lépés afelé, hogy ezt az elképzelést az elkövetkező hónapokban valóra váltsuk, az az, hogy az Egyesült Államok kormánya erőfeszítéseket tesz a diplomáciai pálya fejlesztésére. A segély és kiképzési missziónak egy teljesen új amerikai katonai parancsnoki elemet, a Security Assistance Group–Ukrajna szervezetet szenteltek, amelyet egy háromcsillagos, 300 fős állományú tábornok vezet. Ennek ellenére nincs egyetlen tisztviselő sem az Egyesült Államok kormányában, amelynek főállása a konfliktusdiplomácia. Bidennek ki kellene neveznie egy különleges elnöki megbízottat, aki a külügyminisztériumokon kívül is részt vehet szinte minden érintett fővárosban megvalósuló tárgyaláson. Ezután az Egyesült Államoknak informális megbeszéléseket kell kezdenie Ukrajnával, valamint a G-7 és a NATO szövetségeseivel a végkifejletről.

Ezzel párhuzamosan az Egyesült Államoknak fontolóra kell vennie egy rendszeres kommunikációs csatorna létrehozását a háborúval kapcsolatban, amely magában foglalja Ukrajnát, az Egyesült Államok szövetségeseit és Oroszországot. Ez a csatorna kezdetben nem tűzszünet elérésére irányulna. Ehelyett lehetővé tenné a résztvevők számára, hogy az egyszeri találkozások helyett folyamatos interakciót folytassanak egymással, hasonlóan a balkáni háborúk idején alkalmazott kapcsolatcsoport-modellhez, amikor a kulcsfontosságú államok és nemzetközi intézmények képviselőiből álló informális csoport rendszeresen találkozott. Az ilyen megbeszéléseknek a nyilvánosság előtt kell kezdődniük, akárcsak az Egyesült Államok Iránnal 2015-ben aláírt, a nukleáris megállapodással kapcsolatos kezdeti kapcsolatai.

Lehetséges, hogy ezek az erőfeszítések nem vezetnek megállapodáshoz. A siker esélye csekély, és még ha a tárgyalások eredményesek is lennének, senki sem távozna teljesen elégedetten. A koreai fegyverszünetet az aláírásakor bizonyosan nem tekintették az Egyesült Államok külpolitikai diadalának: elvégre az amerikai közvélemény hozzászokott az abszolút győzelmekhez, nem pedig az egyértelmű megoldás nélkül véres háborúkhoz, De az azóta eltelt közel 70 év alatt nem tört ki újabb háború a félszigeten. Eközben Dél-Korea kiemelkedett az 1950-es évek pusztításából, hogy gazdasági felvirágzás után végül virágzó demokráciává váljon. A háború utáni Ukrajna, amely hasonlóan virágzó és demokratikus, erős nyugati elkötelezettséggel a biztonsága mellett, valódi stratégiai győzelmet jelentene.

A fegyverszüneten alapuló végjáték – legalábbis átmenetileg – teljes területét nem biztosítaná Ukrajnának. De az országnak lehetősége lenne gazdaságilag talpra állni, és véget érne a halál és a pusztulás. A Moszkva által megszállt területeken Oroszországgal folytatott konfliktusba zárva maradna, de ez a konfliktus politikai, kulturális és gazdasági téren játszódna le, ahol a nyugati támogatással Ukrajna előnyökkel járna. Németország sikeres újraegyesítése, 1990-ben, egy másik, a béke által megosztott ország, azt mutatja, hogy a vita nem katonai elemeire való összpontosítás eredményeket hozhat. Eközben egy orosz-ukrán fegyverszünet sem vetné véget a Nyugat konfrontációjának Oroszországgal, de drámaian csökkenne a közvetlen katonai összecsapás kockázata, és mérséklődnének a háború globális következményei.

Sok kommentátor továbbra is ragaszkodik ahhoz, hogy ezt a háborút csak a csatatéren lehet eldönteni. Ez a nézet azonban figyelmen kívül hagyja, hogy a háború strukturális valósága valószínűleg akkor sem változna, ha a frontvonal eltolódna, ami önmagában még korántsem garantált. Az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek képesnek kell lenniük arra, hogy egyszerre segítsék Ukrajnát a harctéren és a tárgyalóasztalnál. Itt az ideje ezt elkezdeni.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az évek során láttam vágóeszközök okozta kézsebeket, fűnyírók és kerti villák lábsebét. Az elmúlt hetekben láttam létráról lezuhanást, betonra zuhanás miatti fejsérüléseket, és sajnos egy olyan személy halálát is láthattam az utóbbi években, akinek a lelkes lapátolás túl soknak bizonyult.

A kert még a múltban is komoly veszélyt jelenthetett az egészségre. Az egyik első beteg, akit penicillinnel kezeltek, egy rendőrtiszt volt, aki nyilvánvalóan szepszisben szenvedett egy rózsatövisből származó karcolás után. Akkoriban a legenyhébb sebek a leghalálosabb következményekkel járhattak, és kiderült, hogy ez még mindig megtörténhet, mivel egy brit nő nemrégiben halt meg szepszisben, miután megvakarta a kezét kertészkedés közben.

De nem csak ezek a veszélyek leselkednek a kertben. Íme néhány dolog, amire érdemes odafigyelni, mielőtt legközelebb növényeidet ápolni kezded:

1.Tetanusz

A tetanusz különösen kellemetlen betegség. Az izmok görcsbe mennek a baktériumból származó toxin, a Clostridium tetani hatása miatt. A szenvedés szinte leírhatatlan, fájdalmas izomgörcsöket és bezáródott állkapcsot okoz.

Sokan a tetanuszt olyan tárgyakkal társítják, mint például a rozsdás szögek, amik meglepően gyakorisággal a talajban is megtalálható, különösen trágyázás után, mivel a klostidiumok a bélben találhatók. A rózsák szeretik a trágyázott talajt, ezért ez halálossá teheti ezeket a szeretett virágokat, ha szennyezett töviseket levágják.

Szerencsére még nem láttam esetet a sürgősségi osztályon, mert az Egyesült Királyságban immunizálnak tetanusz ellen. És soha nem akarok látni egy esetet se, mert rendkívül csúnya. A nem immunizált emberek halálozási aránya meghaladhatja az 50%-ot.

2. Baktériumok és gombák

Egy szerény komposztzsákban lapul egy olyan összetevő, amelyre sokan nem számítunk: a Legionella.

Ez a baktérium a legionárius betegségnek nevezett fertőzést okozhat, amely különösen káros az idősekre és a legyengült immunrendszerű emberekre. Belélegezve csúnya és gyakran végzetes tüdőgyulladáshoz vezethet. A komposztálási folyamatban részt vevő meleg, állóvíz okozhatja a jelenlétét.

Nem csak az előre csomagolt komposzt veszélyes. A saját komposztkupacod is tele van különféle baktériumokkal és gombákkal, amelyek megfelelő karbantartása esetén nem okoznak gondot.

De az Aspergillus penészgomba gyakran lszhaporodik, ha  meleg van. Ez csúnya tüdősérüléseket okozhat, és még szélesebb körben is elterjedhet a szervezetben, különösen időseknél és immunszupprimáltoknál,  végzetes is lehet.

A penészgombák spórái bizonyos embereknél allergiát is kiválthatnak, ezt az állapotot külső allergiás alveolitisznek vagy „gazdálkodó tüdejének” nevezik. Ezt az állapotot klasszikusan a penészes szénának való kitettség okozta, de a komposzthalmok is ezt tehetik az olyan organizmusok jelenléte miatt, mint az Aspergillus és az Actinomycetes baktérium.

3. Leptospirosis

A leptospira egy baktérium, amely patkányvizelettel szennyezett vízben található. Mivel a patkányok gyakran az emberek közelében létesítenek élőhelyet, talán a legjobb, ha a kertészkedés során a tó vagy az esővízhordók közelében vigyázunk.

A leptospira leptospirózist, egy meglehetősen kellemetlen fertőzést okozhat, amely fejfájást, lázat, hidegrázást, hányást, sárgaságot, majd később májelégtelenséget, veseelégtelenséget és agyhártyagyulladást okoz.

4. Elektromos szerszámok

Míg az elektromos szerszámok megkönnyítik a munkánkat a kertben,  könnyen megsérülhetünk velük. A sövénynyíró nagyszerű módja lehet a fák és bokrok megszelídítésének, de a lábujjak amputálására és megsebzésére is nagyon hatékonyan alkalmas. Mindenképpen várja meg, amíg a sövénynyíró teljesen kikapcsol, mielőtt az eltávolított ágakat megtisztítjuk.

A sövénynyírók és fűnyírók könnyen átvághatják az elektromos kábeleket is, ami áramütéshez vezethet. Az elektromos kéziszerszámok akkor is katasztrofálisak lehetnek, ha leesünk a létráról, vagy ha elektromos vezetékek keresztezik a kertet. Ezt el kell kerülni.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A madarak régóta lenyűgözik az amatőr és professzionális tudósokat, és az Európa-szerte folytatott szoros együttműködés alapos ismereteket hozott létre szokásaikkal, igényeikkel és számukkal kapcsolatban. A leghosszabb ideig futó ilyen típusú adatkészletek némelyike olyan madarakra vonatkozik, amelyek életük legalább egy részét Európában élik.

Ezek az adatok komor képet festenek: a becslések szerint 550 millió madár veszett el Európa teljes populációjából az elmúlt 40 évben. Ez egy megdöbbentő statisztika, és valami fontosat mond nekünk az ember természettel való megszakadt kapcsolatáról.

A tudósok tudják, hogy a biológiai sokféleségre egyre nagyobb nyomás nehezedik, különösen a földhasználat gyors változásai miatt (például az erdőről a mezőgazdasági területre), valamint az emelkedő hőmérséklet miatt. De továbbra is vitatott kérdés maradt, hogy a különböző fajok hogyan reagálnak ezekre a nyomásokra, melyik a legfontosabb, és hogyan tudnak a természetvédők reagálni ezek enyhítésére.

A madarak jó minőségű adatait kihasználja egy új tanulmány, amelyben francia kutatók azt elemezte, hogyan reagált 170 madárfaj az ember által előidézett nyomásra Európában, felhasználva 37 év alatt 28 ország több mint 20.000 megfigyelőhelyén gyűjtött adatokat az Egyesült Királyságban.

Megállapítottuk, hogy a mezőgazdasági üzemekben a rovarok és a gyomnak tekintett növények irtására használt vegyszerek sok madarat megfosztanak fő táplálékforrásától, és ez az egyetlen oka annak, hogy Európában csökken a létszámuk.

A változás ember alkotta mozgatórugói

A madarak populációira nehezedő négy fő nyomásforrást vizsgáltak: a mezőgazdasági intenzifikációt (a növényvédő szerek és műtrágyák jelentős felhasználása), az éghajlatváltozás és annak a hőmérsékletre gyakorolt hatása, az erdőborítás változásai és az urbanizáció.

A modern tenyésztési módszerek okozták a legnagyobb madárpopuláció hanyatlást – különösen azokét, amelyek rovarokkal és más gerinctelenekkel táplálkoznak, mint például a swift, a sárgarépa, a légykapófélék, a búzacincér és a kőhalak. Sokkal változékonyabb és fajspecifikusabb volt, hogy a madarak hogyan reagáltak az erdőborítás változásaira, az urbanizációra és az éghajlatváltozásra.

1980 és 2016 között az európai madarak egyedszáma negyedével csökkent. A mezőgazdasági madarak száma azonban több mint felére csökkent ebben az időszakban. Mind az erdei, mind a városlakók, az északi, hideget kedvelő madarak, sőt néhány déli, meleget kedvelő madárfajok száma is csökkenést mutatott – bár ez utóbbi madárcsoport általános tendenciája a folyamatos növekedés.

A tanulmány egyik fő megállapítása az, hogy különösen a növényvédő szerek és műtrágyák nagyarányú használata a gazdaságokban a madárpopuláció csökkenésének legjelentősebb hajtóereje Európa-szerte, beleértve az Egyesült Királyságot is.Ez nem meglepő – sok tanulmány jutott erre a következtetésre.De ez az első olyan tanulmány, amely a rendelkezésre álló legjobb adatok és a modern statisztikai módszerek segítségével egy lépésben megvizsgálja az ember alkotta okokat.Az eredmények egyértelműek.

A mezőgazdasági gyakorlatok a második világháború után kezdtek jelentősen megváltozni, amikor az országok intézkedéseket vezettek be a gazdaságok teljesítményének növelésére.A termelés növelésére irányuló ilyen erőfeszítések, beleértve a peszticidekre és műtrágyákra való támaszkodást is, jelentős károkkal jártak a madarak és más vadon élő állatok (és kritikusan a környezet általános egészségi állapota) számára.

Egy nemrégiben készült brit kormányjelentés megállapította, hogy az éghajlatváltozás mellett a biológiai sokféleség csökkenése jelenti a legnagyobb közép- és hosszú távú veszélyt a hazai élelmiszer termelésre.A biológiai sokféleség csökkenése a társadalomra nézve messze túlmutat a veszélyeztetett fajokon.

Meggyőződésünk, hogy a madarakat a növényvédő szerek és a műtrágyák elsősorban a táplálékvesztésen keresztül érintik, bár ezek a vegyszerek közvetlenül is hatással lehetnek az egészségükre.A peszticideket arra tervezték, hogy elpusztítsák azokat a rovarokat és gerincteleneket, amelyeket a madarak esznek.A műtrágyák megváltoztatják azt, hogy egy adott környezetben milyen növények nőnek, gyakran sokféle faj rovására.A gerincteleneknek szükségük van erre a növényzetre táplálékként és menedékként, és a madaraknak is szükségük van rá – akárcsak a gerinctelen állatokra.

A gerinctelenek számos madárfaj táplálékának fontos részét képezik, de üzemanyagként szolgálnak a fiókák növekedéséhez, amelyek a populáció növekedésének motorjai.A gerinctelenek különösen fontosak a költési időszakban a vizsgálatokban szereplő madarak több mint 80%-ánál.Úgy tűnik, hogy a rovarok drámai elvesztése, amelyről gyakran hallunk, komoly hatással van a madarakra.

Természetbarát étel

A kérdés az, hogyan lehet a legjobban reagálni.A természet bajban van a termőföldeken, de a gazdálkodók nagy része lehet a megoldásnak, ha megfelelő intézkedésekkel támogatják őket.

Sokkal nagyobb támogatásra van szükségünk a természetbarát gazdálkodási gyakorlatokhoz, és el kell térnünk a növényvédő szerek és szervetlen műtrágyák által dominált gazdálkodástól. Ez jó lenne a természetnek, a gazdálkodóknak és az élelmiszer termelésnek, az éghajlatnak, a fogyasztóknak is.

Eredményeink azt is mutatják, hogy az állampolgárok ismeretei és a határokon átnyúló együttműködés milyen hatalmat gyakorol a tudomány előmozdítására és a természeti világ jobb megértésére – és a dolgok megfordítására.

Most szükségünk van a kormányokra szerte a világon, hogy támogassák a természetbarát gazdálkodást díjazó földgazdálkodási rendszereket, például elkötelezzék magukat a termőföld legalább 10%-ának természetbarát hasznosítására, ami viszont segít fenntartani vagy akár növelni a mezőgazdasági üzemek hozamát.

De szélesebb élelmiszerrendszer-reformra is szükségünk van, beleértve a természetbarát étrendet is. A kiskereskedők, a beszállítók és a feldolgozók mind kivehetik a részüket egy egészséges környezet biztosításában, amely táplálhat bennünket és visszahozhatja a természetet – minden előnyével együtt.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A második világháború vége óta az Egyesült Államok birtokolta azt, amit gyakran „túlzott kiváltságnak” neveznek a globális gazdaság felett. A háború pusztításából Amerika felemelkedése és ezzel együtt a világ aranytartalékának nagy részének és a világ GDP-jének felének megszerzése következett. Gazdagsága felhatalmazta az Egyesült Államokat arra, hogy 44 országnak diktálja a Bretton Woods-i Megállapodás feltételeit.

Ez a megállapodás kikötötte, hogy a dollárt az aranyhoz, míg az összes többi ország valutáját a dollárhoz kötik. A lényege az volt, hogy a dollár olyan jó volt, mint az arany. Az országok megnyugodhattak, hogy dollárjaikat bármikor fizikai aranyra válthatják. Néhány évtizedig jól működött a megállapodás.

Az Egyesült Államok azonban az 1960-as évek végén nagy hiányokat kezdett felmutatni Lyndon Johnson „ágyú vagy vaj” politikája idején, ami arra késztette egyes európai országokat, különösen Franciaországot, hogy elkezdték aranyra váltani dollárjaikat.

1971-ben, aggodva, hogy aranytartalékai kimerülnek, a Nixon-adminisztráció egyoldalú döntést hozott, hogy „ideiglenesen” bezárja aranyablakát, és a dollárt fiat valutává változtatta. Ezzel véget ért Bretton Woods, és beköszöntött a lebegő árfolyamok korszaka, amely ma is létezik.

Az Egyesült Államok a kőolajdollár létrehozásának zseniális tervének végrehajtásával elkerülte a deviza leértékelésének gazdasági nehézségeit. Ennek az egyszerű, de nagy horderejű ötletnek jelentős pénzügyi és geopolitikai következményei voltak. Lényegében az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia megállapodást kötött, amelyben a szaúdiak beleegyeztek abba, hogy olajukat kizárólag dollárban adják el, és ezeket a dollárokat amerikai kincstárjegyekbe fektetik be. Cserébe Amerika biztonsági garanciát nyújtott a szaúdiak számára.

Az olaj a világ legszélesebb körben forgalmazott áruja, és dollárban való árazásával globális kereslet volt az amerikai valuta iránt. Mondanunk sem kell, hogy az európaiak nem voltak elégedettek Amerika megszegett ígéretével. A visszacsatolás érdekében egyes európai nemzetek elkezdték megvitatni az amerikai dollárt kizáró aranystandardhoz való visszatérés lehetőségét.

Az amerikai adminisztráció tudomást szerzett az európai tervről, és Henry Kissinger és Thomas Enders helyettes államtitkár 1974-es találkozójának jegyzőkönyve szerint egyértelművé tették, hogy ezt nem engedik tovább. A találkozó fénypontjai enyhén szólva egyértelműek voltak. Összességében az európai országoknak több aranyuk volt, mint az Egyesült Államoknak, ha összefognának, magasabb szinten szabhatnák meg az arany árát, így további tartalékokat és hiteleket hoznának létre.

Kissinger szavai szerint képesek lennének létrehozni egy „pénznyomtató gépet”. A jegyzőkönyvben az is világosan szerepelt, hogy egy ilyen lépés sértené Amerika érdekeit, és ha Európa megpróbálná, Amerika megtorolná. Végül a terv sikeréhez Németországnak együtt kellett volna működnie. De mivel a Szovjetunió a küszöbén állt, nem volt abban a helyzetben, hogy az Egyesült Államoknak ellenálljon.

Amerika erős dollárpolitikája sikeres volt a következő évtizedekben. Az 1990-es évek végére azonban két dolog kezdett növekedni: Kína gazdasága és Amerika pazarlása. A 2000-es évek elejére Amerika a világ legnagyobb hitelezőjéből a legnagyobb adós nemzetté változott, és a Federal Reserve meggondolatlan monetáris politikába kezdett, amely két évtizeden át tartott.

A 2008-as pénzügyi válságot követően Kína panaszkodott amiatt, hogy az Egyesült Államok leértékeli a dollárt nagy adóssághalmozódása és túlzott pénznyomtatása miatt, és hangot kezdett adni egy új globális pénzügyi rendszer bevezetésére. Az amerikai szankciók hatálya alá tartozó országok (pl. Oroszország, Venezuela, Irán és Észak-Korea) figyelemre méltó kivételével az új monetáris rendszer gondolatát közömbösen fogadták. A legtöbb fejlett világ elképzelhetetlennek tartotta azt az lépést, hogy bármi is felváltsa a dollárt.

Amikor Oroszország megtámadta Ukrajnát, minden megváltozott. Az Egyesült Államok és a NATO-országok (a Nyugat) nemcsak szankciókat vezettek be Oroszországgal szemben, hanem befagyasztották amerikai dollártartalékait, és blokkolták a SWIFT dollár átutalási rendszerből.

Látva a lehetőséget, Kína észrevette, és a világ nagy részét arra bátorította, hogy kövessék példáját amikor elkezdett alternatívákat keresni. Noha a Nyugatnak igaza volt, amikor szembeszállt Oroszországgal annak provokálatlan agressziója miatt, alábecsülték az ezekre a szankciókra adott globális választ.

A BRICS-országok és a globális déli országok nagy része számos ok miatt vonakodott megszakítani az Oroszországgal fennálló kapcsolatokat – kezdve az olajra, élelmiszerre, műtrágyára és katonai felszereléseikre. Ezen túlmenően, a globális déli országokban sokan régóta haragot táplálnak a Nyugat „szabályokon alapuló világrendje” ellen, amelyet képmutatónak és öncélúnak tartanak.

Az orosz dollártartalékok befagyasztása és a SWIFT-rendszerből való kizárása szintén felhívta az országok figyelmét, hogy ők lehetnek a következők. A pénzügyi rendszerek a bizalomra épülnek, és ha felfegyverkeznek, elveszítik a dominanciájuk megtartásához szükséges bizalmat. Mint ilyen, alig több mint 12 hónapos időszak alatt a világ országai összeszedték a bátorságukat, hogy nyíltan megvitassák a kereskedelem és elszámolás alternatív módszereinek létrehozását, valamint dollártartalékaik csökkentését.

A dollár kereskedelmi és elszámolási szerepe az, ahol a legtöbb kilépés megtörténik, és ahol a dollár iránti kereslet rohamosabban csökken. Ezenkívül az elmúlt évben a BRICS-országok számos új tagot vettek fel: Egyiptom, Törökország, Algéria és legutóbb Szaúd-Arábia mutatott érdeklődést, és nyilatkozatot tettek egy BRICS-valuta létrehozásáról, hogy versenyezzen a dollárral.

Ezen országok közül sok agresszíven növelte aranytartalékait az elmúlt 13 évben, és vásárlásaik nagysága felgyorsult, ami azt sugallja, hogy talán bármely új valuta mögött arany állhat. Brazília (amely egyre hangosabban fejezi ki nemtetszését az amerikai dollárrendszerrel szemben) és Argentína megkezdte az Európai Unióhoz és az euróhoz hasonló dél-amerikai kereskedelmi blokk  létrehozását.

A dolláralternatívák listája hosszú és naponta bővül.Például Kína teszteli a határokon átnyúló digitális valuta elszámolásokat Thaifölddel és az Egyesült Arab Emírségekben, és ragaszkodik ahhoz, hogy olyan szankcionált országok, mint Oroszország, Irán és Venezuela, elfogadják a jüant az olajért.Szaúd-Arábia is ugyanezt fontolgatja (a pletykák szerint Szaúd-Arábia már jüanért ad el olajt, és ezeket a jüant aranyra váltja át a sanghaji tőzsdén).

India is egyesült arab emírségek beli dirhamban vásárolja orosz olajának egy részét.A legegyszerűbb, egyre népszerűbb módszer a kétoldalú megállapodások helyi valutával. A kritikus megválaszolatlan kérdés az, hogy az Egyesült Államok hogyan reagál a dollármentesítésre irányuló lépésekre.Az amerikai dollár iránti kereslet bármilyen hirtelen csökkenése katasztrofális következményekkel járhat az amerikaiakra nézve.

Potenciálisan kiválthat egy amerikai dollárválságot, ami nagyon magas inflációhoz, vagy akár hiperinflációhoz vezethet, és beindíthat egy adósság- és pénznyomtatási ciklust, amely szétszakíthatja a társadalom társadalmi szövetét. Röviden, az Egyesült Államok bármely kormánya végső soron nemzetbiztonsági kérdésnek tekintené az ilyen dollármentesítési lépéseket.

A globális közösség nagy része azonban ujjong. A déli globális államadósságok nagy része zöldhasúban van denominált, és a túlárazott dollár ma szinte lehetetlenné teszi az adósságszolgálatot. Ezen túlmenően, mivel a legtöbb nyersanyag ára dollárban van, sok kevésbé fejlett ország olyan inflációt importál, amely egyébként az Egyesült Államokban halmozódna fel.

Ennek ellenére a BRICS-országoknak meg kellene fontolniuk, mi lehet Amerika reakciója a dollártól való hirtelen elmozdulásra.A történelem bebizonyította, hogy kivételesen ritka, hogy a globális gazdasági hatalom átruházása nagyobb háborúskodás nélkül történjen. Amerika valószínű ellenállása ellenére a dollártalanítás továbbra is fennmarad, mivel a nem nyugati világ nagy része olyan kereskedelmi rendszert szeretne, amely nem teszi őket sebezhetővé a dolláros fegyverkezéssel vagy hegemóniával szemben.

Már nem az a kérdés, hogy van-e, hanem hogy mikor. Ahhoz, hogy elszakadjunk ettől a veszélyes pályától, már most meg kell kezdeni egy hiteles és inkluzív párbeszédet egy új globális megállapodásról, amelyben a nagy gazdaságok konszenzussal beleegyeznek egy új monetáris rendszerbe (talán arany és/vagy nyersanyagok mögött), beleértve az Egyesült Államokat is. Ez jelentős kényelmetlenséggel jár az Egyesült Államok számára, esetleg olyan mértékben, hogy politikailag elfogadhatatlan.

A legjobb, amit remélhetünk, egy olyan folyamat, amely hosszú időn keresztül elősegíti a dollárkereslet fokozatos csökkenését, lehetővé téve az Egyesült Államoknak és más országoknak, hogy ennek megfelelően alkalmazkodjanak. A többpólusú monetáris rendszer méltányosabb játékteret biztosíthat a szegényebb országok számára, és talán hosszabb távú gazdasági és politikai stabilitást biztosíthat az Egyesült Államoknak és a világnak.

Ennek valószínű kimenetele továbbra is meglehetősen kaotikus lenne, és az amerikaiak életszínvonalának csökkenésével járna. Mindazonáltal ez az út elkerülhetetlennek tűnik, és egy ilyen lehetőség előnyösebb, mint a történelem során tapasztalt szélsőségesebb forgatókönyvek elkerülhetetlen zűrzavara.

________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Franciaország, a szép

Azt, hogy megértsük az 1492-es eseményeket és azok további nagyon fontos történelmi következményeit, vissza kell menni az időben egészen 1307-be, konkrétan Franciaországba! Az előzmények ismeretei ugyanis kikerülhetetlenek!

Az okok taglalása nélkül csak a puszta tényekre emlékeztetem a kedves olvasót: IV. (Szép) Fülöp francia király, az említett év októberének a 13.-ik napján (a „péntek 13“ babonának ez az eredete!) frontális támadást intézett a Templomos lovag rend ellen. A helyzet az volt, hogy a Vatikán, –  amelynek természetesen nagyságrendileg volt meghatározóbb a politikai-hatalmi helyzete a korabeli Európában, mint napjainkban -, a francia király oldalára állt. A templomosok hatalmas ingó és ingatlan vagyonát kisajátították, a rend tagjait börtönbe vetették, kivégezték. Hivatalosan a templomosok rendje 1312. március 22.-én szűnt meg V. Kelemen pápa a vienne-i (Franciaország) zsinaton elfogadott döntése nyomán. A regnáló pápa a rend utolsó középkori nagymesterét, Jacques de Molay-t Párizsba csalta, börtönbe záratta, majd 1314-ben elevenen elégettette.

Természetesen a templomosok közül sokaknak sikerült elmenekülnie illetve megbújnia (jó példa erre Burgundia, ami egy fontos szál!). Több helyre széledtek szét, ezt sem fogom tovább részletezni, de az egyik célterület, ahová sokan közülük eljutottak és védelmet, menedéket, támogatást, sőt vagyont kaptak és e helyszín nagyon fontos az 1492-es események szempontjából, nos az Portugália volt.

Portugália, a bölcs

I. (Földművelő ) Dénes, portugál király egy trükkhöz folyamodott: az említett zsinaton hozott döntés után úgyszintén lefoglalta a templomosok vagyonát, de azt nem adta át a johannitáknak (ezért a „jutalma“ pápai kiátkozás volt!), hanem a lefoglalt vagyon alapjain egy új rendet alapított: Krisztus Lovagrendjét. Központja a közép- portugáliai Tomar vára lett. Az idemenekült templomosok „új identitásuk“ alatt éltek tovább e országban, sőt annak a meghatározó erőjévé váltak.
Portugália maga kezébe vette a saját sorsát, és nem hagyta, hogy akár a Szentszék beleszóljon a dolgaiba!

A templomosok fehér alapon piros keresztje átváltozott az új lovagrend fehér alapon piros keresztjévé, némi módosítással.A portugál karavellák és más hajóik vitorláin pontosan az ilyen kereszt díszelgett! E kereszt máig Portugália szimbólumrendszerének a szerves része.

Az sem véletlen, hogy éppen az említett I. Dénes alapozta meg a későbbi nagyon sikeres portugál tengeri felfedezéseket és hódításokat: ugyanis az első portugál egyetemen kívül uralkodásához fűződik a portugál hadiflotta megalapítása is; ezt a genovaiak segítségével vitte végbe. Később Tengerész Henriknek és társaiknak volt mire építkezniük!

Nos igen, a túlélő templomos lovagok és követőik a palástjukat vitorlával cserélték le: a lovagokból tengerészek lettek! A korukban a világ legjobbjai!

Hajóikat biztos kézzel kormányozták, számtalan nagyszabású felfedezést tettek (természetesen, még sok szó esik majd róluk a későbbiekben!), mintha egy olyan tudás birtokában lettek volna, amely magasan a többi korabeli hajós nemzet fölé emelte az ő teljesítményüket!

Hivatalosan a portugálok már 1427-ben felfedezték az Azori-szigeteket és hamarosan portugál telepesek jelentek meg a szigetcsoporton. Na most, mindenki megnézheti a portugál tengeri felfedezések útját, amelyek nagy többségben – hivatalosan – Afrika partjaira összpontosult – és ez érthető is, mert a legfontosabb célja a felfedezőutaknak az volt, hogy megtalálják a tengeri utat a mesés kincsesbánya, India felé. Mint tudjuk, a portugálok e tekintetben sikerrel is jártak.

Az azonban teljesen elképzelhetetlen, hogy az ügyes portugál hajósok ne hajóztak volna nyugatra az Azori-szigetekről! Vagy délre, vagy északra, minden irányba! A szigetek jó támaszpontot biztosította e hosszabb hajóutak kivitelezéséhez, mind földrajzi, mind ellátási, logisztikai szempontból, és ez még egy nagyon fontos tényként igazolva is lesz e történet későbbi pontja során! Továbbá, itt jönnek a képbe a kósza hírek illetve tárgyi bizonyítékok, amelyről a portugálok vagy tudtak vagy nem (Piri Reisféle térkép, információk az északi templomosoktól, hogy a vikingek nagy kiterjedésű földeket találtak messze nyugaton). Jó esély van arra, hogy a templomos felmenőket figyelembe véve ismertek voltak ezek az információk a portugálok előtt.Akár még jóval több, biztos alapon álló információ a birtokukban lehetett! De ha mégsem lett volna így, akkor sem életszerű az az elképzelés, hogy az Azori-szigetekről a portugálok csak kelet, dél-kelet felé hajózgattak, fel és alá, utána meg újra vissza…

A nagy Sargosso-tengeren, ami az Atlanti-óceán része, hivatalosan is hajóztak „valamikor a 15. század folyamán“, egyem a szívét az okoskodó wikipédista-enciklopédista társaságnak!Nem úgy volt az inkább, hogy a portugálok keresztbe-kasul szelték azt az ottani áramlatokat kiismerve majd kihasználva? Na vajon milyen közelre jutottak nyugaton az amerikai kontinens partjához? Ahol a sekélyebb víz minden jelével, amelyek feltételezik a szárazföld közelségét, csalja a hajósokat tovább nyugatra? Ezt éppen Kolumbusz írásaiból lehet tudni!

Idézem is őt, kicsit előugorva az időben: „… Az idő olyan kellemes, mint Andaluziában áprilisban. Itt történt, hogy először pillantottunk meg nagy tömeg üde zöld füvet, amely csak nemrég szakadhatott le a földről, amiért is mindenki úgy vélekedett, hogy valamely sziget közelében lehetünk, de nem a kontinens közelében; mert úgy gondolom, a kontinens távolabbra fekhet.“ A bejegyzés 1492. szeptember 16.-ára van datálva, Kolumbusz hajói ekkor már a Sargosso-tenger vizeit szelik. De téved, mert nem „füvet“ lát, amely „csak nemrég szakadhatott le a földről“, hanem a helyi ökoszisztéma jellemzőivel szembesült éppen.

A Wikipédia ezt írja erről: „Egyfajta furcsa moszaterdő ez, ami több száz kilométer távolságra van a legközelebbi szárazföldtől. Ez a hatalmas egybefüggő lebegő hínár (sargassum), egyedülálló ökoszisztéma a földön. Az óceánok sivatagának is nevezik, mert a melegebb vízhőmérséklet és szélcsend ellenére a hínárt leszámítva viszonylag gyér az élővilág“.

Az a helyzet, hogy a portugál hajósok jóval Kolumbusz előtt elérték Amerika partjait! És itt a különbséget tekintve nem évekről van szó, hanem inkább évtizedekről! Egyébként vannak olyan források, amelyek éppen arról szólnak, hogy Kuba szigetén a bennszülöttek be is számoltak anno a hispánoknak, hogy már láttak hozzájuk nagyon hasonló embereket! Erről például Bartolomé de las Casas írt, aki saját fülével hallotta e beszámolókat a bennszülöttektől.

De eme írás további részei is igazolni fogják, hogy a helyzet valóban ez volt: Portugália jóval a spanyolok érkezése előtt tisztában volt vele, hogy a legrövidebb út az igen áhított Indiába nem nyugatra vezet, mert ott egy hatalmas, ismeretlen kontinens van. Hosszú, végeláthatatlan partvidékkel, északra és délre is, no és persze rengeteg kisebb és nagyobb szigettel tarkítva a közeli vizeket.

Meg kell említeni egy fontos politikai eseménysorozatot is Portugáliában: az 1481-ben elhunyt V. Alfonz portugál királyt a trónon ez évtől II. João király követte (azaz magyarul II. János – ezt a nevet fogom itt a továbbiakban használni), akit a történelem „Príncipe Perfeito“ vagyik Tökéletes Herceg néven is ismer.

Nos, valakiknek bizonyára tökéletes volt és tökéletesen megfelelt valamiért II. János személye, voltak azonban olyanok is, akiknek egyáltalán nem!

Az említett új király ellen összeesküvés történt a portugál nemesek részéről, akik féltek a király hatalmától és politikájától, mert az csorbította jogaikat. Az összeesküvés résztvevői között volt II. Fernando (azaz Ferdinánd)Braganza hercege, a legbefolyásosabb nemes a királyságban, továbbá Álvaro de Braganza, Diogo,Viseu és Beja hercege, Gárcia de Menezes, Évora püspöke. Ezek a résztvevők voltak az összeesküvés csúcsán; természetesen jóval több ember vett benne részt, de nem ők voltak a kulcsszereplők, hanem a fent említett nagy hatalmú nemesek.

Az összeesküvésre 1483-ban derült fény, amikor a királyi kémek elfogtak néhány levelet, de olyan információ is van az összeesküvést illetően, hogy az egyik kulcsszereplő, aki segítette leleplezni azt, az Portugáliai Izabella királyné (1428-1496) volt az Avisz-házból, aki II. János nagynénje és anyósa volt.

A király letartóztatta és kivégeztette II. Fernando Braganza hercegét Évorában, elkobozta a birtokait és száműzte az özvegyét és gyermekeit Kasztíliába (ez egy másik Izabella, konkrétan Izabella de Viseu, aki tehát Braganza herceg özvegye volt). A többi összeesküvőt is megbüntette: Álvaro de Braganzát elítélték és megfosztották címeitől,aki ezek után 1483-ban száműzetésbe vonult Kasztíliába, és ott nagy jelentőségű pozíciókat töltött be a Katolikus Királyok kormányában.
Diogode Viseut, aki egyébként II. Fernando de Braganza sógora volt, a király saját kezével ölte meg Setúbalban 1484-ben.
García de Menezes, Évora püspökét a király elfogatta és a fogságban állítólag megmérgeztek 1484-ben.

Az összeesküvés ténye és résztvevői is még fontosak lesznek a későbbiek során! De most hajózzunk tovább!

DiogoCão kapitány neve nem igazán ismert a közvélemény körében, pedig ugyancsak nagyon nagy érdemei voltak tevékenységének Portugália szempontjából Afrikában (a Kongó torkolatának a felfedezése és hajózása e trópusi folyamon, de rengeteg más felfedezés és cselekedet is). Igazából sok tekintetben kikövezte az utat a hullámokon az utána következő ugyancsak nagy jelentőségű és jóval közismertebb portugál expedíciónak – és nem csak átvitt értelemben, hanem szinte szó szerint! Két nagy felfedezőútja volt, amelyeknek kezdetei 1482 illetve 1484 voltak, és elsősként a jelentős portugál felfedezők közül hatalmas kőoszlopokat, úgynevezett padrão-kat helyezett el fontosnak ítélt, újonnan felfedezett helyeken (magaslatok, folyótorkolatok stb.) mérföldkövek gyanánt. Az utána jövő nagy nevű portugál hajósok követték e szokását. A legdélibb padrão, ahol valószínűleg Cão visszafordult (de ez nem teljesen biztos!)Cabo da Cruz volt, így nevezte el ezt a földfokot a mai Namíbia partvidékén, WalvisBay közelében. Ma is ez a neve, de inkább angol illetve német változata a közismertebb (CapeCross, Kreuzkap).

A következő jól előkészített, nagyszabású portugál tengeri expedíció 1487 júliusában (más források szerint augusztusában) hagyta el Lisszabont. Célja egyértelmű volt: még délebbre hajózni Diogo Cão legdélebbi kőoszlopától és Afrikát megkerülve megtalálni az utat Indiába.

16 hónapig tartó hajóútja után BartolomeuDias 1488 decemberében jelenthette hivatalosan is a királyának, hogy sikerrel járt.A hajóitehát megkerülték a Jóreménység fokát (a viharos szelek miatt délre sodródva ezt egyébként „odafelé“ észre sem vette mert akkor éppen túl messze kerültek az afrikai partoktól!), keletre hajóztak a mai dél-afrikai partvidéken, ami miután észak-kelet irányba fordult, Dias-ban tudatosult, hogy meglelte a hőn áhított útvonalat India és Kelet-Ázsia felé. Igazából az történt, hogy teljesültek azok a elvárások, amelyeket Portugália uralkodója Diogo Cão erőfeszítéseire és eredményeire alapozva lényegében el is várt. BartolomeuDias„csak“ beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Érdemeit semmi sem csökkenti; jóval több, mint ezer tengeri mérfölddel hajózott távolabb, mint anno Cão kapitány hajói.
(A Jóreménység fokát maga Dias állítólag a CabodasTormentas-nak vagyis a Viharok fokának nevezte el és csak II. János nevezte el később Cabo da Boa Esperançának vagyis a Jóreménység fokának, mert e név szimbolizálta a régen keresett keleti tengeri útvonal megnyitását).

Kolumbusz Kristóf színre lép

Akkor hát itt az idő néhány szót ejteni magáról Kolumbusz Kristófról is!

Egyelőre hagyjuk az fiatalkorát, amit állítólag Genovában és környékén töltött el, mint posztótakács és később posztókereskedő!

Nézzük a hivatalos adatokat, melyek szerint legkésőbb 1476-ban Kolumbusz már Portugáliában van. Bejáratos volt a portugál királyi udvarba, ahol állítólag hiába győzködte az uralkodót, hogy adjon neki pénzt és paripát, hogy nyugatra elhajózva megtalálja Portugália számára az utat Indiába. Nos, ha ez valóban így történt volna, akkor szegény Kolumbuszt Lisszabonban valószínűleg teljesen hülyének nézhették és nem csoda, hogy nem kapott V. Alfonz illetve II. János királytól sem semmit. Portugália nagyságrendekkel jobb tengerészkapitányokkal rendelkezett, mint ez a „genovai posztótakács“, akik – még a hivatalos adatok szerint is! – több, mint fél évszázada szelték az Atlanti-óceán vizeit és jutottak egyre messzebbre és messzebbre, újabb és újabb partvidékeket feltárva. Természetesen, Kolumbusz szintén sokszor volt úton és szelte az Atlanti-óceán akkor már ismert vizeit, de ezek nem felfedező utak voltak.

Kolumbusz tehát – állítólag! – megunta a kudarcok sorozatát és továbbállt Kasztíliába. Ahol, ugyebár, sok kudarc és várakozás után végül mégiscsak megkönyörültek rajta és pénzt adtak a nagy expedíciójára nyugatra. Indiába. De ne rohanjunk még ennyire előre az eseményekkel!

Kolumbusz életéhez még visszatérek, mert tényleg nagyon is sok itt még a mondanivaló, de előtte végre hagyom, hogy „felfedezze“ Amerikát! Ez lesz eme írás központi eleme, de messze nem a vége!Amerika előtt azonban még egy helyszínt tüzetesebben meg kell vizsgálni!

Kasztília, az erős

Új helyszínünk tehát Kasztília illetve szélesebb értelemben az a terület, amit ma Spanyolországként ismer a világ. Kasztília az ország központi területeit jelöli, a kolumbuszi időkben Toledó a fővárosa, a királyi palota ott található (Alcázar de Toledo).
Madrid majd csak II. Fülöp (1527–1598) alatt, de facto 1561-ben lesz Spanyolország fővárosa. 

No, mivel vannak elfoglalva a derék hispán atyafiak és vezetőik akkortájt, amikor derék Kristófunk megérkezett hozzájuk 1485-ben? (fontos: találtam egy más forrást, ahol viszont 1484-et jelölik meg időpontként, erre is visszatérek később!). Hát bizony a marhára hosszúra nyúlt reconquista legvégső szakaszára készülődnek! Nincs helye a mór hitetleneknek az Ibériai-félszigeten!

S valóban: 1492. január 2.-án a Reyes Católicos kitűzhették zászlóikat az Alhambrára! Granada elesett a mórok számára és véget ért a félszigeten (melynek természetesen Portugália is a része!) egy közel 800 évig tartó keresztény erőfeszítés a muszlimok kitessékelésére.
Ollé! Ez igen, ez már valami!

Spanyolhon duzzad az erőtől, a magabiztosságtól. Az állam erősödik, az Egyház erősödik, a Vatikán csókoltatja a Katolikus Királyokat, minden szép és jó!

Portugáliának „volt szerencséje“ háborúzni a Kasztílíával, nem is olyan régen.
Tehát, az ember azt gondolhatná, hogy1492 elején II. János portugál királynak az első örömködése után, mikor megünnepelte a muszlimok kitakarítását az Ibériai-félszigetről, ráncok jelennek meg a homlokán. Meg az összes ex-templomos tengerész is elkezdi vakarni a fejét, merthogy Kasztília nagy és egyre nagyobb, és egyre erősebb és egy harcedzett hadserege van. Mi van, ha Kasztília újra háborúzni akar Portugáliával? Hát az van, hogy akkor Portugália minden bizonnyal veszíteni fog! Meg kell védeni az országot a hispán agressziótól, mégpedig minden áron! A lét a tét a kisebb ibériai állam számára – ha nem úgy alakultak volna a dolgok, ahogy végül alakultak, akkor most e dél-nyugat európai félszigeten könnyen lehet, hogy csak egy állam létezne: Spanyolország.

S van egy alaptétel: ha kicsi vagy, de gazdag, akkor nagyságrendileg nő meg az esélye annak, hogy megpróbálják erővel elvenni a gazdagságod és és megszerezni annak forrásait is. Főleg akkor, ha a szomszédban egy,az éppen elért sikereitől magabiztos, de jóval szegényebb „vadember“ lakik.
II. János és tanácsadói láthatóan ezt egyértelműen tudatosították. A cselekedeteik egész sora árulják el, hogy ez pontosan így volt!

Portugáliának azonban van néhány aduásza! Ők nem a szárazföldi hadseregük erejére tették fel a tétjeiket.

Az egyik aduászt úgy hívják, hogy I.(Katolikus) Izabella, kasztíliaikiránynő!

„Tessék?“ – kérdezhetitek… Nos igen, nézzük csak meg jobban, hogy ki is volt ez az Izabella néni!

Izabella királynőnek, aki 1474 és 1504 között uralkodott Kasztíliában és Aragóniában, több rokoni kapcsolata is volt a portugál királyi házzal.
Édesanyja, portugáliai Izabella kasztíliai királyné (1428-1496) az Avisz-házból származott, amely 1385 óta uralta Portugáliát; anno a Burgundiai-házat váltotta fel (az említett I. Dénes portugál király is e ház tagja volt).
Nagyapja János portugál herceg volt (1400–1442), I. János portugál király egyik fia.
Nagyanyja Bragança Izabella portugál királyi hercegnő volt (1402–1465), I. János portugál király unokahúga.
És még lehetne folytatni a portugáliai rokoni szálak további felsorolását, mert még akadnak bőven.

Tehát nyugodtan lehet jelenteni, hogy Izabella királynőnek szoros rokoni kapcsolatai voltak a portugál királyiAvisz-házzal, amelyek befolyásolták a két ország közötti politikai és diplomáciai viszonyt.
Nem tisztem kétségbe vonni Kasztília és Aragónia iránti lojalitását, mert a történelemben nem egy eset van, hogy egy-egy nemzet idegen gyökerekkel rendelkező királya és királynője az adott nemzet hősévé vagy tiszteletre méltó történelmi személyévé nőtte ki magát uralkodása pozitív megítélése nyomán. Másrészt viszont az nagyon nem valószínű, hogy Izabella királynő pártolt volna egy háborút Portugália ellen, netán vágyott volna eme ország megsemmisítésére.

 

Annál is inkább, mert neveltetése is erősen portugál befolyás alatt állt! A fiatal Izabella lelki neveléséről egy apáca, bizonyos Beatriz da Silva gondoskodott, aki 1424-ben született Portugáliában és 1492-ben halt meg Toledóban. Ő volt a Koncepcionista Rend alapítója („ OrdoImmaculataeConceptionis“ vagyis magyarra a „Szeplőtelen Fogantatás Rendjének“ lehetne fordítani).

Elég viszont egy nő ereje, legyen bármely magas pozícióban is, a macsohispán világban? Hogy minden tekintetben átvigye az akaratát a környezetére? Lehet erre százszázalékos biztonsággal hagyatkozni?

Ez járhatott a portugál II. János király és a portugál elit fejében. Kasztília katonailag egyértelműen túlnőtt a kisebb Portugália lehetőségein és veszélyt jelentett az ország biztonságára. Valamit aktívan lépni kell, mert ha – Izabella minden erőfeszítése ellenére – valami butaság jut Toledóban néhány vérszemet kapott nagyhatalmú férfiú eszébe és véletlenül még ráadásul a térképre is ránéznek, akkor Lisszabon bajban lesz! Nagy bajban! S hogy gyorsan kellett cselekedni, annak a bizonyítéka nem más, mint az, Kolumbusz Kristóf még az év, tehát 1492-ben, s annak is augusztus hónapjában útban van három hajóval megtalálni a nyugati utat Indiába!

Egyébként az érintett közvélemény, amelyek közül kiemelkedett a kulcsfontosságúPalos kikötővárosa lakossága, ahonnan a hispánoknagyszabású tengeri expedícióikat indították illetve fogadták a visszaérkező hajókat, és ahol az ország legtapasztaltabb hajósai éltek, nos tehát e város lakosai 1492. május 23.-án tudták meg hivatalosan, hogy mi készülődik, amikor királyi rendelkezést olvastak fel az említett Palos de laFrontera lakosainak, amelyben a Katolikus Királyok, Izabella és Ferdinánd elrendelték, hogy a helyi lakosok biztosítsanak két karavellát Kolumbusznak, és utazzanak vele az útjára, amelyet „Felségük parancsára” fog megvalósítani („por mandado de SusAltezas”), és hogy a város tartsa tiszteletben a királyi döntést!

Itt a gondolkodó fórumozóban felmerülhet, hogy nem csak arról volt szó, hogy a Katolikus Királyok a mór probléma sikeres lerendezése után több figyelmet szentelhettek más dolgokra (ma úgy mondanánk, hogy „új projektekben is gondolkodhattak“), és így lett ennek az egésznek Kolumbusz Kristóf is a részese? Tehát, hogy lényegében jó helyen volt jókor 1492-ben Kasztíliában? Nem ezért lett hirtelen jóval bőkezűbb Toledó Kolumbusz elképzeléseit illetően?

A kérdés jogos, de az események további alakulásából látni fogjátok, hogy messze nem erről volt szó!

Kristóf és a Pinzónok

… lehetne akár egy új animációs sorozat címe is akár!
De esetünkben nem erről van szó.

Kolumbusz Kristóf egy rahedliPinzónnal (a szó magyar jelentése pinty) –indult el első felfedező útjára, név szerint:

Martín Alonso Pinzón – a Pinta kapitánya, (26 fő az induláskor)
VicenteYáñezPinzón – a Niña kapitánya, (24 fő az induláskor)
Francisco Martín Pinzón – a Pinta első tisztje
(Más Pinzón atyafi fedélközi jelenléte a három hajó egyikén egyáltalán nem kizárt!).

A Pinzón család a 15. század végén Palos de la Frontera vezető családjai közé tartozott. Híresek és büszkék voltak a portugálok elleni csatáikról a kasztíliai örökösödési háborúban. VicenteYáñezPinzón  , meg is sebesült az 1476-os torói csatában.

Martín Alonso Pinzón Kolumbusz terve iránti elkötelezettségének erős jeleként félmillió maravedí („mediocuento”) érmét  az út költségeire. Hajótulajdonosként és szakértő tengerészként szerzett tekintélyének, valamint a Tinto-Odiel régióban szerzett hírnevének köszönhetően megfelelő legénységet tudott toborozni. A Pintáról és a Niñaról tudta, hogy alkalmas hajók lesznek az útra. Beutazta Palos-t, Moguer-t és Huelvát, meggyőzve rokonait és barátait, hogy csatlakozzanak hozzájuk, és a lehető legjobb legénységet állította össze velük az expedícióra.

Kolumbusz Kristóf tehát igen sokat köszönhetett a Pinzón családnak, rokonaiknak és barátaiknak; igazából a két karavellát és a legénységét.

Ezt mondta Martín Alonsó-nak: „Señor Martín Alonso Pinçón, vamos an este viageque, sisalimos con él y Dios nos descubretierras, yoosprometo por la Corona Real de partir con voscomo un hermano.“

Vagyis: „Martín Alonso Pinzón úr, induljunk el erre az útra, amelyet ha folytatunk, és Isten új földeket tár fel nekünk, a királyi koronára ígérem, hogy testvérként bánok majd veled.“Márhogy testvériesen osztozkodni fog Pinzónnal, lényegében megígérte neki, hogy befektetései ebbe az útba bőségesen térülnek majd meg.

Nos, a dolgok nem igazán Kolumbusz ígéretéhez híven alakultak a lelkes és az ügy iránt minden szempontból elkötelezett Martín Alonso Pinzón számára, ahogy ezt már hamarosan látni is fogjátok, kedves fórumtársak!

Kolumbusz első útjta

Előre bocsátom megnyugtatásul, hogy Kolumbusz útjai közül csak az elsővel fogok foglalkozni, hiszen ennek köszönhetően „fedezte fel Amerikát“.

Még azt tisztázom, hogy a Santa Maríakarakk egy bérelt hajó volt, amelynek tulajdonosa és eredeti kapitánya Juan de la Cosa volt, aki Kolumbusz első tisztjeként vitorlázott vele. Eredetileg La Gallega néven ismerték, mivel tulajdonosa Galíciából származott és maga a hajó is ott épült, de Kolumbusz átnevezte Santa María-ra, egészen pontosan „Santa María de la InmaculadaConcepción“-ra vagyis „Szeplőtelen Fogantatású Szent Máriára“.
Kolumbusz szintúgyPalos de la Frontera kikötőjében bérelte ki a hajót az említett Juan de la Cosától, aki tehát maga is részt vett az úton. A Santa María volt a legnagyobb (40 fő induláskor) és leglassabb hajója az expedíciónak. A két másik hajó, mint már említve volt, kisebb, de gyorsabb karavellák voltak.

1492. augusztus 3.-án a Santa María, a Pinta és a Niña kifutottak Palos kikötőjéből. A Santa María volt az expedíció zászlóshajója, és Kolumbusz Kristóf a kapitánya.

A Kanári-szigetekre szűk egy hét alatt odaértek, de a Pintával gondok adódtak, a hajó javításra szorult. Így útjukat nyugatra csak 1492. szeptember 6.-án tudták folytatni, amikor maguk mögött hagyták az említett szigetcsoportot.

Volt egy egy kritikus pontja az útnak: 1492. október 6.-a és 7.-e között Kolumbusz nem tudta helyreállítani a fegyelmet emberei között! A legénység félelme magasra hágott. Nehezményezték a kapitányoknál, hogy túl messzire jutottak a nyílt, ismeretlen vizeken és úgysem találnak majd földet, ezért a vissza szerettek volna fordulni. Lényegében lázadás tört ki. A két Pinzón ura volt a helyzetnek a maguk által toborozott legénység körében a Pintán és a Niñán, parancsnoki ígéretekkel oldották meg a helyzetet. Más volt viszont a helyzet a Santa Maríán: Kolumbusz sokáig nem tudta lecsillapítani a kedélyeket.

Akkor zajlott le ez a párbeszéd Kolumbusz Kristóf és Martín Alonso Pinzón között:

Pinzón beszél: „Señor; AhorquevuesaMerced a mediadocenadellos e échelosal mar, y si no se atreve, yo e mishermanosbarloaremossobreellos y loharemos, que armada quesalio con mandato de tan altos principes no ha de volveratras sin buenasnuevas,“ Vagyis:
„Uram; akasszanak fel közülük fél tucatot, dobják a tengerbe, és ha nem mered, én és testvéreim közel megyünk hozzájuk, és megtesszük, hogy egy armada, amely ilyen magas fejedelmek megbízásával távozott, ne kelljen jó hír nélkül visszatérnie.”

Mire Kolumbusz ezt felelte: „Martín Alonso; Con estoshidalgoshayamonosbien y andemosotrosochodías, e sienestos no hayamostierra, daremosotraordenenloquedebemoshacer.“ Vagyis:
„Martín Alonso; tegyük jóvá a dolgokat ezekkel az urakkal, utazzunk még nyolc napig, és ha ez idő alatt nem találunk földet, más parancsot adunk arra, hogy mit tegyünk.“

Tehát Kolumbusz október 6.-án 8 napot kér még arra, hogy tovább vitorlázhassanak nyugat felé! Úgy gondolta, hogy ennyi idő elég lesz az uralkodó szélviszonyok és körülmények mellett, és persze volt ebben az intervallumban- minden eshetőségre! –  egy kis tartalék is. A Santa María legénysége elfogadta ezt az ajánlatot a türelmi időre.

S láss csodát! Kolumbusz Kristóf szinte napra pontosan jól tudta, hogy mennyi idő kell majd arra, hogy földet találjanak! Két dologra kellett figyelnie csak igazából: hogy valami nagy, fatális következményekkel járó viharba ne keveredjen – és pontosan ez volt eme utazásnak a messze legnagyobb rizikója! -, és arra, hogy a legénység kontroll alatt maradjon.

Átkeltek a Sargosso-tengeren és néhány napra rá a tengerészek olyan jeleket észleltek a vízfelületen, amelyek szárazföld közelségére utaltak. Ezek a jelek – a Sargosso-tengeren észleltékkel ellentétben – arra adtak megalapozott reményt, hogy valóban föld van a közelben. Ágakat, piros színű szárazföldi bogyókat láttak a tengerészek a vízben.

A többi már történelem: 1492. október 12.-én a hajók elérték azt a mai Bahama-szigetekhez tartozó egyik szigetet, amelyet az őshonos lakói Guanahaní-nak hívtak. Kolumbusz Kristóf a San Salvador nevet adta neki.

S itt válaszolni kell tehát a kérdésre, hogy mi történt a lényegét illetően 1492. október 12.-én!
A válasz az, hogy ezen a napon Portugália felfedeztette Kolumbusz Kristóffal a Nyugat-Indiákat (és ezáltal természetesen Amerikát a későbben használt fogalomrendszer szerint) Spanyolország számára!

Nem, a portugálok nem őrültek voltak, nem ment el a józan eszük: éppen ellenkezőleg! Nagyon is önös érdekek vezérelték II. Jánost és tanácsadóit, és portugáliai elit beavatott tagjait! Ismétlem, Portugália és képviselői a maguk önös érdekeit tartották a szemük előtt, nem másét!

Természetesen részletesen kifejtem és bizonyítani fogom az írás további részeiben, hogy pontosan ezt történt, de még pár mondat erejéig egyelőre visszatérek a Karib-tengerre, ahol tehát éppen a három hajó legénysége végzi további felfedezéseit a térségben.

Egymás után fedezték fel a térség kisebb és nagyobb szigeteit, a két legnagyobb természetesen Hispaniola és Kuba voltak.

Igazából az út ennek a szakaszában már csak három dologra hívnám fel a figyelmet, amelyeket fontosnak és nagyon figyelemre méltónak tartok:

1. A Santa María pusztulása. A hajó 1492. december 25.-én szenvedett hajótörést. Nem valószínű, hogy azért, mert a tengerészek valahol a hajón éppen egy pálmafát díszítgettek vagy az ajándékaikat csomagolták ki, de hát enyhén szólva sem lett ebből egy fehér Karácsony a résztvevőknek. Inkább nagyon is fekete lett!
A hivatalos információk szerint a Niña kapitánya, Vicente Yáñez Pinzón, sokat tett a Santa María tengerészeinek és magának Kolumbusznak a megmentéséért.

2. Az összes újonnan felfedezett szigetnek Kolumbusz nevet adott, s azokat meg is tartotta (egyes források szerint Hispaniolát hívták La Españolának is, de ez szinte ugyanaz).Igazából csak egyetlen egy kivétel volt: Kubát eredetileg nem így nevezte el (Cuba), hanem teljesen más neve volt a szigetnek: ÍslaJuana. Bizonyára Izabella királynő fia, don Juan tiszteletére. Juan (magyarul János), asztúriai hercegről van szó, aki a trónörökös volt, de fiatalon hunyt el, valószínűleg tífuszban (1478–1497).

3. Kolumbusznak (állítólag) véglegesen megromlott a viszonya Martín Alonso Pinzónnal. A pozitív viszonyuk éppen itt, a karibi térségben változott meg. Az egyik legsúlyosabb következménye ennek az lett, hogy 1492. november 21.-én a Pinta elszakadt a két másik hajótól és egyedül szelte a Karib-tenger vizeit, szigetről szigetre. A Pinta csak 1493. január 6.-án csatlakozott újra a Niñához, tehát másfél hónap múlva.

Nem kizárt, hogy a harmadik esemény összefügg a két elsővel, ha így lenne, nem lenne ez egy nagy és váratlan meglepetés, erre is még majd visszatérek.Közrejátszhattak továbbá olyan rossz emberi tulajdonságok felszínre kerülése is, mint a kapzsiság és a hírnévre való törekvés hajlama.

Nincs egyezés a történészek között sem az igazi okokat illetően: egyesek azt húzzák alá, hogy Pinzón a maga szakállára szeretett volna újabb felfedezéseket tenni és a motivációja azon helyek felé húzták, ahol kincset, konkrétan aranyat szimatolt. Például a bennszülöttek által viselt dísztárgyak, ékszerek alapján. És a konfliktus e szerint a verzió szerint az volt, hogy Martín Alonso Pinzón nem engedelmeskedett a továbbiakban teljes mértékben Kolumbusz Kristóf parancsainak, aki pediglen az expedíció hivatalos ranglétráján a felettese volt.

Továbbá, egyes történészek Pinzónt (Martín Alonsót, aki ott sem volt! – de éppen ezért!), mások Kolumbuszt teszik felelőssé a Santa María pusztulásáért.

Kuba (Cuba) elnevezésének a kérdéséhez a poszt vége felé fogok majd újra visszatérni, mert ez a látszólagos apróságot a sziget elnevezésének a megváltoztatása kapcsán olyasmihez lehet hasonlítani, mint amikor egy pillangó szárnya által keltett apró, szinte érzékelhetetlen lökéshullám a levegőben végül egy hatalmas erejű viharrá növi ki magát! Olvassátok tovább az írást, és megértitek, hogy miért írom ezt!

A Santa María tehát nincs többé, a legénység jól telezabálta magát banánnal, megbámulta a bennszülött nők fedetlen kebleit szerte a térségben, a két megmaradt hajó a készleteit is rendesen feltöltötte minden jóval és „szuvenírekkel“ – lassan, de biztosan hazafelé kell venni az utat!

Csak sajnos, mivel most már csak két hajó áll rendelkezésre három helyett, mindenkinek már nem juthat retúrjegy! Bocsi emberek, ez van!

Így hát a felborult és partra sodródott Santa María közelében Kolumbusz megalapította az Újvilág hivatalosan első települését Puerto de la Navidad-ot (Karácsony kikötője), amelyet röviden csak La Navidad-nak hívtak. A tönkrement hajó szerkezete szolgált a helyi erőd felépítésének az alapanyagául. 39 fő maradt a településen (vannak olyan, szintén hivatalos, fősodrású forrásaim is, amely 38 embert említ), feltételezhetően túlnyomó részük a Santa María eredeti legénységéből került ki, de erről nincs pontos adat.
A település a mai Haiti észak-keleti partvidékén volt található (tehát Hispaniola szigetén), ma már csak egy régészeti lelőhely.
Amikor legközelebb Kolumbusz visszatért ide (1493. november 27.), senki sem élt már az otthagyottak közül. Fogalmazhatunk úgy, hogy a „migránsok” minden bizonnyal súlyos konfliktusba keveredtek a helyiekkel…

A visszaút Európába

Kolumbusz Kristóf VicenteYáñezPinzón, tehát a Niña kapitánya helyét vette át. A Pinta kapitánya továbbra is Martín Alonso Pinzón maradt.

A két karavella tehát, mint már fent is említettem, 1493. január 6.-án találkozott újra és állítólag Martín Alonso Pinzón és Kolumbusz Kristóf dühös vitába keveredett, mertPinzón Kolumbuszt tette a felelőssé a Santa María elvesztéséért és azért, hogy ebből kifolyólag 38-39 férfi nem térhet majd haza Spanyolhonba. Erre Kolumbusz Pinzónt azzal fenyegette meg, hogy felakasztatja!

Egy írásos információ alapján, amely magától Kolumbusztól származik, állítólag a Pinta a saját útja során tekintélyes mennyiségű aranyat is szerzett, melynek felét Martín Alonso Pinzón megtartotta, másik felét pedig elosztotta a saját legénysége, a Pinta tengerészei között.

Ezek után a két hajó együtt indult vissza Európa partjai felé.

Útvonaluk a következő volt:

1493. január 6.: Tortuga-sziget (mai Haiti)

1493. január 16.: La Navidad (mai Haiti)
1494. január 22.: Samaná-öböl (mai Dominikai Köztársaság)
1495. február 2.: Mona-sziget (a mai Puerto Rico és Dominikai Köztársaság között)Ami viszont ez után következett, arra nem elég azt mondani, hogy nagyon furcsa! Hanem egyenesen abszurd! Aláhúzva, hogy nem egy eseményről írok, hanem események sorozatáról!Váltsuk ezt tehát aprópénzre!

A hivatalos verzió szerint 1493. február 13.-ának az éjszakáján az óceánon uralkodó viharos körülmények elválasztották egymástól a Pintát és a Niñát, mégpedig valahol dél-nyugatra az Azori-szigetektől. A két hajó ekkor vesztette el egymással a kapcsolatot.

Ami már eleve furcsa, hogy a két hispán hajó nem azon az útvonalon megy vissza Európába, amit már elvileg kipróbált, tehát valahonnan a mai Bahama-szigetek magasságából a Kanári-szigetek felé. Az Újvilág felé az út kimondottan kedvező időjárási viszonyokat biztosított az akkor még három hajónak, de Kolumbusznak az eszébe sem jut errefelé hajózni vissza keleti irányba. Nem, igazából az áramlatok és szélviszonyok (amelyek viszont persze változóak) szerinti ideális hajózási vonalon indul el, amely áthalad az Azori-szigetek szélesebb térségében, portugál felségvizeken keresztül. Igazából a vitorlás hajók szempontjából a logikus útvonalat követi, viszont tudni azt, hogy éppen ez az ideális útvonal vissza keletre, nem egy hajóút alapján lehet megállapítani, hanem több út tapasztalata alapján. Kolumbusz és Pinzón viszont először hajóznak ezen az útvonalon. De ez a legapróbb furcsaság, tegyük fel, hogy valami ördögien jó hajósok voltak mindketten és valóban megtalálták ezt a nagyon logikus útvonalat hazafelé! A gratuláció mindenképpen jár nekik, ha valóban így történt!

A különválás ténye nyilvánvaló, a vihar, mint ennek az oka viszont nagyon mondvacsináltnak tűnik! Elvileg lehetett valóban akár vihar is, de szembetűnően csak alibiként szolgált, ha így is volt. Mégpedig azért, ami ezután következett!

A két tehát hajó külön folytatja az útját. Először megnézzük azt, hogy mi történt ezután a Pintával! Itt a további útvonala:

1493. március 1.: Baiona (spanyol nyelven Bayonne, Galícia, a mai Spanyolország)

1493. március 4.: A Coruña (spanyol nyelven La Coruña, Galícia, mai Spanyolország)
      1493. március 15.: Palos de la Frontera (Huelva tartomány, mai Spanyolország)

Nos, nem Kolumbusz Kristóf, hanem Martín Alfonso Pinzón ért vissza elsőként a mai Spanyolországba! Galícia akkor a Katolikus Királyok uralma alatt volt. Legalábbis formálisan.

Baionábanvan egy múzeum is, Museo de la CaraberaPinta, a hajó másolata megtekinthető, ez a leírása:
„A Pintakaravella pontos másolata, egyike annak a három hajónak, amelyet Kolumbusz Kristóf első amerikai útjára vitt, amely bemutatja, milyen volt a mindennapi élet a nagy felfedezők korában. Baiona volt az első európai kikötő, amely 1493. március 1.-én értesült Amerika felfedezésének híréről, amikor ez a Martín Alonso Pinzón által vezetett hajó megérkezett.“

Tehát Baiona, Galícia… Ezt ki tudta, tegye a szívére a kezét?

Palosba a Pinta ugyanazon a napon futott be, mint a Niña, ami furcsa, hiszen a Pinta sokkal hamarabb ott lehetett volna, ha ezt komolyan akarják illetve jobban mondva hagyják neki! Láthatóan azonban ez nem így történt.

Martín Alonso Pinzónt hordágyon vitték le a hajóról, már súlyos beteg volt. A közeli La Rábida kolostorba vitték, ahol meghalt, ott is van eltemetve. A halálának pontos dátuma kérdéses, de mindenképpen még március hónap folyamán következett be, ebben minden forrás megegyezik; a legkésőbbi dátum, amit láttam egy forrásban, az 1493. március 31.-e volt. Halálának okára is több verzió létezik, nincs biztos adat, csak feltételezések.

Martín Alonso Pinzón Kolumbusz Kristóf mecénása, jótevője az első közös felfedezőútjukról ezután már hallgatott, mint a sír!

Most visszatérek a a Niñához, amelyen Kolumbusz hajózott és amely tehát „nagy viharba keveredett” valahol dél-nyugatra az Azori-szigetektől…

1493. február 18.-án a hajó kikötött a Santa María-szigeten, amely az Azori-szigetek egyike, portugál fennhatósági terület. Kolumbusz a naplójába ezt jegyezte fel, miután némi állítólagos kutakodás után a helyiektől megtudta, hogy hol van egyáltalán: „Valamennyi szigetlakó egyetértett abban, hogy emberemlékezet óta nem láttak ilyen vihart, mint ami ez utóbbi tizennégy napon át dühöngött és nem győztek eleget álmélkodni azon, hogy mi ép bőrrel úsztuk meg. A szigetlakók hálát adtak Istennek és nagy örömmel hallották, hogy felfedeztem Indiát.“

A portugál népek az Azori-szigeteken örültek annak, hogy Kolumbusz, aki Kasztília szolgálatában volt, felfedezte Indiát! Nem úgy, mint állítólag más azori emberek, köztük például a sziget elöljárója, bizonyos João de Castanheira, akivel a hivatalos verzió szerint Kolumbusznak konfliktusa volt (a portugálok elfogtak néhány tengerészt a hajóról), de minden jó, ha a vége jó – végül az azori kaland jól sült el Kolumbusz szempontjából: ahogy a hatalmas viharban a Niña sem károsodott, úgy végül a legénységének sem görbült egy haja szála sem és teljes számban hagyhatták el az Azori-szigeteket. Végre elindultak haza!

De jaj, újabb szörnyű vihar kerekedett, s az a szerencsétlen Niñát a portugál part szirtjei közelébe sodorta. Mikor ezt Kolumbusz Kristóf észlelte, a lehető „leglogikusabb“ döntést hozta meg: A Tejo-folyón (spanyolul Tajo), amely Lisszabonnál törkollik az Atlanti-óceánba, kezdett el felfelé, a folyással szembe hajózni, be Portugália belseje felé! Lisszabon felett, Rastellóban kötött ki és mit csinált? Elmondja Kolumbusz maga: „Mindjárt nekiültem és levelet írtam a portugál királynak, értesítettem megérkezésemről és tudtára adtam, hogy 9 mérföldnyire tőle kötöttem ki.“ Hűha! „Továbbá közöltem vele, hogy Castilia uralkodóitól azt a parancsot kaptam, el ne mulasszak kikötni a portugál király kikötőiben és ott fizetés ellenében szerezzek be mindent, amire szükségem van.“  Ha ilyen furcsa parancsot kapott Kolumbusz, akkor csak az út elején kaphatta, mivelhogy – állítólag! – egy vihar sodorta őt a portugál partokhoz mind az Azori-szigeteknél, mind Lisszabon közelében. Sms-ben vagy e-mailen, de még csak telegráfon keresztül sem kaphatott ilyen parancsot út közben! Na most, gondoljunk bele csak jobban ebbe az egészbe: a spanyolok felfedezőútra mennek és olyan parancsot adnak a hajóskapitányuknak, hogy „el ne mulasszak kikötni a portugál király kikötőiben“! Khmm…

Na szóval, Kolumbusz találkozni akar II. János portugál királlyal. A fentieket 1493. március 4.-én írta, akkor kötött ki Rastellóban – ez a hely ma már Lisszabon része, a hivatalos források ezért írják azt, hogy ezen a napon Lisszabonban volt.

Csak érdekesképpen említek meg egy másnapi bejegyzését, tehát 1493. március 5.-éről: „A mai nap folyamán egy fegyveres csolnakon a karavellához jött Bartolomeo Diaz, ama ha­talmas portugál hadihajó gazdája, amely Rastello előtt horgonyzott és vélekedésem szerint a legjobban épített és legerősebben felfegyverzett hajó, amelyet valaha láttam.“ A portugál hadiflotta összehasonlíthatatlanul fejlettebb, mint a korabeli spanyol, ezt magának Kolumbusznak a szavai támasztják alá. Ez nem is csoda, az előzmények ismeretében ez másképp nem is lehet, Portugália a tengerek ura az időben!

A lényeg a lényeg: II. János háromszor is fogadja Kolumbuszt, 1493. március 9.-én,10.-én és 11.-én újra látják egymást, sok minden volt ezek szerint, amit meg kellett beszélniük.

A bizonyíték itt van, Kolumbusz írja, március 9.-én: „Ma elhagytam Sacavemet, hogy felkeressem a királyt jelenlegi rezidenciáján, ValParaiso-ban, amely kilenc mérföldre fekszik Lisszabontól. Minthogy esett az eső, csak éjszakára érkeztem meg oda.“ Sacavem egy hely, ahol tehát Kolumbusz az előző nap éjszakázott, nem maradt a hajón (feljegyzés 1493. március 8.-áról: „Partraszálltam és Sacavemben éjszakáztam.“)
Későn érkezett tehát ValParaiso-ba, de a királlyal így is találkozott, újabb bejegyzés március 9.-i keltezéssel: „… A király nagy udvariassággal azt felelte, hogy ezt az ügyet elintézhetik közvetítők nélkül is és a Crato-i perjel vendégszeretetébe ajánlott, aki ama vidék legelső embere. Ez utóbbi el­hal­mozott tiszteletének és becsülésének jeleivel.“

II. János király barátságosan beszélget a genovai hajóssal, aki éppen felfedezte Kasztília és Aragónia számára Amerikát, a portugál nemesek elhalmozzák a tisztelet és becsület jeleivel… „Maaargit, noooormááális???”

Kolumbusz másnap,, 1493. március 10.-én újra találkozik a portugál királlyal: „Ma szentmise után a király ismét megkérdezett, vajon nincs-e szükségem valamire, hogy azt mindjárt megadhassa nekem. Aztán hosszabb társalgásba kezdett az óceáni utazásról és mindegyre felszólított, hogy üljek le vele szemközt és egyéb módon is fölötte kitüntetett.“
Ez volt a nap, amikor mindent tényleg jól átbeszéltek!

Másnap, 1493. március 11.-én Kolumbusz Kristófnak igen zsúfolt a programja! Íme, hallgassuk meg csak erről őt magát!
„Ma búcsút vettem a királytól. Azzal a feladattal tisztelt meg, hogy egy és más üzenetet adjak át Castilia királyának és királynéjának és a legteljesebb jósággal viseltetett irányomban.

Ebéd után elindultam, Don Martin da Noronha és az udvar számos nemesembere jó darabon elkísért. San Antonio kolostorába mentem innen, ez Villafranca városa fölött emelkedik, itt tartózkodott a királyné. Hódolattal borultam lábához és megcsókoltam kezét, eleget tévén kívánságának; értésemre adatta ugyanis, hogy elutazásom előtt okvetlenül keressen fel. A királyné társaságában találtam a herceget és a marquist is. Mindannyian nagy tisztességgel fogadtak. Mikor beesteledett, búcsút vettem a királynétól és Alhandrába mentem, hogy ott töltsem az éjszakát.“

Nos, ugyancsak fel kell kötni azt a bizonyos fehérneműt a hispánoknak, hogy Palosban, Sevillában és Toledóban is oly szívélyes fogadtatással részesítsék Kolumubusz Kristófot, mint ezt tették a konkurens Portugáliában! Hogy milyen kedves emberek élnek ott!

Azt ezt követő események már igazán banálisak: 1493. március 13.-án, 9 napos „Volta a Portugal“ után végre felszedette a Niña horgonyát és végre tényleg Spanyolország felé vette az irányt. Palosba 1493. március 15.-én futott be, ugyanazon a napon, mint a Pinta, amely tehát Galíciából vitorlázott le délre.

Nincs róla feljegyzés, hogy Kolumbusz maga látta volna, amikora haldokló (vagy már halott?) Martín Alonso Pinzón testét leviszik a Pintáról, mert naplója zárószavai („DEO GRATIAS“) még március 13.-án voltak a papírra vetve, tehát aznap amikor kihajózott Portugáliából. Két nappal későbbi megérkezéséről Spanyolhonba már nem tudott semmit leírni. Egy szavat sem!

Gondolom, elfogyott a tintája.

A tordesillasiszerződés

Nos, írásom e pontjáig az események csak egyre bonyolódtak, a szálak egyre kuszábbak lettek, furcsaságokat tudhattatok meg 1492 előzményeiről és magáról a történelmi felfedezőútról az említett évben illetve a hazatérésről, ami 1493. március közepéig megtörtént. Sok részlet bizonyára eddig nem volt ismert a számotokra. A történet vége még odébb van, de itt az idő, hogy a történet néhány szálát elvarrjam; ettől a ponttól kezdve inkább „kifelé megyünk majd a mocsárból“; több mozaik a helyére kerül és értelmet nyer sok első látásra értelmetlennek tűnő cselekedet.

A tordesillasi szerződést 1494. június 7-én írtak alá a spanyolországi Tordesillas-ban. A két szerződő fél Spanyolország és Portugália – más hatalmak érdekeinek a teljes kizárásával és figyelembe nem vételével – lényegében felosztotta egymás között az Európán kívüli újonnan felfedezett területeket az egész világon.A megállapodás kulcsa a következő volt, idézem: „A felosztás a Zöld-foki-szigetektől 370 leugára nyugatra fekvő délkör (nyugati hosszúság 48°) mentén történt: az ettől nyugatra eső területek a spanyolok, a keletre esők pedig a portugálok érdekszférájába kerültek.“ E száraz definíció kulcsfontosságú sok minden megértésére, ami korábban történt és még történni fog a jövőben a spanyol és portugál koronák kolonialista érdekeit illetően, de Portugália esetében a motivációk jóval kifinomultabb gondolkodásmódról vallanak, melynek mozgatórúgói a saját, jól átgondolt érdekeik mentén valósítottak meg. Ezt most rögtön tisztázni is fogom!

Első ránézésre ezzel a szerződéssel – amelyet a Szentszék részéről VI. Sándor pápa szentesített, s ami ugyancsak sokat nyomott a latban! –a spanyolok jártak sokkal jobban, úgy is lehet mondani, hogy első ránézésre túlnyerték magukat a portugálokhoz képest. Ugyanis arról van szó, hogy minden terület, amelyet Nyugat-Indiákban a szerződés napjáig felfedeztek, kivétel nélkül – a szerződés szerint – a spanyolok érdekszférájába esett. Az a bizonyos nyugati hosszúsági vonal átszeli a mai Brazília területeit, csakhogy – a hivatalos tudományos álláspont szerint –Brazíliát csak 1500. április 22.-én fedezte fel Pedro ÁlvaresCabral Portugáliának. Micimackóval a fedélzetén!

Elég a térképet jobban megnézni: a Zöld-foki szigetektől (Cabo Verde), amelyet a portugálok legkésőbb 1456-ban felfedeztek fel és 1462-ben már hivatalosan is települést alapítottak ott, az Amazonas-torkolatáig távolság jóval közelebbi, mint amit Kolumbusz hajói megtettek a Kanári-szigetekről a mai Bahama-szigetekig. Inkább valószínű, mint nem, hogy a portugálok látták a grandiózus méretű Amazonast, és ki tudja, hogy meddig fel is hajózhattak rajta. És ugyanaz a helyzet a Cabo de SãoRoque-ig, szintúgy a mai Brazíliában, ami ugyebár Dél-Amerika legközelebbre eső pontja Afrikához. Éppen itt a legszűkebb az Atlanti-óceán, itt, ahol sokkal inkább beláthatóak a távolságok a túlsó partot illetően az említett Zöld-foki szigetekről, mint bárhol északabbra ettől a ponttól.

A portugál csapda a spanyolok felé viszont teljesen máson alapult, nem azon, hogy nagyon jól tudták Lisszabonban, hogy délebbre az új kontinensen egy hatalmas „kidudorodás“ van keleti irányba és hogy ez a terület viszont az övéké lesz! Brazília sorsa előre meg volt pecsételve! Nem kérdés, hogy ez is szempont volt, de nem a legfontosabb.

Lisszabon aggodalmairól Kasztíliával kapcsolatban már írtam. Azt kell még az egészhez hozzá tenni, hogy a portugál elit félelmei a nagy és erősödő ibériai szomszéddal kapcsolatban még egy nagyon fontos szempont alapján is érthető: minden látszat ellenére (rokon nyelv és hasonló kultúra nagyon sok tekintetben, keresztény elkötelezettség, a muszlimok elleni közös fellépés érdeke, rokoni kapcsolatok a nemesi családok között stb.) súlyos ideológiai szakadék feszült a két királyság között: ennek alapja éppen az volt, hogy Portugália anno a templomosokat megvédte, aminek hatalmas hozadékai lettek, elsősorban a tengeri felfedezések terén, de nem kizárólag ebben. Spanyolországban a katolicizmus jóval bigottabb formája volt jelen; inkvizíciós perek (a Tribunaldel Santo Oficio de la Inquisición már 1478-ban megalakult), a Vatikán érdekeinek jóval nagyobb figyelembevétele; annak a Vatikánnak, amely annak idején tűzzel-vassal irtotta és üldözte a templomosokat. A portugál elit egy kasztíliai térnyeréstől félt, ami súlyosan veszélyeztethette volna akár saját fizikai létét is.Ilyen szempontból a két ország antagonisztikus ellentétben állt egymással szemben.

Portugáliának azt kellett elérnie, hogy a spanyolok teljes figyelme a hatalmas új, nyugati gyarmataikra összpontosuljon és ami még fontosabb, elkezdjen áramlani a gazdagságot érő kincsek Spanyolországba! Ez kikerülhetetlen feltétel volt, mert ha Portugália előbb kezdi nagy tételekben kiaknázni gyarmatai kincseit, a gazdagságát nem tudta volna elrejteni és azonnal magára vonta más hatalmak figyelmét. Első körben természetesen a szomszédos spanyolokét. Akik már jóval erősebbek magán az Ibériai-félszigeten, eleve többen is vannak. Ezt a forgatókönyvet mindenképpen el kellet kerülni portugál részről! Gondoljatok csak arra, hogy amikor magába Spanyolországba kezdtek áramlani a nagy arany, ezüst, fűszer, gyümölcs, dohány stb. szállítmányok, akkor erre hogyan reagált mondjuk Anglia? Illegális tengeri hadsereget szervezett („a királynő kalózai”), amely középkori tengeri proxi-háborút vívtak Spanyolország ellen és sok spanyol hajó az óceán fenekén végezte. Maga a reguláris konfliktus Spanyolország és európai riválisai között elkerülhetetlenné vált – s ennek okai éppen az irigység illetve a gazdagság általi hatalom növekedésétől való félelem volt a riválisok szempontjából.

Portugália ezt előre látta. Ha túl hamar kezd el botrányosan gazdagodni, akkor áldozattá válik Európában és az agresszor szerepére leginkább spanyol szomszédja pályázhatott.

S így már kezd érthetővé válni nagyon sok minden! Ugyanis az események sorrendje kulcsfontosságú volt, vegyük ezt át szépen részletesebben!

Arról már írtam, hogy 1488 végén Portugália megleli az utat Indiába Afrika megkerülésével. Azonban senki sem gondolkozott még el azon, hogy miért kellett várnia Portugáliának egészen 1497. július 8.-áig, hogy útjára indítsa Vasco da Gamát India felé? Ahová meg is érkezett 1498 májusában. Teljesen rossz érvelés az, hogy Portugália nem lett volna képes előkészíteni az expedíciót: ennek igazából semmi akadálya nem volt, az országnak erre rendelkezésre álltak az erőforrások minden tekintetben, az emberit is beleértve.Egy dolog azonban keményen akadályozta ezt: az aggodalmak az erős szomszéd miatt. Akinek olyan ajánlatot kellett tenni, amit nem lehet visszautasítani! Akinek olyan ajánlatot kellett tenni, amiről meg van teljesen győződve, hogy száz százalékig szolgálja az érdekeit! És pontosan ez lett a tordesillasi szerződés!

A spanyolok meg voltak győződve róla, hogy a portugálokkal nagyon jó üzletet kötöttek, amelynek a haszna nagyon magasan túlszárnyalja magának a kis Portugáliának az értékét – mármint, ha ellene akarnának harcolni vagy/és kifosztani. Sokkal nagyobb haszonnal kecsegtetett az, ha az amerikai kolóniákra figyelnek oda és azokból préselik ki a jóval nagyobb gazdagságot. S ez valóban így is történt!

Csakhogy van itt még egy dolog és ezt kevesen tudatosítják, s ez volt a portugál gondolkodás és logika legmasszívabb tartópillére, amikor Lisszabon „belenavigálta“ a spanyolokat a szerződésbe: az az apróság, hogy minden keletre a megállapodott hosszúsági foktól az övék! S ezt mit is jelentett? Többek között Indiát! Az igazit! Mellesleg, Afrikát és Ázsia további hatalmas területeit is. A mesés keletet!

Az eredmény portugál szempontból ez lett (lásd a következő listát!); a kicsi Portugália ezt érte el a szerződés nyomán, amire a pápa rárakta a pecsétjét és utána már „legálisan“ gazdagodhatott a szintén nagyon gazdagodó (és így már egyáltalán nem annyira irigy!) Spanyolország mellett, akitől már ebben az új helyzetben nem kellett tartania:

1498: India partjainak az elérése Vasco da Gama által

1500: Brazília (újra)felfedezése Pedro ÁlvaresCabral által

1502: Az első portugál hajók megérkeznek Kínába

1510: Afonso de AlbuquerqueGoá-ban szerződéstköt a helyiuralkodóval (később 1512-ben elfoglalja)

1511: Malakka elfoglalása Afonso de Albuquerque által

1512: A Molukk-szigetek elérése António de Abreu és Francisco Serrão által

1543: Japán elérése FernãoMendesPintoáltal (egy évvel korábban, 1542-ben már jártak portugálok japán területen, konkrétan António da Mota, AntónioPeixoto és Francisco Zeimoto, de ők egy kínai hajóval jutottak oda – mindenesetre ők az első európaiak, akik Japánbanjártak)

(A Magellán – született Fernão de Magalhães – vezette expedíció volt az első volt, amely teljesítette a Föld körüli utat, de ezt spanyol zászló alatt vitte véghez, úgyhogy ezért nem szerepel a fenti felsorolásban).

Kevés?

Tehát még egyszer: BartolomeuDias felfedezi a tengeri utat Indiába, de ahhoz, hogy Vaso da Gama elindulhasson el kellett intézni azt, hogy a spanyolok előbb felfedezzék Amerikát (amiről egy jó darabig azt hiszik, hogy Nyugat-India; azt sem értik egy ideig, hogy igazából hová keveredtek!) és hogy megköttessék a tordesillasi szerződés (a mézesmadzag a spanyolok felé!), amire a keresztény világ feje az áldását adja! Ez volt a portugál motiváció alapja, s pontosan ezért tudott csak da Gama jóval később útnak indulni. Útjának az időpontját egyébként tovább hátráltatta II. János király váratlan halála 1495-ben és az azt követő politikai helyzet Portugáliában. Az elhunyt király egy mindenbe beavatott kulcsfigurája volt a történéseknek, nem egy bábon rángatott kirakatkirály (jelszavais ez volt: „Az urak ura vagyok, nem a szolgák szolgája.”).

Az nem kérdés, hogy a portugálok nem ismerték az amerikai kontinens minend zeg-zugát és gazdagságát töviről hegyire – például szinte teljesen biztos, hogy sosem találkozhattak az inkákkal, mert azok a dél-amerikai kontinens Csendes-óceáni partvidékén illetve az Andokban és környékén éltek. A portugálok az Újvilág keleti partvidékét ismerték nagyon jól, ki tudja már mióta Kolumbusz útja előtt.

Egyébként az, hogy a portugálok titkolták az új tengeri felfedezéseiket, egyáltalán nem volt szokatlan a részükről. Egyáltalán nem először került volna rá sor Amerika esetében!

Például Tengerész Henrik portugál király (Henrique o Navegador, 1394 – 1460) korában a hajók kapitányainak kötelességévé tette, hogy a megtett útról térképet és hajónaplót készítsenek. Elsőnek gyűjtötte össze a különféle térképeket és hajónaplókat. A térképeket a titkos gyűjteményben, a Tresorariában helyezték el. Ez azt a célt is szolgálta, hogy illetéktelenek ne ismerhessék meg az új felfedezéseket. Például az Azori-szigetek felfedezése után hosszú ideig csak Sagres lakói tudtak a kilenc sziget létezéséről. Maga Tengerész Henrik király a Krisztus Lovagrendjének a nagymestere is volt egyben – azt nem tudni, hogy II. János király volt-e nagymester a Rendben, erről nincs információ, de minden körülmény azt a feltételezést erősiti, hogy legalábbis a „tomariak“ egyike volt maga is. Ha az „urak ura vagyok“-ból indulunk ki, akkor könnyen állhatott itt is a legmagasabb fokon.

A fentiek ismeretében nem az a kérdés, hogy Kolumbusz Kristóf kit szolgált valójában és kit csak „papíron“ (a kettős ügynök egyik tipikus szerepe!) – hanem igazából azt a kérdést veti fel, méghozzá nagyon komolyan, hogy ki volt egyáltalán ez az ember?!

KolumbuszKristófidentitása

A kedves fórumozók nagy többsége bizonyára abban a téved a legnagyobbat az 1492-es események kapcsán, hogy meg van győződve arról, hogy amit az iskolában hallott illetve a Wikipédián olvas Kolumbuszról, azok kész tények és nem is lehetnek mások! Hogy a Genovai Köztársaság szülötte egy posztótakács családban, satöbbi.

Nos, elárulom, hogy a középkorra fókuszáló történészek, akiknek ez a szakmájuk, nem igazán így viszonyulnak a kérdéshez! Igazából heves vita folyik közöttük Kolumbusz Kristóf személyazonosságát illetően; az Egyesült Államokban is nagyon intenzív ez a vita, de Európában még inkább; persze a három leginkább érintett országban: Olaszországban, Spanyolországban és Portugáliában. De persze máshol is.

E viták oka pedig nem más, hogy túl sok a megmagyarázhatatlan furcsaság az életében és hagyatékában. Enyhén szólva is!

A teljesség igénye nélkül megemlítek ezek közül néhányat.

1. Kolumbusz Kristóf levelei

Alapvetően nem maradt fenn olyan levél Kolumbusztól, amit valamelyik itáliai nyelven írt volna. Márpedig ez önmagában is elég érdekes: a toszkán volt talán a leginkább univerzális módon használt, sokak által beszélt nyelv az Appeninin-félszigeten – Kolumbusztól nem találtak toszkán nyelven írt dokumentumot. Rendben, nem biztos, hogy beszélte a toszkánt, ez teljesen nem kizárható. Mi a helyzet a ligúr nyelvvel, ami talán közelebb állhatott Kolumbuszhoz „genovaiként“? Semmi. Nulla találat.

Paolo Toscanelli küldött egy levelet és egy maga által készített nagyon félrevezető információkat tartalmazó térképet1480-ból. Kolumbusz válaszolt neki – spanyolul!

Az a helyzet, hogy a legtöbb levél, ami megmaradt Kolumbusztól, az kasztíliai spanyol nyelven íródott. De ezekkel meg más a baj: tele vannak portugalizmusokkal. Sokszor portugál hangtant használ. Ez persze azt bizonyítja, hogy a spanyol nem volt az anyanyelve – ezt egyébként senki sem állítja a világon. Elvileg egy Itáliában használt nyelvnek kellett lennie az anyanyelvének, merthogy állítólag onnét került az Ibériai-félszigetre – erre viszont írásos bizonyíték egyáltalán nem áll rendelkezésre! Nagyon úgy látszik, hogy Kolumbusz Kristóf Portugáliában töltött évei alatt annyira megtanulta a helyi nyelvet, hogy az kitörölhetetlenül hatással volt arra, amikor utólag spanyol nyelven írt. Mert persze, tudott spanyolul is, sokáig élt Sevillában illetve Valladolidban.
Na jó, menjünk tovább, hagyjuk ezeket a fránya nyelveket!

2. Kolumbusz házassága PortugáliábanKolumbusz 1479-ben vagy ennek az évnek a környékén házasodott meg Portugáliában. FilipaMonizPerestrelo-t vette el egy nemesi családból. DonaFilipaMoniz édesapja Porto Santo szigete kormányzója volt. A Madeira-szigeteken két lakott sziget van, a nagyobb neve Madeira a kisebbiké Porto Santo. A többi sziget pici és lakatlan.

A probléma ezzel az, hogy Kolumbusz Kristóf – állítólag! – nem nemesi száramzású volt. Nos, a 15. századi Portugáliában vagy akár Kasztílíában, de úgy általában Európában nehezen volt elképzelhető az, hogy egy nemesi származású nő egy nem nemesi származásúval kössön házasságot.

A kedves fórumtársak bizonyára a mai világból kiindulva ezt nem tartják olyan fontosnak vagy elképzelhetetlen dolognak, de a hozzáértő történészek ezen teljesen ki vannak akadva. Persze olyanok is vannak, akik magyarázzák a helyzetet, például olyasmikkel, hogy a nő szülei örültek neki, hogy végre házastársa akadt a lányuknak, ezzel sok pénzt spóroltak azzal, hogy nem kellett fizetni a kolostori számlát… Igazából még az sem igaz, hogy Kolumbusz gazdag ember lett volna, nem nyomorgott, de a hivatalosan elérhető információk alapján egyáltalán nem dúskált a javakban.
A 15. századi Portugáliában (is) a házasságok a nemesi osztályon belül köttetettek, és a nőknek kevés beleszólásuk volt abba, hogy kivel házasodjanak. A nemesi és nem nemesi házasságok ritkák voltak, mint a fehér holló!

Egy gyermekük született – Diogo (spanyolosan Diego), 1479-ben vagy 1480-ban; a legtöbb forrás e két évet tünteti fel, nem biztosak a fiú születésének a pontos évében.

3. Furcsaságok és érdekességek Kolumbusz Portugálából való távozásának az okairól és körülményeiről

A hivatalos források szerint Kolumbusz Kristóf 1485-ben hagyta el Portugáliát és tűnik fel Kasztíliában. Az ok ugyebár pedig az, hogy nem járt sikerrel a portugál királyi udvarban a nyugati útja kapcsán, ezért eljött Portugáliából és a Katolikus Királyoknak ajánlotta fel a szolgálatait.

Már az 1485-ös adat is kérdéses, mert egy kis nyomozómunka során találtam egy más forrást, amely 1484-et említ eme esemény kapcsán.
A forrás Kolumbusz Kristóf második fia, aki már Spanyolországban született – a neve HernandoColón, de nagyon sok helyen az angolosított Ferdinand Columbus-ként lehet rálelni, magyarul a neve Kolumbusz Ferdinánd. Bibliográfus és kozmográfus volt és az egyik könyvében említi a fenti évszámot.
A „Historiadelalmirante Don CristóbalColón“ rövidítve „HistoriadelAlmirante“ („Az admirális története“) könyv az említett HernandoColón spanyol nyelvű kéziratai nyomán lett kiadva, először olasz nyelven. A fordítást egy bizonyos Alfonso de Ulloa végezte el, és a könyvet 1571-ben adták ki először Velencében. Ezért az idézet olasz nyelvű: „”verso la finedel 1484 con Diogosuofigliuolo se n’andòsegretamente di Portogallo, per pauracheil re lofacessepigliare”. Vagyis: „az 1484-dik esztendő végén Diogo fiával titokban elhagyta Portugáliát, mert félt, hogy a király elfogatja“.

Várjunk csak! Mi van?! Titokban ment el Kolumbusz Portugáliából, mert félt, hogy a király elfogatja?! 1484-ben? De hát miért?! Olyan szépen fogadta őt II. János király, miután újra találkoztak 1493. március 9.-e és 11.-e között több alkalommal és a haja szála sem görbült neki, sőt, nagy becsben tartották és maximális tisztelettel bántak vele! Ez csak valami szörnyű félreértés lehet! HernandoColón, a fia, hazudik az apjáról! Vagy legalábbis rosszul tud valamit!

Sajnos nem, HernandoColón fenti mondata értelmet nyernek, ha megvizsgálunk egy újabb iratot, amely fennmaradt az utókor számára. Egy levélről van szó. Egy királyi levélről!

A levelet 1488-ban írta II. János portugál király Kolumbusz Kristófnak. Idézni fogom a levél tartalmát teljes terjedelmében:
„Xpoval Colon. Mi, János király, Istennek kegyelméből Portugália és Algarve királya, Afrika tengereinek és Guineának uralkodója, üdvözletünket küldjük. Láttuk leveledet, amellyel minket szolgálni óhajtasz. Nagyon köszönjük. Ami a jöveteledet illeti, te is említetted és más okok miattis szükségünk van a tudásodra és a mesterségedre, ezért kívánatosnak találjuk, és örömünkre szolgál, ha eljössz, és neked is megelégedésedre lesz. Ha esetleg valamilyen okból tartanál a törvényszékünktől, ebben a levélben biztosítunk róla, hogy az ide utazásod, az itt maradásod és a visszautazásod alatt nem fognak el, nem tartóztatnak le, nem vádolnak meg és nem idéznek a bíróság elé, én nem is keresnek semmiféle polgári vagy büntető ügyben. Ugyanezt a levelet elküldjük minden törvényszékünknek, hogy teljesítsék  kérésünket. Azt kérjük és ajánljuk, hogy rögvest gyere, ne tarts semmitől, és hálásak leszünk és jól bánunk veled. Íródott Avisban 1488. március havának huszadik napján. A király.“

Tehát ez nyilvánvalóan egy válaszlevél II. János király részéről Kolumbusz levelére. Az elveszett vagy legalábbis nem publikus. De a király fenti leveléből kiderült, hogy Kolumbusz ajánlotta fel újból a szolgálatait Portugáliának. 1488-ban! Ekkor Kolumbusz már néhány éve a mai Spanyolországban él.
És mi az, hogy a király azt ígéri, hogy nem kell tartania Kolumbusznak a portugál igazságügyi hatóságoktól? Láthatóan Kolumbusz félelmeire válaszol, amiről nyilvánvalóan a saját levelében írt. A király lényegében immunitást ajánlott fel Kolumbusznak és kérte, hogy „rögvest gyere“.

Szerintetek elment? A portugál király kéri tőle.
Szerintem a kérdés költői. Valamikor 1488-ban tehát Kolumbusz Portugáliába utazott és találkozott a II. János királlyal.

Tehát még egyszer: Kolumbusz fia, Hernando (Ferdinánd) arról írt, hogy Kolumbusz „titokban ment el (Portugáliából), mert félt, hogy a király elfogatja“. Portugál feleségét elhagyva, Diogo fiával valószínűleg nem csak félve, de valószínűleg valamiért sietve is távoztak az országból 1484 végén (a hivatalos fősodrású források szerint 1485-ben). Hogy félelme nem volt alaptalan, az a fenti királyi levélből kiderül, mert a portugál király ígéretet tesz Kolumbusznak, hogy a portugál törvényszékek tudni fogják az uralkodótól, hogy Kolumbuszt békén kell hagyni, ha felbukkanna Portugáliában.

Tehát mi is történt itt valójában? A király megbocsátott Kolumbusznak és ígéretet tett neki, hogy haja szála sem görbül országában, csak jöjjön!

A kérdés tehát az, mit bocsátott meg a király Kolumbusz Kristófnak? Milyen bűnt követett el?

Nos, Kolumbusz távozásának az időpontja Portugáliából Kasztíliába ad erre a legjobb választ!
Amint azt jóval korábban írtam, 1483-ban egy összeesküvést lepleztek le II. János ellen. A király retorzióinak a kicsúcsosodása 1484-ban volt, amikor is saját kezűleg ölte meg Diogo-t, Viseu hercegét, akinek a hivatalos rangjaViseu negyedik hercege és Beja harmadik hercege volt. Az összeesküvés egyik kulcsfigurája volt a herceg,

Valamitől Kolumbusz 1484-ben nagyon megijedt és fiával menekülésre fogta, portugál feleségét hátrahagyva, aki sajnos 1485-ben meg is halt. Ugyanúgy, mint sok más portugál fidalgo, azaz nemes, akik érintve voltak a király elleni összeesküvésben. Közülük a legtöbben éppen a mai Spanyolország területére menekültek el.

Kolumbusz Kristóf egy volt közülük, Nem az összeesküvők elit csoportjába tartozott, amilyen de Braganza és de Viseu voltak, hanem valamelyik ezen „nagykutya“ egyik embere volt – szintén egy portugál nemes, de nem a legbefolyásosabb, nem a legnagyobb hatalmúak közül! Egyébként, szinte biztosra lehet tudni, hogy melyik herceget szolgálta, a választ erre a kérdésre a messzi Nyugat-Indiákban lehet majd meglelni, 1492-ben! Elvarrom tehát ezt a szálat is!

Emlékeztek arra, hogy Kuba volt az egyetlen sziget, amelynek nevét Kolumbusz utólag megváltoztatta? ÍslaJuana, így volt eredetileg elnevezve a Katolikus Királyok trónörököséről. De Kolumbusz Kristóf meggondolta magát és új nevet adott ennek a szép szigetnek: Cuba. Egyáltalán tehát nem arról volt szó, hogy a spanyol telepesek ignorálták az ÍslaJuana nevet és helyette – egy idő után –  a bennszülöttek nyelvéből átvettek egy hasonló szót, amely a saját hazájukat jelölte. Ha volt ilyen egyezés, akkor ezt Kolumbusz is meghallhatta és úgy gondolta, hogy a névváltoztatás akár indokolható is ebben az esetben. Csak az a baj, hogy más szigetek elnevezésénél a spanyol magasról tettek arra, hogy a helyiek hogyan nevezik a szigetüket, földjeiket, otthonaikat. A spanyolok maguk adtak nekik nevet, amelyekhez utána ragaszkodtak is.

Nos, de miért Cuba? Ha tényleg hallhatta Kolumbusz Kristóf, hogy a helyiek a „coabana“ vagy „cubao“ szavakat tényleg használják, ebben az esetben mégis miért gondolta meg magát? Miért nem volt elég jó a trónörökös nevére utaló név a sziget esetében?

Diogo, Viseu negyedik hercege és Beja harmadik hercege…

Beja városa Dél-Portugáliában fekszik, Alentejo régióban.
Mindössze 20-25 kilométerre van ott egy másik település, jelenleg a lakossága valamivel 5,000 fő alatt van. A neve: Cuba.
A település régi, valószínűleg legkésőbb a muszlim Almoravida Birodalom idején már létezett (1050-es évek – 1147), amely legnagyobb kiterjedésekor magába ölelte a mai Nyugat-Szahara és Marokkó nagy részét, továbbá a mai Dél-Portugáliát és Dél-Spanyolországot és a mai Spanyolország egész keleti partvidékét a mai Katalóniát is beleértve. A Cuba név ugyanis arab eredetre utal, „kupolás síremlék“ a jelentése.

Kolumbusz Kristóf Kuba esetében azért változtatta meg a sziget nevét, hogy tisztelegjen szűkebben vett szülőföldje előtt. Valami nagyon ideköthette: vagy a születése, vagy a gyermekkora, vagy itt vált felnőtté. Vagy akár mindhárom együtt!
Diogonak, Viseu és Beja hercegének nyilvánvalóan sok rokoni és baráti kapcsolata volt Alentejo régióban.

A mai Cuba településén, Portugáliában egy „Kolumbusz Kristóf“ szobor áll, meg lehet nézni az interneten! Elég ezt beírni: „Estátua de Cristóvão Colombo, Cuba, Alentejo“.

PintyazorszlánbarlangjábanavagyMartín AlonsoPinzóntragédiája
Már sok minden a helyére került e történetben, de még néhány dologra szeretném felhívni a figyelmet! Ezek többsége Martín Alonso Pinzónnal illetve az ő és Kolumbusz Kristóf kapcsolatának dinamikájával függenek össze.

Pinzón, Palos de la Frontiera városának megbecsült családjának a sarja volt; támogatója és mecénása Kolumbusz első felderítőútjának nyugatra.Gazdag ember volt. Ezen kívül Pinzón jó tengerészkapitány volt, minden valószínűség szerint sokkal jobb, mint maga Kolumbusz, aki nem tartozott a portugál hajósok krémjéhez. Pinzónról maga Kolumbusz Kristóf szólt elismerően már a közös útjuk legelején, amikor a Kanári-szigetek közelében gondok akadtak a Pintával. A karavella kapitánya jól kezelte a helyzetet és nem történt nagyobb baj, a hajót biztonságosan lehorgonyozta és meg lett javítva.

Kolumbusz Kristófnak meg voltak az információi a portugál hajósoktól, hogy mi a helyes irány és mennyi idő alatt fog majd nagyságrendileg partot érni az Újvilág valamelyik szigetén. Viszont, amikor már a helyszínen voltak, egyáltalán nem biztos, hogy Kolumbusz jó manőverezési döntéseket hozott a mai Karib-tenger szigetvilágában. Pinzón ezt könnyen észrevehette. A karakk kapitánya Kolumbusz volt, tehát a felelősség is övé kell, hogy legyen, nem pedig Martín Alonso Pinzóné, aki ténylegesen ott sem volt akkor, amikor a Santa María pusztulása megtörtént. Ami egyébként egyáltalán nem biztos, hogy a véletlen műve volt – ugyanis Kolumbusz szempontjából sokkal kényelmesebb volt a helyzet, ha visszafelé már csak kettő hajó indul el és nem három! Látni fogjuk, hogy miért!

Képzeljük csak egy kicsit Pinzón helyzetébe: egy tapasztalt tengerészkapitányról van szó, aki pénzzel, hajókkal, legénységgel támogatta az expedíciót és közben látja, hogy a felettese nem ura sokszor a helyzetnek, segítségre szorul a tanácsokat illetően (lásd a lázadást a Santa Maríán, ahol szintén a Pinzónoknak kellett közbelépni!), hogy úgy mondjam a profizmusa megkérdőjelezhető. Ráadásul nem egy nemes emberről van szó – elvileg Kolumbusz genovai közember volt, s ezt Pinzón is így tudhatta róla a kezdetekben. Egyre nehezebb volt magát türtőztetni és továbbra is elfogadni Kolumbusz parancsait.

S igen, Pinzón valóban másrészt lehetett kapzsi; ez egyébként inkább valószínű, mint nem – mindenképpen a pénze sokszoros megtérülésével számolt akkor, amikor „beszállt Kolumbusz bulijába“.

De spanyolként még valamit észrevehetett: a Kuba körül hercehurca a névvel szöget üthetett a fejébe! A Pinzónok részt vettek anno a portuágol elleni harcban, erről is nagyon ismertek voltak.
Csoda, hogy Martín Alonsónak ezek után elgurult a gyógyszere?

Na de papíron Kolumbusz a főnök, s erről a Katolikus Királyoktól van bizonylata. Pinzónnak másrészt ezt is tudomásul kellett vennie.

A korábban már leírt eseményekből már világos, hogy Kolumbusz Kristóf mindenképpen Portugáliába akart előbb elhajózni, mielőtt kiköt majd Palosban. Ez teljesen nyilvánvaló. Minden bizonnyal parancsa volt II. Jánostól arra, hogy ez így legyen; azt megelőzően, hogy találkozik a Katolikus Királyokkal, először neki kell átbeszélni a helyzetet Kolumbusszal.

Ez viszont az jelenti, hogy egy ponton a Pintának és a Niñának el kell majd szakadniuk egymástól, hiszen Pinzónnak semmi keresnivalója nincs Portugáliában, úgymond ehhez a részéhez a történetnek neki semmi köze nincs!

A később bekövetkező események időbeni visszafejtése alapján az történhetett, hogy Kolumbusz megparancsolhatta Pinzónnak (vagy akár békülést színleleve szépen meg is kérhette), hogy ha valami miatt a két hajó elszakadna egymástól, akkor egy megadott ponton bevárják egymást, hogy utána együtt vitorlázhassanak be dicsőségesen Palosba. Ez így korrekt, ne legyen az egyikük sem az első, érkezzenek együtt haza! Spanyolország természetesen ide is várta vissza a hajókat.
És persze Martín Alonso testvére, VicenteYáñezPinzón a Niñán volt Kolumbusszal, Martín Alonso ezt sem hagyhatta figyelmen kívül!

Az a bizonyos találkozási pont, amit Kolumbusz javasolt e célra Baiona kikötője volt a zord galíciai tengerparton. Ha megnézitek a térképen, ez nagyon-nagyon közel van Észak-Portugáliához.

Mint tudjuk, az elszakadás valóban bekövetkezett egy vihar miatt. Szerintem a vihar nem kitaláció volt, hanem egy jó alibi Kolumbusznak, hogy a hajót az Azori-szigetek felé navigálja. Egyébként volt egy vallomása egy tengerésznek a híres, jóval későbbi kolumbuszi perekben, aki azt állította, hogy emlékszik a viharra az Azori-szigetek közelében, viszont egyáltalán nem emlékszik semmilyen viharra, ami miatt a Niñának Portugáliába kellett volna hajóznia Palos helyett. És ez így értelmet ad a dolognak: Kolumbusz számára az elszakadáson a Pintától volt a lényeg, nem az, hogy mindenképpen az Azori-szigetekre hajózzon. Az ott töltött idő lényegében csak arra kellett, hogy tényleg távol kerüljön a Pintától, akinek a kapitánya, Martín Alonso Pinzón azt gondolhatta, hogy a Niña majd hamarosan szintén feltűnik a galíciai partoknál, a megegyezés szerint. Eszébe sem jutott, hogy a Kolumbusz egyrészt majd az Azori-szigeteken vívja álháborúját azért a pár elrabolt emberéért, ami időt vesz igénybe – az egész egy kutyakomédia volt Kolumbusz és João de Castanheira részéről, aminek a lényege csak az időhúzás volt. Azt meg el sem tudta volna képzelni a Pinta kapitánya, hogy utána Kolumbusz 9 napot fog majd még Portugáliában tölteni és a királyukkal meg a nemesikkel tárgyalgatni és jópofizni!

Martín Alonso Pinzón elkövette élete legvégzetesebb hibáját: kikötött Baionában. Sorsa ezzel megpecsételődött.

Galícia halálos ölelése

Történetünkbe ezen a ponton lép be egy ember, aki már – elvileg – 6 és fél éve halott! Bocsi, emberek, ezen legfőképpen spanyol és portugál történészek vitatkoznak, nemcsak egymással, de egymás között is!

Ennek a jó embernek a neve Pedro Álvarez de Sotomayor (galícia nyelven Soutomaior) alias Pedro Madrugaalias Kolumbusz Kristóf!
Sokak szerint, főleg Spanyolországban és Portugáliában; történészekre célzok, nem ottani középiskolai töritanárokra.

A férfiút Pedro Madrugának fogom nevezni. Egyébként Tuy
vikomtja, Baiona marsallja, Caminha grófja. Ez utóbbi Portugália észak-nyugati része, a mai galíciai (spanyol) határ túloldalán.
Idézem: „Galícia egyik legkiemelkedőbb alakja, a feudális lovag prototípusa a késő középkorban“.

Na most, Pedro Madruga, Galícia egyik nagyhatalmú ura, a kasztíliai öröködési háborúban (1475 – 1479) a portugálokat támogatta, ennek a részleteit most nem taglalom, mert sosem érnénk a történet végére. Arra fogok koncentrálni, ami szorosan összefügg az eseményekkel illetve amin már az említett – főleg ibériai – történészek vitákat folytatnak.

Azok, akik azt állítják, hogy Pedro Madruga és Kolumbusz Kristóf valójában egy személy, két időpontot adnak meg, amikor ez az személyazonosságváltás megtörtént:

1. 1476-ban (tehát akkor, amikor a hivatalos források szerint is feltűnik Kolumbusz személye Portugáliában!).
A névváltoztatás időpontja konkrétan egy csata időpontjához köthető: a SãoVicente-foki csatáról van szó, amely egy tengeri összecsapás volt a portugál és a francia flotta között a SãoVicente-fok közelében, Portugália délnyugati partjánál. A csatában részt vett Kolumbusz Kristóf (alias Pedro Madruga), aki akkoriban egy portugál kereskedőhajó kapitánya volt. A csatában a portugál flotta győzött, de Kolumbusz hajója súlyosan megsérült, és kénytelen volt partra hajózni a Lagos-i öbölben. Szóval, egyesek szerint itt lép színre Kolumbusz Kristóf Portugáliában. Továbbra is használja a Pedro Madruga nevet is, tehát az identitása ettől a csata idejétől megkettőződik – ha kell, az egyik néven szerepel, ha kell a másikon.

2. A másik verzió egyszerűbb magyarázattal szolgál: hivatalosan Pedro Madruga 1486-ban hunyt el, a halála körülményei „kicsit kaotikusak“, magatok is utána nézhettek, ha a részletek esetleg még jobban érdekelnek! A lényeg a lényeg: eme elmélet szerint ezen a ponton „hal meg“ Pedro Madrugaés születik meg Kolumbusz Kristóf. Ez az elmélet csak úgy csenghet egybe az előzővel, ha azt feltétlezzük, hogy 1476 és 1486 között ez az ember tényleg két nevet használt, majd 1486-tól a Pedro Madruga nevet „végleg dobta“.

Tudom, ez már sok és durva, ez a sok balgaság, ez csak pletyka, semmi jelentőségük nincs! Nohát, akkor viszont nézzük a kemény tényeket, amelyek viszont már sokkal jobban ellenőrizhetőek!

Konkrétan bizonyítható a tény, hogy ha Pedro Madruga és Kolumbusz Kristóf nem is voltak azonos személyek, ténylegesen mindketten közös rokoni kapcsolatban álltak egy harmadik portugál nemesi személlyel.

Mint tudjuk, Kolumbusz portugáliai felesége neve FilipaMonizPerestrelo volt, BartolomeuPerestrelo lánya. Az apuka madeirai Porto Santo sziget benépesítésében segédkezett, majd kormányzója is volt e földdarabnak. Természetesen, nemesi családról van szó.

A családban volt egy másik lánygyerek, FilipaMoniz testvérét IzeuPerestrelónak hívták. Ennek a nőnek a férje egy bizonyos Pedro Correia da Cunha nevű nemesember volt.

Na jó, Kolumbusz Kristóf és ez a Correia da Cunha egy apuka két lányát vették el, de hogy jön ide Pedro Madruga?

Madruga felesége egy bizonyos Teresa de Távora volt, akivel a Soutomaior-várkastélyban („Castelo de Soutomaior”, galíciai nyelven), élt. A várkastély a Verdugo folyó völgyében, a Rial nevű falutól nem messze található festői környezetben. 40-45 kilométerre Baionától.

Teresa de Távora fiútestvére Martim de Távora volt, akinek a felesége LeonorCorreia volt. Aki pedig Pedro Correia da Cunha édestestévre volt.

Tehát összefoglalom: van ez a Pedro Correia da Cunha nevű nemes, akinek a felesége Kolumbusz Kristóf portugál feleségének a lánytestvére, másrészt da Cunha lánytestvére, Leonor, pedig Martim de Távora felesége, aki pedig Pedro Madruga feleségének a testvére.

Nos, ha a fenti történetek, amelyek arról szólnak, hogy Kolumbusz Kristóf vagy egy azon személyek vagy legalábbis rokonok, akik hasonlítanak egymásra nem is igazak, akkor is tény, hogy Pedro Correia da Cunha egy kapocs a két személy, mármint Kolumbusz Kristóf és Pedro Madruga között, amelyen keresztül ismerhették egymást, mert mindketten rokoni kapcsolatban álltak az illető Correiada Cunhával, aki pedig feleségén keresztül a Madeira-szigetekhez kapcsolódik, konkrétan Porto Santo-hoz (úgy, mint Kolumbusz is a neje által), másrészt az Azori-szigetekhez is ( Graciosa szigetének 1. donatárius kapitánya, az Azori-szigetek portugál szigetcsoportjában).

Nem tudom, hogy ti hogy vagytok vele kedves fórumtársak, de nekem olyan érzésem van, hogy a szerencsétlen Martín Alonso Pinzón jó nagy kakiba lépett, amikor gazdagságot és hírnevet remélve összeállt Kolumbusszal!

És egy szép napon kikötött Baionában. Ahol nyilvánvalóan portugál érzelmű illetve portugál származású galíciai nemesek várták szeretettel. Esetleg megmutatták neki a festői szépségűSoutomaior-várkastélyt is, ami a mai napig spanyol Galícia egyik legimpozánsabb várkastélya. Martín Alonso, aki oly keményen harcolt anno a portugálok ellen, bizonyára nagyon élvezte a látványt és a galíciaiak vendégszeretét! Lehet, hogy egy ujjal nem nyúltak hozzá! Csak koccintottak Martín Alonso Pinzón egészségére, hogy Kolumbuszt megelőzve elsőként ért partot Európában a nagy tengeri kalandja után.

Saúde, capitãoPinzón!

… és még valami! A fentiek ismeretében rögtön más megvilágításba kerül az, ami 1492. december 25.-én, Karácsony napján történt a mai Haiti partjainál! Emlékeztek, hogy Kolumbusz adta a zászlóshajónak a nevét? Mi is volt a hajó korábbi neve? La Gallega. Azaz „Galícia“ vagy „a galíciai“, tehát az olyan ember megjelölése, aki galíciai nyelven beszél. Egyébként a galego és a portugál nyelvek a középkorban még egységet alkotott, melyet galaikoportugál nyelvnek nevez a szakirodalom.

Juan de la Cosa, akitől Kolumbusz a hajót bérelte, vele volt a Santa Maríán, a hajó navigátora volt. Később elkísérte Kolumbuszt annak második és harmadik útján is az Újvilágba. Mint navigátor és kartográfus dolgozott. 1494-ben a spanyol királyi udvar bőségesen kárpótolta a Santa María elvesztéséért.

A Santa María nem véletlenül futott zátonyra. Kolumbuszt Portugáliában várták, jóval egyszerűbb dolga volt, ha hazafelé már csak két hajó szeli a hullámokat az Atlanti-óceánon, nem három.

Genovai?

Kedves fórumtársak! Kijelenthető, hogy az, amit ti eddig tudni véltetek Amerika felfedezésének a körülményeiről és Kolumbusz Kristóf személyéről, azt úgy lehetne egyszerűen megnevezni, hogy „az olasz narratíva“. Ami valóban a jelenlegi leginkább „elfogadott történelmi konszenzus“ ebben a témában és ennek oka van. De az igazság az, hogy rettentően sok sebből vérzik a ma hivatalos elbeszélése ezeknek az eseményeknek illetve a benne részt vevő személyek szerepe, az egyes országok és azok vezetőinek és krémjének a motivációja és cselekedetei.

Például az, hogy Kolumbusz Kristóf a Genovai Köztársaság szülötte volt, nos, ez az egyik leggyengébb láncszeme a hivatalos verziónak. Igazából az egyik legkönnyebben cáfolható állításról van szó!

Erre csak néhány példa a tényleg rengeteg más mellett:

Kevés az olyan tényleg középkori forrás, amiről nem derült ki,
hogy utólagos hamisítás és amely azt igazolja, hogy Kolumbusz Kristóf tényleg genovai volt (természetesen, a „genovai“ alatt nem csak magát a város van értve, hanem a Köztársaság teljes területe).

Annál viszont az olyan forrás, amelyeknek a hitelességét nagyon nehéz kétségbe vonni és az bennük a furcsa, hogy nem említik Kolumbusz nevét.

Például: 1493-ban járt Barcelónában két genovai követ, bizonyos Francesco Marchesi és Giovanni Grimaldi, akiknek beszámoltak a helyi spanyolok, katalánok Kolumbusz útjáról és azt, hogy felfedezte az utat nyugaton Indiába. A két követ odahaza, Genovában beszámolt erről a hírről. A furcsa az egészben az, hogy egy szóval sem említik azt, hogy e nagy felfedezést honfitársuk vitte véghez – elfelejtették közölni azt, hogy Kolumbusz genovai volt!

Továbbá, egy másik példa: létezik egy mű, bizonyos UbertoFoglietta írta, ahol beszámol a város – azaz Genova – nagy szülöttjeiről. Az első kiadás 1559-ben Rómában, a második 1575-ben (néhány más forrás 1576-ot említ) Milánóban lett kiadva. Az egyikben sincs benne Kolumbusz Kristóf neve, mint a város híres szülötte. Ami a tengerészeket illeti, ilyen nevek szerepelnek benne: LazaroDoria, Ludovico di Ripardo, Biagiod´Assereto vagy Simone Vignoso. Ismeri ezeket a neveket valaki? Hát, pedig nagyon úgy néz ki, hogy Kolumbusz Kristóf nem igazán volt méltó arra, hogy e híres férfiak közé odabiggyesszék a nevét!

A sort lehetne folytatni, de a lényeg a következő: Genovában valóban élt egy Cristoforo Colombo nevű selyemtakács, akinek volt egy Bartolomeo és egy Jacob nevű bátyja, az apjukat Domenicónak hívták. Csak az a nagy baj, hogy azt viszont nagyon nehéz hihetően bizonyítani, hogy a fent említett Cristoforo Colombo valóban az a Kolumbusz Kristóf, aki 1492-ben nyugatra hajózott Palosból!

Sajnos, nagyon szembetűnő az a tény, hogy azok a dokumentumok, amelyek Kolumbusz genovai származását hivatottak bizonyítani, tömegesen a 19. századi Olaszországban kezdenek felbukkanni. S hogy ennek mi lehet az oka?

Ebben a században indították el egyesítési harcukat az itáliaiak, Giuseppe Garibaldi vezetésével. Ő Nizzában született, de nem francia volt, az anyanyelve a ligur volt. A családja ligur származású volt. S amikor harca idején illetve már előtte egymás után jelentek meg publikusan olyan vélemények, hogy Kolumbusz Kristóf nem genovai volt (ezek hírek forrása pedig elsősorban Spanyolország és Portugália volt), akkor ezek teljesen elfogadhatatlanok voltak az új olasz állam számára. Hirtelen megszaporodtak az olyan bizonyítékok, amelyek azt hivatottak bizonyítani, hogy de igenis, Kolumbusz Kristóf igenis a Genovai Köztársaság szülötte volt. Igazából ez az ügy nemzeti kérdéssé vált Olaszországban. Az Egyesült Államokban vagy olyan latin-amerikai országokban, ahová rengeteg olasz kivándorolt, mint például Argentína, Brazília, Chile,természetesen szintén széles társadalmi alapja lett az ügy támogatóinak, hiszen ezen emigránsoknak okot adott a büszkeségre az új hazájukban.

Csak egy konkrét példa arra, hogy nem középiskolai történelemtanárok szintjén folyik a vita és Kolumbusz genovai eredetét nagyon magas szinten vonják kétségbe a történelemtudománnyal foglalkozó szakemberek és nem álltak be / állnak be mindannyian azt szajkózni, amit a mai Átlag Jóska a Wikipédián elolvas.

Ricardo Beltrán y Rózpide(1852 – 1928), a madridi Felsőbb Tanítóképző Intézet földrajz professzora volt, később a madridi Földrajzi Társaság főtitkára. Egyben a Spanyol Királyi Történelmi Akadémia tagja . Számos könyvet és cikket írt a földrajz történetéről, különösen a spanyol felfedezésekről, ez volt az egyik szakterülete.

Ricardo Beltrán y Rózpide egyetértett egy korábbi nagy formátumú spanyolországi, galíciai származású történelemtudós kijelentésével, CelsoGarcia de la Riega az úriember neve, aki ezt az állítást tette korabeli, tehát 15. századi dokumentumok tanulmányozása után, idézem: „el descobridor de América no nacióenGénova y fuéoriundo de algúnlugar de la tierrahispanasituadoen la banda occidental de la PenínsulaentreosloscabosOrtegal y San Vicente“, vagyis „Amerika felfedezője nem Genovában született, hanem a félsziget (megjegyzés: az Ibériai-félszigetről van szó) nyugati részén, az Ortegal-fok és a San Vicente-fok között fekvő hispán földről származott.“

Az Ortegal-fok a mai spanyol Galícia északi csücske az Atlanti-óceán spanyol partján a San Vicente-fok pedig Portugália legdélibb részét jelöli. Tehát a terület, amelyet de la Riega Kolumbusz születésének a helyéül megjelölt, az az Ibériai-félsziget nyugati része, amelybe Galícia és Portugália tartozik bele. Igazából – példának okáért – Baiona vagy a közeli Pontevedra (Pedro Madruga szülővárosa) éppúgy, mint lent délen a Cuba nevű falu. De semmiképpen nem a távoli Genova!

Egyébként CelsoGarcia de la Riega élete során nagy elismerésnek örvendett a történelemtudományt művelők körében, de röviddel halála után olyan vádak érték, hogy középkori dokumentumokat hamisított. E vádak tisztázva lettek; a szóban forgó dokumentumok az alapos tudományos vizsgálat után eredetinek bizonyultak.

Összegzés – mi volt KolumbuszKristófvalódiszerepe?

Véleményem szerint, előéletétől függetlenül, ez az ember, aki ilyen vagy olyan oknál fogva felvette a Kolumbusz Kristóf nevet, hitt abban az álmában, hogy nyugatra hajózva megtalálja Portugália számára az utat Indiába. II. János portugál király számára viszont ez az ajánlat uralkodásának első időszakában teljesen tárgytalan volt – ugyanis ő már tudta, hogy nyugaton vagy egy nagy kontinens, de az nem Ázsia keleti része. A portugálok tehát már megbizonyosodtak róla, hogy a Föld jóval nagyobb, mint azt eredetileg abban a korban elképzelték.

A portugálok 1488-ban a tengeri utat Indiába ténylegesen megtalálták, ami DiogoCão alapos felfedezőútjai után már egyébként is rövid idő kérdése volt.

A király Portugáliába hívta a „bűnbánó bárányt“, aki frusztrált volt, hogy a Katolikus Királyok sem veszik komolyan terveit. 1492-ig valóban a mórokkal voltak elfoglalva. II. János megbocsátotta Kolumbusznak azt, hogy részt vett az összeesküvésben, mert szüksége volt rá. Kolumbusz Kristóf valószínűleg abban a hiszemben utazott Portugáliába, hogy a király meggondolta magát és támogatni fogja expedícióját nyugat felé. Valószínűleg nagyon meglepődött, hogy II. János azt kérte tőle, hogy menjen vissza Spanyolországba és próbálja újra és újra meggyőzni a terveiről Toledó urait. Arra kérte Kolumbuszt, hogy semmiképpen ne csüggedjen, mindenképpen próbálkozzon, abba ne hagyja! Ez a portugál érdek! Szinte biztos, hogy a király ekkor még egyáltalán nem kötötte az orrára azt, hogy nyugaton egy ismeretlen kontinens van, s Indiába jóval egyszerűbb lesz keletről, Afrikát megkerülve eljutni a vizeken. S ha ez így volt, akkor Kolumbusz nem biztos, hogy értette, hogy miért akarja tőle II. János azt, amit akar, de a lelkére lett kötve, hogy ezt kell tennie, ha jóvá akarja tenni korábbi botlását!

Az is szinte biztos, hogy itt és ekkor, valamikor 1488-ban (esetleg legkésőbb 1489-ben) nem voltak kidolgozva részletesen a tervek, hogy mit és hogyan kell majd Kolumbusznak csinálnia, például az úton visszafelé. Először a „munka“ kellett, hogy biztos legyen, a megbízás!

Amikor a reconquista véget ért, az események gyors lefolyást kaptak. S ebben Izabella királynőnek lehetett a kulcsszerepe, akinek egyetlen igazán fontos feladata volt ebben az egész történetben: az, hogy amikor eljön az idő, akkor kapja meg férje beleegyezését is arra, hogy a spanyolok elindítsák hajóikat nyugatra és hogy azok mindenképpen Kolumbusz parancsnoksága alatt legyenek!Ne másé alatt, mint mondjuk valamelyik Pinzón vagy a hozzá hasonló spanyoltengerészkapitányok. Hogy miért, az ezen a ponton már teljesen világos.

Ez azt jelenti, hogy az „út forgatókönyvét“ Kolumbusszal 1492 folyamán egyeztették – ez az ember a parancsokkal Kolumbusz részére jöhetett akár Portugáliából is, de lehetett valaki vagy valakik akár a Gallega/Santa María állományából is, akár maga Juan de la Cosa.Ez a fickó egyébként is elég gyanús! Például 1488-ban kimutathatóan Portugáliában tartózkodott és tanúja volt BartolomeuDiasdicsőségeshazaérkezésének. Hajósként gyanú nélkül megfordulhatott ott később is, szinte bármikor.

De igazából ez részletkérdés. A parancsok azonban nagyon világosak voltak és talán a legfontosabb ez volt: Kolumbusznak szigorúantilos visszatérnie Palosba azelőtt, hogy beszél magával a portugál királlyal!

Egyébként szinte kizárt, hogy a három hajón még ne lett volna valaki, aki „biztosítja“ Kolumbusz ténykedését – nagy valószínűséggel ez a valaki a Santa Marián volt, mert egyrészt így volt leginkább Kolumbusz a szem előtt, másrészt a két másik hajó legénységét a Pinzónok biztosították be, legalábbis nagyrészt biztosan.

Kolumbusz Kristóf valószínűleg Portugáliában, 1493. március 10.-én II. János király által szembesült azzal, hogy amit felfedezett, az egy új kontinens, nem a Nyugat-Indiák. Ekkor már nem volt szükséges a további titkolózásra; Kolumbusz Kristófszolgálatai igazából Portugália szempontjából ezzel eredményesen véget is értek. Sok szerencsét kívántak neki a Nyugat-Indiákon, lényegében itt már szabad kezet kapott és levették a válláról a legnagyobbterheket – azt kérték a portugálok, hogy menjen majd újra és újra vissza az Újvilágba és tegyen belátása szerint, látszólag szolgálva a spanyol trónt és önmaga érdekeit.

A portugálok már előre tekintettekés a tordesillasi szerződés megkötése majd utána da Gama indiai (és később Cabral brazil) útja már fontosabb szempontok voltak a jövőt tekintve, mint Kolumbusz szerepea továbbiakban. A kulcsfeladatát már elvégezte. Ami biztosan kötelező volt Kolumbusz számára a titoktartás és a szálak elvarrása.Amiben bizonyára szintén nem volt egyedül, és ezek a társak akár lehettek titkosak is, Kolumbusz számára ismeretlen emberek. Spanyolországban – mint láttuk korábban is – nem egyedül Kolumbusz volt az, aki a portugáloknak dolgozott.

Marad tehát az utolsó kérdés, amelyre a válasz bizonyára sokakat érdekel: mi volt hát Kolumbusz Kristóf valódi neve?

Komolyabban – úgy értve, hogy történészek sorakoznak fel az egyes nevek mögött sok-sok érvvel, amelyek alternatívái a genovaiCristoforoColombónak (e név hivatalos spanyol verziója CristóbalColón) – nos, három név merül fel:

1. Pedro Álvarez de Soutomaioralias Pedro Madruga, született 1430 körüPontevedrában, Galíciában (mai Spanyolország).

Róla volt itt szó.

2. Cristóvão Colombo, született 1451. augusztus 26.-án Cubában, Dél-Portugáliában.

A település lakói szerint ez volt Kolumbusz eredeti neve, amit később kicsit megváltoztatott. Állítólag a születési anyakönyvi kivonata is megtalálható a helyi templomban. Figyelemreméltó az, hogy a születési dátuma megegyezik a „hivatalos, genovai Kolumbusz“születési időpontjával. Szerintetek ez jó vagy rossz jel?
A településen egy szobor áll az emlékére.

 

3. Salvador FernandezZarco, született 1448. október 30.-ánCubában, Dél-Portugáliában.
   
   Az ezt a nevet takaró elmélet szerint Kolumbusz Kristóf a portugál király féltestvére, Fernando de Beja és IsabelGonçalvesZarco, egy zsidó hajós lánya közötti tiltott szerelem gyümölcse volt. Tehát II. János portugál király nagyon távoli rokona és titkos ügynöke volt, aki el akarta terelni a spanyolok figyelmét a jóval jelentősebb felfedezési útvonalakról, amelyek a portugálok számára nagyobb jelentőséggel bírtak.Ez utóbbi verziót állítólag egy genealógiai kutatás támasztja alá. És Kolumbusz aláírása. Amelyen egy vonal, egy pont sincs csak úgy véletlen módon ott, ahol van. De ennek a furcsa, jelentésében többrétegű aláírásnak a teljes megértéséhez és megfejtéséhez különleges tudás szükséges; önmagában logikai úton hozzájutni a megfejtéséhez nincs lehetőség.Ja igen, és még valami: emlékeztek még arra, hogy hogyan nevezte el a legelső szigetet Kolumbusz Kristóf, amit felfedezett 1492. október 12.-én az Újvilágban?Ez a hosszú történet most véget ér. Vannak szálai, amelyek nem lettek aprólékosan felfejtve, sőt olyanok is bőven akadnak, amelyek még említésre sem kerültek. Ha valaki úgy gondolja, hogy a téma felkeltette az érdeklődését, tovább nyomozhat és egyáltalán nem lehetetlen, hogy sok egyéb érdekességet is megtud eme eseményekről, hátteréről, előzményeiről és következményeiről.Aki úgy gondolja, hogy eddig is tudta az igazságot és véleménye egy kicsit sem változott, az iskolában jól megtanult mindent a töriórán, amit e témában illik tudni; legyen így, lelke rajta!

 

Rengeteg történelmi esemény van, amelyről úgy gondoljuk, hogy tudjuk a lényegét, ki mit csinált vagy mit nem, mik lettek a következményei ennek vagy annak döntésnek, cselekedetnek. S ami mindig a legfontosabb: miért történtek így vagy úgy azok a bizonyos események vagy egyáltalán úgy történtek-e meg, ahogy azt tudni véljük…

Én csak annyit javaslok: érdemes mindig jól mélyére nézni a dolgoknak, mert lehet, hogy csak első ránézésre azok, aminek látszanak!

Köszönöm kitartó figyelmeteket!

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Idén az északi féltekén még a forró évszak kezdete előtt megdőltek a hőmérsékleti rekordok. Spanyolországban például olyan hőmérsékletet tapasztaltak áprilisban (38,8°C), amely még a nyár csúcspontján is eltér a megszokottól.Különösen Dél- és Délkelet-Ázsiát sújtotta a nagyon tartós hőhullám, és minden idők rekordhőmérsékletét tapasztalták olyan országokban, mint Vietnam és Thaiföld (44 °C, illetve 45 °C). Szingapúrban is megdőlt a szerényebb rekord, a hőmérséklet elérte a 37°C-ot.Kínában pedig Sanghajban jegyezték fel több mint egy évszázada legmagasabb májusi hőmérsékletét, 36,7 °C-ot.

Tudjuk, hogy az éghajlatváltozás valószínűbbé teszi ezeket a hőmérsékleteket, de azt is, hogy a hasonló nagyságú hőhullámok nagyon eltérő hatást fejtenek ki olyan tényezőktől függően, mint a páratartalom vagy az, hogy egy adott terület mennyire felkészült a szélsőséges hőségre.Tehát hogyan birkózik meg egy párás ország, mint például Vietnám a 44°C-os hőhullámmal, és hogyan viszonyul ez a száraz hőséghez, vagy egy kevésbé forró hőhullámhoz a még párásabb Szingapúrban?

Időjárás és élettan

A közelmúltban Délkelet-Ázsiában dúló hőhullámra talán a testet érő hő okozta stressz mértékéről lehet emlékezni.A hő-stresszt leginkább a hőmérséklet okozza, de más időjárási tényezők is fontosak, mint például a páratartalom, a sugárzás és a szél.

Testünk hőt nyer a körülöttünk lévő levegőből, a napból, vagy saját belső folyamatainkból, mint például az emésztés és a testmozgás. Erre válaszul testünknek hőt kell veszítenie. Ennek egy részét közvetlenül a körülöttünk lévő levegőbe veszítjük, egy részét pedig légzéssel. De a legtöbb hővesztést az izzadás okozza, mivel amikor a bőrünk felszínén lévő verejték elpárolog az hőelvonással jár.

A meteorológiai tényezők befolyásolják mindezt.Például az árnyéktól való megfosztás a közvetlen napfény hőjének teszi ki testünket, míg a magasabb páratartalom azt jelenti, hogy csökken a bőrünk felületéből történő párolgás mértéke.

A páratartalom jelentette, hogy a közelmúltban Délkelet-Ázsiában veszélyes volt a hőhullám, mivel ez már eleve rendkívül párás része a világnak.

A hő-feszültség határa

A mögöttes egészségügyi állapotok és más személyes körülmények bizonyos embereket érzékenyebbé tehetnek a hő-stresszre.A hő-stressz azonban elérheti azt a határt, amely felett minden ember, még azok is, akik nem nyilvánvalóan kiszolgáltatottak a hőségveszélynek – vagyis a fitt, egészségesek és jól akklimatizáltak – egyszerűen nem tud túlélni még mérsékelt terhelés mellett sem.

A hő-stressz értékelésének egyik módja az úgynevezett Wet Bulb hőmérséklet. Ez körülbelül 39°C-nak felel meg 50%-os relatív páratartalom mellett. Ezt a határértéket valószínűleg néhány helyen túllépték a közelmúltban Délkelet-Ázsiában dúló hőhullám során.

A trópusoktól távol eső kevésbé párás helyeken sokkal alacsonyabb lesz a páratartalom és ezáltal a wet bulb (nedves higanygömb) hőmérséklete veszélye.Spanyolországban áprilisban a 38,8°C-os maximum hőmérsékletű hőhullám WB hőmérséklet értékei „csak” 30°C körüliek voltak, a 2022-es nagy-britanniai hőhullámban, amikor a hőmérséklet meghaladta a 40°C-ot, a páratartalom kevesebb mint 20%-ot, a WB hőmérséklet értékek pedig kb.32°C.

A közelmúltban klímaadatokat használtak fel a hő-stressz feltérképezésére szerte a világon.A kutatás rávilágított azokra a régiókra, amelyekben legnagyobb a kockázata e küszöbértékek túllépésére. Szó szerint a hot-spotok közé tartozik India és Pakisztán, Délkelet-Ázsia, az Arab-félsziget, az egyenlítői Afrika, az egyenlítői Dél-Amerika és Ausztrália.Ezekben a régiókban egyre gyakrabban lépik túl a hő-stressz küszöbértékeit a nagyobb globális felmelegedés mellett.

A valóságban a legtöbb ember már jóval a túlélési küszöb alatt sebezhető, ezért a lényegesen hűvösebb hőhullámokban nagy halálozási arányt láthatunk.Ezenkívül ezek a globális elemzések gyakran nem ragadnak meg néhány nagyon lokális szélsőséget, amelyet a mikroklíma folyamatai okoznak.Például egy város bizonyos környéke hatékonyabban fogja fel a hőt, mint a környezete, vagy hűvös tengeri szellő szellőztetheti, vagy egy helyi domb „esőárnyékában” lehet, így kevésbé páramentes.

Változékonyság és akklimatizáció

A trópusokon jellemzően kevésbé változó a hőmérséklet.Például Szingapúr majdnem az Egyenlítőn ül, és a napi maximum 32°C körül van egész évben, míg Londonban a nyár közepén a tipikus maximum csak 24°C.Londonban azonban magasabb a hőmérsékleti rekord (40°C vs. 37°C Szingapúrban).

Tekintettel arra, hogy az olyan régiókban, mint Délkelet-Ázsia, már állandóan magas a hő-stressz, ez talán azt sugallja, hogy az emberek jól hozzászoktak a hőséghez. Az első jelentések azt sugallják, hogy a közelmúlt hőhulláma miatti intenzív hő-stressz meglepően kevés közvetlen halálesethez vezetett – de a közvetett okokból eredő halálesetek pontos jelentése még nem áll rendelkezésre.

Másrészt az egész éves meleg viszonylagos stabilitása miatt talán kevésbé van felkészülve a közelmúltban bekövetkezett kánikula miatti nagy hőmérséklet-ingadozásokra.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

Az új tanulmány szerzői az emberi evolúciót „gyengén strukturáltnak” jellemzik, amely jobban hasonlít egy kusza szőlőtőhöz, amely több, egymással kölcsönhatásban álló regionális populációból áll, nem pedig a hagyományosabb „életfa” modellhez, amelyben a helyi populációk elágaznak. és genetikailag elszigetelődnek, ami új fajokat eredményez. Bár a Nature-cikk kifejezetten nem említi, ha folyamatos kutatás támasztja alá, ez az új modell jelentős következményekkel jár annak megértésében, hogy az emberi evolúció miként alapult a kultúra és a biológia közötti összetett dialektikán, nem pedig a természetes szelekció tisztán biológiai mechanizmusain, amelyek irányítják. más fajok evolúcióját. Ez a szövevényes nézet az „egy faj hipotézisének” nevezett nézethez hasonlít, amely az elmúlt évtizedekben kiesett a kegyéből, de most új támogatást kapott.

Ez az új értelmezés elsősorban afrikai és néhány eurázsiai populációból, valamint neandervölgyi kövületekből származó genetikai információ nagy adatbázisának statisztikai elemzésén alapul.A kortárs populációk közötti genetikai variáció modellezését alkalmazza, amely időben visszavetíthető, hogy az elmúlt 150 000 év során a csoportok közötti vándorlásokat és interakciókat nagyobb mértékben követhesse nyomon, mint a korábbi tanulmányok során lehetséges volt.Az eredmény az idő múlásával jelentős mennyiségű génáramlást mutat a régiók között.Ez a megállapítás megerősíti azt a nézetet, hogy a populációk közötti jelenlegi fizikai eltérések felszínesek, és csupán a populációk több százezer éve tartó állandó keveredésének átmeneti állapotát jelentik.

Bár az elmélet, miszerint a Homo Sapiens egy helyi populációból származik, majd elterjedt, egy ideje uralkodó értelmezés, azonban ez a szerzők szerint nem egyezik jól sem a régészeti, sem a kövületi leletekkel. Valójában a fizikai feljegyzések a modern embernek tulajdonítható leletek és kövületek viszonylag szinkron (geológiai időskálán) való megjelenését jelzik Afrika széles területén, nem pedig egyetlen származási pontot, amelyet fokozatos szétszóródás követ.

A létező, egy helyi származási pontot feltételező modell elnyerte a tetszését, mivel megfelel a biológiai evolúció általános mintájának, amelyben egy adott faj földrajzilag szétszórt csoportjai nagyrészt genetikailag elszigeteltek, és ezekhez az eltérő populációkhoz tartozó egyedek között alig vagy egyáltalán nem párosodnak. Ez a génáramlás hiánya elősegíti az úgynevezett „genetikai sodródást”, a véletlenszerű mutációk fokozatos felhalmozódását, amelyek populációnként eltérőek. Ez kombinálódik a helyi környezet változásai által létrehozott különböző szelektív nyomásokkal. Együtt az idő múlásával a genetikai különbségek odáig fajulnak, hogy e különböző populációk tagjai genetikailag összeférhetetlenné válnak, és már nem tudnak egymással életképes utódokat létrehozni. Ezt, „speciációnak” nevezik.

Az öszvérek jó példái ennek a folyamatnak egy előrehaladott, de még nem befejezett szakaszban. A lovak és szamarak párosításából származó utódok egyedként is életképesek, de szaporodási szempontból szinte mindig sterilek. Ezért nincs hatékony génáramlás a két szülőfaj között. Ezzel szemben a prérifarkasok és a házi kutyák párosításának termékei, szaporodásilag életképes utódokat hoznak létre. Ezért a kettő nem különálló faj.

A modern emberi eredet újonnan javasolt elmélete alátámasztja azt a nézetet (amelyre a Nature-cikk kifejezetten nem hivatkozik), hogy a Homo nemzetség, legalábbis evolúciójának későbbi szakaszában, nem felel meg teljesen a fajképződés standard modelljének. Ez valószínűleg annak a ténynek köszönhető, hogy az emberek nagymértékben a kultúra változásaira támaszkodnak, nem pedig fizikai tulajdonságaik módosulására, hogy alkalmazkodjanak a környezetükhöz. Az előbbi (kultúra) sokkal rugalmasabb és gyorsabb, mint az utóbbi (biológia), és könnyebben megosztható a populációk között. Az eszközök és technikák, valamint a társadalmi szerveződés mintái az absztrakt gondolkodás segítségével módosíthatók az újszerű környezet jellemzőinek értelmezésére és megfelelő adaptációk kialakítására. Ez lehetővé tette az emberek számára, hogy sikeresen elfoglalják a környezet széles skáláját, a sarkvidéktől a trópusi esőerdőkig és sivatagokig, viszonylag csekély fizikai alkalmazkodással.

Az elmúlt évek más kutatásai inkább azt a nézetet támasztják alá, hogy a Homo nemzetség számos, bár nem feltétlenül az összes korábbi populációja (pl. Homo naledi és a Flores „hobbitok”), még a távoli régiókban is, bár bizonyos genetikai eltéréseket mutattak, nem olyan mértékű változáson mennek keresztül, amely speciációt eredményez. Ennek kiváló példája az a megállapítás, hogy a modern eurázsiai Homo sapiens populációk a neandervölgyi DNS körülbelül 2 százalékát hordozzák, bizonyítva ezzel, hogy ezek a populációk a morfológiai különbségek ellenére nem voltak genetikailag izoláltak, és sikeresen kereszteződhettek, amikor a modern emberek kivándoroltak Afrikából. . Ezért nem képviseltek különálló fajokat.

Amint jeleztük, a Homo sapiens evolúciójának javasolt „kuszált szőlő” modellje nemcsak jobban összhangban van a rendelkezésre álló régészeti és biológiai bizonyítékokkal, hanem alátámasztja azt a nézetet, hogy a modern ember a fizikai és kulturális alkalmazkodás összetett, dialektikus kölcsönhatásának terméke, minőségileg minden más állattól eltérő mértékben.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________

A fertőzés felfutása várhatóan június végén éri el a tetőpontját, körülbelül heti 65 millió fertőzéssel, ami ez ideig az ország második legnagyobb járvány hulláma. Tekintettel azonban a tesztelés hiányára, ez is nagymértékben alulbecsült érték, mint minden, a folyamatban lévő COVID-19 világjárványra vonatkozó adat. Nevezetesen, Kínában jelentős számú idős és kiszolgáltatott ember él, akik nagyrészt beoltatlanok.

Kínához hasonlóan más fertőzési hullámok veszélyeztetik Délkelet-Ázsia, Dél-Ázsia, Kelet-Ázsia és Brazília lakosságát. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) helyzetjelentése szerint továbbra is vannak forró pontok Thaiföldön, Indonéziában és Indiában, ahol a halálozások száma is emelkedik.

Thaiföldön Dr. Tares Krassanairawiwong, a járványügyi osztály főigazgatója megerősítette, hogy május 14. és május 20. között 2632 beteget szállítottak kórházba COVID-19 miatt. Ezek közül 401-nek volt tüdőfertőzése, 226-nak volt szüksége lélegeztetőgépre, és 64 halálesetet dokumentáltak. A megugrást az esős évszaknak és a gyermekek osztályon belüli oktatásának tulajdonították. Általános óvintézkedésekre szólított fel, viseljenek maszkot és kerüljék a zsúfolt beltéri tereket.

Eközben Brazíliában, annak ellenére, hogy megpróbálják eltitkolni a járvány valódi állapotát, a közösségi médiában és az online forrásokban megjelent legújabb jelentések arra utalnak, hogy a kórházak ismét zsúfolásig megteltek betegekkel, és a gyógyászati oxigénnek akut hiánya van. Ezeket különböző egészségügyi szervezetek, helyi orvosok és kutatók is megerősítették Brazíliában.

További érintett országok közé tartozik Vietnám, Fülöp-szigetek, Mongólia és kisebb mértékben Japán, Dél-Korea és Ausztrália. Kiugrások vannak az afrikai Kongói Demokratikus Köztársaságban, a Zöld-foki Köztársaságban, Ugandában és Mauritiuson is.

Ezek a fejlemények csak megerősítik, hogy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) nyilatkozata, miszerint eljött az ideje a nemzetközi aggodalomra okot adó közegészségügyi vészhelyzet megszüntetése, korai volt. Ahelyett, hogy komolyan értékelné a világjárvány állapotát, inkább hasonlít George Bush korábbi elnök által két évtizeddel ezelőtt, 2003. június 5-én, az Egyesült Államok iraki meghódításának idő előtti megünneplésére a „megvalósult küldetés” (mission accomplished) nyilatkozata szerint.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________