Mangamonguz vendégposztja
BEVEZETÉS:
Túl hosszú bevezetést nem akartam írni ehhez az összefoglalóhoz, ráadásul mindenki tisztában van az orosz-ukrán háború (oroszos nevén különleges hadművelet) előzményeivel és eddigi lefolyásával, a média bőségesen ellátja a világot hírekkel, álhírekkel és okos vagy kevésbé okos szakértői elemzésekkel a témában, tehát ezen át is lépnék.
2018-ban ezeken az oldalakon megjelent egy írásom Medvecsapda Ukrajnában címmel, akit esetleg érdekel, olvassa vissza, mert bizonyos tekintetben mindenképpen kapcsolódik a mostani íráshoz is.
A napi hírözönön és milliónyi szakértői elemzésen túl viszont van néhány dolog, amelyről sem a média, sem pedig a szakértők nem igazán beszélnek, pedig meglátásom szerint lényegi dolgokról van szó, ami sok egyéb eseményre/fejleményre választ adhatna.
Elöljáróban még annyit, ez az írás nem foglal állást, hogy melyik oldalnak és miben van igaza. Nem vizsgálja a napi és helyszíni katonai-technikai, taktikai és stratégiai kérdéseket és csak érintőlegesen tesz említést egyéb erőközpontok (pl. Nyugat vagy Kína) esetleges szerepéről, felelősségéről. Ez az írás semmi egyéb, mint egy nagy kép esetén egy kisebb részletre történő ráközelítés és összpontosítás, amely nem ad választ arra, hogy hogyan tovább, csak arra keres egyfajta magyarázatot, hogy mi az, amit látunk, miért így és miért akkor történt az, ami történt vagy történik.
AZOK A BIZONYOS KÉRDÉSEK:
Térjünk a lényegre, mégpedig néhány olyan kérdésre, amire ez idáig sem a Kelet, sem a Nyugat nem adott megnyugtató, hihető és egzakt választ. Sőt, magát a kérdést sem fogalmazta meg egyik oldal sem, ami igen meglepő. Meglepő, mert a jelen eseményeire és a szemmel is jól látható anomáliákra nem ad semmiféle valós választ sem a keleti, sem a nyugati propaganda.
A történet ismerős, röviden összefoglalva 2014-ben külföldről szervezett puccs vette kezdetét Kijevben, a törvényesen megválasztott elnök elmenekült és Oroszország egy szempillantás alatt leválasztotta a Krímet Ukrajnáról. Jött 8 év huzavona, majd 2022. februárjában megindult egy különlegesnek nevezett hadművelet, ami mostanra a II. világháború óta nem látott léptékű szárazföldi hadműveletté vált Európában.
1. kérdés: Hogyan történhetett meg az, hogy az orosz hírszerzésnek fogalma sem volt arról, hogy a „kertek alatt” nagyszabású puccs van készülőben?
2013-ban az Orosz Föderáció meg tudta akadályozni az amerikai-francia bombázások megindítását Szíria ellen, egyre nyíltabbá vált a Föderáció és a Nyugat közötti szembenállás, tehát semmilyen okuk nem volt arra, hogy a szemüket levegyék a közvetlen szomszéd Ukrajnáról. Sőt, épp azokban a napokban indult meg Ukrajnáért az EU és az orosz versenyfutás, hogy Kijev végül melyik gazdasági tömörülés mellett teszi le a voksát.
2. kérdés: Hogyan volt képes az Orosz Föderáció szinte „percek alatt”, közvetlen katonai összeütközés nélkül egy az egyben megszállni a Krímet Ukrajna és a NATO orra előtt?
Ha és amennyiben igaz lenne az 1. kérdésnél felvetett gondolat, miszerint az orosz vezetésnek fogalma sem volt a készülő ukrajnai puccsról, akkor nulla készültség mellett igen professzionális és zseniális katonai akciót tudtak végrehajtani ad hoc módon, mindezt egy olyan Nyugat által működtetett hírszerzési és felderítési rendszer orra előtt, amivel kis túlzással (elnézést a hasonlatért) még Merkel kancellár „bugyijába is simán beleláttak”.
Ismerve az oroszok hajlamát egyébként a hanyagságra és trehányságra, ez a krími „mozaik darabka” nagyon nem illeszkedik a szokásos trendbe.
3. kérdés: Miután az oroszbarát ukrán elnök a Föderációba menekült, valamint a kelet-ukrajnai régiókban megindultak az elszakadási törekvések, az Orosz Föderáció miért nem nyújtott közvetlen katonai segítséget a törvényes rend és kormány helyreállítása érdekében Janukovicsnak?
A közkedvelt válasz erre, hogy az Orosz Föderáció katonailag nem volt még eléggé felkészült.
Ez butaság, mire nem volt eléggé felkészült?
A NATO erőkkel szemben 2014-ben is ugyanolyan hatalmas nukleáris arzenál volt bevetésre készen, mint az elmúlt évtizedekben mindig is, tehát ez az opció kilőve.
2014-ben az ukrán haderő teljesen szétesett, ha akkor bevonul Moszkva Ukrajnába, valószínűleg tényleg csak pár nap lett volna az egész történet, főleg, ha az egyébként törvényes ukrán elnök érkezik vissza az orosz tank tetején lovagolva.
Ahhoz képest, hogy az orosz haderő nem volt „felkészülve”secperc alatt vitték a Krímet és szinte azonnal támogatást (katonait is) adtak Luhanszknak és Donyecknek.
4. kérdés: Ha a Krímen a Kreml képes volt népszavazást tartani majd annektálni 2014-ben, akkor Luhanszk és Donyeck esetében miért nem teljesítették az ott élő lakosság kérését?
Igen kényes témához érkeztünk, igen, a népek és nemzetek önrendelkezési jogához. Koszovó esetében szabad, a boszniai szerbek esetében nem. A Krím esetében zöld a lámpa, a kelet-ukrajnai régiók lakossága esetében nem. A Nyugatra teljes mértékben jellemző kettős mérce jelen esetben orosz oldalról érhető tetten.
5. kérdés: Hogyan lehetséges az, hogy az amúgy kiterjedt európai hírszerzési apparátussal és hagyományokkal rendelkező Moszkva csak most tudja meg azt a sajtóból, hogy a minszki megállapodások végrehajtásának 8 éven át tartó időhúzása csak altatás és színjátéka volt?
Itt nem az a kérdés, hogy 2014 és 2022 között végre lett-e hajtva bármi is a megállapodásokból (gyakorlatilag nem), hanem az, hogy ez Moszkvában valóban senkinek sem tűnt fel éveken keresztül?
Nem vették észre, hogy Ukrajnában a Jacenyuk-Turcsinov-Porosenko regnálás éveiben az egész ukrán katonai rendszer NATO kompatibilis átstrukturálása folyamatban van, komplex védelmi vonalak épülnek ki, miközben a kijevi kormány folyamatosan tűz alatt tartja a keleti régiók polgári célpontjait magasról téve a Minszki megállapodásokra?
6. kérdés: Hogyan lehetséges az, hogy az Orosz Föderáció egy 600 ezer km2 területtel rendelkező és nagyjából 40-45 milliós állam ellen úgy indít katonai műveletet, hogy egy szinte csak jelképesnek nevezhető katonai erőt vetnek be indulásként (30-50 ezer fő az első hetekben)?
Hogyan lehetséges az, hogy amikor kiderül a mindenki számára kezdetektől nyilvánvaló tény, miszerint kevés a katona, ennek ellenére Moszkva hosszú hónapokon keresztül továbbra sem tesz semmilyen lépést a bevetett erők növelésére?
Ezek igen komoly kérdések, mert ha első körben dilettantizmussal és tévedéssel állunk is szemben, ez akkor sem ad magyarázatot arra, hogy a tévedés felismerése után 6-7 hónapon keresztül miért nem történik érdemi módosítás és korrekció a katonai művelet szempontjából.
Ki az a hülye, aki úgy kezd egy kocsmai verekedést, hogy először csak orron pöcköli a kiszemelt erős embert, majd utána is csak fél kézzel bokszol, miközben nyerni akar?
Ezekre a kérdésekre a mai napig nincs igazi válasz sehonnan, sem a Kelet, sem a Nyugat nem érzi úgy, hogy a masszív propagandán túl biztonságpolitikai, geostratégiai és katonai oldalról is helyet biztosítson valós kérdéseknek és igaz válaszoknak.
KONKLÚZIÓ:
Természetesen mindenki megválaszolhatja saját magának a feltett kérdéseket és mindenki eldöntheti, hogy a válaszoknak milyen további folyományai vannak. A magam részéről én is rendelkezem saját válaszokkal, amit az alábbiakban megosztok az olvasókkal, nem biztos, hogy helyesek a válaszok, de akiket érdekel a téma, azoknak, ha másra nem is, de pár perc gondolkodás beindítására mindenképpen jó alap lehet.
Az Orosz Föderáció 2012-2013 folyamán sikeresen akasztotta meg Asszad szíriai megbuktatására tett amerikai kísérleteket, Putyin elhíresült mondása, miszerint „az új világrend Szíriában fog eldőlni” is ebből az időszakból ered. A kétes eredetű és egyébként külföldről pénzelt Arab Tavasz projekt végső célpontja Irán volt, viszont Iránba Szírián át vezetett az út, így Asszadot mindenképpen buktatni kellett, hogy a szír területek megfelelő tulajdonos kezébe kerüljön. Ennek igen sok köze van a Wolfowitz-doktrínához, valamint a Nabucco-projekthez is, de ebbe most jobban nem megyünk bele, mert nem ez a konkrét téma. A lényeg annyi, hogy 2012-2013-ra teljesen nyílttá vált az USA/NATO és az Orosz Föderáció szembenállása immár nem csak regionális, hanem globális léptékben is.
Ebből következően teljesen kizárt, hogy az Orosz Föderáció ne rendelkezett volna megfelelő információkkal az Ukrajnán belüli valóságról, főleg annak fényében, hogy elindult a kötélhúzás az EU és a Moszkva által meghirdetett Eurázsiai Gazdasági Unió között Ukrajna megnyerése érdekében. Tehát az Orosz Föderációnak voltak hírszerzési értesülései arról, hogy az amerikaiak folyamatosan pénzelik és építik ki a saját holdudvarukat Ukrajnán belül.
Bár a szocsi Téli Olimpia elvileg elvonta a pillanatnyi figyelmet Kijevről, a puccs bekövetkeztekor Janukovics Oroszországba menekült, de az egyetlen konkrét katonai lépés csak a Krím megszállása volt. A Krím megszállása egy rendkívül gondosan és precízen előkészített, professzionális módon végrehajtott, tankönyvbe illő hibátlan katonai akció volt, ami eleve kizárja a rögtönzés lehetőségét.
Tehát az Orosz Föderáció kész tervekkel és a pillanatnyi realitásoknak megfelelően felkészített katonai alakulatokkal rendelkezett a művelet végrehajtásához, amit sikeresen végre is hajtott.
Ebből következően az Orosz Föderáció elsődleges katonai-stratégiai céljai között mindig is szerepelt a Krím visszaszerzése, amihez csak a megfelelő alkalom kellett. Ez pedig a kijevi puccs és Janukovics elmenekülése volt.
Azért nem vonult be 2014-ben Ukrajnába az orosz haderő és azért nem segítettek Janukovicsnak helyreállítani a törvényes rendet, mert ez az aktus azonnal kizárta volna a Krím annektálásának bármiféle jogosságát. Ebből viszont az következik, hogy az Orosz Föderáció szempontjából az Ukrajnával szembeni rejtett geostratégiai cél mindig is Ukrajna feldarabolása volt, amit több lépésben terveztek végrehajtani. A Nyugat által támogatott puccs pont kapóra jött, az Orosz Föderáció szándékosan hagyta, hogy ez bekövetkezzen, majd végrehajtotta az első lépést, a Krímet lecsatolta Ukrajnáról.
A következő 8 évben is pontosan tudták és látták, hogy a Minszki megállapodás nem fog működni, azt is tudták, hogy Ukrajnán belül zajlik egy fegyverkezési program, a Nyugat támogatja és segíti a szélsőségesen orosz ellenes erőket, az Orosz Föderáció is elkezdett felkészülni a következő menetre.
A Luhanszki és Donyecki „népköztársaságokat” csak annyira támogatták, hogy a lázadásuk ne bukjon el, ezzel is folyamatosan fenntartva egy Ukrajnán belüli polgárháborút. Semmiképpen nem ismerhették el a szakadár tartományokat, mert ezen tartományok függetlenségének elismerése gyakorlatilag Ukrajnán kívülre helyezte volna a konfliktust és ez már kvázi jogi alapot adhatott volna Ukrajna gyors NATO taggá válásához. Amíg a konfliktust Ukrajna állami területén belül lehetett tartani, addig Ukrajna NATO csatlakozása csak álom maradt.
Természetesen ezt az állapotot az idők végezetéig nem lehetett fenntartani, 2022. év elejére az ukrán fegyveres erők készen álltak egy jelentős hadművelet megindítására a szakadár régiók ellen, így Moszkva számára az időablak kezdett vészesen záródni, lépniük kellett, hogy Ukrajna feldarabolásának távlati projektje ne essen végleg kútba.
A hadművelet során a bevetett erők nagysága és eloszlása első perctől kezdve nyilvánvalóvá tette, hogy szó sem volt Ukrajna megszállásáról, legjobb esetben amire számíthattak, az a Zelenszkij-kormány gyors bukása lehetett volna, ami ajtót nyitott volna egy oroszbarát, de minimum semleges ukrajnai politikai erő színre lépésének. A közhiedelemmel ellentétben az ukrán lakosság távolról sem volt fanatikus Zelenszkij-támogató, sőt, Zelenszkij népszerűségi mutatója alig 10% körül mozgott az orosz támadás megindulásakor. A bukás nem jött be, Zelenszkij a helyén maradt, bár volt néhány gyors próbálkozás a béketárgyalásokra, de a Nyugat itt közbelépett és azonnal sztornózta a folyamatot. Ebbe most szintén nem megyek bele jobban, mert nem ez a poszt témája.
Mivel a gyors kormánybuktatás nem sikerült, maradt a B-verzió: elhúzódó háború vívása és fenntartása.
Az Orosz Föderáció három fő okból nem vetett be nagyobb erőket hosszú ideig:
1.A Föderáció békeidős létszáma és hadrendben tartott haditechnikai eszközparkja olyan elosztásban van a Föderáció területén szétterítve, hogy nagyobb erők átcsoportosítása vagy elvonása konkrétan védelmi űröket hagyna maga után olyan instabil régiókban is, mint például Közép-Ázsia vagy a Távol-Kelet. Emiatt a Föderáció haderejének egy jelentős része le van kötve adott körzetek védelmének biztosítása érdekében, onnan erőket elvonni tartalék képzése nélkül nem lehet.
2. Ha az Orosz Föderáció nem egy 150 ezer fős kontingenssel indítja meg a hadműveletet, hanem olyan és akkora erőkkel, amelyek szétverik Ukrajnát, ahhoz ehhez szinte a teljes békeidős haderőt haditechnikával együtt be kellett volna vetni Ukrajna ellen egyszerre. Ennek viszont előfeltétele lett volna az, hogy minimum egy évvel a hadművelet megindítása előtt nagyjából 1 millió tartalékost hívnak be, felfrissítik a képzésüket, valamint jelentős mennyiségű zárolt és tartalékolt haditechnikai eszközt kikonzerválnak, melyek az első lépcsős, de Ukrajnában bevetett haderők helyét és szerepét veszik át a többi katonai körzetben. Azon túl, hogy ennek a létszámnak a kivonása a reálgazdaságból óriási problémákat okozott volna az amúgy is szankciókkal sújtott orosz gazdaságnak, ezt a létszámot etetni kell, fel kell szerelni, frissítő képzést kell tartani stb., ami még több forrást vont volna el. Ráadásul 1 millió fő behívását és több ezer haditechnikai eszköz kikonzerválását nem lehetett volna titokban tartani, a Nyugat azonnal kapcsolt volna, hogy mi készül.
3.Még ha az Orosz Föderáció ilyen hatalmas haderőt vetett is volna be Ukrajna ellen és szét is verte volna Ukrajnát relatíve rövid idő alatt, ez sem hozott volna stratégiai győzelmet. Ennek az egyik azonnali következménye lett volna, hogy Európa és a Nyugat valóban megijed, ami miatt azonnal és valóban szorosan összezár, sőt, egy ilyen léptékű orosz támadásra reagálva a NATO is azonnal ébred és valóban összekapja magát, nem úgy, mint jelen idő szerint. Ugyanígy az Orosz Föderációval határos többi állam is észbe kap, hogy baj van, Moszkva nagyon bedurvult, így azok is Kína vagy az USA/NATO felé gyors lépéseket tettek volna, gondolok itt akár Kazahsztánra vagy a többi közép-ázsiai posztszovjet államra.
A másik hatalmas, szinte megoldhatatlan probléma lett volna, hogy ugyan Ukrajnát sikerül elfoglalni, de hogyan tovább. Honnan lenne az Orosz Föderációnak elég gazdasági és pénzügyi likviditása ahhoz, hogy egy komplett Ukrajnában újraszervezze az életet, fizesse a nyugdíjakat, újjáépítse a fél országot és közben minimum egy félmilliós állandó katonai kontingenst is állomásoztasson ott közben a rendet fenntartani? A válasz egyszerű: sehonnan.
Ezek alapján érkezünk el lassan a hadművelet megindításának első évfordulójához és messze nem látni a végét ennek a konfliktusnak.
Nagyjából itt véget is ért az írásom lényegi része, nem boncolgatjuk tovább az orosz, az ukrán és általában véve a kelet európai regionális és geopolitikai stratégiák mélyebb rétegeit és nem vállalkozik jóslatokra arra vonatkozóan sem, hogy merre halad majd tovább a konfliktus.
A mostani írásom alapvetően az Orosz Föderáció oldaláról felmerült, már-már triviálisnak számítóstratégiai és biztonságpolitikai kérdőjeleket próbálta vizsgálni, amelyekről valamilyen oknál fogva a szakma nem óhajt tudomást venni.
Azzal tisztában kell lenni, hogy a szűken vett orosz keresztmetszet nem igaz, ugyanis itt a felszínen valóban egy orosz-ukrán konfliktus zajlik, de a geostratégiai erőtérben vizsgálva az egész konfliktust ez még az orosz-NATO proxy-háborún is túlmutat. Az orosz-ukrán katonai konfliktus része egy globális szintű nagy játszmának, ahol az USA és szövetségesi rendszere áll szemben a világ másik felével. Ez a másik fél nem egy egzakt katonai-gazdasági szövetségi rendszer, hanem több regionális erőcentrum, amelyek igyekeznek a saját stratégiai érdekeiket szem előtt tartva közeledni egymáshoz és valamilyen szinten koordinálni az együttműködésüket. A „csendes többség” egyelőre kivár és bár hivatalosan többnyire semleges, valójában többféle módon is támogatja az Orosz Föderációt. Kínát leszámítva az Orosz Föderáció rendelkezik a világon egyedül olyan tartalékokkal, ami alapján nyíltan és egymaga képes volt szembe szállni a Nyugattal és bevállalni egy olyan katonai konfliktust Európa területén, amelyet látunk.
Ennek a komplexebb elemzése viszont minimum egy külön esszét igényelne, így ezzel zárom a mostani kis írást és remélem, ha másra nem is, de gondolatébresztőnek jó volt.
Köszönjük Mangamonguz alapos munkájának közzé bocsátását.
______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________