2022-07-14 nap bejegyzései

(1375) A növekedés határai és a határtalan butaság

Tibor bá’ online

 

~aa02150 éves a növekedés határai (The Limits to Growth) címen az MIT egyik kutatócsoportja (Dennis Meadows, Donella Meadows, Jorgen Randersand, William Behrens III.) 1972-ben kiadta első könyvét. A könyv összefoglalta a néhány évvel korábban, Római Klub (Club of Rom) néven megalakult értelmiségi csoport tanulmányának eredményeit. A tanulmány az egész világ gazdaságának alakulását vizsgálta „system dynamics” nevű matematikai modell segítségével, amit korában Jay W. Forrester fejlesztett ki. Az akkor még újdonságszámba menő számítógép felhasználásával az LTG (Limits To Growth) világ modell követni tudta néhány változó kölcsönhatását az idő függvényében. A szerzők különböző feltételezések mellett létrehoztak néhány szcenáriót a Föld jövőjét illetően, és arra a következtetésre jutottak, hogy amennyiben bizonyos lépéseket nem tesz meg az emberiség, a világgazdaság (értsd: civilizált társadalom) valamikor a XXI. században össze fog omlani. Az összeomlásnak az erőforrások kimerülése, a túlnépesedés, valamint a növekvő szennyezés kombinációja lesz az oka.

Csakhogy 1972-ben az emberiség a II. világháborút követő két évtizeden át tartó, töretlen gazdasági fejlődést élte meg. Széles körű volt az optimizmus, és a minden problémát megoldó technológia fejlődésében való hit. Az, hogy a természeti kincsek mennyisége véges, fel se merült, és úgy tűnt, hogy a „növekedés határai” – ha ilyenről egyáltalán beszélni lehetett – oly messze volt a távoli jövőben, hogy az emberiségnek semmi oka se lehetett az aggodalomra. De, ha netán közelegne, akkor is itt van a folyamatosan fejlődő technológiai, ami majd mindent problémát megold. Az atomerőművek sorra épültek, lassan minden család gépkocsihoz jutott, az első ember nemrég járt a Holdon, a jövő fényesebbnek tűnt, mint bármikor a múltban. Ilyen viszonyok között az LTG hirtelen közzétett eredményei sokkolóan hatott.

Rögtön a megjelenése után a tanulmány komoly viták tárgyát képezte. Az érdeklődés óriási volt, a könyvet 30 nyelvre fordították le és 30 millió példány talált gazdára. Az általános optimizmus ellenére az emberiség gondolkodó részében felmerült a kérdés, lehetséges lenne, hogy a növekedés nem folytatható a végtelenig? És ha tényleg nem, akkor meddig tarthat a növekedés? A kérdésre az LTG adott egy választ, nem egy hízelgő választ, de adott. Számomra a képlet egyszerű volt, minden tépelődés nélkül megértettem, hogy egy véges Földön a végtelen fejlődés fizikai és matematikai képtelenség. És elképesztően furcsának tartom, hogy ma, 50 évvel később, értelmes emberek nem tudnak különbséget tenni a végtelen és a véges között.

Elméletileg az LTG tanulmány sikere meg volt alapozva, komoly tudományos eredményként könyvelhette volna el a köztudat: Származási helye a nagy tekintélynek örvendő MIT volt, a Római Klub nevű briliáns tudós társaság állt a hátterében, a legmodernebb számítógép technikát alkalmazták, és ott volt az 1970-es olajválság, amit előszélnek lehetett felfogni. Ennek ellenére a kezdeti siker után az egyetemes tudomány megfeledkezett róla. Illetve húsz év múlva az általános vélemény a visszájára fordult. Ahelyett, hogy az évszázad tudományos forradalmát váltotta volna ki, az LTG szép lassan a nevetség tárgyává vált. Kivételt néhány különc (és valószínűleg kissé agyalágyult) tudós + én képeztem, akik úgy gondoltuk, hogy a világvége, emberi mércével mérve is, közel van.

Az LTG-vel kapcsolatos felfogás megfordulása fokozatos volt és évtizedekig tartó viták kísérték. Kezdetben a kritikusok mindössze hitetlenkedésüknek adtak hangot érdemi cáfolat nélkül. Volt néhány cikk, például William Nordhaus 1973-as tanulmánya, valamint az University of Sussex kebelén belül működő kutatócsoport felvetett néhány figyelemreméltó szempontot, de nem bizonyították, hogy az LTG tanulmány kiinduló feltételezése hibás lett volna. Sajnos az ellentábor reakciója egyre inkább eltolódott a politika felé. Például a Mordhaus dolgozatát kinyomtató szakfolyóirat nem volt hajlandó leközölni Forrester válaszát.

1997-ben Giorgio Nebbia, olasz közgazdász megjegyezte, hogy az LTG tanulmány ellenzői négy nagy csoportba oszthatók: 1) A többtermelésben érdekelt iparmágnások. 2) Hivatásos közgazdászok, akik az LTG tanulmány miatt veszélyeztetve látták szakmai hozzáértésük megbecsülését, és tanácsadói szereplésük elfogadását. 3) A Római katolikus egyház, akik a nagyobb hívőlétszám miatt tiltakoztak a népszaporulat visszafogása ellen. 4) Végül a politikai baloldal vezető személyiségei, akik az LTG-ben az uralkodó elit trükkjét látták, annak bizonyítására, hogy „munkás paradicsom” mint célkitűzés, csak egy elérhetetlen utópia. De ezek mellett ott voltak még a vallási fundamentalisták, a végtelen fejlődésben hívők, a politikusok (napjainkban lásd a magyar politikusokat), akik minden probléma megoldását a gazdasági növekedésben látják. Mindent összevetve a fentiekben felsoroltak tisztességes erőt képviselő koalíciót jelentettek az LTG ellen, akiknek sikerült a nagyközönség és hozzáértők jelentős hányadát az LTG ellen fordítani. [Lásd például Mizsányi Attila 2009. 06. 2.-án a Mensa listára küldött levelét: „Tibor bá, a Római Klub világvég és kijelentései nem jöttek be. Azóta is fontos hivatkozási alap azok számára, akik szerint nincs is probléma és nem is kell tenni semmit, hiszen a Római Klub is farkast kiáltott, oszt egy farkaskutya kölyök sem lett belőle.”] Az ellenzőknek segítségére sietett az 1979-ben kulminált olajválság, ami közben az Északi Tenger lelőhelyeinek a felfedezése okán a nyersolajár lezuhant a régi szintjére. Ez oda vezetett, hogy az ellenzők az olajválságban a profitéhes olajkitermelők mesterségesen keltett, de elbukott kísérletét látták. A felületes szemlélő szemében mindig is bőségesen volt nyersolaj, és mindig is bőségesen lesz. A Szovjetunió felbomlott, vége a hidegháborúnak, éljen a globális kapitalizmus és a korlátlanul szabad piacgazdaság. Az emberiségnek megszűnt minden problémája, és más dolga sincs, mint élvezni a technológia szülte kényelmes életet.

Ez volt az a pillanat, amit Ronald Bailey a Forbes magazin tudományos rovatának szerkesztője alkalmasnak ítélt, hogy megadja a kegyelemdöfést Jay Forresternek a System Dynamics atyjának, és magának az LTG könyvnek. Bailey szerint az elmélet ennél messzebb nem állhat a valóságtól. Bailey állítását azzal bizonyította, hogy (szerinte) a „Növekedés határai” 1972-ben előre jelezte néhány erőforrás kiapadását. Nevezetesen 1981-re elfogy az arany, 1985-re a higany, 1990-re a cink, 1992-re a nyersolaj, 1993-ra a réz, ólom és a földgáz. És ugye 1993-ban Bailey büszkén közölhette, hogy ezek közül egyik esemény se jött be. Bailey vádjai azonban nincsenek megalapozva! Ugyanis azt tette, hogy az LTG szövegéből kiragadott egy arra alkalmas részt és segítségével, az összefüggésektől megfosztva, kritizálta a könyvet. A könyv második fejezetének 4. táblázatában (második oszlop) talált néhány adatot, amit a könyv jóslataként fogott fel és úgy tett, mintha a tanulmánynak ez lett volna az egyetlen előrejelzése, teljesen ignorálva a könyv többi részét. Valójában a kiválasztott számok nem voltak előrejelzések. Ellenkezőleg, a második fejezet egyértelműen jelezte, hogy a kivetített exponenciális növekedés folytatódása nem várható el. A könyv további része a gazdasági összeomlás különböző szcenárióit mutatta be, amelyekre a XXI. század első évtizedei előtt semmi esetre se kerülhet sor.

Az Ember azonban olyan, amilyen. Ebben az esetben azt érdemes kiemelni, hogy van egy intrinsic agyi tulajdonságunk, ami szerint a kellemetlen tényekkel nem szeretünk szembenézni. Az LTG figyelemfelkeltésére senki se volt hajlandó emlékezni, de mindenki hallott a be nem vált, nevetséges jóslatairól, amiket a könyv természetesen nem tartalmazott. Robert Stavins a Harvard Egyetem közgazdásza például a következőket írta: „Ha megvizsgáljuk, hogy egyes erőforrások, mint például az arany, ezüst, higany, cink és ólom megjósolt kifogyása hogyan áll, akkor azt tapasztaljuk, hogy ez egyáltalán nem következett be. Az persze nyilvánvaló, hogy Stavins semmi mást nem olvasott csak Bailey-t. Nagy igyekezetében Stavins megfeledkezett a tanulmányírók első számú szabályáról, vagyis az idézni kívánt forrás megbízhatóságának leellenőrzéséről (ami természetesen rám is vonatkozik). Sajnálatos módon a harvardi professzor munkája lehetővé tette, hogy a „hibás előrejelzés” legendája egyre messzebbre terjedjen. Az egyik tudós, újságíró vagy bárki után a másik gondolta úgy, hogy neki is meg kell ismételnie Bailey kitalációit, vagyis, hogy az LTG olyan katasztrófákat jósolt meg, amik sose következtek be, tehát az egész koncepció, úgy ahogy van rossz. Ráadásul ennek az elterjedését nagyban segítette az Internet folyamatos szélesedése. Egy idő után a „vaklárma” ismerete olyan széles körűvé vált, hogy már nem is kellett részletezni.

Viszont napjainkban az LTG-vel kapcsolatos általános nézetek újra kezdenek megváltozni. Az első hang a 2000-ben megszólaló Matthew Simmons, nyersolaj kitermelő szakemberé volt, aki beindította a nyersolaj kitermelési csúcsértékkel kapcsolatos aggodalmakat. Ez újfent felkeltette az LTG iránti figyelmet. Időközben a klímaváltozással kapcsolatos tanulmányok is ráirányították a figyelmet az erőforrások felhasználására.

Végül a tiszta vizet Graham Turner (CSIRO) öntötte a pohárba 2008 júniusában „A Comparison of ’The Limits to Growth’ with Thirty years of Reality.” („A növekedés határai” összemérése harminc év valóságával) című

tanulmányával, aminek kicsengése egyértelműen az, hogy az ipari, mezőgazdasági termelésben és a szennyezésben bekövetkezett változások egybeesnek a könyv megállapításával, miszerint a XXI. században egy gazdasági összeomlás várható.

Rehabilitálták volna a Növekedés határait? Szó sincs róla. Nem a tudományos megállapításokkal van a baj, hanem az emberekkel. A Dunnin-Kruger effektus szerint minél kevésbé van valakinek igaza, annál kevésbé képes felfogni azt. Az eredeti megfogalmazás szerint ez egy „cognitive bias inwhich “…people reach erroneous conclusions and make unfortunate choices but their incompetence robs them of the metacognitive ability to realize it“. They, therefore suffer an illusory superiority, rating their own ability as above average. Ami magyarítva valahogy így hangzik: A Dunnin-Kruger effektus egy kognitív elfogultság, aminek következménye a helytelen következtetés és a hibás döntés, de az egyént ez az inkompetenciája megfosztja önvizsgáló készségétől, és így a hibázások nem jutnak el tudatáig. Az ilyen egyén a felsőbbrendűség illúziójában él, saját készségét átlagon felülinek képzeli.

Turner megállapítás világos és egyértelmű: The Limits to Growth presented some challenging scenarios for global sustainability, based on a system dynamics computer model to simulate the interaction of five global economic subsystems, namely: 1) population, 2) food production, 3) industrial production, 4) pollution, 5) consumption of non-renewable natural recourses. The analysis shows that 30 years of the historical data compares favourably with key features of a business-as-usual scenario called the “standard run” scenario. The date does not compare well with other scenarios involving comprehensive use of technology or stabilizing behavior and policies. The results indicate the particular importance of understanding and controlling global pollution. Megint csak magyarítva: A Növekedés határi a globális fenntarthatósággal kapcsolatban merész szcenáriókat ír le egy rendszer dinamika elnevezésű számítógépes modell segítségével, szimulálva öt globális gazdasági tényező kölcsönhatását, melyek a következők: 1) népesség, 2) élelmiszer előállítás, 3) ipari termelés, 4) szennyezés, 5) nem megújuló természeti erőforrások fogyasztása. Az analízis azt mutatta, hogy 30 év adatai egybeesnek a „sztenderd futtatás” elnevezésű szcenárióval, amit úgy vettek fel, mintha az emberiség élne bele a vakvilágba. Nem volt viszont egybeesés más szcenáriókkal, ahol célirányosan alkalmazták a technológiát vagy megrendszabályozták az emberi viselkedést.

Valamennyien nagyon jól emlékezhetünk, az emberiség az elmúlt – most már 50 évben – csak úgy „élt bele a vakvilágba”, ami azt jelenti, hogy ha ezen nem változtat, akkor az előre jelezett gazdasági összeomlás be fog következni valamikor 2020 környékén.

Függelék

A jövőjükért aggódó matematikusok hajlamosak kiakadni az exponenciális növekedés kifejezésen. Az emberi tevékenységgel kapcsolatban számtalan változás exponenciálisan növekszik. A folyamat megértéséhez az „exponenciális növekedés” kifejezés alkalmazása helyénvaló annak ellenére, hogy egy kapott görbe esetében, matematikai értelemben, exponenciális függvényről nem beszélhetünk, hiszen annak egyik kritériumát nem elégíti ki, konkrétan az állandó értékű többszöröződést. Vegyünk egy durva példát. Az emberiség létszáma pillanatnyilag 8 milliárdra vehető (Kína esetében a hiba akár 300 millió is lehet) az éves szaporulat (becsült érték) 80 millió, ami 1 %-os növekedést jelent. Az 1 százalék fennmaradása attól függ, hogy tud-e ezzel lépést tartani az élelmiszer termelés, amire a válasz az, hogy nem. Jelenleg évi kb. 30 millió ember hal éhen. Vagyis a tényleges népesség növekedés 1,4 % lenne, ha nem fordulna elő éhhalál. Torzítja még a képet, hogy egyre nagyobb mértékben készül gabonából etanol, és a másfél milliárd kínai egyre több húst készül fogyasztani. Következésképpen a növekvő éhhalál miatt az emberiség szaporulata 1 % alá fog süllyedni, és így sérül az „állandó értékű többszöröződés”, de ez nem jelenti azt, hogy az exponenciális növekedés kifejezést nem használhatjuk a gyakorlatban, hiszen célunk a folytonosság absztrahálása volt.

_________________________________________________________________
_________________________________________________________________
_________________________________________________