2022-06-20 nap bejegyzései

(2015) A felbomló család

Tibor bá’ online

 

k001Az emberiség történetében a II. világháború sok tekintetben vízválasztó volt, bár néhány évtizednek el kellett telnie ahhoz, hogy erre rádöbbenjen. A kilencszázharmincas években az egész keresztény világban [„Keresztény világ” alatt – Huntington szerint – Észak-Amerika nyugati partjaitól a Kárpátok keleti vonulatáig terjedő földrajzi területet kell érteni, természetesen kulturális értelemben. Ez tulajdonképpen a volt Nyugati Világ + Kelet Európának azt a részét jelenti, ahová a pravoszláv egyház még nem tudott átterjeszkedni.], és így Magyarországon is, a családi elrendezés nagy vonalakban azt jelentette, hogy a férj-apa a „kenyérkereső”, a feleség-anya pedig főállásban volt az, ami, vagyis feleség és anya. Aztán jött a II. világháború, és ez az elrendezés viharos gyorsasággal felborulni.

A háború alatt az európai országok férfi lakossága milliós tömegekben vonult ki a frontokra (persze nem lelkesen dalolva, de ez egy másik történet), miközben a hátországban a termeléshez szükséges munkáskezeket a nők soraiból szedték. A háború után az eredeti rend hamarosan visszaállt volna, de új tényezők indultak be. A keleti tömbökben a „kapitalizmus utolérése”, mint cél, mintegy szentesítette a családellátó nők bevonását a termelésbe, amit a kelet-európai diktatúrákban a családfő fizetésének a leszorításával érték el, vagyis azzal, hogy a férfi fizetése nem volt elég a család megélhetéséhez. A nőknek is el kellett menni dolgozni.

Nyugaton a folyamat a fentiektől némiképpen eltért, de a végeredmény egy és ugyanaz lett. A kapitalizmus, amint magához tért a háborús konjunktúra megszűnéséből, kitalálta, hogy a folyamatos fogyasztás (vagyis a folyamatos profit) fenntartásának három trükkje van.  1) a gyakori modellváltás. [Az őrület non-plusz-ultrája a mobilkészülékek. Újabb és újabb modellekkel félévente jönnek ki, és még azt is elérték, hogy akinek két éves a készüléke, kifejezetten röstelli magát] 2) Igénykeltés a fogyasztóban. 3) a „built in obsolescence” [„Beépített elavultság”, vagyis egy terméket nem olyan minőségben állítanak elő, amilyen minőségre a technológiai képes, hanem olyanra, hogy a termék bizonyos fontos része néhány éven belül felmondja a szolgálatot. Ma ez már fel sem tűnik, de az ötvenes években még működtek olyan háztartási gépek, például hűtőgépek, amiket még a húszas években gyártottak.], Az első kettő segítségével ügyesen feltornáztatott igények kielégítéséhez a feleségnek is el kellett menni dolgozni, ami után beindult a „keeping up with the Johns” [Lépést tartani a szomszédokkal.]. A harmadik pedig arra szolgált, hogy a feleség néhány év után nehogy visszamenjen a családi tűzhely mellé.

A „szocialista táborban” a nők finoman tiltakozni kezdtek [Például a Nők Lapjában megjelent cikkekkel, amelyek kihangsúlyozták a dolgozó nők „második műszakját” otthon a háztartásban.], amire a rendszer egyfelől propagandával [A „háztartásbeli”, mint foglalkozási megjelölés szinte hónapok alatt pejoratív kicsengést kapott.], másfelől pótmegoldásokkal [lásd alanti a felsorolásokat] válaszolt, miközben a gyerekek lakáskulccsal a nyakukban az utcára kerültek. A fiatal nők jelentős részének tetszett a relatív függetlenség, amivel nem csak élt, de jócskán vissza is élt. Az új „módi” mindenképpen oda torkolt, hogy míg a férj és a feleség saját munkahelyén napi nyolc órát volt kollégája, kolléganője „társaságában”, ami bőséges lehetőséget adott az egyéni gondok megbeszélésére, apróbb panaszok kiöntésére, és ezeken keresztül az alapos összeszokásra, stb., addig este, otthon, lázas rohanás közben, egymásra már csak perceik maradtak. Ez a házastársi kötelék fellazulásához, szerető tartás kialakulásához és tömeges házasság felbomláshoz vezetett, amit csak fokozott az Amerikából származó feminizmus gyors elterjedése. [Ez a poszt nem a feminizmusról szól, de magyarázatként ide kívánkozik: Az nem vitatott, hogy a II. világháborút megelőzően kifejezett „férfitársadalom” volt (ismérvei jól ismertek), aminek legfőbb oka (és persze következménye is) a nők gazdasági függősége volt. A feminizmus ennek a függőségnek a megszünte­tését tűzte zászlajára, de nem állt meg ennél. A biológiai és pszichés adottságokat figyelmen kívül hagyva, ösztönözte a nőket, hogy a házastársi hűséget semmivel se vegyék komolyabban, mint a férfiak. Sőt, egyes szószólók még erre is ráraktak néhány lapáttal. Ha egy férj nem tudja biztosítani felesége részére a multiplikált, azaz egymás után többször bekövetkező orgazmust, akkor jogosult azt „házon kívül” megszerezni.]  A gyerek most már nem csak az utcára került, de egyik szülőt, rendszerint az apát, el is veszítette. Ezzel egy időben kezdett elterjedni a második, harmadik házasság és az ezzel járó féltestvérek és mostohatestvérek tömeges megjelenése [Amire Karinthy Frigyes a következő viccel reagált: Frici, csinálj már valamit, az én gyerekem meg a te gyereked együtt verik a mi gyerekünket.] majd a népesedés fogyás beindulása.

Az államhatalom ezt helyénvalónak találta, hiszen különböző intézkedésekkel elősegítették a folyamatot. Magyarországon létrehozták illetve kibővítették (a teljesség igénye nélkül) a következőket. 1) A bölcsőde, óvoda, napközi rendszert. 2) A patyolat-hálózatot, ahol a kilós mosás olcsóbb volt, mintha a munkát otthon végezték volna, 3) A mélyhűtött és konzervált készételek nyomott áras, tömeges elterjesztését, ráadásul olyan kurrens nyersanyagokból, melyek hiánycikknek számítottak (pacal, máj, vese, stb.).

A folyamat és az irány valójában minden volt csak családcentrikus nem, mivel a közvetlen és közvetett hatás egyértelműen a szeretet adás-kapás folyamatos sorvadása volt. Valamelyik házastársnak, de gyakran mind a kettőnek, volt a munkahelyén egy, nem egyszer több szeretője is. A gyerekekkel nemigen törődtek, nem jutott rá idő. Illetve, ahol erre kifejezetten súlyt fektettek, még ott se érhette el azt a szintet, amit a „régi jó békeidőkben” a hivatásos feleség-anya nyújtott. A mezőny persze széthúzódott, mert sok helyen a nyugdíjas nagymama átvállalta a szeretet adás, gondoskodás feladatát. A ilyen (szerencsés) családoknál a romboló hatás némi késést szenvedett. „Hivatalosan” senki se foglalkozott azzal, mi lesz a felnövekvő nemzedékekkel a legfontosabb nevelési adalék, a szeretet nélkül, vagy annak erősen csökkentett változatával. Pedig szeretetadás nélkül a felnövekvő gyermek jó esetben pszichésen béna, rossz esetben haramia lesz.

{Egy pillanatra feledkezzünk meg az állatvilágról, ahol nevelési probléma egyszerűen nem létezik. Ez a „nem létezés” az emberiségnél is fennállt évezredeken keresztül. Problémás gyermek, és nevelési probléma csak azóta létezik, amióta az anya feltétel nélküli és szüntelen szeretetét napközi otthonok, angol órák, sportfoglalkozások, stb. váltják fel. Rá kellene döbbennünk arra, hogy az utódnevelésnek csak egyetlen egy nélkülözhetetlen alkotója van, ez pedig a szeretet és az abból fakadó törődés. Az a gyermek, aki sütkérezhet édesanyjának meg nem szűnő szeretetében és folyamatos gondoskodásában az vagy lesz élsportoló, idegenvezető, zongoraművész, stb. vagy sem, de lelki kripli vagy antiszociális bűnöző egészen biztos nem lesz.}

Azt minden pedagógus tudja, ha egy viszonylag jól tanuló gyerek hirtelen felkészületlenül megy el az iskolába, nem végzi el a házi feladatát, nem figyel az órán, korábbi közlékenysége eltűnik, és a gyermek magába fordulóvá válik, akkor komoly családi gondok húzódnak meg a háttérben. Amikor egy gyermek szerető-gondoskodó háttere megváltozik, személyiségi fejlődése azonnal irányt vált a társadalmilag elfogadhatatlan felé. Beszéljünk konkrétan!

Egyetlen egy kamasz se nyúl a drog felé addig, amíg kapcsolata meghitt a szülőkkel, mert a legelső beszervezési kísérletről még aznap délután beszámol az édesanyjának-édesapjának, akik íziben megtehetik a szükséges ellenlépést. Ezzel éles ellentétben, meghitt kapcsolat nélkül a gyereket úgy dobálhatja a sors, ahogy az adódik. Ez igaz volt akkor is, amikor „csak” az alkohol és a nikotin veszélyeztette a felnövekvő nemzedéket, és természetesen még inkább igaz most, amikor az alvilág egyre szervezettebben, egyre veszélyesebb drogokra iparkodik rászoktatni gyermekeinket.

Hogy „nagy baj van” azt a laikus is beláthatja, ha felfigyel egy korábban nem észlelt jelenségre.  A mai gyerekek – majd kivétel nélkül – totyis kortól kezdve imádják a plüss állatokat, a fröccsöntött hüllőket, rovarokat, szörnyeket, satöbbi, sőt, nem hagyományos, [Az otthoni állattartás repertoárjába olyan, korábban elképzelhetetlen állatok is beletartoz­nak, mint például: madárpókok, mérges kígyók, nagy ragadozók, stb.] élő állatokat tartanak (persze csak úgy, ahogy), ami nem más, mint a pszichésen sérült gyermekek pótcselekvése. Riasztó, hogy ezeknek a sérüléseknek megnyilvánulásait sokan felnőtt korukban, 30-as, 40-es éveikben sem képesek megszüntetni.

Mindezeknek végső eredménye a társadalom egyre fokozódó elvadulása, növekvő bűnözés, agresszivitás, a pénz felfokozott hajszolása, a társadalmi szolidaritás eltűnése, amire a hatalmat birtokló elit érdekes módon reagál. Az államhatalom meg se kísérli a bajok okának megkeresését és elhárítását, helyette leszigeteli az uralkodó réteget. Akinek pénze van, az őrző-védők által óvott villákba költözik, az utcákat, közterületeket kerülik, külföldön nyaralnak, és ott taníttatják gyermekeiket (akik – a szülői kívánság ellenére – nem mentesülnek a korra jellemző pszichés sérülések „beszerzése” alól).

Mielőtt a témát tovább tárgyalnánk nézzünk néhány igaz történetet a valós életből!

1) Az egyik régi ismerősöm idős szüleinek több százmillió forintot érő házuk egy 2000 négyszögöles telek közepén áll a Sváb-hegy tetején. A szülőknek két fiúk van. Ezek közül az egyik családjával együtt bent él a többgenerációs házban. A másik fiú elhunyt, de van neki egy 22 éves leánya. Az idős szülők meghalnak, a hatalmas vagyont 50-50 százalékban örökli a családjával bentlakó fiú, és a másik fiú egyetlen örököse, a 22 éves leányunoka. Az örökösök, vagyis a nagy báty és unokahúga – igen logikusan – megegyeznek abban, hogy eladják az ingatlant és elfelezik a pénzt, ami után mindenki azt vesz magának, amit akar. Ugyanakkor egyetértenek abban, hogy: Ekkora érték esetében nehéz vevőt találni, éppen ezért nem szabad elkapkodni az értékesítést, valamint meg kell fontolni, nem lenne-e okosabb várni az eladással 2-3 évet, mert az uniós csatlakozás miatt várhatóan meg fognak lódulni az ingatlan árak, különösen a drágább kategóriákban. Éppen ezért előbb körülnéznek, felbecsültetik az értéket, megbíznak egy ingatlanközvetítőt, fel tud-e hajtani vevőt, és milyen a fizetési hajlandóság. Hiába, egy ilyen ügyletnél könnyen mellé lehet fogni akár 100 millióval is.

Az örökösök szóbeli egyetértését még egy hét se követte, amikor egy délelőtt megjelent egy nyolctagú társaság, akik bementek a házba és közölték a bentlakókkal, hogy az ingatlan másik felét megvették a lánytól és mától ők is itt fognak lakni. A nagybáty rohant a telefonhoz, de unokahúgát azóta se képes elérni. Az ügyet átadta egy ügyvédnek. A házban éjjel-nappal egy négytagú őrző-védő társaság van jelen. Az ügynek még nem került pont a végére.

2) Ifjúkori barátom lassan már 50 éve él Ausztráliába, ahol évtizedek szívós munkájával létrehozott egy gyárat. Hatvankettedik évének betöltése után úgy döntött, hogy gyárának tulajdonjogát megváltoztatja a következők szerint: 2 százalékot átad hűséges könyvelőjének (némi tartozás fejében), 49 százalékot átad idősebb fiának és bevonja a munkába, míg 49 százalékot megtart magának, de ír egy végrendeletet, ami szerint halála után a 49 százalékát kizárólagosan [Amire az ausztrál törvények lehetőséget biztosítanak, mivel nem ismerik a köteles rész intézményét.], kisebbik fia örökli. Ezt követve átjött Magyarországra és élte jól kiérdemelt „nyugdíjas” életét.

Idősebb fia ez alatt „összepaktált” a főkönyvelővel és részletfizetésre, valamint igen nyomott áron eladta a gyárépületet saját magának 51 százalékos többségi döntés alapján. Ezt követve, mint tulajdonos, a szorult helyzetben lévő vállalkozásnak horribilis összegért bérbe adta azt az épületet, ahol mindig is működött. Ezzel a húzással sikerült a vállalkozást csőd közeli helyzetbe hozni, amire egy üzleti kapcsolatban álló idősebb ismerős haladéktalanul felhívták az apa figyelmét.

Barátom visszautazott Ausztráliába és ügyvédjének átadta az ügyet. Mivel az ausztrál jogrend jelentősen eltér a magyartól, csak annyit érdemes írni az esetről, hogy a fiúnak választania kellett öt év börtön vagy az ügyletek visszafordítása között. Ha a vége jó, minden jó, de az egész hercehurca az apának 28 millió forintjába került.

3) Az egyik középiskolás osztálytársnőm, persze azóta már kétgyerekes családanya, a 30 éves osztálytalálkozón a következőket mesélte el. Tizenhat éves leánya az egyik nap iskola után nem jött haza. Éjfél környékén az eltűnést bejelentették a rendőrségen. Két nappal később a rendőrség közölte a szülőkkel, hogy a lány megvan, egészséges, egy galerival él együtt egy szentendrei pincelakásban. Mit kívánnak tenni a szülök? Hozzák lányukat haza? Szóval valahogy így kezdődött a dolog, és úgy végződött, hogy a leány kimaradt az iskolából, nem érettségizett le, de elérte a tizennyolcadik életévét, és többnyire otthon lakott. A szülőknek fogalmuk se volt, mit tegyenek.

Egy szép napon a lány hazajött egy néhány évvel idősebb fiúval, és közölte a szülőkkel, hogy összeházasodnak. A szülők abban a hitben voltak, hogy ezzel a házassággal meg fog szűnni minden gondjuk, és nagy boldogan fogadták a hírt, sőt. … Abból indultak ki, hogy leányuk zűrös hátterével meg kell becsülni a leendő férjet, és mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a házasság tartós maradjon, jöjjenek az unokák, nyerjenek időt addig, amíg leányuk szép lassan megkomolyodik, „aki időt nyer, életet nyer” alapon. Éppen ezért vettek a leányuknak egy kétszobás öröklakást a zavartalan házasélet biztosítása végett.

Néhány hónap együttélés után leányuk egy vasárnap délután átment hozzájuk és bejelentette, hogy vége a házasságuknak. És akkor most mi lesz? Tették fel a kérdést a szülő. Semmi, felelte Marika, nem vesztünk össze vagy ilyesmi, csak rájöttünk, hogy nem akarunk tovább együtt élni. Hát jó, és mik a terveid? Hazajössz, vagy ott maradsz a lakásodban? Van valami kilátás egy másik kapcsolatra? stb. stb. Jövök haza, válaszolta Marika, nem is tehetek mást, mert Tomival eladtuk a lakást és elfeleztük a pénzt. Elvégre ez így igazságos, nemde? Odaadtad a vételár felét? Képetek el a szülők. De hiszen az a mi pénzünk volt. Nem tudunk neked minden héten venni egy újabb lakást. Mi lesz, ha összejössz valakivel, hol fogtok lakni? Majd idejön hozzánk, válaszolta az ifjú hölgy a világ legtermészetesebb hangján, majd megtoldotta. Azt a pénzt nekem adtátok, nem? Nem csinálhatok vele azt, amit akarok?

4) Az egyetlen huszonéves fiát egyedül eltartó nő vett egy üres telket a szomszédságomban, azzal a szándékkal, hogy szép lassan építtet rá egy családi házat, ahol majd idős napjaiban el lesz ő,   és addigra talán már munkát is vállaló fia. Néhány héttel később kétségbeesetten lármázta fel a környéket, hogy el akarja adni a nemrég vett telket, méghozzá olcsóbban, mint amennyiért ő vette, de a vételárat 24 órán belül meg kell kapnia. Természetesen vevő azonnal akadt, de engem érdekelt mi az oka a szépnek ígérkező hosszú távú terv ily drasztikus felrúgásának.

Az ok roppant prózai. Egy este a fiú azzal állt elő, hogy egyik barátjával indítottak egy vállalkozást, betéti társaság formájában, ahol ő volt a beltag. A kültagként működő barát hatalmas kölcsönt vett fel, amit nem adott vissza, így most a fiúnak kell visszafizetni az uzsorakamatra felvett összeget, és ha 48 órán belül nem teszi le a pénzt az asztalra, akkor kinyírják.

Az anyának nem volt több millió forintja, viszont az egyetlen fiát szerette volna egy darabban tartani, a fent említett időskori napokig. Mit tehetett mást, mint eladta (némi vesztességgel) az annyira vágyott telekingatlant. A pénzt átnyújtotta fiának, hogy egyenlítse ki a tartozást, és azóta is várja vissza szerető karjaiba, de amíg a fia el nem költi a pénzt, addig egészen biztos teljesen hiába.

Ha a kétmilliós Budapesten csak ez a négy eset fordult volna elő, az is pontosan néggyel lenne több, mint amennyi megengedhető, de ez a négy eset közvetlen környezetemmel történt meg. Ez még csak nem is a jéghegy csúcsa, annál is sokkal kisebb. Mi lehet a teljes kép? Elképesztő, de ne álljunk meg itt, vizsgáljuk meg az eseteket egyenként!

Az első esetben elváltak a szülők, a leány tehát csonka családban nőtt fel, a mama leányával alig találkozott és ráadásul az apa korán halt meg.

A második esetben barátom feleségét korán elveszítette, a két fiú 2 és 4 éves korban váltak félárvává. A nevelőanyára gyorsan szert tettek, de a Magyarországról kiszármazó hölgy első számú kötelességének nem a gyerekek nevelését (bár munkába járnia nem kellett), hanem az idegen nyelv elsajátítását, és saját karrierjének megteremtését tekintette.

A harmadik esetben apa-anya végig együtt maradtak, de az anyának pont akkor jutott eszébe, hogy esti egyetemen diplomát szerezzen, amikor lánya bakfis lett. A munka, esti egyetem, tanulás hármas elfoglaltság mellett tizenéves lányával heteken át egyetlen szót se váltott.

A negyedik esetben az elvált anya éjjel-nappal munkát vállalt a mindennapi megélhetés, a fia eltartása és a telekre gyűjtés anyagi erőforrás megteremtése végett. Terve szép volt, de kivitelezhetetlen. Senki nem hívta fel a figyelmét arra, hogy gyereknevelésnél a jó szándék csak a lelkiismeret megnyugtatására elég, a kívánt hatás eléréséhez messze nem. Én 1939-ben voltam első osztályos, amikor az olvasókönyvemben volt egy kis versecske, amire mind a mai napig emlékszem:

Mesebeli kiskirályhoz betévedt egy kisleány,
hogy az éppen uzsonnázott tulipános udvarán.
Ugye szép itt? Ugye jó itt? Nézz csak ide, meg oda,
bársony itt a gyepes udvar, drágakő a palota.
A mi libánk ezüsttollú, s aranyszőrű a cicánk,
ugye itt maradsz minálunk örökre te kisleány?
Köszönöm a meghívást, de el nem fogadhatom.
Szalmatetős kicsi kunyhó az a ház, hol én lakom.
A mi libánk közönséges, s nem aranyos a cicánk,
de ott van a két testvérem, édesapám, meg anyám.
Ha ölelnek, ha csókolnak, fejem rájuk hajthatom,
Szalmatetős kicsi kunyhóm’ a világért nem adom!

 

Nézzük, hol áll akkor a Világ? A látvány elszomorító, de százszor elszomorítóbb, ha a folyamatot nézzük. Ugyanis a Világ évről-évre egyre elszomorítóbb, és úgy tűnik, hogy ez a trend nem tud megfordulni. Az újabb és újabb generációknak egyre kevésbé kell a család. Egyfelől, mert önzésből fakadóan úgy gondolja, a családtól keveset kap, és sokba kerül. Másfelől saját gyermekkori emlékei alapján a családot legfeljebb egy szükséges rossznak tartja.

Vegyünk egyetlen egy statisztikai adatot, ami ragyogóan tükrözi állításaimat! Bár 1990 és 2002 között Magyarország lakóssága 100.000 fővel csökkent, az ivarérett lakósságon belül a nőtlenek és hajadonok száma 700.000 fővel növekedett. A gyerekvállalási kedv viszont csökken. Aminek én legfőbb okát az egymás után következő generációk morális felfogásában támadt szakadékban látom. Mire gondolok?

Az idősebbek, egyszerűen nevezzük őket 50 felettieknek, még úgy tudják, hogy erkölcsi kötelességük idős szüleik lelki és anyagi segítése, de ez mellett teljes erejükkel (gyakran erejük felett) iparkodnak egyengetni gyermekkorukból rég kinőtt utódaik boldogulását, ami nem ritkán 30-40 éves „gyerekek” komplett eltartását jelenti. Ugyanakkor a 30 alattiak iparkodnak kitolni saját gyerekkorukat a tökéletes abszurditásig. Ebbe viszont egy vagy több saját gyermek vállalása se anyagilag, se pedig eszmeileg nem fér be, meg aztán nem is vágynak rá, mert a beléjük nevelődött (szeretet hiánytól származó) önzés ezt nem teszi lehetővé.

Ha pedig mégis születik gyerek, akkor azzal kell számolni, hogy közvetlenül iskoláskorának elérése után személyisége fokozatosan más lesz, mint ami kívánatos.

„Szőnyegvágó késsel megszurkálta társait egy 11 éves iskolás fiú”, halljuk a híreket, de nemigen akarunk hinni a fülünknek. A faggatásra, hogy miért tette, ugyanazt mondja – bár sose hallott róla – amit Hillary [Sir Edmund Hillary 1953-ban elsőnek mászta meg a Mount Everest (Tenzing Norgay serpával együtt) és amikor rákérdeztek mi késztette a tettre, azt válaszolta „hát mert ott volt”.] mondott a hegymászás után. A múlt évben pedig azt tárta fel nekünk a média teljes nyíltsággal – mintha ők ártatlanok lennének a dologban, – hogy az elkényeztetett tinédzser megölte az őt egyedül nevelő anyját, mert örökölni szeretett volna. Jó, ezek „kivételes” esetek – amik állítólag mindig is voltak, – de az erdőben sétálok az unokámmal, aki egy hirtelen mozdulattal rálép egy szarvasbogárra. Az agyontiprást nem tudtam megakadályozni, ezért mérgesen rászóltam. Miért kellett ezt a bogarat megölni? A válasz egyszerűen mellbevágó volt. „Nem baj, van neki még kilenc élete”. Drága Lacikám hogy mondhatsz ilyet? Ennek a szarvasbogárnak annyi. Mindenkinek csak egy élete van, és arra az egyre nagyon kell vigyázni. Sajnos nem tudok győzni, mert unokám sokatmondóan közli velem, hogy „nem igaz, mert a playstation No 3-ban a bogárnak 10 élete van.” És ráadásul, döbbenek rá később, ha ki-be kapcsolja az ember a playstationt, a bogárnak megint lesz 10 vadi új élete.

Tegnap este hallottam az esti hírekben, a héten már a negyedik gyerek esik le a sokadik emelet erkélyéről. Ez alkalommal az történt, hogy a gyerekek kártyáztak és a szél az egyik lapot lefújta a harmadik emeletről. A gyerek utána ugrott, ahogy a rajzfilmeken látja. Kell ehhez kommentár?

A mai gyerek egyszerűen nem készül fel az életre, ahogy ez régen szokás volt. Az én gyerekkoromban a gyerek még „fogyóanyag” volt. Egy családban nyolc született, hogy három felnevelődjön. Ma jó ha egyke van, akinek kinyalják a fenekét. Nem vagyok a gyerekverésnek a híve, pláne amióta törvénybe ütközik, de azért csendben meg szeretném jegyezni, amikor a gyerekneveléshez még hozzátartozott a „verés” a gyerekekből „ember” faragódott. Ma egészen mások a módszerek. Rendben van, de az eredmények a mai módszerek helyességét egyáltalán nem igazolják.

Amerikában már a nyolcvanas években foglalkoztak a jelenséggel (The Postponed Generation = az elnapolt nemzedék), vagyis azzal, hogy az „egyetemisták” jelentős része 10-15 évet ellebzsel az egyetemek környékén, miközben a szülők eltartják őket.

Ennek a folyamatnak azonban számtalan nem kívánatos hozadéka van. Nézzünk néhányat! Akiket 40 éves korig eltartanak, azok a szülők halála után nemigen fognak rászokni a munkára. Felélik az örökölt vagyont és utánuk az „özönvíz”, vagyis egészen biztos komoly veszélyt fognak jelenteni a társadalomra. Ha a vagyon a szülő halála előtt elfogy, akkor a „tejelni” már nem képes idős szülő sok esetben abúzusnak [fizikai bántalmazás] lehet kitéve korábban eltartott gyermeke részéről. A munkára nem foghatók vagy arra alkalmatlanok nagy száma, valamint ezek távolmaradása az utód nemzéstől megoldhatatlan társadalombiztosítási nehézségbe torkolhatnak. A munkavégzés­be be nem vont felnőttek várható orientálódása a szélhámosságok felé nem csak egyszerű bűnözési hullámok társadalomra gyűrűzését okozzák, de ellehetetlenít­hetik az üzleti életet, aminek hagyományos alapja a kölcsönös bizalom. Ez az, ami napjainkban egyre inkább hiányzik. A pénzzel együtt eltűnő betét gyűjtök, a hitelt visszafizetési szándék nélkül felvevők, és egyéb csibészek hadát egyre nagyobb számban követik a kifejezetten átverésre specializálódott szélhámosok tömeges megjelenése.

Néha az embernek az az érzése támad, hogy jelentős népcsoportok egyszerűen nem számolnak a jövővel. Úgy élnek és cselekszenek, mintha csak ma lenne, holnap-holnapután pedig soha. Mi mással lehet különben megmagyarázni azt, amikor egy ügyvéd a nála letétbe helyezett összeget egyszerűen elkölti. Mit gondolt például Kulcsár Attila, a 20 milliárd hiány sose derül ki? A piramis játék soha az életben nem omlik össze? 1990 előtt még lehetett azt játszani, hogy sikkasztok Nyugaton majd átmegyek Keletre és felélem a pénzt, vagy fordítva, itt sikkasztok, majd disszidálok és élek mint Marci hevesen, amíg meg nem halok. Ennek azonban vége, ma már a Világ túl kicsi ahhoz, hogy el lehessen tűnni benne. Szóval egy nap a Világ?

Nem hiszem, hogy szükség lenne további meggyőzésre. Inkább nézzük a lehetséges „kibontakozást”! A család, a családon belüli szolidaritás végig kísértre az Embert az egész emberré válása alatt. Éppen ezért nem csak rá vagyunk evolúciósan „hangolva”, de egyszerűen nem rúghatjuk fel a lassú, de biztos, esetleg nem is olyan lassú önpusztítás veszélye nélkül. A rombolás kettős. A családok széthullásának következménye az egyre nagyobb arányokban megjelenő antiszociális egyedek antiszociális magatartása, ami egyre elviselhetet­leneb­bé teszi az életet. Ugyanakkor az élet elviselhetetlenségét a családi élet tudná elviselhetőbbé tenni, de pont ennek a családnak a hiánya okozza az elviselhetetlenséget. Pozitív visszacsatolás? Bizony az. A pozitív visszacsatolás matematikai hatása pedig mindig, minden körülmények között az észlelhető folyamat felgyorsulása, semmi más, mint egy civilizáció hanyatlásának, majd eltűnésének első jelei.

Történelmi perspektívából szemlélve az emberiségre nézve ez nem is lenne akkora katasztrófa. A barlang elhagyása óta az Ember jó néhány civilizációt épített fel, amelyek kivétel nélkül mind eltűntek egészen az utóbbi korig. Nem egyszer ezeknek az eltűnt civilizációknak romjain épültek fel a következők. Az eltűnéseknek különböző okai voltak, amik egyben zsákutcát jelentettek az adott civilizáció továbbfejlődése szempontjából. Ilyen értelemben az eltűnés még hasznosnak is volt mondható, hiszen helyet biztosított egy következő társadalmi kísérlet beindítására, egy újabb civilizáció felépítésére.

Csakhogy most az emberiség nem egy klisé megismétlése előtt áll. A jelenlegi, természettudományi ismeretekre felépített civilizáció markánsan különbözik az összes többitől. Az emberiség történelmében a mi civilizációnk rendelkezik először a műszaki-technikai, szellemi és organikus készséggel ahhoz, hogy az egész emberi fajt kipusztítsa, de minimum visszavesse a kőkorszakba.

________________________________________________________
________________________________________________________
________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!