2022-05-16 nap bejegyzései

(3852) Diplomamunka

Tibor bá’ nőkalandok online     


89. Útban a 90. felé

Első gyermekem négy éves lehetett, amikor feleségemmel eszünkbe jutott, hogy nem feltétlenül kell nekünk egész este otthon ülni. Újsághirdetés útján fogadtunk egy (nagyon) ifjú hölgyet, aki órabérért ült az alvó gyermek mellett, ami alatt mi színházban kifejezetten jól éreztük magunkat, vagy éppen beültünk egy olyan zenés helyre vacsorázni, amihez foghatók manapság nincsenek. Aztán úgy éjjel 11-12 között hazaértünk.

Az első kiruccanás után feleségemnek eszébe jutott, hogy jó-jó, de hogy fog ez a lány hazajutni, mert ha taxival, akkor arra rámegy mindaz, amit tőlünk a gyerek felügyeletért kap. Ha mi fizetjük a taxit is, akkor tulajdonképpen dupla órabért adunk. Mit tudom én – válaszoltam. Tudod mit? – tette fel az álkérdést a nejem – vidd haza te, percek alatt visszaérsz.

Gabi, mert így hívták a gyerekfelügyelőt, egy picit szabadkozott, nyilván az udvariasság kedvéért, de aztán pillanatok alatt ráállt a dologra. Az, hogy a XIX. kerületben lakik, vagyis a Duna másik oldalán jó messze, az már csak  kocsiban derült ki. Feleségem szerint ezt nevezik „percek alatt visszaérsz”-nek!

Igaz a közlekedési viszonyok abszolút ideálisak voltak, egyfelől, mert akkor még alig volt kocsi az utcákon, másfelől pedig éjfél környékén még napjainkban is elboldogul az ember. Ennek ellenére az utazás, pláne oda-vissza, elég sokáig tartott. Az meg már csak természetes, hogy nem ültünk szótlanul egymás mellett.

Az elrendezés annyira jól bevált, hogy a következő héten is igénybe vettük az ifjú hölgy szolgáltatását, meg utána is. Gabi elmondta, hogy dolgozik, de munka mellett a dolgozók iskolájába jár és az idén fog érettségizni. Erre én csodálkozva felkiáltottam – még nem érettségiztél? Ennek az ártatlan kérdésnek azonban (mint később rádöbbentem) két kihangzása is van. Az első – és én erre gondoltam – hogy ennyire fiatal vagy, azaz még nem vagy 18 éves. A második – és ez eszembe se jutott – te ilyen hülye vagy, még egy nyavalyás érettségid sincs.

A társalgás természetesen tovább folyt, de az addig enyhén kacér csaj (amit én szándékosan nem vettem észre, mert az ember házi nyúlra nem lő, csak akkor, ha muszáj, he-he-he) feladott a kacérkodással. Na végre – gondoltam magamban – megjött az esze.

Csak hát az esze annyira megjött, hogy a következő telefonálás alkalmából közölte a feleségemmel, köszöni szépen, de többet nem jön. Mi tehát Gabit elfelejtettük és más megoldás után néztünk, és találtunk. Miközben az idő nem állt meg. Vagyis teltek múltak az évek.

Aztán jött még két gyerek, meg minden más és egy szép napon csöngött a telefon, aminek másik végén egy női hang azután érdeklődött megismerem-e a hangját? Na ez az a fajta hülyeség, amit utálok. Ha valaki telefonál, mondja meg a nevét és közölje, mit akar. Ez még akkor is így van, ha a telefonálónak csábítóan kellemes női hangja van, mert mi a fenét lehet erre válaszolni. Naomi Campbell? Kinek van ekkora szerencséje? Na mindegy egy idő után kiderült, hogy a telefonáló a mi Gabink, akinek már nem is emlékeztem a vezetéknevére.

Szervusz Gabi, mi járatban vagy? – próbáltam leplezni nagy méretű meglepetésem. Gabi lelkem nem köntörfalazott, kerek-perec közölte, hogy találkozni akar velem. Jézusmária – állt meg bennem a kanál – mi a fene történhetett, hiszen nem tudunk egymásról semmit legalább 5 éve. Mindegy, találkozzunk!

A találkozás egy körúti presszóban testesült valósággá, ahol Gabi ismert meg engem, mert én úgy elmentem volna mellette, mint a sicc. Szóval a lelkes összefutás után leültünk egy asztalhoz és rendeltünk valamit, miközben ki-ki elvégzett egy gyors felmérést. Jó ez a nő – állapítottam meg magamban – de nem sokat töprenghettem rajta, mert Gabi mindjárt a tárgyra tért. Benyúlt a táskájába és kivett egy főiskolai diplomát, de már nem emlékszem, hogy milyen szakon, mert ugye nem ez volt a lényeg. A diploma lobogtatása mellett Gabi belekezdett a szövegelésbe. Látod, most már nekem is van diplomám. Örülök neki, és szívből gratulálok – válaszoltam, és várakozóan néztem rá, hogy folytassa, de ő nem folytatta, hanem lassú mozdulatokkal elrakta a diplomának tűnő papírt, majd egy idő után megtörte a csendet.

Remélem most már hajlandó vagy megdugni? – de nem hagyta, hogy válaszoljak, azonnal folytatta – de most már nem kellesz, – és ezzel méltóságteljesen szép lassan elhagyta a helyiséget. Én meg percekig néztem utána, és azt hiszem a meglepetéstől még levegőt se vettem.

Amikor magamhoz tértem, intettem a pincérnőnek, hogy fizetek, aki enyhén gúnyos pofával állt meg az asztal mellett. Praxisában nem ez lehetett az első eset, amikor otthagytak egy pasit, közvetlenül az orra előtt, de ez most nem izgatott. Azon töprengtem, hogy Gabinak vajon 5 évig végig az volt a hajtómotorja, hogy egy félreértett mondatra megadja a méltó választ? Egyáltalán, volt ez egy válasz?

Ma már ilyesmin nem töprengenék. Pontosan tudom, hogy a női lélek kiismerhetetlen. Mennyivel egyszerűbb a mohamedán férfiak helyzete, a Korán szerint a nőknek nincs is lelke.

______________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________