A téma nem csak mennyiségi, de minőségi is – még abban az esetben is, ha az amerikai hadsereg azonos erővel áll szembe (amire nem képes) az orosz ellenféllel, azok egyszerű létszám fölénye nem teszi lehetővé a túlélést egy hosszan tartó ütközetben. A kis intenzitású összecsapások, amivel az amerikai csapatok találkoztak Irakban és Afganisztánban, lehetővé tette az elképzelést, hogy minden amerikai élet fontos, és minden erőfeszítést meg kell valósítani, hogy a sebesülteket evakuálják, hogy minél hamarabb életmentő első segítségben részesüljenek. Ez lehetséges volt ott, ahol csapataink uralták a helyzetet. Ez azonban nem kivitelezhető kiszélesedett harcok esetében. Nem lesz helikopteres mentés, még akkor sem, ha megpróbálják, mert le lesznek lőve. Nem lesz helyszíni mentés, még akkor se, ha megérkeznek, mert az oroszok el fogják kapni őket.

Ami lesz, az halál és megsemmisítés, méghozzá nagyon sok. Jó példa erre a 2015-ös ütközet, ahol az orosz hadsereg megsemmisítette az ukrán egységet mindent elsöprő ágyútűzzel. Természetesen, ez lenne a sorsa bármelyik amerikai harci egységnek is. Az orosz aknatűz elsöprő, mind mennyiségben, mind pedig az alkalmazott muníció hatékonyságában.

Míg az amerikai légierő képes légi csatában részt venni, de az a totális légi fölény, mit Irakban és Afganisztánban élvezhetett, az semmihez se fogható. Egy leendő háborúban a légtéren való uralkodásba az igen jelentő orosz légierő be fog szólni, miközben a gyalogság a légierő védelme alatt fog harcolni, amihez hasonlóval az USA vagy a NATO sohase nézett szembe. Nem lesz légi támogatás, ami segítségére jön a nehézségekkel küzdő amerikai katonáknak. A gyalogság nem számíthat semmilyen segítségre. A valóságban ez az elszigetelődés csak fokozódik az orosz felsőbbrendűség miatt az elektronikus hadviselésben. Ugyanis az amerikai gyalogság süket, néma, és vak lesz. Fogalmuk sem lesz, mi történik körülöttük, képtelenek lesznek kommunikálni egymással. Nem fogják tudni használni a rádiót, elektronikus rendszerüket, és a fegyvereik sem fognak működni.

Egy háború az oroszokkal az amerikai egységek nagyszabású mészárlását jelentené. 1980-ban a harci felkészítésben, rutinszerűen képeztünk ki a harc folytatására akár 30-40 százalékos vesztesség után is, mert ez volt a valóság. Abban az időben, tényleges paritás állt fenn közöttünk emberanyagban, struktúrában és képességben – röviden legalább annyit tudtunk adni, mint amennyit kaptunk. Azonban, most nem ez lenne a helyzet egy európai harctéren az oroszok ellen. Az amerikai csapatok előbb veszítenék el harcosainak nagy részét, mintsem harcállásokba tudnának kerülni az orosz mélyreható tüzérségi támadás miatt. Az amerikai előny, még ellenség közeli helyzetben is fenntartható volt az iraki és tálib behatolókkal szemben, de ez a múlté. A közeli összecsapás taktikája már nem alkalmazható, ha mégis, akkor inkább leszünk a vesztesek, mint a nyertesek.

De, tételezzük fel, hogy csapataink nyernek egy szokatlan harci taktikával  a hasonlóan erős hadsereggel szemben, akkor derül ki, hogy az erősen túlsúlyban lévő tankok és páncélozott járművekkel szemben tehetetlenek vagyunk. Tegyük fel, hogy az amerikai gyalogság el lesz látva tankelhárító fegyverekkel a modern orosz tankok ellen, de a tapasztalat azt mutatja, hogy hatástalanul, és az amerikai egységeket egyszerűen eltörli az orosz fölény.

Az 1980-as években alkalmam volt részt venni egy orosz mintájú támadás megfigyelésében a kaliforniai Fort Irwin Nemzeti Tréning Központban. Itt két orosz stílusú gépesített gyalogos ezred támadta meg az amerikai gépesített dandárt. A gyakorlat hajnali 2:00-kor kezdődött. Az amerikai dandár megsemmisítésével a gyakorlatnak 5:30-kor vége lett. A 170 orosz páncélozott jármű elkerülhetetlen vereséget jelentett.

Egy háború az oroszokkal, így nézne ki, és nem lenne lehatárolva Ukrajnára. A csatatér kiterjedne a Baltik országokra, Lengyelországra, Romániára, és másfelé. Sor kerülne NATO repülőterek, támaszpontok, és kikötők megtámadására.

Ez történne akkor, ha a NATO-Ukrajna közötti szerződés 5. cikkelye szerinti „szent kötelesség” lenne a harcok felvétele. Röviden, ez a szerződés egy öngyilkossági paktum lenne.

A szerző: Scott Ritter volt haditengerészeti titkosszolgálati tiszt. Szerzője a Skorpió király című könyvnek, ami „Amerika öngyilkosság kísérlete FDR-től Trump-ig terjedően nukleáris fegyverekkel való játéka.” Járt a Szovjetunióban, mint az INF szerződés betartásának ellenőre. Az öböl háborúk alatt Schwarzkopf tábornok törzskarának volt a tagja. 1991-1998 között ENSZ fegyverellenőr volt.

Twitter@RealScottRitter 

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________