1950-es évek 60-70 évvel ezelőtt voltak. Az ifjú koromban, vagyis az 1950-es években, ha visszamentünk volna 60-70 évet, akkor 1880-90-hez értünk volna. Semmi ilyen nem történt. Sőt, még 20 évet se mentünk vissza. A 30-as évek slágereit senki se kívánta meghallgatni (ez a 80-as évekre megváltozott). Ahogy én visszaemlékezem, úgy éltünk, mintha az élet 1945-ben kezdődött volna. Mintha nem lett volna háború, és mintha a háború előtt nem készültek volna játékfilmek, slágerek. Az idősebb generációnak nem volt igénye arra, hogy az 1930-as évek slágereit hallgassák. Mi ennek az oka? Senkit se érdekelt a múlt? Senki se gondolt rá vágyakozva? Mindenki a jövőbe nézett? Valahogy így:

Az 1950-es években kellett számon vetnem, hogy mi akarok lenni, hogy és hol akarok élni, egyáltalán mit akarok magammal. Az egyértelmű volt, hogy amit látok magam körül az be van betonozva, és ilyen lesz 10-20, de akár 100-200 év múlva is. Az oroszok itt vannak és lesznek is. Mi szocialisták vagyunk és maradunk is. A munkavállalási probléma eszünk be se jutott, a munkanélküliség ismeretlen fogalom volt. Nem volt egy Kánaán, de elfogadható volt. Mindennek meg volt a helye. A jövőkép kerek volt, az ember bele tudta helyezni magát. A közvetlen múlt megedzette a társadalmat, senkinek se volt irreális álma. Lakás, család, szolid élet, olcsó szórakozás (például utca, munkahelyi bálok). Nem volt okunk feltételezni, hogy egyre rosszabb lesz. Ellenkezőleg, egyre kedvezőbbnek tűnt a jövő.

Tudom, ez úgy hangzik, mint egy baloldali propaganda, pedig nem az. Az emberek a fülükkel szavaznak. Kellemes visszamenni néhány évtizedet a múltba. Ha olyan nagyon szar lett volna, nem lenne nosztalgia sóvárgás.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________