Tibor bá’ online

Hétfőn február 1.-én este nagyot nosztalgizálva megnéztünk egy May Károly filmet (folytatás hétfő, 8.-án lesz) May Károly már jóval több, mint 100 éve halott, de érdekes fénye nem halványult el. Remélhetően megfelel hétvégi szórakoznak ez a megismételt poszt. A régi hozzászólások is megérik az olvasásukra fordított időt.

Kulturális eleink logikáját vagy nem értem, vagy nem volt nekik. Moliere csak ennyi… Moliere, nincs keresztneve. Victor Hugo-nak van keresztneve, méghozzá franciásan írva, és megelőzi a családi nevét. Ezzel szemben May Károly akár magyar is lehetne. Sokáig azt is hittem, hogy magyar, csak amikor a házban egy velem azonos korú zsidó fiú kiröhögött, mert Winnetou mind a négy magánhangzóját kiejtettem, akkor tudatosodott bennem, hogy talán amerikai. De ez lényegtelen volt. Ami számít, hogy az én korosztályom gyakorlatilag May Károly ifjúsági regényein nőtt fel. Magát az írót megszemélyesítő Old Shatterhand mellettem aludt az ágyban, mert lefekvés előtt hatodszor is elolvastam a harmadik fejezetet. Második elemiben, hét évesen,  a nyári táborban May Károly indián csatáit játszottuk el, természetesen félmeztelenül, tollkoronával a fejünkön. A wigwam, tomahawk, calumet, sápadt arc, préri fogalmakat előbb ismertük, mint az anyám tyúkját, mert valami oknál fogva May Károly történetei egyszerűen elvarázsoltak a gyermek szíveket. – – – Felmerülhet benned a kérdés, hogy így közel a kilencvenhez hogyan jutott eszembe May Károly. Nos, gyermekkorunk minőségének fontos meghatározója, a Szászországú születésű May Károly halálának pénteken volt a 100 (ez most nem érvényes). Évfordulója. Ezek szerint amikor én olvastam könyveit, már akkor is 30 éve a boldogabb vadászmezőkön lovagolt medveölő puskájával.

Lehet, hogy csalódást fog okozni, de bár az író egyes szám első személyben írta könyveit, valójában sose járt a vadnyugaton, leírásai szigorúan az egyéni fantázia szülte történetek voltak, amikhez használt némi korai útleírást. Kevesen tudják, hogy May Károly vakon született, látni csak 4 éves kora után tudott egy viszonylag egyszerű műtét után. Felteszem, mivel a vak kisgyereknek el kellett képzelni a maga körül elterülő világot, a képzelőereje korán kifejlődött, aminek később nagy hasznát vette. Ifjabb korában többször is ütközött a törvénnyel, mert nem rettent vissza a csalástól-lopástól, hírhedt con-man volt (amikről igaz történeteket most olvashattok a Légy az én palimadaram szemelvényekben). Ezt az előéletét talán kihagyhatta volna, de sajnos írással csak évekkel később próbálkozott, kirobbanó sikerrel. Világszerte 200 millió példányt adtak el könyveitől, amit 30 nyelvre fordítottak le. Érdekes, hogy az angolszász világban az író majd totálisan ismeretlen. Nagy sikert csak a német ajkú területeken ért el, amihez hasonlót csak a volt monarchia országaiban tapasztalhatunk. Kreált álomvilágát az tette nem csak hihetővé, de természetszerűen elfogadottá, hogy könyvei szereplői nem változtak. Ha nagyon akarnánk, May Károlyt kinevezhetnénk az első zöldnek, akinek pontosan ki nem fejtett véleménye határozottan civilizáció ellenes volt, és egyértelműen természetbarát.

 Szülőföldje a volt NDK-ban helyezkedett el, de a kelet német rezsim sokáig nem tudta hová tenni az ország szülöttét, könyvei be voltak tiltva. Aztán némi fanyalgással a 80-as években rehabilitálták Luther Mártonnal és Nagy Frigyessel együtt. Nem így az NSZK, ahol bélyeg kibocsátással emlékeztek meg róla 1987-ben. A német indiánfilmeket a jugoszláv hegyekben forgatták, amelyeket felnőtt fejjel megmosolyogni valónak találtam, de ez nem az író „bűne”. A kék szemű germán szereplőket nehéz volt indiánoknak elképzelni. Szülővárosa, a szász Hohenstein-Ernstthal ma már természetesen büszke fiára.

Önéletrajzát (amihez pózolt is)  legalább olyan fantáziával színezte ki, mint regényeit. 166 centiméterével, és meglehetősen göthös termetéhez képest saját történetei alig voltak hihetők, és amikor felfedezték a csalást nyomban magába roskadt, de a körülötte kialakult legendának semmi se ártott. Kisdiák hódolóinak szükségük volt egy vadnyugati álomhősre.  De mi volt az, amit el kívánt tüntetni múltjából. Akadt néhány dolog. Egy időben szemorvosnak adta ki magát és vényeket is írt. Ez ugye sarlatánkodás, de nem riadt vissza egyszerű lopástól sem. Az első alkalommal 4 év és egy hónap elzárásra ítélték, de óriási szerencséjére „reform börtönbe” került, ami egyfajta kísérlet volt. Itt egy 4000 kötetes könyvtárban tevékenykedhetett, ami lehetőséget biztosított számára útleírások olvasására, ami meghatározta érdeklődését. Idős korában az őt irányító személyiségének sötét oldalait úgy jellemezte, hogy „mindenfajta karakter van bennem elbújva, melyek mindegyike részt akar vállalni aggódásaimban, munkálkodásaimban, alkotásaimban, írásaimban.”

Első börtönbüntetéséből alig szabadult, amikor detektívnek adta ki magát, aki hamis bankok után kutatva egy kereskedőtől nagyobb összeget vitt el, heteken belül billiárd golyókat lopott, majd egy lovat. Letartoztatásakor a rendőrségnek azt mondta, hogy Albin Wadenbach-nak hívják és egy Martinigue-i ültetvényes fia. Nem csoda, hogy egyesek gyanítása szerint May enyhe elmebetegségben szenved. 2003-ban Edgar Bayer pszichiáter pszichés utóvizsgálata szerint, May Károly nárcisztikus személyiségi zavarral küszködött. Ennek tipikus szimptómája a túlzó önértékelés, fékezhetetlen csodálási vágy, és álmodozás a határtalan sikerességről.

A szerző 32 éves volt, amikor szabadult a waldheimi börtönből. Ezt követve Amerikába akart kivándorolni, de helyette megírta az Egy sokat utazó ember naplójából című epizódját, amit a Deutsches Familienblatt magazin leközölt. A messzi földről szóló fantáziák jó időben, jó helyen jelentek meg, az olvasók vették, mint a cukrot. A kiadó a szerzőt ellátta folyamatos rendelésekkel. May Károly útja megnyílt a sikerhez. A formula viszonylag egyszerű volt. A tényeket kellő módon kellett összekeverni a fikcióval, de May ösztönszerűen megérezte, hogy az olvasók autentikus történetekre vágynak, tehát utalásokat tett arra, hogy történetei nem csak kitalációk, hanem saját tapasztalataira támaszkodnak. Linzben létrehozott egy fotóstúdiót, ahol vadnyugati fényképek készített magáról. Fegyvert gyártatott, magáról és egyéb tárgyak segítségével valósnak tűnő képek készültek. 1896-ban a tiszteletdíjakból vett egy házat, a Shatterhand villát, amit teli pakolt „eredeti” relikviákkal a látogatók részére. Néha előfordult, hogy az érdeklődő látogatóknak azt mondták, hogy a nagy utazó éppen úton van. De a határvonal a valóság és a fikció között egyre homályosabbá vált. Az újabb és újabb történetek nem illettek bele a képbe.

May Károly oly mértékben élte át megrajzolt szerepét, hogy valószínűleg őszintén azonosult azzal. Nem hazudozott, ezért nem is figyelt a plauzibilitásra. Szerepének betöltése után a fantáziájának nemigen volt felső határa. Pont úgy mint a Gyűrűk urának az ő sikerének is ez volt a titka. Az olvasó el akar bűvölődni. A nyilvánvalóan irracionális részleteket utólag megmagyarázta, amit az olvasók elfogadtak.

De a hazug és a sánta kutya esete őt is elérte. May ösztönszerűen ráérzett mit kívánnak tőle a rajongói. Kinyomtatott beszámolóiban panaszolta, hogy nincs nyugta az állandó látogatóktól, miközben a személyzetének meg volt mondva, hogy ha keresik „nincs itthon”. A levelekre viszont azonnal válaszolt, amiben egészen személyes dolgokat is megírt és ellátta fényképeivel. Tulajdonképpen napjaink celebjeinek a PR-ját követte, de a sok – abszurditásba hajló – hazugság (40 nyelven beszél, 1200 különböző dialektusban) olyan ellentmondásokat szült, ami várhatóan valakinél lecsapja a biztosítékot. A leleplező iromány hatására May pánikba esett és jogi útra terelte a dolgokat, bár ne tette volna. Tíz év alatt minden kiderült, beleértve ifjúkori bűnözéseit is. A kókler ott állt meztelenül, de könyveit tovább vásárolták, mintha mi se történt volna. Az embertömegek nem az igazságot akarják tudni, hanem azt várják, hogy elaltassák őket.

A tíz évig tartó polgári per May Károly győzelmével végződött. A vádak alól felmentést kapott. Theodor Ehrecke a Berlini Városi Törvényszék  főbírója úgy gondolta, hogy a tollak emberét megilleti a jog, hogy úgy értelmezze az igazságot, ahogy azt az írói vénája diktálja, és „May Károly szerintem költő”.

Néhány évvel halála előtt 50.000 Márkával a zsebében, ami egy hatalmas összegnek bizonyult, a kor leghíresebb és egyben leggazdagabb szerzője végre átruccant New Yorkba, és az ember, akinek otthona a vadnyugaton volt, most jól nevelt turistákhoz illően meglátogatta a Niagara vízesést, majd átment Bostonba, vet pár szuvenírt feleségének, és megírt néhány üdvözlőlapot, amiket elküldött Németországba. Útjának legszomorúbb állomása egy rezervátum meglátogatása volt, ahol az általa favorizált apacs indiánok leszármazottai nyomorogtak. Készült róla és az ágyékkötőben ékeskedő törzsfőnökről egy közös fénykép. Tudta ő jól, hogy miért kedvelte sokkal jobban a karosszékutazást a valódival szemben. A valóság messze el szokott maradni a fantázia mögött, ráadásul senkit se érdekel.

Én pedig hálát adok a sorsnak, hogy ennek a megemlékezésnek a törzsanyagát 😀 (Jan Fleischhauer) 88, nem pedig 8 évesen hozta utamba a sors.

______________________________________________________________________

wigwam, tomahawk, calumet, = indián sátor, csatabárd, békepipa

______________________________________________________________________
______________________________________________________________________
______________________________________________________________________