Na, ekkor mondta azt valaki az osztályban, hogy az éjszakai hólapátolásért 50 forintot adnak. Ötven forint egy egész vagyon volt, de kellett hozzá hó is. Aztán bejött a szerencse. Egy januári reggel elkezdett esni a hó. Estére már 20-25 centis hó volt Budapesten, lehetett jelentkezni. Egy ilyen jelentkezési pont a Wesselényi utcában volt, közel a nagykörúthoz. Este 10 kor a kezembe nyomtak egy lapátot és gyerünk ki az utcára lapátolni. Miközben a hó esett tovább.
Havazás közben nem feltétlenül kell ahhoz elesni, hogy az ember csupa hó legyen. A munkával nem volt baj, hozzá voltam szokva, mert kertes házban laktunk a Szabadság-hegyen, de az átázott cipő, és az átázott ruha elég kellemetlen volt. Sebaj, az 50 forintra gondoltam, és nyomtam a melót tovább. Közben 10 percenként mentek el mellettünk az 5-ös buszok, amik elmentek a Fogaskerekű alsó végállomása mellett, a Pasarét felé. Számtalan esetben ezzel mentem haza. Hatalmas volt a kísértés, hogy felpattanjak az egyik buszra és gyerünk haza, de az 50 forint nyomos érv volt a maradás mellett.
Aztán kezdtem magam megdumálni, nem a lapátolással van a baj, hanem a zuhogó hóval, ami az istennek se akart elállni. Majd jövök legközelebb, esetleg holnap, amikor nem esik a hó. Jó-jó, de már elment egy óra, ha most elmegyek, az eddigi szenvedés, kényelmetlenség hiába való lesz. Nyomtam hát tovább.
Aztán jött az 5-ös busz, amivel még el lehetett érni az utolsó fogast. Jött, megállt, aztán elment, én meg néztem utána. Hát ennyi! Még jött egy utolsó busz, amivel vagy el lehetett érni az utolsó fogast, vagy nem. Szörnyű ez a vizes ruha, a franc, nem éri meg. Eddig is meg voltam 50 forint nélkül, ezután is megleszek. Igaz, egyszer volt száz forintom, az apám adta vendégei előtt, mert el akartam menni moziba és kértem rá pénzt. A vendégek után visszakérte, mondván „nincs neked erre szükséged”.
Tépelődés közben megjött az utolsó busz, én meg a falnak támasztottam a lapátot és felpattantam rá. Buszra nem volt érvényes a diák hetijegy (2,70 Ft), kellett vennem egy vonaljegyet, 50 forint helyett lett egy forint kiadásom, és az utolsó fogast természetesen lekéstem, bár a hátsó piros lámpáját még láttam. Innen most már csak taxival lehetett volna hazamenni, ami 13 forintból jött volna ki, de persze nem volt 13 forintom. Nem volt más megoldás, mint elkezdtem gyalogolni a fogas sínek mellett, fel a hegyre, a különben roppant romantikus havazás mellett. Több mint egy óra gyaloglás után értem haza. Hajnal kettőkor feküdtem le az ágyba, és aludtam az igazak álmát 4 órán keresztül. Reggel 6-kor a még mindig vizes ruhát és cipőt kellett felvennem, a kajánkodó nevelőanyám szeme előtt. De más megoldás nem volt. Egy pár cipőm volt, ami ha elkopott, a talpalás ideje alatt az apámtól kapott kölcsöncipőt használtam. A talpalás 30 forint volt, amit az anyám nem adott át ingyen, meg kellett érte hallgatnom, hogy nem vigyázok a ruháimra, a cipőmre, ezért kell őket állandóan javítani.
Aztán elállt a hó, de soha többé nem próbálkoztam a lapátolással. Minek? Már pontosan tudtam, hogy akkor se éri meg, ha történetesen csóró vagyok.
_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
