Tibor bá’ vissza a múltba online
Nem ütöttem félre, gyerekkoromban a t-betű is benne volt a virsliben. Az ok egyszerű, a német würst-ből származik, de hamar kiment a divatból. Nekem minden esetre örökké virstli marad, és erre alapos okom van. Imádtam a virstlit, és a mai napig is imádom. Az ok egyszerű. A Rákosi korszak alatt voltam kamasz, így nekem a nyomor és a szegénység természetes volt. A (néhai) középosztály a nyomorúságos fizetését úgy egészítette ki, hogy időnkét levett a falról egy festmény, felgöngyölgetett egy szőnyeget, lehúzott az ujjról egy gyűrűt és bement vele a Bizományiba.
Nálunk hetente kétszer volt paprikás krumpli egy pár virsltivel, amit én és a húgom csak néztük, mert az apám ette meg. Ugyanis akkoriban nem wellnessezték a gyerekeket, hanem felkészítették a kemény életre. 16 éves koromtól kezdve az ételen kívül semmit se kaptam otthon „ha majd keresel, veszel magadnak a fizetésedből” alapon. Persze ebből se lett semmi, mert az érettségi után nevelő anyám elvette a fizetésem felét, a maradékból pedig az üzemi kaja és a hetijegyek, szakszervezeti bélyeg és a békekölcsön után nem lehetett semmit se megtakarítani.
Na de, nem erről akartam írni. Nyomor volt, mert Rákosi nem kapott Brüsszelből egy megveszekedett petákot se. Ő csak azt tudta elpancsolni, amit lespórolt az embereken, és iparkodott minél több emberre szert tenni „nőnek szülni kötelesség, lánynak szülni dicsőség” alapon. Így aztán a virstli luxusnak számított, amit főleg csak nézni lehetett. Nevelőanyámmal beszélgetve többször kifejtettem, hogy születésnapomra azt kérném, hogy jóllakhassak virstlivel. Esetleg karácsonya, vagy a békából lett jó tündértől, aki három kívánságomra kíváncsi.
Aztán eljött a 16. születésnapom. Nevelőanyám abroszt tett fel a konyhaasztalra, csak nekem megterített, és az asztalra helyezett edényből kirakott egy pár virstlit a tányéromra, amit én rohamtempóban bekebeleztem. Igaz közben hallottam, hogy anyám javasolja: „egyél hozzá kenyeret is Tibike”, de már késő volt. Az első pár virstlinek már hűlt nyoma se volt, én pedig mereven néztem az edénybe a többi virstli felé, de kiderült, nincs több virstli, ez volt minden. Én persze protestáltam, hogy „jóllakásról” volt szó. Amire jött a szokásos válasz. „Majd ha keresel, veszel magadnak Tibike.”
Jó negyven évvel később negyedévente feljártunk az anyámhoz ablakokat pucolni, mert megkért rá. Pénze ugyan volt, hogy takarításért fizessen, de nem engedett be senkit a lakásába. Minden esete a volt valaha egy pár virstilért alaposan megfizettem.
Az én gyerekeim természetesen annyi virslit ettek, amennyit akartak, és eszük ágába se jutna ablakot pucolni nálunk. Hiába, változik a világ. Amikor fiatal voltam, az öregeket kellett pátyolgatni. Amióta öreg vagyok, a fiatalokat kell. Nincs mese, rosszkor születtem, ráadásul nem a legjobb helyre. Csoda, hogy nem hiszek istenben.
_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________