Egyik barátomat látogattam a múlt héten, akinek átázott a plafonja, mert a felette lévő lakásban volt valami gubanc. Probléma az, hogy nem lakik ott senki, tulajdonosa pedig egy családi orvos, akit a barátom rémülten hívott fel telefonon, hogy jöjjön, nyissa ki a lakást még mielőtt nagyobb baj lesz. Az orvos közölte, hogy nem megy, mert most rendel, különben is el van foglalva, nem tud ilyen dolgokkal foglalkozni, de majd intézkedik. Intézkedett.

Két nappal később – épp amikor ott voltam – megérkezett a közös képviselő, aki járt a lakatlan lakásban, és közölte, hogy az egyik csap csöpögött, de már elzárták. Különben a doktor úrnak az a véleménye…. mert a doktor úr úgy gondolja…. különben is a doktor úr… Ezt már nem voltam képes tovább hallgatni, közbeszóltam: megkérdezhetném, hogy kiről beszél? – Látványos meghökkenés, néhány másodperc csend, majd folytatom: nyilván a lakás tulajdonosáról van szó, de akkor miért nem mondja azt, hogy „a tulajnak az a véleménye… stb.” A közös képviselő nem érti. – nézze – folytatom – itt végső fokon felelősségről van szó, tehát a lényeges információ a tulajdonos, hogy neki mi a foglalkozása, az nem releváns. – Persze ezt követve volt egy kis vita, de az már nem érdekes. A lényeg, hogy itt is detektálható egy jó adag reverencia, de miért?

Álláspontom szerint a legtöbb (de nem az összes) orvos nem kifejezetten intelligens, de az alapos képzés jó minőségű szakmunkást gyárt belőlük, akikben jelentős mennyiségű rutin alakul ki. Szerencsére az eléjük kerülő betegségek hatalmas hányada széles körben előforduló bajjal van megáldva, amiket viszonylag könnyű felismerni. Ha azonban valaki olyan panaszokkal jelentkezik, és olyan leleteket produkál, ami kilóg a rutinból, azonnal beszarik a halott (hogy stílszerű legyek). Ekkor már csak két dolgot tehet, további vizsgálatokat renddel el, vagy nem szól egy büdös szót se, és előír egy felesleges, de ártatlan B12 kúrát, vagy méregtelenítést.

Azzal természetesen tisztában vagyok, hogy ha orvos olvassa ezeket a sorokat, fel fog neki menni a vérnyomása, pedig azt ő is tudja, hogy az sztrók-veszélyes. 😀 Viszont segítségemre hívom az egyik meg nem nevezhető angol kórházban végzet felmérést, ami szerint az intenzív osztályon fekvő betegek nagy részének diagnózisa egyszerűen helytelen. Némelyek azért halnak meg, mert az orvosok nem vesznek észre olyan jól elhatárolható betegségeket, mint például szívinfarktus, rákos daganat vagy tüdőembólia.

Szakértők szerint az ok nem annyira a hozzá nem-értésben keresendő, mint inkább abban, hogy nincs „visszajelzés”, amiből tanulni lehetne. Ugyanis időhiány miatt alig végeznek boncolást. A papírok visszakeresése érdekes eredményt hozott. Ezek szerint egy másik angol kórházban a halált okozó betegséget az esetek 39 százalékában nem ismerték fel. Ráadásul az állapot nem korlátozódik egy-két kórházra, inkább lehetne mondani, hogy széles körű. Az egyik kritikus szerint az orvosok túlzó mértékben bíznak az új diagnosztikai eszközökben, és nem tanulnak hibáikból, mert világszerte egyre kevesebb boncolást végeznek.

Természetesen egy-kettőre kezdtek megjelenni az orvos-védő nyilatkozatok: „Nem arról van szó, hogy hanyag munkát végeznének, de az esetek nagy részében lehetetlenség pontos diagnózist készíteni.” Mások úgy gondolják, hogy a kb. 30 százalékos tévedési arányt eddig is sejtették, de nem tudták melyik az a harminc százalék.

Megint mások azt feszegetik, hogy ha ez a helyzet az intenzív osztályokon, mi lehet a valóság más osztályokon. Ezeket gyorsan próbálják megnyugtatni, hogy az intenzív osztály egy különleges eset, mert az ott fekvő páciensek többségével állapotuk miatt nem lehet kommunikálni, és ez nehezíti az orvos helyzetét. El tudom képzelni, amikor az egyik lázas, de úgy különben kommunikatív betegnek azt mondja az orvos, „Mondja szépen ááááá, köszönöm, egyébként mit gondol a néni, mi lehet a baja? Igazán nagy segítség lenne, ha tippelne valamire.”

És akkor most nézzünk szemben egy konkrét esettel. A Birmingham Heartlands Hospital vizsgálata fényt derített a következőkre: Három év alatt az intenzív osztályon 2213 beteg fordult meg. Összesen 636 hagyta ott a fogát, akik közül mindössze 49-et daraboltak fel, de csak 38 boncolási eredményt lehetett értékelni (a homály fedett 11 esetről egy szót se!). A boncolási jegyzőkönyvek szerint 17 diagnózis helyes volt, 21 pedig hibás. A 21 hibásan diagnosztizált beteg közül 10 életben maradhatott volna, ha az orvos rájön, mi a baja, de hát kérem 3 esetben a szívinfarktusnak is sikerült elbújni az orvos elől. Most jön a hab a tortára! A boncolások növelésének legnagyobb ellenzői maguk a kezelőorvosok, mert félnek, hogy hibájukra fény derül és a rokonság perelni fog.

Engem mindig bámulatba ejtett az a szemlélet, ami szerint, ha egy híd leszakad a tervezőt börtönbe csukják, ha egy gépkocsivezető munkája közben elüt egy járókelőt, biztos elzárás vár rá, ha egy vegyész felrobbantja a laboratóriumot, minimum meg kell neki fizetni a kárt, persze csak akkor, ha életben marad. Ezzel szemben a beteg embernek tudomásul kell venni, hogy gyógyítása bizonyos kockázattal jár, amibe még az is belefér, hogy műtét közben a hasában felejtenek egy ollót. Ő tehet róla, ha nem kell felnyitni a hasát, nem lehet bent felejteni egy ollót. Legközelebb majd kétszer is meggondolja, mielőtt kiveteti az epekövét.

Jut eszembe, ha meg akarnak műteni, ne állj egyből kötélnek. A sebészek imádnak műteni, nem annyira a szakmai gyakorlatból való kikopástól rettegve, sokkal inkább a jövedelmezősége miatt. Tanácsom, mielőtt a kés alá fekszel, alaposan járd körbe a témát. Az Internet korában ez nem is olyan nagyon nehéz.

_________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________