Tibor bá’ online

Határ Győző születésének századik évfordulójához jószerivel csak napok hiányoznak, ami egymagában is lehetne apropó a téma megválasztásánál, de ennél is nyomósabb az a tény, hogy zsenialitásához képest alig ismert a mai magyar, tv előtt ücsörgő társadalomban. Nagy kár, mert vele kapcsolatban tengernyi dologra lehet felhívni a figyelmet.

Erdélyi szász származása miatt eredeti neve Hack Viktor volt, és mint ilyen vált magyar irodalmárrá úgy, hogy közben fél tucat nyelven beszélt-fordított. Ennek ellenére kényesen ügyelt arra, hogy külső megjelenési formája echte magyaros legyen. Mivel a Wikipédián is megtalálható, olyasmiket iparkodom írni róla, ami ott nem lelhető fel. Például, hogy 1933-ban (amikor én születtem) a Markó utcai Bolyai Főreálban érettségizett, ahol én magam is 1952-ben (és még Karinthy, Gábor Dénes és sokan mások – Karinthy tehát itt kérte vissza az iskolapénzt). Én magam Határ Győzővel a hetvenes években ismerkedtem meg, mégpedig a Szabad Európa Rádión keresztül, ahol volt neki egy kulturális rovata. Egész nap építkeztem, az csak természetes, hogy közben szólt a SzER-re hangolt rádió. Határ Győző akkor már közel két évtizede Londonban élt, ezért módjában állt rendszeresen beszámolni a londoni kulturális életről: színház, tárlatok, hangversenyek, és így tovább. Ezek roppant érdekes glosszák voltak, mert a szerzőjüknek elképesztően jó, és – merem állítani – sajátos meglátásai voltak. Ráadásul magyar nyelvezete is kifejezetten egyéni volt.

Határ Győzőnek természetesen magyar felesége volt, akivel a disszidálását megelőzően néhány hónappal korábban ismerkedett meg, és volt egy közös fiúk, amiről a wiki például nem is tud. Bár fia tökéletesen beszélt magyarul, az anyanyelve mégis angol volt. Az apja javasolta neki egy téma párhuzamos feldolgozását angol és magyar anyanyelvi alapon, amibe fia beleegyezett, majd az író nagy bánatára megtagadott, és átment Amerikába biztosítási matematikusnak, mert hogy azzal jobban keres, mint az irodalmárok (végrendeletileg a magyarságát megtagadó fiára nem hagyott semmit).

A Kádár rendszer Határ Győzőt természetesen nem ismerte, nem így a magyar irodalmi élet szereplői, akik – ha tehették – kijártak hozzá gondolatok kicserélése végett. 1989 után a helyzet gyökeresen megváltozott, hazalátogatott és sorra kapta a kitüntetéseket a hátralévő 17 éve alatt, ugyanis 2006-ban, 92 éves korában, Londonban elhunyt. Temetése természetesen a Farkasréti temetőben volt. — Nem akarok túl sokat írni róla, akinek felkeltette az érdeklődését az olvassa el valamelyik művét. Ízelítőül alant megtalálhattok néhány szösszenetet tőle, ami ragyogóan bemutatja nem csak kivételes nyelvezetét, de a gondolatait is.

Nemzedékek lavinája: Életünkben ez is elkövetkezik – a nemzedékek kőgörgeteg-omlása öregedő éveink hegyoldalában ide is el kell jutnunk, ez is emberi tapasztalat: az, amikor az utánunk következő nemzedékek torlása alázuhog, ránk gördül és a görgeteg bennünket betemet, máról-holnapra ráébredünk arra, hogy „túlhaladottnak” éreznek mindent, amit véghezvittünk, és részükről betemetettek/láthatatlanok/érdektelenek vagyunk.

Utolsó vigasz: Kiragadott példa a sok közül arra, hogy az aggkor felismerései közül hány van olyan, amit a fiatalság „negatívumnak” fogna fel, és hormonforgalma szokvány diadalünnepének mámorában az öregkor szellemi elszegényedésének/elsivárosodásának/lepusztulásának érez.

Utópiák alkonya: A múltból való szervült kibutulásunk logikus és katasztrofális ellenpárja: belehabarodásunk egy elképzelt jövőképbe elképzelésünket a jövőről alaptalanul „biztosra vesszük” – és belehabarodunk jövőbe néző látóhályogunk ez; szemünket erőltetve – mintegy „hályogon” keresztül – látni véljük a jövőt; vagy inkább futurológiai képalkotásunk melléfogásait; ráadásul „program-adásunkat” is erőszakoljuk – minek sírunkra állított sztélénken, emlékezetünk viseli szégyenbélyegét. Jó két évszázada dühöng az utópiák divatja. Kötelezőleg elfogadtatni az utókorral miért is jutott volna eszükbe – megálmodóik ezt természetesnek vették. Egyre-másra tervelték-álmodták eszményi államaikat. E tervek, ha Üdvözítőink (vagy megszállottjaik az utódlásban) a megragadottság állapotában nekiláttak valóra váltásuknak, rövidebb-hosszabb idő után rendre összeomlottak. A diadalíves látszatkulisszák mögött mennél tovább tartott a lassított, belső összeomlás, annál beláthatatlanabb volt a romtenger, amely maga alá temette a foglyul ejtett nemzedéket utópistáink minderről nem tehettek; ők a látóhályogon keresztül csak ezt látták, ennyit láttak. Ámde félrefogásuk lényege nem az volt, amit láttak; hanem az, amit egyáltalán nem láttak – lévén hogy képzeletviláguk odáig nem terjedt (ne ítéljük meg keményen őket, hogy meg ne ítéltessünk: mi se volnánk különbek).

A demokrácia rákfenéi: Ami papokban és politikusokban közös, az az, hogy iparszerűen hazudnak (sajtónyelven: iparszerűen űzik az „átverést”). Meggyőződésből? Hát már hogyne: amikor és ahogyan a meggyőzhetnék „meggyőződésbe” lendül, beveszi töltését, felveszi alakját. Ami a legbámulatosabb, az az, hogy még akinek a „politikus” a kedvenc gyűlölni valója, s utálja a politikusok köpedelem habitusát, még az is – mihelyt megkapja kinevezését s vele magas támlájú székét/íróasztalát, azon nyomban azzá a „politikussá” vedlik, akit a tömegből nézve annyira rühellt; s attól kezdve nincs az a nekiszegezett kérdés, ami elől ki ne térne, mellé ne beszélne s ne másról hadrálva, másra ne terelné a beszédet.

Nyerítő röhejjel: A „meghívott halál” engedélyezése, az eutanázia legalizálása csupán a bátortalan első lépés az életkor korlátozása felé. Fölöttébb valószínű, hogy az életkor-korlátozás törvényesítése, ill. az életkor véghatárának megszabása is elkövetkezik. Jó ideig abban a hiszemben voltam, hogy ezt a folyamatot a népességrobbanás fogja siettetni a glóbuszon. Azóta felmerült bennem az a meghökkentő, váratlan gondolat, hogy – jószerével a politikai korrektség diktatúrája következtében – a fiatalság elfogadott nevelhetetlensége és teljes elvadulása siettetni fogja ezt a folyamatot. A lelkületében vandalizált fiatalság körében elterjedhet az a mulatság, hogy a fiatalok – féktelen jókedvükben, bandába verődve, merő unaloműzésből – agyonvernek magatehetetlen aggastyánokat, magukra maradt vénasszonyokat (kivált ha a törvény szabta életkor-véghatár áthágása „az arcukra van írva”). Tettük nyomában büntetés/megtorlás nem jár; és nincs kizárva. hogy a garázda fiatalság vidám vadászata az öregek/elaggottak „kinyírására” mind gyakoribbá válik, hagyománnyá növi ki magát, s ha már ezen a gyakorlaton nincs ki fennakadjon, végezetre intézményesül; majd, mint intézmény, megelőzi azt az életkor-korlátozást, amelyet utóbb a globális népességrobbanás formálisan helybenhagy és legalizálni fog. A „JÓ MULATSÁG, FÉRFIMUNKA” jegyében öregeket-letámadó fiatalok elméjében soha, semmilyen formában nem merül fel, hogy jön idő, amikor maguk is odakerülnek és nekik is lesz jelenésük a nyerítő röhejjel aggastyánokra vadászó fiatalok vágóhídján.

__________________________________________________________
__________________________________________________________
_________________________________