(1356) A hazatérő disszidens (egy ausztrál levél)

Tibor bá’ online

 

~aa005Ez a poszt, vagy levél először 2007 tavaszán jelent meg itt a blogon . Erre ma már senki nem bukkan rá, ezért elővettem, elsősorban azért, mert időközben több százezer honfitársunk távozott külföldre, és nem biztos, hogy tudják, mivel néznek szembe. A levél valóságos, nem kitalálmány, egy kanadás magyar írta.

________________________________

A hazatérő disszidens helyes döntését dehogy is kérdőjelezem meg. Ha most így nagy hirtelen próbálok visszaemlékezni, akkor azt mondhatom, hogy a barátságunk is tán annak köszönhető, hogy az írásaimon keresztül lemérhetted, mennyire hasonlóan látom én is a helyzetet. A novelláim itt élő magyar hősei, tulajdonképpen nem mások, mint egy rakás félresiklott sorsú szerencsétlen, akik a körülmények miatt már nem tudnak letérni a pályájáról, de azzal korántsem elégedettek. Igaz, ismerek olyanokat, akik be nem vallanák, hogy mennyire hiányzik a szülőföld, de nem kell atomtudósnak lennem, hogy rájöjjek, nekem is és önmaguknak is hazudnak. Elképesztő mennyiségű magyar filmekkel felszerelve csipegetnek valamit az otthon hagyott hangulatból és persze repülőre is ülnek rendszeresen, hogy hazalátogassanak. Ilyenkor úgy térnek vissza, hogy a világ minden kincséért nem tudnának már otthon élni, de azért kiderül, hogy a következő években újra tervezik a hazalátogatást. Hamis, hazug világ ez, és ha az ember bevallja, hogy mennyire fontos a szülőföld, akkor is tehetetlen. Sokan már nem képesek az ismételt újrakezdésre és végtére is, hazaköltözés esetén megint csak bele kéne szokni valami idegenbe, mert ez már akkor is egy külön világ, ha az utcán magyar szót hall az ember. Sokan – köztük jómagam is – abban reménykednek, hogy tán nyugdíjasként több időt tölthetnek otthon. De meddig lehet bírni egészségileg és anyagilag ezt a röpködős, sehová nem tartozó életmódot? Én tudom, hogy mindenütt jó, de legjobb otthon, szóval az ember az idegen jóban is csak vágyakozhat a “legjobb ” után. Egyetlen mentségem van csak a jelenlegi állapotomra: Ha nem próbálom meg ezt a lépést, örök életemre szemrehányást tettem volna magamnak, hogy nem volt bátorságom hozzá. Fonák helyzet ez, de már kár keseregni rajta. A gyökerek pedig vannak, léteznek és bár láthatatlanok, de eltéphetetlenek. Van itt olyan magyar, aki annyira kanadai akart lenni, hogy a magyaros hangzású Csabát Zale -re változtatta. Nos ez a szivar igazán nem panaszkodhat, de azért kiderült, hogy egy kis ingatlan már várja odahaza, ha esetleg mégis a hazaköltözés mellett döntene. A magyarsága meg abban nyilvánul meg, hogy hazai műsort ad egy tévécsatornán, ahol az egyik fia szorgalmasan olvassa a híreket, reklámokat, magyarul, de mivel a srác már itt született, így a kettőkor-ból kétkor lesz és hasonlók. Hát így magyarkodunk mi errefelé.

___________________________________________________________________
___________________________________________________________________
_____________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

9 gondolat erről: „(1356) A hazatérő disszidens (egy ausztrál levél)

  1. Egy mondatban meg lehetett volna írni:

    > Megtaláltam nyugaton a számításomat ,de nagyon kínoz a honvágy,sehol sem vagyok már igazán otthon <

  2. 1:

    Ez igaz, kedves Csaba, de az agonizálást sokkal jobban kihangsúlyozza egy teljes levél. És nekem ez a célom, mert észhez akarom téríteni azt, aki hagyja magát.

  3. Az érzést és a jelenséget prímán leírja Coelho az Alkimista című művében.
    Sok embernek muszáj bejárnia a világot, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy otthon a legjobb.
    Régi közhely, hogy az hiányzik leginkább, ami már elveszett.

    Ami pedig a mostanában “kitántorgókat” illeti, talán elképzelhető, hogy hamarosan hazatérnek.
    Politikai nyomás sincs, és akik nem tudnak igazán gyökeret verni nyugaton, előbb utóbb, tapasztalatokkal megrakva hazatérnek…
    Persze lesz egy kisebbség, aki megelégszik az anyagi előnyökkel és marad.

  4. Ismerek olyan párt, aki most Kanadában takarít egy bányamérnökségen, háromszor annyi pénzért, amennyiért én mérnök vagyok itthon. Eszükben sincs kint letelepedni, megszedik magukat annyira, hogy itthon megvehessenek és kialakíthassanak egy gazdaságot, és hazajönnek farmernak.

    Azt gondolom, hogy ez egy olyan folyamat, amit ha sokan csinálnak, az hosszú távon nagyon jót tehet az országnak. A visszajövők hoznak magukkal pénzt, elszánást, önállóságot, és egy jobban működő társadalom modelljét a hozzáállásukban.

    Csak az kell hozzá, hogy elég sokan legyenek, akik hazajönnek. Ehhez nagyon jók ezek a bátorítások, amiket Tibor bá leír.

  5. 4:
    Sajnos, vannak ellenhatású erők is. Amit leírtál az logikusnak tűnik, de a gyakorlat nem ilyen egyszerű. Aztán jön a megszokás. A gyerek vagy gyerekek nem akarnak menni. Tudok olyan 14 éves fiúról, aki kijelentette, hogy menjetek, de én maradok. Aztán, aki visszajön: “hű de szar ez ahhoz képest”

  6. 5.
    Igen, itt van az eb elhantolva!
    Aki kimegy az vágyik haza, előbb, utóbb haza is megy. A nagyobb probléma a gyerekekkel van. Úgy nőnek föl, azt hallják szüleiktől, a “Haza” ott van, de nekik ez már nem sokat mond. Gyakorlatilag hontalanok lesznek. Nem kötődnek sehová sem igazából. 🙁

    Egyébként, ezt a “hazavágyódást” nem tekinteném teljesen negatívumnak. Egy kicsit olyan, mint a szeretet. Ha benne vagyunk, nem is fogjuk fel, nem érezzük igazából.
    A távolság adja meg az igazi értékét.

  7. 6:
    Hát ez nem egészen így van, de méltányolom a mondanivalódat. A problémát valójában az emberi agy szerkezete okozza, ami olyan, hogy gyerekkorban szivacsként szívja magában a “környezetet”, vagyis azt, amibe beleszületett – beleértve az anyanyelvet is. Ha ebből kiszakadsz, az lelki traumát okoz. És senki se jöhet azzal, hogy neki nincs honvágya, mert ez hülyeség. legfeljebb nem mindenki tudja egyformán lekezelni a honvágyát. De ami késik nem múlik. A második generációs emigránsra valóban jellemző a gyökértelenség.

  8. 7 :
    Élvezem a végszót. 🙂
    “A második generációs emigránsra valóban jellemző a gyökértelenség.”

    Igen, mert aki kimegy az itt hagyja gyökereit. Ezért van tele Magyarország gyökérrel. 🙁

  9. Én majd meghalok a magyar nyelvért, a családért és az ismerős helyszínekért. Viszont emlékszem az állandó gyomorgörcsre, amit egy jó szakmával is állandó létbizonytalanság okozott, és az ámokfutás szerű hadakozásokra a körülmények ellen. Persze, hogy itt is sok a gond, de nem fáj a gyomrom, ha kell, egy fizetésből is elvagyunk.
    Mikor visszamentünk, a magyar nyelv a régi volt, de a család árulóként kezelt minket, pedig ők maguk tartották a legjobb elméleti lehetőségnek a külföldre költözést. Egy életnyi “de jó lenne ha” után mi léptünk, és ez nem elfogadható. Hasonló jelenségről Tibor bá is írt. Az ismerős helyszínek pedig eltűntek. Úgy éreztem magam, mint egy visszatérő halott lélek. Ez volt a legkínzóbb élmény. Nem tudom leírni, milyen rossz.
    Azt tervezzük, akkor megyünk vissza hosszabb időre, ha a gyerekek gimibe vagy egyetemre járnak. Tanuljanak ott, a kezdetekben jobb, ha jelen vagyunk. Nem tudom, ez mennyire jó ötlet. Addig sokminden történhet.

    Ugyanakkor emlékszem, betévedt egy furcsa, idősebb pár a patikába a hatszáz fős magyar faluban, ahol dolgoztam (és mindenkit ismertem). Kicsit szakadtnak tűntek, és úgy tűnt, hogy be vannak csiccsentve. Aztán kiderült, hogy dehogyis, csak negyven év után hazatértek Kaliforniából (ahol mindenki úgy viselkedik, mintha be lenne csiccsentve). Úgy döntöttek, itt az ideje hazatérni, majd itt leélik az öregségüket, a gyerekek kirepültek, ők szabadok. Érdekes volt, nem felejtettem el őket.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük