(1268) Indokrinálásom története

Tibor bá’ online

 

(sz: 1933.02.11.)

Nyolc  és fél éves voltam, amikor szüleim kezdtek jó-módúak lenni. Tényleg jómódúak. Egyik napról a másikra egyszerűen megfordult velük a világ, és tegyük hozzá, nem a jó irányba.

1942 nyár végén, egy vasárnapi ebéd után, Apuval és Mamival kirándulni mentünk, ha ezt kirándulásnak lehet nevezni. A Rákóczi úton felszálltunk egy 76-os villamosra, ami átment az Erzsébet-hídon, végig a Krisztina körúton, majd a Déli vasútnál éles kanyart vett és rátért az Alkotás útra, felkanyarodott a Nagyenyed utcára és kiment a Farkasréti temetőig, a mai 59-es, illetve már az 56-os útvonalán. Mi leszálltunk az Istenhegyi út lábánál és felkaptattunk a Kis sváb-hegy felé. Az Orbán térnél megfordultunk és lenéztünk Pestre. Valahol ott állhattunk, ahol ma azok az irgalmatlan magas és nem kevésbé ronda házak állnak. Körülöttünk pusztaság, amiből egy U-alakú, vörös téglás épület emelkedett ki az istenhegyi út 32-es szám alatt (jelenleg világos vakolat takarja, és egy német nyelvű iskola van a helyén).

Látod Tibikém azt a nagy épületet? – kérdezte Mami. Nem válaszoltam, hatodik érzékszervével valahogy minden gyerek megérzi, ha a felnőttek valami kellemetlen dologban sántikálnak, legyen az egy beadandó injekció, vagy valami egyéb kellemetlenség. Én is azért maradtam néma, mert valamit ott vibrált a levegőben. Amikor a család ment valahova, a bevett szokás szerint nemigen törődtek velünk. Ildit, a húgomat rám bízták, hogy vigyázzak rá, ami alatt azt kellett érteni, hogy ne legyen az útjukban, semmi más nem volt érdekes. Most viszont megkülönböztetett figyelemmel kísérték, vajon látok-e egy ismeretlen épületet, mit szólok a kilátáshoz, és végül a csattanó. „Mit szólnál, ha ebben a szép nagy házban lakhatnál?”

Laknék? Futott át agyamon a gondolat. Én egyedül? Miért? Minek? Egy szót sem válaszoltam. Mami faggatni kezdett, – na, mit szólsz hozzá? – Nem szóltam egy szót sem. Ösztönösen éreztem, hogy valami nagyon nincs rendjén. Elképesztően jó gyerek voltam, nem azért, mert úgy születtem, nem azért mert úgy neveltek, hanem azért, mert állandó jelleggel meg voltam szeppenve a sok-sok kórházban, szanatóriumban eltöltött hónapok alatt átélt egyedüllét miatt. Mindegy – jelentette ki Apu – szeptembertől úgyis beadunk, – amihez Mami bólogatott, és ezzel a kirándulásnak vége szakadt, mert lassan elindultunk hazafelé.

Életem első három osztályát pontosan négy különböző iskolába jártam, így aztán nem alakulhatott ki különös kötődés egyikhez sem, és barátaim se nagyon voltak. Szüleimnek különleges érzékük volt ahhoz, hogy én legyek az ország legmagányosabb kisdiákja. Ezért aztán egy ötödik iskola lehetősége különösképpen nem hozott lázba, de furcsállottam, hogy ilyen messzire kelljen járnom.

Egészen a haláláig édesanyám nem ismerte fel gondolatvilágomat, ezért aztán félig gügyögő hangon próbált rábeszélni, hogy milyen jól fogom magam itt érezni. Ekkor már tudtam, hogy baj van, nagyon nagy baj, és szipogni kezdtem. Hazasétálás közben vigasztalásul kaptam egy fagylaltot, de visszafelé menet előbb még elmentünk a vaskerítéssel körbefont épület előtt, aminek homlokzatán egy hatalmas fehér tábla hirdette fekete betűkkel, hogy

SZENT JÓZSEF FIÚNEVELŐ INTÉZET. Szent Józsefről hamar kiderült, hogy Krisztus apja volt, mesterségét tekintve ács, de semmi több. Hogy fiúnevelés alatt mit kell érteni, azt szép lassan, sajátmagunk tapasztalhattuk meg.

Az internátus környékének meglátogatását követő napokban anyám azzal kötötte le magát, hogy az előírt mennyiségű zokni, alsónadrág, ing, zsebkendő, stb. vagyis személyes ruhaneműimre rávarrt egy-egy apró textil címkét, ami a 35-ős szám virított. Én lettem tehát a 35-ös számú növendék jelölt. Aztán persze eljött a szeptember elseje, amikor én és a kofferom szülői kísérettel megérkeztünk az internátusba, ahol kijelölték az ágyamat, a rajta virító 35-ös számmal. A raktárszobában kaptam egy polcot a fehérneműim részére, egy gyors búcsú a szülőktől és már mehettem is az osztályterembe, ahol ösztönösen az első sorba ültem, mert korábbi tapasztalataim szerint hátrábbról nem láttam. Hogy rövidlátó vagyok szüleimnek nemigen volt alkalma észrevenni, egymás megcsalásával voltak elfoglalva.

A katolikus fiúnevelésnek sok százéves hagyományai voltak. Vasszigor, vallásos agymosás, ami főleg a pokollal való fenyegetésben merül ki, rengeteg ájtatoskodás, az önmegtartóztatás kihangsúlyozása, testi fenyítés következetes alkalmazása, abszolút hűség az egyház és elöljárók irányába. Gondolom a testi fenyítést időközben abbahagyták, ma már politikailag nem lenne korrekt, és mint az egyház többi, korábban elkövetett bűnét, ezt is hamar elfelejtették. A vasszigor természetesen maradt, alkalmazható testi fenyítés nélkül is, elég a hatásos, sokszorosan bevált lelki terror.

A napirend monoton és lelketlen volt. Reggel hatkor ébresztő, mosakodás, öltözés, sorba állás és átvonulás az intézet kápolnájába, ahol szentmise. A kápolnában mindenkinek ki volt jelölve a helye a belső közlekedő folyosó jobb és baloldalán, sorban elhelyezkedő térdeplők mögött. Mise alatt tehát vagy térdeltünk, vagy álltunk. Személyes imakönyvünk be volt téve a térdeplő alatt kialakított mélyedésbe. Misénként három szenténeket énekeltünk el, ez volt a norma. Mise végén korgó gyomorral, sorba állás után, átvonultunk az ebédlőbe reggelizés végett, ami híg kávé és egy szelet csupasz kenyér volt.

Az ebédlőt egy belső oszlopokkal ellátott hatalmas terem jelentette, benne tizenkét-személyes asztalokkal. Az asztalok két oldalán egy-egy öt méter hosszú pad helyezkedett el 6-6 fiókkal, amikben a személyes szalvéta lehetett, esetleg egy megmaradt fél szelet kenyér. Étkezés előtt természetesen elrebegtünk egy fohászt: „Aki ételt­-italt adott, annak neve legyen áldott”. Aztán a már jól ismert sorba állás és felvonulás a tantermekbe.

Alulról a 2. sor, jobbról a 4. diák vagyok. baloldalon a szadista Róbert testvér.
Alulról a 2. sor, jobbról a 4. diák vagyok. baloldalon a szadista Róbert testvér.

Reggel nyolckor elkezdődött a tanítás, aminek az első és legfontosabb kelléke a Szentléleknek címzett fohász volt, hogy világosítsa meg elménket, ami alatt azt kellett érteni, hogy örömmel, kételkedés nélkül, lelkesen fogadja be a vallásos tanokat. A számtan, magyar, történelem, stb. tantárgyak természetszerűen nem különböztek a világi iskolákban tanítottaktól. A negyedik óra után, déli tizenkettőkor elimádkoztuk a Hiszekegyet, ami tulajdonképpen a romai katolikus anyaszentegyházra naponta megismételt felesküdéssel ért fel. Jó hosszú volt, és konkrétan így kezdődött: „Hiszek egy Istenben, a mindenható atyában, Mennynek és Földnek teremtőjében, Jézus Krisztusban, a mi urunkban, az ő feltámadásában…..” végeredményben a drasztikusan lerövidített, de tételesen felsorakoztatott Ó és Újszövetségben.

A déli harangszó után volt még egy óra, aztán sorakozó és levonulás az ebédlőbe. Az ebéd előtt, és az ebéd után, a fohász annyira hozzátartozott a táplálkozáshoz, hogy többé már meg se említem. Maga az ebéd természetesen egy tál étel volt, minden második nap savanyú babfőzelék fehér babból. Nem zabáltuk magunkat halálra, mindenki annyit evett, hogy a gyomorkorgása megszűnjön. Nem tudtuk mi az a szörpi, kancsóból ittunk vizet. Nem volt büfé, se pénzbedobós automata, nem lehetett csipszféléket venni, a szülők nem nyomtak minden reggel 2-300 forintot a zsebünkbe, már csak azért se, mert sok kilométer távolságban voltak, és természetesen a 200 gyerek közül senki se volt kövér. A katolikus fiúnevelés jelszava: „Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy életben maradjunk” a gyakorlatban tökéletesen be volt tartva.

Ebéd után sorakozó, majd kimentünk az udvarra, ahol szabadon futkoshattunk egy órát. Ezt követve „stúdium” azaz vissza az osztálytermekbe és egyéni tanulás. Egy-egy folyosó szakaszon 4-4 tanterem helyezkedett el szorosan egymás mellett. Ezek a tantermek összenyithatók voltak. Stúdium alatt össze is nyitották őket, és így egyetlen „kedves-testvér” fel-le mászkálva felügyelt négy osztályt. Egy pisszenés se volt, mert a kedves-testvér nem volt egészen magányos, kezében ott volt egy 80 centis nádpálca, amivel ma már csak az irodalomban lehet találkozni, és elnevezésükkel ellentétben, a felügyelő kedves-testvérek nemigen voltak kedvesek. Az viszont biztos, hogy a nádpálcával igen tekintélyeset lehetett odasózni fenékre, tenyérre egyaránt. Igaz, ami igaz, voltak kevésbé emberséges megoldások is. Például két újjal elkapni a gyerek „pajeszát” azaz a fül melletti hajat, és azt felfelé húzni. Ez természetesen a gyereknek fáj és a fájdalom enyhítése végett pipiskedve lábujjhegyre áll, valamint fél oldalra fordítja az arcát. Ekkor kell elengedni a hajat és ugyanazzal a tenyérrel egy hatalmas frászt lekeverni a gyerek arcára, ami szinte kínálkozik a pofonra. Ez a bánásmód biztosítja, hogy a 200 gyerek néhány nap alatt kisbárányként viselkedik és egyetlen csettintésre pontosan tudja, mit kell tennie.

Stúdium után az ebédlőben uzsonnaosztás volt, ami szertartásosan a következők szerint bonyolódott. A kétkilós kenyerek hosszban ketté lettek vágva, a fél kenyerek pedig fel lettek szeletelve. A szeletek bekerültek egy ruháskosárba, amiből egy kedves-testvér egyet-egyet kivet és egy bödönből kanállal rácsurgatott vízzel felfőzött „gyümölcsízt”, majd az ily módon preparált kenyeret belerakta a felé nyújtózó néhány tucat kéz egyikébe, és ezt addig ismételte, amíg a szeletek vagy a nyújtózkodó kezek el nem fogytak. A kenyér barna volt és savanyú, legfeljebb a sercli volt ehető, mert az főleg kenyérhéjból állt.

Sebaj, uzsonna után még futkoshattunk az udvaron egy órácskát, majd megint stúdium és végül vacsora. Vacsora végén mindenki kapott egy almát, amit valószínűleg az Egészségügyi Minisztérium írt elő. Elvégre a Nagy Magyarország megteremtéséhez katonákra volt szükség, és mi valamennyien fiúk voltunk. Vacsora után felmentünk a hálókba, ahol cipőpucolás, mosakodás, lefekvés, ima (Én istenem, jó istenem, becsukódik már a szemem, de a tied nyitva atyám, amíg alszom vigyázz reám, vigyázz az én szüleimre….. elvégre a tartásunkért a szülők fizettek), lámpaoltás. Lámpaoltás után valamelyik kedves testvér a sötétben elmesélt egy tanulságos történetet, amiből kitűnt, hogy aki hisz, aki jót tesz felebarátjával, azt az isten megjutalmazza, ellenben a gonoszokat megbünteti. Az pedig mindenki előtt világossá vált, hogy az a gonosz, aki nem hisz a papoknak és az a jó, aki hisz nekik. Az a világ sokkal egyszerűbb és világosabb volt, mint a mai, mert manapság szociológizálnak, politológiáznak, pszichológizálnak, meg a fene tudja még mit nem, ja, igen: fogyasztanak-fogyasztanak és fogyasztanak. Akkor persze nem volt mit.

A hét természetesen 6 munkanapból állt, ahol a szombat pont olyan volt, mint a vasárnap. Elvégre az úr a teremtés könyvében azt mondta, hogy a hetedik napon kell pihenni, és a 40 órás munkahétről egyetlen hangot se hallatott (igaz, a többit is csak sugallta). Vasárnap egy órával később keltünk, de azért misével kezdtük a napot, majd reggeli. Délelőtt játék, de délután szigorúan stúdium (amiről már tudjuk, hogy tanulást jelent), aztán megint egy kis játék és a végén lefekvés.

Látogatásra, vagyis a mi meglátogatásunkra minden második vasárnap került sor. A szülök délután 2 és 4 között jöhettek meglátogatni gyermekeiket, mint kórházakban a betegeket. Ilyenkor be voltunk terelve az osztálytermeinkbe és mindig azokat szólították, akinek megérkeztek a szülei. Nekem nem jöttek a szüleim, legalább is együtt nem. Beosztották egymás között, hol az egyik jött, hol a másik, hol egyik sem. Viszonylag hamar megszoktam, hogy ha jött is hozzám valaki, az fél 4 körül érkezett és ezért hamar távozott. Talán természetesnek fogtam volna fel a dolgot, ha 2 előtt nem várakozott volna az internátus kapuja előtt több tucat túl korán érkező szülő. Így azonban nem volt nehéz észrevenni, hogy a szüleimnek én valamivel kevesebbet jelentek, mint a többiek.

Negyedikben Róbert testvér volt a tanító. Ekkorra már természetesen fújtuk az egyszeregyet, amit újabban szorzótáblának becéznek. Róbert testvérnek a nagy-egyszeregyet kellett belénk verni a szó legszorosabb értelmében. Mivel már jó ideje az emberek kalkulátorral számolnak, elárulom mi az a nagy-egyszeregy. Ez nem más, mint a 10-től 20-ig terjedő számok 1-től 10-ig terjedő szorzata. Például 7 x 17, ami egyenlő 119. A tanítás úgy folyt, hogy az osztály felállt és mindenki kilépett a padból. Ekkor Róbert testvér egy 80 centis nádpálcával fel-alá mászkált közöttünk és elkiáltotta magát „6 x 13” és pálcájával rábökött valamelyikünkre. Ekkor a potenciális áldozat vagy rávágta, hogy 78, vagy kitartotta egyik kezét, tenyerével felfelé, amibe Róbert testvér a nádpálcájával belecsapott egy hatalmasat, miközben ő adta meg a helyes választ. Az is előfordult, hogy a válasz hibás volt. Ilyen esetben Róbert testvér pálcájával intett, hogy elő az egyik kézzel és a folytatás az előbb leírt nádpálcás művelet volt. Nem tudom meg kell-e jegyeznem, hogy soha senki nem állt bukásra, és mindenki megtanult számolni.

Az internátusban pénzünk természetesen nem lehetett, ha lett, akkor azt le kellett adni. Mi lett a leadott pénzzel? Nos, Paszkál testvér egy kockás füzetben „folyószámlákat” vezetett, és a kulcsra zárható szekrénye be volt rendezve szatócsboltnak. Ha valakinek betelt a füzete, elhegyezte a ceruzáját, vagy bármi más okból kifolyólag legitim szüksége támadt, akkor azt kontója terhére Paszkál testvér pótolta. Ha a folyószámlán nem volt pénz, akkor Paszkál testvér hitelt folyósított és az szintén bekerült a kockás füzetbe. A következő látogatás alkalmából a tartozás be lett hajtva a szülőkön. A rendszer olajozottan működött. Paszkál testvér haszonkulcsa természetesen üzleti titok tárgyát képezte, és mint ilyen, sose derült rá fény. Minden esetre év vége előtt néhány nappal fogrém, fogkefe, cipőpaszta, stb. ellenőrzés volt, és aki nem tudta bemutatni a felsorolt tárgyak egyikét azt bevásárlásra kötelezték. Elvégre nagyméretű raktári készlettel belépni a nyári pangásba kifejezetten rossz üzletpolitika.

A bentlakók a szülőkkel levelezhettek, de csak levelezőlapokon, amit természetesen cenzúráztak, hiszen mi nem tudtuk postára vinni. Panaszkodásról szó sem lehetett, mert nem szabad a szülőket felidegesíteni. Ez az indok már egy tíz éves gyereknek is átlátszó, éppen ezért megpróbáltuk kijátszani a cenzúrát. Az Istenhegyi úton volt egy postaláda körülbelül 100 méterre a hegy felé. Néha egy-egy gyerek kiszökött és vitt magával néhány levelezőlapot, amiket bedobott. Ezek biztos célba értek, de semmi változást nem produkáltak. Én magam is azt hittem, hogy „ez” csak azért történhet meg velem, mert gondoskodó szüleim nem tudnak róla, nem tudhatnak, hiszen nem írhatom meg. Aztán rá kellett döbbenni a valóságra, hogy ha tudnak is a valóságról, megváltoztatásról szó se lehet. Egy-kettőre megszületett a keserű diákhumorral telt strófa, ami éppen ráfért egy levelezőlapra: Drága szüleim! – Fáznak a füleim – Küldjetek egy sapkát – Csókolom a macskát.

Érdekes módon 10 évesen ezt az állapotot természetesnek, szükségszerűen bekövetkezőnek fogtam fel. Nagyon szerettem volna otthon lenni, az internátusi életet egy hatalmas, ki nem érdemelt büntetésnek fogtam fel, de nem kerestem felelősöket. A gyerek szereti a szüleit, és fel se merül benne, hogy ez a szeretet talán csak egyoldalú. Végül is, amikor odabújok az anyámhoz, átölelem és megcsókolom az apámat, nem löknek el maguktól, hagyják a szeretet megnyilvánulását, talán még élvezik is az egyoldalú rajongást, és arra gondolnak, ha minden kötél szakad, öreg korukban lesz kire támaszkodniuk.

A folyosó végén volt a WC, amit a 10 perces szünetekben látogathattunk. A WC bejárattal szemközt álló falán volt egy hatalmas, rácsos ablak, ami higiéniai okokból december-január kivételével mindig nyitott volt. Szünetről-szünetre percekig álltam az ablak előtt és bámultam az egyébként csodálatos pesti látképet. A Keleti pályaudvar hatalmas kupolája jól kivehető volt. Ez, mint kiindulási pont, meghatározta hol is lakunk, merre van a Bezerédi utca 8, amit addig-addig bámultam, míg könnyeim el nem homályosították látásomat.

Szerencsére karácsonykor és húsvétkor néhány napra hazavittek. Micsoda öröm volt, mekkora boldogság! Igaz, volt néhány gyerek, akik ilyenkor is bent maradtak, de az én szüleimnek a bent hagyásomra már nem volt mersze. Elvégre a szöveg az volt, hogy ők nekem a „legjobb nevelést” akarják biztosítani. A barátok és a rokonok előtt a karácsonyi távolmaradásomat nehéz lett volna megmagyarázni.

Szóval kiskamaszos öntudatara ébresztgetésem ilyen körülmények között zajlott, és mert nem volt összehasonlítási alap, ezt tartottam normális gyereksorsnak. Ehhez hozzájárult még a katolikus nevelés, ami mindenre meg tudta adni a választ. Nem baj, ha szenvedsz itt a földön, a Mennyországban majd elnyered érte a jutalmadat. Ha nélkülözöl, elnyered Isten kegyét, aki egyébként mindent tud, és mindent lát. Ha pedig bűnözöl, akkor az örökké tartó pokol tüze vár rád.

Ha különösképpen áldozatkésznek mutatkoztunk (bármiben), akkor jutalmunk egy szentkép volt, amit betehetünk az imakönyvünkbe. De isten mellett állandóan jelen volt a sátán is, akinek egyetlen vágya a mi elkárhoztatásunk volt, aminek érdekében állandóan kísértésnek tett ki bennünket. A sátán minden iparkodása az volt, hogy minél több lelket lerántson magához a pokolba. – Szó, ami szó, mindent megtettek annak érdekében, hogy hívő katolikusakká indokrináljanak minket.

Aztán jött az ostrom, átment rajtunk a Vörös hadsereg és az internátust romokká lőtték. A hatodik osztályt már a Nagyatádi Szabó István utcában lévő iskolában folytattam (amit persze ma már Kertész utcának hívnak), ahol a teljes tanári kar havonta változott. A káosz leírhatatlan volt, de a hitoktatás úgy működött, mint egy jól olajozott gépezet. Hitoktatás? Tulajdonképpen arra ügyeltek, hogy ne felejtsük el mindazt, amit eddig sikerült bevésni a fejünkbe. Meg aztán „oktatni” kell a hitet? Mit kell azon oktatni? Aki kitalálta a „hitoktatás” szót, mint tantárgyat, nem vette észre, hogy elárulta magát. Kilóg a lóláb, senki se hinné azokat a tanokat, ha nem oktatnák őket rá.

Minden esetre a hatnapos tanítási hét után vasárnap reggel is kötelező gyülekező volt az iskolában és testületileg mentünk át a terézvárosi templomba, ahol végig imádkoztuk a 8 órai istentiszteletet. Jaj, volt annak, aki hiányzott. Abban az időben minden második vasárnap az egész család kiment Sashalomra, nevelőanyám szüleihez, amolyan rokoni látogatásra. Anyámnak esze ágában se volt megvárni, amíg a miséről hazaérek, tehát nem mehettem el. Az Egyház viszont mindenre gondol! Ezekben az esetekben a szabvány megoldás az volt, hogy Sashalmon kellett elmennem a misére, majd a mise után a sekrestyében igazolást adtak az ottani szentmisén való részvételemről, amit hétfőn bemutattam a tisztelendő úrnak.

13 éves korban estem át a bérmáláson, ami tulajdonképpen egy püspök által tartott szertartás annak bebiztosítására, hogy ne rendüljön meg a serdülő hite, mert ugye közbeszól az ébredező nemi ösztön, ami méltó versenytársa a vallásos indokrinálásnak. A bérmálást egy 3-4 napig tartó lelkigyakorlat előz meg, ami rettenetesen hasonlít egy kommunista szeminárium sorozatra (már akinek ilyenben volt része). Reggeltől estig be van osztva az idő. Papok, jezsuita szerzetesek adják egymásnak a kilincset és a lehető legmeggyőzőbb érvekkel adják elő a katolikus hit tanait, alásegítve olyan hókuszpókuszokkal, mint amilyeneket jól láthattunk és hallhatunk egy-egy kereszténydemokrata nagygyűlésen. Ötkilós cipó az asztalon, átkötve nemzetiszín szalaggal, mellette a feszület, stb.

Ez különben nem egy új keletű dolog. Úgy értem a serdülő emberi agy öncélú befolyásolása. A török hadsereg által elrabolt gyerekekből nevelték a legjobb janicsárokat. Sztálin tanaival indokrínálta a Komszomolba tömörített ifjakat, és lényegében így fanatizáltak a Hitler Jugendben is, a kamikaze pilótákról nem is beszélve, és akkor ne feledkezzünk meg az új keletű, fundamentalista-iszlám öngyilkos merénylőkről se.

A különbség mindössze annyi, hogy a Romai Katolikus Anyaszentegyház az agymosást kétezer éve praktizálja, alapos gyakorlata van benne! Nem csoda, hogy 14 évesen, tökéletesen elfogadtam a tanokat. Részemre nem volt abszurd, hogy Jézus a vízen járt (én meg úszni se tudtam), feltámasztotta a halott Lázárt, sőt önmaga is feltámadt és persze felment a Mennybe, az atyja mellé. Nem tartottam paradoxonnak az egy isten-három személyt, azaz a trinitást (bár elképzelni se tudom, mind a mai napig). Az egyház teljes gyermekded meséjét elfogadtam valóságnak. Tudomásul vettem, hogy a Vatikán egyes könyveket indexre tesz, azaz minket, az egyszerű hívőket meg akar óvni a sátán kísértésétől, amiről eszembe se jutott a cenzúra. Nem figyeltem fel arra a jogi nonszenszre, hogy 6000 évvel ezelőtti ősanyám almába harapása miatt én eleve bűnösnek születtem. Nem ötlött fel bennem, mekkora baromság, hogy isten saját (és egyetlen) fiának a halála kiengeszteli ő magát, és megbocsátja azt a bűnt, amit el se követtem, de ami különben is triviális (egy alma leszakítása) saját fia halálához képest. Nem vettem észre a rejtett következtetést, hogy akkor ez nem egy végtelenül jó Isten, hanem egy vérengző fenevad, aki saját maga által alkotott 5. parancsolatot (Ne ölj!) önnön fia vonatkozásában áthágja. Ábrahámnak meg egyenesen megparancsolja, hogy gyilkolja le Izsákot, saját fiát.

Csak hát a gyerek nem marad mindig 14 éves, egy-két év és szép lassan kezd kinyílni a szeme. Persze, már akinek. Nekem kinyílott és csodálkozással vettem tudomásul, hogy értelmes, művelt, felnőtt embereknek nem nyílik ki. Napjainkban, a XXI. század kezdetén csodálkozással nézem és látom a TV képernyőjén, hogy vallásos gyülekezetekben átszellemült emberek szinte megbabonázottan csüngenek a gyülekezett vezetője ajakán.

Mindennek az elképesztően sok érthetetlenségnek egyetlen egy közös oka van, ez pedig a HIT. Az emberek hisznek. Az emberek szeretnek hinni. Az emberek akarnak hinni, de miért?

A Romai Katolikus Anyaszentegyház „katekizmusát” kb. 80 évvel ezelőtt verték belém nádpálcával. Nem csoda, ha életem végéig emlékezni fogok rá. A Katekizmus különben kérdések és feleletek formájában összeállított vallási irányelv. Íme:

1. ”Mi végből vagyunk a világon? Avégből vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, és csak neki szolgáljunk.” Eltekintve a kissé ódon nyelvezettől, a szánkba adott válasz kifejezetten feudális. Végül is 1940-et írtunk, és akkor Magyarországon feudálkapitalizmus dúlt (szó szoros értelemben) megspékelve egy parlamentáris diktatúrával, amire az államvallásnak jelentős rálátása volt. Aztán változtak az idők, és 1995-ben a hamvaiból feltámadt Anyaszentegyház eljönni látta az időt, hogy a katekizmust egy kicsit modernizálja. Íme:

1. ”Miért élünk a világon? Azért élünk a világon, hogy Istent és szeretetét megismerjük, azt viszonozzuk, és eljussunk az örök életre.” És még mondja azt valaki, hogy Róma visszahúzza a fejlődést. Már nem kell istent feltétel nélkül szeretnünk, mindössze viszonyoznunk kell az ő szeretetét. Ez már sokkal demokratikusabb. A cél viszont egy kicsit ellentmondásos. Azért élünk a világon, hogy eljussunk az örök életre? Az örökkévalósághoz képest, ez a néhány évtized, amit eltöltünk itt a Földön, igazán semmiség. Miért van rá szükség? Nem lett volna egyszerűbb beleteremteni minket közvetlenül az örök életbe? De erre is kapunk választ, legfeljebb nem egyértelműt. Íme:

Mi Isten terve az emberrel? Az önmagában végtelenül tökéletes és boldog Isten tisztán jóságából elhatározott terve szerint, szabad akaratából megteremtette az embert, hogy boldog életének részesévé tegye. „A végtelenül boldog isten….” Egy kicsit nehéz elképzelni a végtelen boldogságot, de filozófiailag nem lehetetlen. Meg merem kockáztatni a felvetést, ha valaki „végtelenül boldog” akkor aligha van bármire is szüksége. Madách Imre írhatta, hogy „teremteni kényszerültél általa”, mert Madách istene nem volt „végtelenül boldog” hiszen kialakult némi összetűzése Luciferrel. Na, de bukott angyalok az egyház szerint is voltak. Ezek szerint isten felett nem volt teljesen felhőtlen az ég. Szóval nekem gyanús ez a „végtelen boldogság.” De nem veszem el tőle, csak úgy kikívánkozott belőlem. Sokkal inkább témánkba vág a következő kérdés. Íme:

Az emberben miért él az Isten utáni vágy? Ezt kérdezem én is „Mi végből hiszünk?”   Lássuk a hivatalos választ! Mert Isten azzal, hogy a maga képmására teremtette az embert, a szívébe írta a vágyat, hogy az ember látni akarja Istent. Jóllehet e vágyat sokszor nem ismeri föl az ember, Isten mégis szüntelenül magához vonzza őt, hogy Őbenne éljen és találja meg az igazságnak és a boldogságnak azt a teljességét, amit állandóan keres. Éppen ezért az ember természete és hivatása szerint vallásos lény, aki képes közösségbe kerülni Istennel. Ez az Istenhez kapcsoló, bensőséges és eleven kötelék ajándékozza az embernek alapvető méltóságát.

Hát igen. A papság már évezredek óta felismerte a tényt, hogy az „ember szívében van a vágy, természete szerint vallásos lény”. Most már csak arra kellene rájönni, hogy miért?

____________________________________________________________
____________________________________________________________
____________________________________________________________

10 gondolat erről: „(1268) Indokrinálásom története

  1. Nagyszerű, de szomorú történet. Mindazonáltal valami hasonló – nem pontosan ez, de valami ilyesmi, az iskola – LEHET elkélne a mai elkényelmesedett, elhízott, nemi identitásválságban szenvedő, depressziós, telefonon lógó fiatalságnak. Kicsit gatyába rázná őket.

  2. 1 – Király Béláné:
    Köszönöm.

    2 – Minato:
    Meg kellene találni az arany középutat.

  3. Tibor bá, kevesen tudnak ennyire jól, kifejezően fogalmazni, faltam minden sort. Nagyon kijutott neked gyermekkorodban, sajnálatos és szomorú egyéni pech.
    Arany középutről beszélsz az oktatásban, ez megvolt az 50-60-as években, mig valakik lassan, nagyon lassan elkezdék az alapokat mállasztani mindeféle eszement újfajta pedagógiai irányzatokkal, elméletekkel és változtatásokkal, mig kidobdtak a nevelésből minden régi jót.
    És lőn a mai iskolákból egy ÁLLATKERT.

  4. Nagyon értékes írás! Alapmű !
    Élvezetes és tanulságos és ismeretterjesztő.
    Azt valószínűsítem az érettebb kor tapasztalatai is megjelennek benne.
    Hiszen egy nyolcéves még a világ megismerésének a legelején van.

    A Magyarországon működő általános és középiskolák be nem vallott célja és szervezőelve:
    1. Ne az utcán csavarogjon az ifjúság !
    Ez rendben is lenne, csak vajmi kevés az üdvösséghez.
    2. Olcsó legyen, minnél kevesebbet kelljen rá költeni.
    Minden más szempont csak ezek után következhet.

  5. Ha már ennyire elkavarodtunk az iskolák felé:
    az iskolákkal mindig is az volt a baj, hogy az állam és a politika (beleértve egyházat is) akarta felhasználni valamire, nem pedig a szülőknek és a gyerekeknek (nagyobbacska gyerekeknek) adta a jogot, hogy olyanná legyen, ami nekik szükséges.

  6. Szörnyű gyerekkor Tibor bá’.

    Hideg, elutasító-elkerülő szülők, az internátus fogvacogtató magánya…aztán számtalan felnőttkori partnerkapcsolatod.
    Majd a gyermekeid hideg szívű anyja mellett, újraélhetted ugyanazt a viselkedést, amit kisgyerek-kiskamasz éveidben láttál.
    Te újra-és újra csak próbálkoztál hozzájuk kötődni, anyádhoz amíg a repesz meg nem ölte, apádhoz pedig egészen a bekövetkező haláláig.
    Nem volt lehetőséged egyszer sem, hogy a szüleid pszichéjébe kerüljél.

  7. Az „elég jó szülő” – től elvárható gyöngédséget, szeretetet, együttérző gondoskodást
    nem kapta meg.
    De sokan jártunk hasonlóan.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük