(1081) Csak időseknek (for senior citizens only)

Tibor bá’ online

 

~at0002Ilyen cím olvasása után az emberben elsőre az ötlik fel, ki az idős, mert meghatározni az életkor segítségével egészen biztos nem lehet. Az, aki 75 évesen több éven átívelő terveket sző (ha egyáltalán van ilyen), az egészen biztos nem idős, ebben egyet érthetünk. Ha pedig így van, akkor magától adódó, idős az, aki annak érzi magát, ami annyira igaz, hogy megfigyelhető, az idősek úton-útfélen elárulják magukat: „Kicsit rojtos, de már nem veszek másik köntös, ez megteszi, amíg élek.” Vagy: „Öreg ez a járgány, már rég lecserélhettem volna, de engem még kiszolgál”.

Idős az, aki a nap 24 órájában egy percre se felejti el, hogy közeleg az elmúlás. Átszövi minden gondolatát, bekalkulálja minden döntésébe, egy percre se felejti el.

Meghalni könnyű, sokszor csak percek kérdése, és egyáltalán nem komplikált. Felkészülni a halálra hosszú és cseppet se élvezetes. Hosszan és sokáig tart, amíg az ember leszámol életével. Ennyi és már alig valamivel tovább, miközben kapaszkodókat keres. És ugye, aki keres, az talál.

Könnyű annak, aki gyermekeiben, unokáiban önmaga folytatását képes látni, de ez vagy ezért, vagy azért egyre kevesebbeknek adatik meg.

Az is könnyit a dolgon, ha az idős ember tudatosan észlel egy beteljesülő folyamatosságot. „Itt született, élt apám-anyám, nagyszüleim, itt vannak eltemetve, itt lesz az én helyem is”. Ezért van az, hogy idősebb emberek keresik a gyökereiket. Visszatérnek gyermekkoruk színhelyére, futnak az emlékeik után, keresik a pillanatnyi megnyugvást a végső megnyugvás előtt.

Ez az oka annak, hogy az emigrációban leginkább megöregedni nem jó. Sokan érzik is. Kanadában élő nagybátyám élete utolsó tíz évében állandóan haza akart jönni, úgy értem véglegesen visszatelepülni. Minden évben tervezte, egészen addig, amíg meg nem halt.

Soós Imre barátom, a jómódú sydneyi pék, haza jött meghalni. Elhívott, menjünk, nézzük meg azt a házat, ahol kamasz fiúként élt, hatvan évvel korábban. Aztán eszébe jutott egy nála négy évvel fiatalabb bakfis a földszint 2-ből. Szívós munkával kinyomozta, hogy a hajdani Zsuzsika Barcelonában él. Rohanás a MALÉV-hez és bookolt egy helyett a legközelebbi Madridi járatra. Imre döntött, ha Zsuzsika özvegy elveszi feleségül. Én csak hápogtam, még az se jött ki a számon, hogy jobb későn, mint soha. Imre 4 nap múlva visszaért, komor volt és szótlan. Fogalmam se volt, hogyan tudta meg Zsuzsika címét. Unszolásomra elárulta, igen Zsuzsikát megtalálta, öreg és semmire sem emlékezett. Miből gondolta, hogy Zsuzsika felett észrevétlenül száll el az idő? Nem biztos, hogy a csalódása miatt, de két nappal később megkapta utolsó infarktusát. Ő maga hívta ki a mentőket és integetett az ötödik emeletről, melyik kaput használják. Mire felértek Imre már halott volt.

Nem minden emigráns ilyen szerencsés, van, akinek csak a hamvait hozzák haza, és addig? Marad a szomorú vágyakozás. Sokáig tart, és nehéz, nagyon nehéz befejezni egy befejezetlen életet.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

11 gondolat erről: „(1081) Csak időseknek (for senior citizens only)

  1. Én mindig is hosszútávra terveztem. Ott van bennem az aggastyán és a kisgyerek is, csak a normális ember nem. 🙂 Nem zavar az életveszély, legfeljebb a befejezetlen „küldetés” és a hátrahagyott szeretett emberek tudata feszélyez ilyenkor, de legalább nem esek pánikba. Ha egy rámirányított gépfegyver előtt megyek el, akkor a katona szemébe nézek, hogy legalább őt frusztráljam kicsit, ha idegrángás miatt elhúzná a ravaszt. 🙂 Érdeklődve nézem, ha a busz – amin ülök – majdnem lecsúszik egy himalájai útról a néhány ezer méteres szakadékba. Inkább csak kicsit később említem az útitársaimnak, hogy most majdnem meghaltunk. Így is eléggé le szokta őket sokkolni. 🙂

    Eléggé eltértem a témától, meg önfényezés szaga lett, de most már megírtam, úgyhogy hagyom megjelenni hozzászólásként.

    Majdnem mindenki, akinek említem, hogy falura költöztem, azt mondja, hogy ő is ezt tervezi öregkorára. Csak konkrét lépéseket nem tesz szinte senki ezirányba.

  2. Tudja Tibor bá’ , én még egész fiatal vagyok, de megérintenek a sorai. Már jó pár éve próbálom elfogadni ezeket a gondolatokat, és nem érzem úgy hogy rengeteg időm lenne. Nem félek, csak attól, hogy az álmaim és vágyaim (a 75 éves terv) beteljesületlenek maradnak. De a legnagyobb félelmem az amit írt, “nagyon nehéz befejezni egy befejezetlen életet.”, hogy nem fognak megbocsájtani nekem azok akiket megbántottam. Remélem még jó sokáig olvashatom a posztjait ! Ha szabad akkor úgy 50 évig 🙂 Jóegészséget !

  3. Ilyen hazatelepülni vágyó idős magyarokkal én is találkoztam. Győztem őket lebeszélni a hazatérésről. Általában az hatott, hogy mennyivel jobb az orvosi ellátás ott, ahol vannak. Ezt megértették, mert a gondolataik igazából már csak saját maguk körül forogtak.

  4. Ha hazatelepül és megtalálja a belső békéjét az lehet, hogy felér egy jó háziorvossal.

  5. 4: Ne felejtsd el, hogy nekik abban a pillanatban megállt az (itthoni) idő, ahogy elhagyták az országot. Ha sok év múlva visszajönnek, nem tudnak mit kezdeni a változásokkal. (Persze ez más azoknál, akik folyamatosan hazalátogattak, és ismerik a megváltozott körülményeket.)
    Ahhoz hasonlítanám, hogy azok a szuper helyek, ahol gyerekkoromban nyaraltam, felnőtt korban már szinte semmit nem nyújtanak – mert minden megváltozik, és elsősorban mi magunk változunk.

  6. 4:
    Ez a 22-es csapdája (lásd Observer 5.) amiről már többször írtam. Ha hazajön akkor állandóan azt látja, hogy itt minden más, rendszerint rosszabb, mint kint. Észre se vette, de sok mindent kint megszokott, ami itthon nincs. Ezek nem csak tárgyak, hanem emberi viselkedések is, stb. Csalódik. Sok közölük újra kimegy. Se ott nem jó neki, se itt nem jó neki. Ez a jutalom a haza elhagyásáért.

    Szakállas vicc. Koch bácsi a 60-as években eléri a nyugdíjkort, kérvényezi kitelepülésének engedélyezését Izraelbe. Ezt megkapja, kimegy. 3 hónappal később elmegy a Tel-avivi magyar konzulátusra és kéri a hazatérési engedélyét. Ezt megkapja, hazajön. Újabb 3 hónap és kéri a kivándorlást, majd megint a hazatelepedést. A következő kivándorlási kérésénél már mint régi ismerős üdvözlik a külügyben: Koch bácsi döntse már el, hol jobb, itt vagy ott. Erre Koch bácsi, egyik helyen se jó, legjobb az úton.

  7. Melankolikus gondolatok .De nem csak az idősek rágódnak rajta,ebben biztos vagyok.
    A magas IQ túlzottan hátrányos ebben az esetben.
    Együgyű hívőknek a legjobb.Régóta vallom.
    Egy filmben megtetszett a következő aforizma: ,,Mindenütt jó,de legjobb sehol,,

  8. Amikor először komolyan megfogalmaztam önmagamnak, mi akarok lenni, a válasz így szólt: felnőtt. Ugyanis sok idősebb embert láttam magam körül, de az olvasmányaim alapján elképzelt “felnőttel” tényleg csak könyvekben találkoztam.

    Talán általános iskola 6. osztályos voltam, amikor eljátszottam azt a gondolatkísérletet, hogy mi lényeges dolog változna, ha ma elaludnék, és holnap reggel nem ébrednék fel. A válasz másnap reggel ez volt: SEMMI. Egyik legboldogabb reggelem volt. “Szerencsére” időben találkoztam a budo fogalomkörével, amelynek ALAPJA a halandóság folyamatos tudata, amely nélkül egyaránt képtelenség felelős döntéseket hozni, vagy az élet pillanatait a maguk mélységében élvezni. Klinikai beteghordóként egyaránt találkoztam a szenvedéstől rettegő, vagy a halált végtelen lelki tartással elfogadó GYEREKEKKEL, az életükért, esélyeikért küzdő vagy ebbe belefásuló, belerokkanó orvosokkal, nővérekkel.

    A nap 24 órájában gondolok a halálomra, és mindig furcsa érzés, amikor új tárgyakat kell beszereznem – az viszont kellemes tudat, hogy a kedvenc kiskanalam nyilván túlél majd engem. Olyan terveken szeretek dolgozni, amelyek hitem szerint tartósabbak nálam, olyan döntéseket AKAROK hozni, amelyekkel nyugodtan nézek a még meg sem született, velem már soha nem találkozó emberek szemébe (és nem kell a halálukat kívánnom, vagy abba belenyugodnom!) A folytonosságot nem a múltban keresem, hanem abban a jövőben, amelyhez döntéseimmel, munkámmal hozzájárulni igyekszem.
    Idős lennék? Nem. De képességeim szintjén, saját fogalmaim szerint EMBER vagyok.

    Az IQ-m köszöni szépen jól van, csak kissé magányos. Megtanultam elfogadni, hogy középszerű gondolatokból és megállapításokból szokásos és divatos általános következtetéseket levonni. Ez azonban nem kell, hogy engem visszatartson, korlátozzon! Ha tudok, lehetek jobb, élhetek és alkothatok a saját elvárásaim szintjén, akkor is, ha ez “érthetetlen”.

    A haza számomra nem egy földterület meg a sírok, hanem hasonló nyelvi, kulturális mintákkal rendelkező, azokat ápoló, megélő, velük a civilizáció közösségét gazdagító emberek közössége. Én magyar vagyok saját házamban vagy bárhol a világon – de ma ebben az országban, vagy például közöttetek, ahol a “magyar” szót azért kell vastagon szedni, hogy Dorka értse: “te nem vagy az”, egyre kevésbé. Ez egy olyan hontalanság, amely ellen nem véd az utazás, és számomra is sovány vigaszt jelent csupán a szavam felemelése a valódi és átadásra érdemes örökség védelmében, a szellemi ürülék ellenében. Mondjuk ITT hiába, hiszen csak bemásolhatnám ugyanarra az ostoba hablatyolásra ugyanazt a válasz nélkül maradt hozzászólást, ugyanazoknak…

  9. 8:
    Frász karikát. Az IQ-d köszöni szépen hatalmasakat szenved. Még nem tanultál meg vele együtt élni. De nyugi, előbb vagy utóbb sikerülni fog. A magányosság nem megszokhatatlan.

    Amint a lakosság 95 százaléka skizofrén lesz, az egészségeseket fogják zárt osztályokba zárni. Ebből következik, hogy sokan a te hozzászólásodat minősítik hablatyolásnak.

    Lenne egy kérdésem, van OTT is? Találtál már?

  10. Nekem tetszik itt. Van itt minden, magyar tenger, erdősség, dombság, síkság, sivatag, folyók, tavak. Csak a hegyek hiányoznak. De sebaj, én még maradok, mert szeretem az extrém sportokat, meg szeretem Magyarországot. :))
    Az emberekkel van némi gond, de majd az is megváltozik. Legyünk optimisták, hisz van itt minden.

    Még kaminó-nk is van. :))

  11. Mi az hogy nincsenek hegyek? Napokban másztunk fel a kilátóig a Kékestetőre. Azóta is alig bírok járni, olyan izomlázam van. Az kisfiam pedig megállapította, hogy nem is ez a legmagasabb magyar hegycsúcs, hanem ami szemben van,”csak a kilátótól tűnik úgy” odébb, (és tényleg úgy tűnt:-)
    Kissé csalódott volt, mert úgy képzelte, hogy mivel legmagasabb, és csúcs, lesz valami hegyes kis csúcs rajta, amire fel lehet állni, és úgy billegni, hogy körben minden minden lentebb van:) valami régi picikori elképzelés még ott volt a fejében:)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük