Tibor bá’ vissza a múltba online

A pendelum-blog.hu egy ravaszul fogalmazó, pártatlanságot mímelő, balliberális formátum, akiknek július 3.-án megjelent, summás valótlanságokat tartalmazó posztját lehet idézni széltében-hosszában „1956-ban magyarok is bekattantak a menekülttáborokban” cím alatt. Mivel, a majd 60 évvel ezelőtti események részvevőinek 99,9 százaléka nem Magyarországon élt, és különben is nagy részük már a temetőkben van, tehát nyugodtan hazudhatnak. DE ÉN ÉLEK, és nem hagyom! Íme, a hírhedt poszt, amiben nyüzsögnek a valótlanságok:

1956-ban magyar menekültek lepték el Ausztria keleti határait. Az osztrákok kezdetben együtt érzően fogadták a magyar menekülteket, de lelkesedésük hamarosan alábbhagyott, mert nekik nem néhány ezer, hanem több tízezer embert kellett egyik napról a másikra elszállásolniuk, etetniük. Ideiglenes táborokat hoztak létre, amelyek annyiban jobbak voltak a debreceni menekülttábornál, hogy nem vették körbe őket szögesdróttal és őrtornyokkal, mint valami lágert. De akárcsak a debreceni táborban most, az akkori ausztriai táborokban is túlzsúfoltság uralkodott, az emberek kaptak ugyan enni, de egymás hegyén-hátán aludtak. Az osztrák pszichológusok hamarosan beszámoltak a „tábor-pszichózis” kialakulásáról a magyar menekültek körében: az idő értelmes eltöltésének, a szabad mozgásnak a hiánya, a túlzsúfoltság miatt pattanásig feszültek az idegek, gyakoriak voltak a konfliktusok.
Az osztrák Belügyminisztérium megpróbálta kezelni a helyzetet – mégpedig nem is elsősorban rendészeti eszközökkel. Karitatív szervezeteket kért fel arra, hogy szállítsanak magyar nyelvű olvasnivalót, filmeket a táborokba, szervezzenek sporteseményeket, istentiszteleteket, színházi előadásokat. Ennek ellenére egyes magyar menekültek körében mégis nőtt a feszültség, különösen a salzburgi internálótáborban. Ebben a táborban magyar menekültek ahelyett, hogy megfogadták volna Bayer bölcs tanácsát, és pofájukat befogva meghúzták volna magukat, hálásan a kegyelemkenyérért, zavarogni kezdtek. Pedig itt ugye nem volt ramadán, még csak vallási nézeteltérések se nagyon, hacsaknem feltételezzük, hogy egy katolikus meg egy kálvinista verekedett össze egymással. 100 magyar menekült éhségsztrájkba kezdett. 1956 november közepén a helyzet olyan súlyossá vált, hogy a rendőrségnek kellett karhatalmi erővel beavatkoznia.
1956 decemberében Burgenland közbiztonságért felelős állami hivatalnoka jelentésében rámutatott, hogy a korábban hálás magyarok egyre elégedetlenebbnek és egyre hálátlanabbnak mutatkoznak. Panaszolják az ellátásuk körülményeit, tiltakoztak a rossz minőségű egészségügyi ellátás miatt és drága gyógyszereket követeltek maguknak. Az osztrák hatóságokat ingerültséggel töltötték el a panaszok. Végül is ki hívta ide ezeket a magyarokat? Felerősödtek azok a hangok, amelyek szerint a második világháború után az osztrák gazdaság még alig állt talpra, nem képes ilyen menekült áradattal megbirkózni. Az osztrák munkavállalók féltették a munkájukat a beözönlő olcsó magyar munkaerőtől. A Külügyminisztérium irattárában fennmaradt jelentés rámutat, hogy amennyiben javítanák a menekültek életfeltételeit, és segítenék a beilleszkedésüket az osztrák társadalomba, akkor még többen özönlenének át a határon. A belügyminiszter, az egyébként korábban a menekültek befogadását szorgalmazó Oskar Helmer, 1957 januárjában már arról szónokolt, hogy a magyaroknak nem csak jogai, de kötelességei is vannak, és nem kellene bajt keverniük! – Eddig az idézet.

Én magam 3 helyen voltam. Sopronnál léptem át a határt, ezért Wiener Neustadt-ba vittek november közepén. Szó se volt tömegről, „hegyén-hátán” alvásról. Szó se volt „szabad mozgás hiányáról”, mindenki oda ment, ahová akart. Én magam másnap felmentem Bécsbe, ahol egy adott címen megtaláltam a barátomat egy szálláshelyen. Ez egy középiskola tornaterme volt, ahol fel voltak állítva emeletes ágyak, de bőven volt üres ágy, bárki jött, ott maradhatott. Az épületen belül ki volt jelölve számunkra társalgó és étkező helyiség. Volt egy gondnok, aki lazán ügyelt ránk. Például érkező segélyeket kiosztott számunkra. Korlátlan mennyiségben kaphattunk bármit. Napokon belül az osztrák zálogházak megszüntették a télikabátok bevételét, mert már teli voltak enyhén használt ruhadarabokkal, amiket mi adtunk be készpénzért. Ugyanez volt a helyzet karórák, látcsövek, fényképezőgépek, arany ékszerek terén is, bár ezeket nem kaptuk, hanem hoztuk magunkkal. Köztudott volt, hogy Amerika fizetett Ausztriának minden egyes menekült után, és a „még talpra nem állt” osztrák gazdaság komoly mértékben nyerészkedett rajtunk. Esténként zenegépes kocsmákba jártunk, mozikat, presszókat látogattunk. Nagyon jól éreztük magunkat. Dehogy zavarogtunk, dehogy nem tudtuk magunkat lekötni. A bécsi villamost ingyen használhattuk (ezért is fizetett az USA), mentünk, ahová akartunk. Viszonylag fegyelmezettek voltunk, nem volt velünk semmi probléma. Az „1956. november közepén a helyzet súlyossá vált” egy baromság. Baromság már csak azért is, mert az oroszok november 4.-én indították a támadást. Így a tömeges kivándorlás csak november közepén indult be. A főroham december folyamán volt. Januárra pedig szép lassan elapadt. Ha a helyzet súlyossá vált volna, az Újév környékén történhetett volna, de nem történt.

A harmadik hely a salzburgi tranzittábor, nem pedig internálótábor volt. Ez az „internálás” egy oltári nagy baklövés, vagy inkább hazugság. A különböző országok jelezték, hogy hány menekültet tudnak befogadni. Ezen keret kimerítéséig lehetett jelentkezni a bécsi nagykövetségükön. Például Ausztrália 15.000, majd további 15.000 menekültet fogadott be. Az utaztatásunkról a befogadó országok gondoskodtak. Minden nagyon szervezetten történt. Engem (és sok mást különböző táborokból) értesítettek, hogy mikor, mivel és honnan fogok indulni. Addig pedig át kell mennem a salzburgi tranzitlágerbe. Az én esetemben ott gyűltünk mind össze, akik 5 nappal később Amszterdamban felszállhattunk egy bizonyos hajóra. Én egyénileg mentem Salzburg-ba, ami jelzi a könnyed lazaságot. Mások mehettek szervezetten autóbusszal. A hajójegy árát az USA állta + kaptunk egy bizonyos összeg zsebpénzt az útra. Internálás egyáltalán nem volt. Rákosi, Kistarcsára, az igen, de nem Ausztriában.

Mi nem kattantunk be, nem dobáltunk köveket, szabadon éltünk valamelyik nagyvárosban, kellemesen töltöttük az időt a tovább utazásig, a bécsiek nagyon kedvesek és segítőkészek voltak. Mi pedig európaiként viselkedtünk. Voltak, akik magyar misékre jártak, magyar ajkú papnál tudtak gyónni. Nem tepertünk le se magyar, se osztrák nőket, nem dobáltunk át kisgyerekeket a kerítésen, nem mentünk neki az osztrák rendőröknek, nem követeltünk semmit. Igaz, mindent megkaptunk, amire szükségünk lehetett. Például mindjárt az első nap kapunk egy műanyag kézitáskát, rá volt írva „US escapee program” és két fajta volt belőle, férfi és női. Az enyémben borotva, pamacs, szappan, törülköző, stb. voltak. A női táskát nem néztem meg, de felteszem nem borotva volt benne. Később több helyről is kaptam segítséget. Jártam a Joint-nál, azt mondtam zsidó vagyok, kaptam 1000 Schillinget. Voltam a Caritás-nál, azt mondtam buzgó keresztény vagyok, kaptam 1000 Schillinget. Voltam az Egyetemen, azt mondtam egyetemi hallgató voltam, kaptam 20 Schillinget (gondolom a többit ellopták a diákok). Indulás előtt kaptam egy 1500 Schillinges utalványt, amit bármelyik áruházban beválthattam. A cél az volt, hogy ne téli rongyokban érkezzek meg Ausztráliába. Végül pedig orvosi vizsgálaton is átestem. Szifiliszre és Tuberkulózisra voltak kíváncsiak. — Ha kell további részlet, rákérdezhettek. Siessetek, mert már én se vagyok itt sokáig. 😀

__________________________________________________
__________________________________________________
__________________________