(VM-92) Vissza a múltba – Bernát puszta 1953

Tibor bá’ online

Bernát puszta egyike volt  a jó néhány magyarországi rabgazdaságnak, ami tulajdonképpen egy szovjetformájú állami gazdaságot jelentett. Ezekben azonban kizárólag rabok dolgoztak. Mit tagadjam, arról van szó, hogy a világért ki nem hagytam volna életem repertoárjából a börtöntapasztalatot, és ezért a nyakam kitörtem, hogy egy kicsit bekerüljek. Igaz voltak segítőim is.

 A történet azzal kezdődik, hogy valamikor az 1952. év tavaszának egyik szép vasárnapján néhányan fent voltuk az egyik osztálytársunk, Deákék Sas-hegy tetején lévő villájában, ahol a heti mozi pénzem begyűjtése végett 10 filléres alapon ultiztunk. Hazafelé jövet a Moszkva téren egy beálló 6-os villamos fonák oldalán mozgás közben megpróbáltam felugrani, mert akkoriban még a villamos ajtók nem  voltak zárhatók. Ezt a szabálytalan felugrást a kalauznő úgy próbálta megakadályozni, hogy miközben a lépcsőn álltam, az ajtóban nem csak elállta a feljárót, de térdével mellkason is rúgott, hátha sikerül lelöknie a mozgó kocsiról, mert nem az utas biztonsága a fontos, hanem a szabály betartása: mozgó járműre felugrani tilos! Ezen én úgy felháborodtam, hogy miután feltuszkoltam magam a kocsira, egyszerűen lekentem neki egy pofont. A pofon nem volt nagy, inkább csak szimbolikusnak nevezhető, de Szabó Erzsébet XIV. elkezdett rikácsolni. A kocsiban pedig többek között ott ücsörgött egy rendőrtiszt, aki ugyan háttal ült és nem látott semmit, de egy „hatósági közeg” (ma közfeladatott ellátó személy) – merthogy a kalauznő annak számított – kiabálására azonnal szolgálatba helyezte magát, és ott a helyszínen megkezdte a kihallgatást. Ha ez ma történne, finoman elmosolyodnék a bajuszom alatt, és mindent letagadnék, elsősorban a biztonság kedvéért, meg különben is, napjainkban ez a divat, semmi se beismerni, így az ügyvédi tanács. De az ember 19 évesen meglehetősen zöldfülű és ezért az igazam tudatában, készségesen elismertem a pofont, elvégre „ő kezdte”, belém rúgott és vissza is eshettem volna, be mindjárt a kerekek alá.

Feljelentés, tárgyalás és ítélet volt a forgatókönyv, de addig még eltelt néhány hónap és az csak természetes, hogy otthon mindent elmeséltem a zöldfülűnek egyáltalán nem nevezhető apámnak (aki mellesleg egy évvel korábban 2 hétig a gazdasági rendőrség vizsgálati fogságát élvezhette, máig ismeretlen okból kifolyólag). Apámnak rengeteg opciója volt, például szólhatott volna a Zarubay nevű haverjának, aki egy minden hájjal megkent ügyvéd volt, de ő helyette dörzsölte a markát, hű de ki lesz velem baszva. Ki is lett.

Tehát tárgyalás, ahol én az idézésnek megfelelően szépen megjelentem, és elmondtam az esetet, vagyis: beismeri? Igen, beismerem, de… Minket ez már nem érdekel, közölte velem a bíró és futószalagon meghozta ítéletét: letöltendő 5 hónap, majd, „jöhet a következő!”. Az ítéletet megkaptam írásban is, tehát fellebbezhettem. Fellebbeztem. Tárgyalás, ítélet, az elsőfokú ítélet helybenhagyása. Hazamehet, majd értesítenek, amikor be kell vonulnom.

A Rákosi korszak akkor élte végnapjait. Túl voltunk a XX. Pártkongresszuson, (ha nem tudod mit jelent, nézz utána a tankönyvekben) az alagút végén már lehetett látni Nagy Imre enyhülését. Ha tudtam volna, hogy ilyen létezik – persze Zarubay tudta – kérvényezhettem volna halasztást, és ha nem is hagyták volna jóvá, az elbírálással további hónapokat lehetett volna nyerni, és nekem történetesen 2 hét is elég lett volna.

Aztán 1953 tavaszának végén, az egyik reggelen akarom mondani hajnaltájt kijött értem egy rendőr és bevitt (természetesen gyalog) a Markóba. Kissé bosszantó volt a dolog, mert aznap estére jegyem volt az Operett Színházba, ahol épp a Csárdás Királynőt adták és távolmaradásomtól függetlenül az előadást meg is tartották.

Hát, a börtöncella szolgált némi meglepetéssel, elsősorban azért, mert nem is volt cella, hanem egy 5 x 20 méteres terem. Egyik végében volt a bejárat, a másik végében egy WC szerű lyuk, ami megállás nélkül üzemelt. Két oldalt a terem hosszában emeletes vaságyak voltak, középen egy közlekedő folyosó. A teremben kábé 80 ágy lehetett és mi voltunk vagy 160-an. Az ágyak többszörösen foglaltak voltak, a korábban érkezők engem sehova nem engedtek be. A végén az egyik rácsos ablak beugrásának az egyik sarkába lekuporoghattam a földre. Balra volt egy vaságy lába, jobbra a fal a kettő között 40 centi, csak az én tinédzser testem fért be, nyilván ezért nem foglalta el senki előttem. Szerencsére nem kellett ott aludnom ülve, mert az egyik „nagymenőnek” – isten tudja miért – megakadt rajtam a szeme és meginvitált az emeletes ágyára, jobban mondva két összetolt ágy közé, ahol elbeszélgettünk, de éjjelre is ott maradhattam.

Nem hiszem, hogy a „szörnyű” állapotokat ecsetelnem kellene. Különben is Szolzsenyicin, meg mások, ezt a csontot hülyére rágták, nincs azon már egy fikarcnyi mócsing se. Ezért a szarni akarók sorban állását, a kajaosztás módját és a kaja minőségét, meg egyebeket egyszerűen átugrom. Az se hatna az újdonság erejével, ha felsorolnám, mi mindenért adtak hónapokat. Na jó, ha annyira akarod, akkor megpróbálom, elmondom, ki vitte a pálmát. Egy 50 körüli kulák, aki azért kapott hat hónapot, mert a beszolgáltatásnál hat tojással elmaradt. Tehát tojásonként egy-egy hónapot kellett ülnie. Persze, ahol egy tojás egy hónap, ott egy lekent pofonért nem is olyan nagyon sok az 5 hónap. Az első napokban meg voltam győződve arról, hogy ebben a túlméretezett lyukban fogok 150 napig sínylődni. Közben mindenkinek végighallgattam a történetét, ami csak akkor lenne érdekes, ha ezek az emberek bűnözők lettek volna, de erről szó sincs. Rákosinak az az ötlete támadt, hogy akit elítél a bíróság az dolgozik a legolcsóbban (Orbán is valami ilyesmin töri a fejét), tehát utasította a rendőrséget, a hatóságokat és a bíróságokat, hogy kell néhány százezer rab. [közbe szúrom, tegnap olvastam. Az USA-ban egy nyugalmazott rendőrtiszt “bevallotta” hogy számtalan esetben teljesen ártatlan embereket letartoztattak kábítószer ügyben, hogy teljesíteni tudják a havi “tervet”] Nem volt válogatás, közvetlen szomszédom egy nőgyógyász volt 14 hónapot kapott egy abortuszért. Világos tehát, hogy ez a „leülés” tulajdonképpen nem ülés, hanem munka volt. Így aztán a hetente egyszer érkező borbély után (bajusz növesztés meg volt engedve) névsorolvasással egybekötött teherautóra pakolás következett és elvittek minket Bernát pusztára, ami valahol a Dunántúlon volt, vagy lehetett, mert nem tartom kizártnak, hogy az egészet csak álmodtam, és egy megveszekedett betű se igaz abból, amit most írok.

Megérkezésünk után a civil holmikat elvették, és helyette kaptuk a jól ismert csíkos anyagból készült nadrágot és kabátot, amit fel lehet fogni öltönynek is, és mert közben nyár lett, nem is fáztunk benne, még éjszaka sem. A ruhához természetesen járt két darab bakancs is, amiket flegmán hozzánk vagdostak, és akinek hatalmas szerencséje volt, az egy jobbos és egy balost kapott, esetleg a saját méretében. A kevésbé szerencsések egymás között cserélgették, de persze a végén néhányan alaposan pórul jártak. Nekem csak annyiban volt pechem, hogy az egyik bakancsomból egy centire kiállt egy szög, természetesen befelé a sarkam környékén. Hát iparkodtam úgy lépni, hogy főleg a másik lábamra, ezen pedig féloldalasan. Így sikerült elérnem, hogy a szög mindössze fél centit fúródott a húsomba. Na jó, nem siránkozok, mert hol van már az a lyuk!

De azért ezt nem ugrom át! Szóval mire kiengedtek a szög helyén a lábamban volt egy szabályos lyuk, ami bőrkeménykedéssel volt kibélelve. Na ebből csak az látszik, hogy az emberi szervezet milyen fantasztikusan adaptív, és nem lehet minden kis szarba belehalni.      

A munka hajnalhasadástól késő éjszakáig folyt. Szóval ezt a hajnalhasadást nem hagyhattam ki, mert olyan költői és persze igaz, különben is órája senkinek se volt és júniusban nem csak aratás van, hanem akkor leghosszabbak a napok is. Mi pedig arattunk, már aki tudott kaszálni és volt olyan marha, hogy be is vallotta. Igaz, ha vidéki volt, akkor meg se kérdezték, csak a kezébe nyomtak egy kaszát, mert akkoriban a kombájnokról még csak hallottunk, de idehaza még a kasza járta.

A nők markot szedtek (olvassátok el Veres Péter műveit, meg hasonlókat és akkor majd lesz fogalmatok a marokszedésről). Mi pesti „stricik”, mert a smasszerok így becéztek minket, pedig hol ezt, hol azt csináltuk. Például vasvillával összeszedtük azt, ami a tarlón maradt, de volt még benne kalász. Ne hülyéskedj! A tarlót nem fogom megmagyarázni, aki nem tudja mi a tarló, meg a kalász, az azonnal hagyja el a Kárpát-medencét.

A hajnali munkafelvétel úgy történt, hogy 40-50 rabot egy-egy smasszer kivezetett a tetthelyre, ami lehetett akár 6-8 km is, és ott közölte velünk mit kell csinálnunk. A smasszer leült egy árnyékos helyre, lába közé fogta a puskáját, mi pedig nekifogtunk a munkának. Ha túl lassan mozogtunk, vagy túl sokat beszéltünk, akkor ránk üvöltött. Dél környékén valami honvédségi járművel kihozták az ételt, ami minden esetben felismerhetetlen és egyben ehetetlen is volt, viszont kaphattunk csomagot, amiben mindenki szalonnát kért. A sikeres napi munka után este visszagyalogoltunk.

Na de, az egyik nap egy ménkű hosszú szakaszon kellett összegyűjteni az elhullott kalászokat, és a két oldalt 30-40 méterekre elhelyezett boglyákhoz hordani. A csapat eléggé elhúzódott. Vagy 100-150 méterre, mert különben egymás sarkát tiportuk volna. Ez a smasszert nem nagyon idegesítette, mert a déli melegben az egyik boglya tövében bóbiskolt. Igen ám, de egyszeriben közelített felénk egy női csapat nagyjából derékszögben. Amikor megláttuk egymást ők is, mi is felgyorsítottuk a tempót és hamarosan összeértünk. Néhány belevaló nő gatyát, bugyit letolva nekidőlt egy-egy boglyának és integetett nekünk, hogy hajrá fiuk ingyen pinát mérünk. Perceken belül hatalmas kavarodás kerekedett, mert a többség már évek óta nem volt közelébe se a másik nemnek.

Röhögök, mert manapság a nők arról panaszkodnak, hogy már a negyvenéves férfiak zöme impotens. Ott meg a hatvanasak is úgy hajtottak, mint a nyulak. Ezek szerint a kommunizmus alatt a nemi hormon termelése is sztahanovista szinten folyhatott. A vircsaft vége az lett, hogy valamelyik smasszer a nagy vihogásra felébredhetett és a levegőbe lőtt.

Egy másik alkalommal nagy hirtelen jött egy nyári zivatar. Másodpercek alatt elemi erővel kezdett el zuhogni az eső. Na hiszen, a fegyveres smasszer senkiit se érdekelt. Levágott kukoricaszárakból gúlák voltak összeállítva. Ketten-hárman bebújtunk ilyenekbe, majd összehúztuk a „bejáratot” és a félhomályban hallgatva a zivatar hangját régi történeteket kezdtünk el mesélni egymásnak. Ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor a smasszer járt rosszul. Mi szárazak maradtunk, de ő szarrá ázott. Elvégre nem bújhatott el, mert közben valaki megszökhetett volna. Smasszerunk tehát vigyázott a kukorica gúlákban dekkoló rabokra. Amikor az eső csendesedni kezdett, üvöltött, hogy jöjjünk elő, de amíg csepegett mi nem tágítottunk.    

Az ilyen színes epizódokon kívül a véres valóság az volt, hogy állandóan holtfáradtak voltunk és minden időpillanatban éhesek. Ezenkívül a dolog nem volt annyira kibírhatatlan, mint például Buchenwaldban, főleg azután nem, hogy bekerültem az irodába, ami érdekes módon történt.

Az egyik reggeli sorakozó után a táborparancsnok elkiabálta magát, hogy ki ismeri a differenciálszámítást, amire én előreléptem, bár fogalmam se volt, mi az istent akarhatnak. Hacsak nem a lányát kell felkészíteni az egyetemi felvételire. Rám nézett a parancsnok mélyen ülő szúrós szemeivel és magához intve rám kiáltott – befelé – és az irodaajtóra mutatott.

Kiderült, hogy bérszámfejtésről van szó, és maximum szorozni kell tudni, igaz, komputer, kalkulátor és egyéb segédeszköz nélkül, ami azért manapság nem semmi, de véleményem szerint a differenciálszámítástól eléggé messze esett. Mindegy, tettem a dolgom, ami különben megérdemel néhány szót. Ugyanis még egy „népi demokráciában” is vannak emberi jogok. Mi nem csak rabok voltunk, hanem munkaerők is. Munkánkért pénz járt, amit el is számoltak, csak levonták belőle a tartási költségeket, beleértve a fegyveres őrzés költségeit is. Aki szabadult, az a kettő közötti különbséget kézpénzben meg is kapta. A bérszámfejtés trükkje az volt, hogy a rab, miután letelt a büntetése semmi esetre se menjen haza 100 forintnál többel a zsebében, és persze a szabaduló levélre MÁV ingyenjegy járt. Én szabadulás után a Kelenföldi pályaudvaron szálltam le a vonatról és pontosan 7,60 volt a zsebemben, de abban az időpillanatban én voltam Budapest legboldogabb embere, mert amikor bevittek a nők nyakig fel voltak öltözve a reggeli +5 foknak megfelelően. A kelenföldi pályaudvar előtt pedig nyári színes kartonruhás nők vártak a buszokra és egész közel is lehetett menni hozzájuk. Igaz 20 évesen kissé szokatlan volt a bajszom, azaz rám se néztek, de ez nem számított. Szabadon sütött le rám a Nap. Igaz, még nem tartok ott, tehát…

[Ez itt alúl én vagyok 20 évesen, közvetlenül a szabadulás után]

Minden második hét vasárnapján láthatás volt. Ami azt jelentette, hogy 2 órán keresztül jöhettek a rokonok, hozhatták az oldalszalonnákat és a kenyeret hozzá. A barakkok között az udvaron hosszú asztalok voltak kihelyezve, aminek két oldalán a látogatók és a rabok helyezkedtek el. Szóval a helyszín olyan auswitchi volt. A láthatás nagyon fontos esemény volt a rabtartók részére is, mert az aratás igen kemény munka, amit nap, mint nap vízbefőtt kásán élők sokáig nem bírnak. A rokonság tehát hordta a kalóriadús kaját, hogy boldog örömmel besegítsen a rabtartásba.

Az első láthatási napon én nem vártam látogatót, mert a megelőző két évtized alatt e téren nemigen voltam elkényeztetve. Voltam én internátusban, kórházban, szanatóriumban, rokonoknál, nem is egyszer, amely helyeken a látogatás intézményesített, de az én hozzátartozóimnak nem volt szokása túl gyakran élni a lehetőséggel. Meg is lepődtem, amikor a hangosbemondó az én nevemet kiáltotta. Mentem az asztalok felé, és már messziről láttam az apámat napszemüveggel, felgyűrt ingujjal, amint megpróbál észrevenni a számára kissé szokatlan öltözetben. Összeölelkeztünk, és én néhány könnycseppet kitöröltem a szememből.

Apám hozott magával valami ételféleséget is, de én főleg vele voltam elfoglalva. Mi tagadás büszke voltam rá, és arra a tényre, hogy hozzám is tartozik valaki, én is fontos vagyok a saját családomnak, akik nem felejtettek el, akik együtt éreznek velem. Apu beszámolt róla, hogy Kisanyi fűt-fát megmozgat, hogy kikerüljek innen, és ősszel a Műegyetemre is felvesznek a Vegyészmérnöki karra, ha addig lesz lemorzsolódás. Én vagyok a negyedik a sorban. Aztán beszéltünk erről-arról és elbúcsúztunk egymástól. Egy héttel később, öt hónap helyett 8 hét után amnesztiával kiszabadultam. A rendszer beismert tömeges túlkapásokat. A vegyészmérnöki karara jelentkezettek közül egy se morzsolódott le, legalább is engem nem értesítettek. Összel bevonultam katonának.

Akkoriban a fél ország megjárta a börtönöket, nem számított szégyennek. Sőt, az emberek egyenesen dicsekedtek vele. Én mégis röstelltem a dolgot. Hogy lehettem olyan hülye, hogy egy nevetséges pofon miatt sittre vágatom magam. Be kell vallanom, hogy mindenkivel elhitettem, az 5 hónapot egy Rákosi vicc nyilvános elmesélése miatt kaptam. Ezzel vége is lenne a történetnek, ha életem későbbi eseményei nem gondolkoztattak volna el, és nem analizáltam volna ki apám és nevelőanyám hozzám állását. Ma már meg vagyok győződve arról, hogy apám leutazása Bernát pusztára semmiképpen nem szeretett, együttérzés motivált volt. Túl kényelmes és önző volt ő ahhoz, hogy vonattal le és feldöcögjön csak azért, hogy nekem szabadulásom előtt egy héttel süteményt hozzon. Nem, ő saját szemeivel akarta látni a fiát rabruhában, élvezni akarta meggyötört arcom, kiszolgáltatottságom látványát. Legyőzött fia felett diadalmaskodhatott.       

______________________________________________________________________________
______________________________________________________________________________
______________________________________________________________________________

 

Éljetek a lehetőségekkel!

37 gondolat erről: „(VM-92) Vissza a múltba – Bernát puszta 1953

  1. Kedves Tibor bá!

    Köszönöm, hogy leírtad a történetet, így teljes egészében. Elgondolkoztató apukád viselkedése, én kicsit édesanyámmal vagyok így.

    Sokat segített és támogatott, de meg is kérte az árát. És minél inkább szabadnak éreztem magam, annál nagyobb elköteleződés lett a vége.

    Ráadásul most nyakamon van egy csinos és vonzó nő, akit feleségül kéne vennem, de semmi kedvem, mert tipikus hétvégi feleség tipus. Kedves, megértő, művelt, intelligens, ami fontos nekem neki is fontos, sikeres a szakmájában,de kb. arra kellek neki, hogy legyen egy férje aki élete végéig babusgatja, szórakoztatja, stb. Nem csak pénzt időt veszítek vele.
    Látszat meghittséget érzek csak a díszletek között, nem pedig azt, amit te is hiányoltál gyerekkorodban, vagy korábbi kapcsolataidban.

    Köszönet a cikkért Tibor bá, és elnézést a személyes jellegű kitérőért, csak eszembe jutott.

  2. Kedves Tamás!
    Örülök, ha az írásom másokat elgondolkoztat, vagy ha emlékezteti valamire. Minden ember úgy jár-kell, viselkedik a társadalmon belül, mintha minden a legnagyobb rendben lenne nála, vagyis a “nagykönyvben” leírtak szerint lennének a dolgok. Az emberek titkoláják problémáikat, magukba fojtják, ami nem eredményes. Én feltárom a múltat, benne magamat is, hogy másokat követésre inspiráljak. Most te voltál az első fecske, de lehet, hogy egyben az utolsó is. Érdekes, hogy személytelen témákban milyen bőbeszédűek 🙁 .
    A társ megválasztása egy nagyon komoly dolog, semmiképpen ne menj bele abba, amiről világosan látod, hogy nem lesz megfelelő. A jó társsal gyönyőr az élet, a nem megfelelővel viszont pokol.

  3. Tisztelt Tibor’bá!

    Együttérzéssel olvastam ezt a bejegyzésedet, kemény időket éltél meg és sokat megtapasztaltál már életedben sok kortársaddal együtt. Engem az utolsó soraid indítottak írásra, hogy apukád legyőzött fia fölött diadalmaskodott.

    Nem akarom a vallásra terelni a szót és röstellem magam, amiért evolúciós spekuláció poszton kissé agresszíven próbáltam az igazamat bizonygatni, de azt mondják, amilyen az ember apaképe, olyan az Isten képe is. Ezt nem tényként írom le, de lehet benne valami. Nem is akarom firtatni, hogy miért érezted ezt akkoriban, hiszen ez magánügyed és azt sem tudom, hogy milyen volt összességében apukáddal a kapcsolatod. Valamint azt sem tudom, hogy gyermekeidben, unokáidban milyen apakép, nagypapakép él.

    Az ember életét nagymértékben meghatározza a szülői szeretet, biztonság, odafigyelés, bizalom megléte illetve hiánya. Ezért aki akár csak egy árvát is befogad, nagy szeretetről tesz tanúságot. Sokan megkeményítik szívüket a szeretetlenség miatt, sokan szeretnek a középpontba kerülni, hogy fontosnak érezzék magukat, figyeljenek rájuk, bizonyítsanak. Valaki meg éppen a szeretetlenség miatt megnyitja szívét és próbálja jobban csinálni a dolgokat.

    Végülis valamennyien árvák vagyunk a szívünk mélyén és arra vágyunk, hogy legyen, akinek fontosak vagyunk. Egyszer még iskolás koromban kérdezte meg tőlünk egyik tanárunk, hogy szerintünk mi a jobb: Ajándékot adni vagy kapni? Sokan szeretetmorzsákat koldulnak. Fontos, hogy legyen emberünk! Amikor már nem tudunk adni senkinek semmit, még egy vállonveregetést, jó szót és mosolyt sem, bizalommal teljes együttlétet, amikor nem figyel ránk senki, árvákká válunk.

    A bejegyzésed olvasói itt a fórumon, biztos más-más oldalról közelítik meg a hozzászólásaikkal, engem ezek az utolsó mondatok indítottak írásra. Anélkül, hogy tudnám apukád és közted lévő valós kapcsolatot, ez egy jelentős momentum lehetett az életedben, amit akkor éreztél vele kapcsolatban. Mintha egy kis titok lengené körül az egészet.
    Remélem a későbbiekben kiengesztelődtetek és megbékéltetek egymással.

  4. 3:
    Köszönöm az együttérző soraidat.
    A mai napon lakás átalakítás folyt, ami miatt nem tudtam kimenni az Internetre. Most láttam, hogy 3 hozzászólási is beragadt, köztük a tied is, de időben előre hoztam őket.

    Mi ketten a dolgokat nagyon eltérő szemszögből nézzük. Te egy ilyen helyzetben el se tudsz képzelni olyan dolgokat, amik valójában a háttérben vannak, mert az isteni gondviselésbe, az emberi jóságba vetett hitedbe nem fér bele a rideg közöny, kegyetlen praktikum, a földi szereplők feleslegessége. Így te hiszel benne, hogy a “dolgok rendeződnek” a haragosok kibékülnek, a szülő-gyermek konfliktus megolódik. Ez nem így van. A konfliktus megoldódik, ha a kiváéltó ok vagy a szereplők megszünnek. Másképp nem. Ami az ilyen esetekeben valóban érdekes, az az okok megkeresése.

  5. Nekem az egész blogban ezek a posztok a lényegek, a többi csak a köret a hús körül.. (ezt kizárólag saját szempontból mondom!, nem a többi olvasóéból!)
    Csak az a gáz, hogy hiába tör elő mindig valami a VM posztokkal kapcsolatban, már nem tudom leírni. Egy intellektuális destruktőr nem tárja ki a szívét, és nem analizál, se ki se be…úgysem bíznak benne. Csak azért írom ezt le, hogy tudd, nem talál süket fülekre amit írsz, soha egyik VM posztnál sem.
    🙁

  6. 1:
    Tamás, hagyd ott! Kiheréled magad, lefojtod a benned rejlő potenciált. Nem arra születtél, hogy mintaférj legyél egy mintafeleség mellett. Főleg nem azokban az időkben amelyek ránk várnak! Ezek az idők most nem támogatják a mintacsalád idilljét. Sokkal keményebb idők jönnek és sokkal keményebb társra lesz szükséged hozzá, hogy te is sokkal jobban helytállhass.

  7. Én is úgy éreztem a fentiekhez hasonlóan, hogy a poszt lényege az utolsó apával kapcsolatos megjegyzésekben van. Ugyanakkor a villamosról lerugdosó kalauznő esete sem semmi.

    Hihetetlen, hogy milyen mélyről kellett és kell még mindig eljutni egy polgáribb társadalomba – nem is érthető mai ésszel. Én ennek a mentalitásnak már szofisztikáltabb megnyilvánulásaival találkoztam, pl. bürokrácia, adózási, építésügyi szabályok, de távolabbról idesorolnám a magyar autóvezetői mentalitást a 90-es években és Kelet-Magyarországon néhol még ma is, aztán a magyar sorbanállási szokásokat – ezek elviselhetetlenek voltak még 8-10
    éve is, ma már finomodott valamit a helyzet, de milyen lassan!

    Ja még valami: Bernát pusztának nem találni nyomát a neten. Bernátfalva létezik, de Szlovákiában.

  8. Tibor bá, én is csak most jutottam géphez ismét, illetve most tudok reagálni. A Rákosi korszak “jellemvonásaival” én Faludy György könyvei kapcsán kerültem teljes mélységében közeli ismeretbe, mivel magam 59-ben születtem. Nem volt könnyű időszak, apámat is feljelentették akkoriban, azzal a váddal, hogy “nem jelentett fel” valakit. Na mindegy, ez már a múlt, már nem él egyik szülőm sem.
    Sajnálom, hogy ilyen szenvedésben részed volt, de tudod, azt szokták mondani, hogy az igazi férfit az ilyen nehéz helyzetek faragják igazi férfivá. Ez a képen Te vagy? Nagyon erősnek látszol…nem csodálom, hogy volt erőd Ausztráliába menni annak idején 🙂
    Egyébként is szomorú gyermekkorod volt, édesanyád halála miatt.
    Ami apáddal kapcsolatos megjegyzésed illeti, kicsit megdöbbentő. Létezik, hogy egy apa valóban azt élvezi, hogy a fia szenved?
    A kérdés költői, mert én a saját fiam apjánál ezt megtapasztaltam, de bizony a bátyámékkal kapcsolatosan apámnál is, igaz, ő a fiúk büntetésekor volt kemény. Bennem ezzel kapcsolatosan nem maradt rossz érzés, mert a bátyámék elég “vad fiúk” voltak kiskorukban, így mindent kipróbáltak, amit apám megtiltott vagy helytelenített…
    Szóval ezt így leírta, de szerintem ezért nincs benned harag édesapáddal szemben…Láttalak valahol benneteket együtt, amikor te már 65 éves voltál és a papa 80 felett, jól néztetek ki együtt..azért volt ott összhang bőven!

    Ami Tamást illeti: mindenki a maga kárán tanul. Én is úgy mentem férjhez, hogy tudtam, el fogok a páromtól válni (kiderült, hogy párhuzamos kapcsolata volt, nekem pedig az első komoly udvarlóm volt..), mégis szültem neki gyermeket. Kaptam még ezzel kapcsolatban is pofont, évekig ment a gyermekelhelyezési per…szóval ha így érzed, akkor nem érdemes megnősülni. Akkor kell elvenni valakit, ha teljes szíveddel akarod, ha már ilyen gondolataid vannak, akkor megette a fene…úgyis válás lenne a vége.

    A ki nem mondott fájdalmak depressziót okoznak, ezt hívják a pszichológusok önagressziónak!

  9. 8: Mármint fényképen láttalak benneteket itt valahol együtt!

  10. A fotó!
    Eszméletlen a hasonlóság, és speciel nem tudtam eldönteni hogy Tibor bá’ te vagy e a képen, vagy az édesapád, de az tui hogy a fotón bárki van is, annyira hasonlít Zoltán fiadra, hogy elképesztő.

  11. 5:
    Nem vagyok nehéz felfogású, de fogalmam sincs mit akarsz közölni.
    8:
    “volt ott összhang bőven!” — Nem volt, csak egy apát nem lehet lecserélni, az van, ami van. Én vágíg betartottam a “játékszabályokat”. Ő NEM!

    10:
    Már én is felfedeztem, hogy mind az apámmal, mind Zoltánnal jelentős mértékű közös vonásaink vannak, természetesen külsőleg.
    Ezen a fotón az látszik, hogy 2 kemény hónap milyen fantasztikusan meg tud keményíteni egy fiatal férfit.

  12. 11.
    Azt akarom közölni, hogy mióta kimondtad rám az ‘intellektuális destruktőr’ bélyeget, nehezebben írom le a személyes dolgokat, mert az a képzetem, hogy bizalmatlanul nézed amit írok. Ez nem okoz semmi lelki izét, csak abban akadályoz meg, hogy belső történéseket monitorra vessek,pl a mostani poszt által előkerülteket. De ezt sem közöltem volna mert nem fontos annyira,továbbra is lelkes VM-es vagyok, csak azért írtam le az 5-öst, mert szomorúságodat fejezted ki hogy személytelen témákban milyen bőbeszédűek vagyunk.No igen Attila vagy az orgazmus anélkül szólaltat meg, hogy azon töprengenék, hgy lám kiteregetem a belső gondolataimat, és közben a fél olvasóközönség úgy néz rám mint egy beépített rombolóra:)) Csak ennyi kis bennragadt tüske, de majd elmúlik.

  13. Az apa fiú kapcsolatok főleg kamaszkor környékén sosem mentesek az ilyen dolgoktól. Az apák elég jelentős hányada gyakran könyörtelen a fiaival, és majdhogynem ellenséges, kimondva kimondatlanul. Mesterházi Lajos önéletrejzi regényében olvastam valamit, ami totálisan ugyanezt fejezi ki,persze más történetben, és kegyetlen pontossággal megfogalmazza ezt a dolgot.A feltételezett okot is. Elő fogom keresni, és beírom, hátha továbbgondolkodásra ad ihletet.Fogalmam sincs hová tűnt költözéskor, de nagyon sok mindenben emlékeztet az ahogyan Tibor bá’ ír ezekről a témákról arra ahogy ő írt.

  14. Nem tudom, nem sértődsz-e meg, Tibor bá, de meg kell kérdeznem. Ugye te kijársz időnként a temetőbe megrugdosni apád sírját? (kérdés 2.: kedvenc virágod nyilván a nárcisz?)

  15. 13:
    Már rég tudom az okot. Ő parciálisan impotens volt, én bennem meg túlburjánzott a tesztoszterol. 16 éves koromig kitűnő apa volt. Bennem pedig embivalens érzéseket alakított ki. — Te pedig ne légy olyían érzékeny, vállald magad. “Közszereplőnek” sokat kell elbírni. 🙂
    14:
    Nem tudom, hol van eltemetve. (kérdéseken nem lehet megsértődni, én állításokon se szoktam.)

  16. 16:
    Van, amikor az igazság csattan, meglepő, mert az emberek ritkán találkoznak vele.

  17. Vagány vagy kedves Tibor Bátyám! Mondjuk ezt már akkor láttam mikor először személyesen találkoztunk. A kalauznőt akkor és ott pofon kellett csapni.
    Apukádnak talán meg megbocsátani, magad miatt!

    A nagyfater 87 éves és haldoklik, apu 62. És annyi, de annyi dolgot látok a magam kis 35 éves szemével. Sokszor már sok, hogy az emberi egó mire képes. Most, hogy kicsit többet otthon vagyok, oly sok-valójában- értelmetlen indulatot látok(bár ez általánosságban is igaz az emberekre)igazán semmiségek miatt.

    Ennek ellenére azt mondom, hogy az emberek jók. Ha felismernék motivációik valódi, belső indíttatását semmi gond nem lenne. Hiszen még egy megátalkodott bűnöző sem látja “rossznak” magát.
    Nem tudom már hol olvastam. Egy társait eláruló embert megkérdeznek miért csinálta. – Az előnyökért! Na meg szar embernek is kell lennie. Kevés az ilyen önismerettel rendelkező ember:-)

    Megtanulni tisztán látni saját magunkat igen hosszadalmas feladat, nagyon le kell hozzá csupaszítani a dolgokat. Kicsit kívülről kell szemlélni a velünk történő eseményeket és saját szerepünket.
    Nem annyira személyessé tenni! Ami -valljuk be- igen nehéz ha az ember fiának vagy lányának az apjáról vagy feleségéről van szó.Vagy mondjuk a rákos tüdejéről. De lehetséges.

    Én sitten nem voltam, de dolgoztam egy luxustengerjárón kb. 7
    hónapot. Megaláztatás hegyek, 16 óra munka, egy 4nm2-es lukban élsz másodmagaddal, verekedés a tengerszint alatt a mínusz 3-on baszott nagy jamaikai feketékkel, buzi vendég majdnem kirúgatott mert nem engedtem őt, hogy engem orálisan kielégítsen. És egyéb finomságok.

    Tudod Tiborbá én azt gondolom, hogy a nagy többségének fogalma sincs ezekről a dolgokról, csak egy újabb jó sztori.
    Ezt nem degradálóan értem, hogy mily szegények és érezzék szarul magukat mert még sitten sem voltak:-) És ezáltal magamat különlegesnek érezni. Én ezeket leszarom már.

    De a “más ismerni az utat és más járni rajta” kifejezés itt is találó. Akárcsak a ránk váró és közelgő események tekintetében. Az emberek kis százalékának megvan az a képessége, hogy a folyamatokat előrevetítve a várható valóságot viszonylag valódian átérezze. Ezekhez a dolgokhoz azonban szükséges élettapasztalat és beleérző képesség.

    Én köszönöm, hogy megosztottad velünk életed egyik történetét! Azzal a szokásos őszinteségeddel és nyitottságoddal amivel szoktad.
    Én sokat tanultam belőle és nagyon élveztem.

  18. 18:
    Nem mentem el Gedeon, de ez nem egy sima történet, majd egyszer megírom.
    19:
    Igazad van! Vannak tárgyak, fogalmak, események amiket ismerünk, beszélünk róla, de az emberek töbségének fogalma sincs azok igazi súlyáról. Ilyen az erőszakos közösülés, a milliós munka után ki nem fizetett számla, ártatlan ember vizsgálati fogsága vagy a reggelre ellopott 3 milliós (nem CASCOzott) kézpénzért vett kocsi. És ilyen – talán a legsúlyosabb – a családon belüli visszafordíthatatlan konfliktus, amit (már céloztam rá) csak a halál tud feloldani.

  19. 20.. Amit csak a halál tud feloldani..Vagy az se..
    Nekem a hagyatéki tárgyalás előtt pár nappal kellett megtudnom hogy van egy bátyám. Utána göngyölödött fel az egész borzalmas sztori apu első házasságáról, és ahogy emlékszem visszamenőleg a fojtott veszekedésekre (mondatfoszlányokra), és összeáll a kép nagyjából..mert kérdezni már nem tudom a saját szüleimet,csak egy nagyon idős nagynénit, aki meg elfogult…Tény és való haogy apám beleszeretett anyámba 43 évesen de amúgy halálosan. Ahogy összerakódnak a kockák, kiderült hogy az első házasság maga volt a pokol, a beleszeretés már így történt, mindenképp válás lett volna vége..

    Lényeg hogy még a születésem előtt tabu lett az előző család, miután apám majdnem belehalt hogy nem engedi látni az első felesége a gyerekét..Születésemig négy év telt el a válástól számítva, mindez idő alatt apa folyamatosan ragaszkodott a kapcsolattartáshoz. A kapcsolattartás viszont meg lett torpedózva folyamatosan, a gyerek pedig durván manipulálva.. Mekkora teherrel kelett leélni apának az életét basszus, utólag értem meg, hogy miért nyomott agyon engem a féltésével.. Deni végig elutasítota apa közeledéseit,(durván) mert meg akart felelni az anyjának.A gyerektartást apu rendesen fizette, sőt azon felül is ezzel nem volt gond, az öröklésnél is be lett számítva D. A temetés után Deni megint eltűnt..eltelt még 16 év mire a sorozatos “zaklatásaim “eredményeképp egyszer egy benzinkúton D. úgy mutatott be egy haverjának hogy a húgom..Úgy nőtt fel, hogy én voltam neki a gyűlölt “ÚJ gyerek” Ráadásul anyámra hasonlítok teljesen, ő meg apámra, tehát ha én ránézek apu szemét látom, hangját hallom, őt ölelem meg rajta keresztül (csak Deni 2 fejjel magasabb apunál, amolyan felturbózott kiadás).. Ő meg ha rámnéz, anyámat látja, a nőt aki “miatt” otthagyta az apja..

    Tesó nélküli évek, évtizedek mentek el, mert a felnőttek nem voltak képesen higgadtan elvonatkoztatni a saját gyűlölködésüktől. Egyszerűen felrobbanok, hogy hogy lehetett ezt el nem mondani nekem. Nem haragszom, csak tehetetlenséget érzek és értetlenséget. Még most jutottunk odáig, hogy a gyerekeink megismerik egymást, hisz unokatestvérek, és hónapra egyidősek, az ő fia, és az én legkisebbem..de a kimaradt éveket nem lehet pótolni. pedig a mai időkben mi érhet többet mint a család…

  20. Komoly téma és mégis van benne két mondat, ami annyira könnyeddé, harag nélkülivé teszi a sorokat. Fontos, hogy a nehéz helyzetben is megtartsuk jókedvünket:
    “Például vasvillával összeszedtük azt, ami a tarlón maradt, de volt még benne kalász. Ne hülyéskedj! A tarlót nem fogom megmagyarázni, aki nem tudja mi a tarló, meg a kalász, az azonnal hagyja el a Kárpát-medencét.”

  21. 21:
    Nem a szokásos szuperlatívusz, teljesen megérelek Így jártunk mi az unokámmal, akit 12 éves koráig neveltük az anyja helyett, amikor is az anyja elköltözött, vitte magával, és nem engedte, hogy találkozzunk. lefizették a gyámhatóságot, a szak pszichológust és egyáltaln nem láthatuk azt, aki 12 éven át velünk élt. Hgy neki mit jelent, azt csak elképzelni tudom. Az anyja rajtunk akart ütni és jól kibaszott a fiáva, akinek én voltam az apamodell, mert a lányom férf nélkül szűlt.
    Az ötödik gyerekem anyja és nagyszuülei gyűlöltek, amit beleneveltek a gyerekbe is. Pontosan tudom, hogy miről írtál.

  22. 21: Ne idegesítsd magad Dorka, még telnek az évek, aztán rájössz, hogy semmi sem fontosabb a világon, mint a Te saját gyermekeid, a férjed (ha van) és a barátaid. A testvérekkel ugyanis előbb-utóbb (miután nekik is saját családjuk lesz és így ők külön világgá válnak) szakadnak a szoros szálak és nem is hozhatók többé vissza. Ha meg a testvérek nem egyformán szerették a szülőket, akkor meg az miatt lesz előbb-utóbb szakítás. A testvérek gyermekei meg, mire felnőnek, már nem is annyira akarják a velük nem biztos, hogy egy húron pendülő nagynénit, nagybácsit….nekem ez a tapasztalatom, persze ettől még lehet remek nagy családban is élni. Pedig mi olyan családban nőttünk fel, ahol a szülők együtt maradtak, sőt, szerették egymást, és befogadtuk apám első házasságából született fiát is közénk, sőt, kifejezetten felnéztünk rá, amikor már katonatiszti főiskolára járt, verset olvasott és fényképet előhívni tanított minket.
    Ez az élet. A legfontosabb a saját gyermek, saját család és a barátok.

  23. 23: Ötödik gyermekem? Tibor bá, nem indiszkrét a kérdésem: hogyhogy az ötödik, hát nem három gyermeked van (Elayne mamától)?

  24. 24: Persze, rögtön ellentmondok magamnak: most jut eszembe,hogy apámék 10-en voltak testvérek és egész életükben tartották a kapcsolatot. Rendszeresen összejártak (ulti partik), illetve mi mentünk le a vidékiekhez Vácra-Rádra. Anyámnál ez már nem egészen így volt, nekik nem volt ilyen szoros kapcsolatuk, de ott is nyaraltunk kisgyermekként vidéken nagyon sokat. Szóval ők pont az ellenkezője annak, amit én a három (2 édes, 2 mostoha) bátyámmal megtapasztaltam.

  25. 25:
    De igen, Elaynetől 3 gyermekem van. Hol itt az ellentmondás?

  26. “Az ötödik gyerekem anyja és nagyszülei..” – itt 🙂

  27. 24!
    Igazad van Moli.És ezért van nekem csak egy gyerekem..
    Mert mindenhol ahol több gyerek van ,előbb utóbb,ebből-abból cirkusz van..(lesz)
    “A legfontosabb a saját gyermek, saját család és a barátok.”
    Ez pontosan így van.Több év kellett nekem is hogy rájöjjek..
    Van egy gyerekem,meg 2-3 barát,akikre tényleg számíthatok,és ennyi is.És ez elég..

    6 hónapos voltam mikor elváltak a szüleim.Apámnak új családja lett.3 gyerek.Mára ott van neki vagy 6 unoka.Még férjhez nem mentem (21 év)tartottuk a kapcsolatot.Persze.Mikor 16 éves lettem dolgozhattam nekik a csirke farmon látástól estig.És ez természetes volt.Viszonzásként csak egy lakáskulcsot kaptam..Főzhettem mosogathattam a 3 gyerekre.Én meg hülye hogy örültem hogy vannak testvéreim.Ma már nem csinálnám..Aztán volt egy fiúcska az életemben akkoriban,annak az anyja nem csinált semmit,mert akkoriban nagymenő vállalkozók voltak.És ott is mostam főztem,mosogattam.Mikor este hazamentem,a nevelő apám mindig kérdőre volt hogy hol vagyok,otthon is rendet kellene tenni,nem segítek,nem csinálok semmit.Olyankor már minden bajom volt.Apámnak a többi gyereke is dolgozott,csak a nagyfiú ment el tanulni tatabányára…Aztán hirtelen megváltozott minden mikor férjhez mentem..Hát méricskélték a férjemet mindig.Mintha ők annyi mindent tettek volna azért hogy én kitanuljak,meg felneveledjek.Gyakorlatilag semmit..
    Aztán 12 éve mikor meghalt anyám,apám elkezdett kicsit közeledni.Karácsonyra meghivott minket,adott 50 ezer forintot is..és elkezdtünk közeledni.Na nem tartott sokáig.A kedves felesége ugye szépen elrendezte a dolgokat.Na persze ő semmit nem tett.Csak azt nem értem az egészbe,hogy mért nem lehetett megmondani nekem egyenesen,hogy nem kívánatos személyiség vagyok,mert neki van 3 gyereke.És nem arra dolgozik hogy rám.Megértettem volna,mint 17 évesen mikor mondta hogy nem költözhetek oda,mert van neki elég baja..Megértettem..
    Mindegy.Felépítettem egyedül az életem,nélkülük.Nekik így sincs boldogság,mert a gyerekek elváltak,szétcincálnak mindent,stb..
    Nekem a fegyverem az őszinteség és(vagy ) a szeretet.És ezzel senki és semmi nem tud vetélkedni..
    A testvérekkel nem tartom a kapcsolatot,mert nem tudják milyen pichából estek ki.Az anyjuk a legkisebb borsodi falu legkisebb legutolsó házából való..Így nem csoda hogy igyekezett felfelé..
    Úgyhogy meg tudom érteni Dorkát,meg Tibor bát is..

  28. Tibor bá! 3 gyermekedet már ismerhetjük könyvedből is. Másik kettőre utaltál már régebben is, most is. Tolakodás lenne azt kérni, szólj pár szót róluk is? Talán volt egy későbbi házasságod is? Persze nem várhatunk egy újabb könyvet 🙂 és természetesen csak amennyit jónak látsz megosztani.

  29. 30
    “Igazad van Moli.És ezért van nekem csak egy gyerekem..
    Mert mindenhol ahol több gyerek van ,előbb utóbb,ebből-abból cirkusz van..(lesz)”

    Szomorú ezt hallani, mert ez így nem igaz!
    Az hogy valaki egyedül (testvér nélkül) nő fel, még nem jelenti, hogy boldogabb lesz, sőt még az sem biztos, hogy kevesebb civakodásban lesz része, elég csak egy vállás és máris egál!

    Az egésznek az oka a pénz és az irigység!
    Vicces belegondolni, hogy mi itt magyarországon semmivel sem vagyunk boldogabbak, mint egy eldugott indiai faluban napi 1 marék/fő rizsadagon tengődő emberek!!!
    Pedig nekünk mennyivel is többmindenünk van…

  30. 31:
    Ha elolvasod az “Évszázad biztosítási csalása”-t akkor egészen világos kép tárulhat fel számodra. Ha nincs meg, akkor elküldöm. Szerintem érdekes és roppant tanulságos.

  31. Tibor bá, azért az kiderül a szövegből, hogy igazán tipikus börtönélménynek ez nem megy el, mert nem a börtönben jellemző, bűnözőnek szocializálódótt társadalmi szemét tette ki a társaid zömét, hanem inkább átlagos, normálisnak szocializált emberek, akiket az elnyomó rezsim tett meg csíkosruhásnak.
    Te ugye szinesíted néha realista múltbeszámolóidat irodalmi látványelemekkel? A férfi és női rabcsoport találkozása során kitört spontán rohamközösülésre gondolok, olvastam ilyet a Gulágokról.

  32. 35:
    A rabok viszonylag alacsony százaléka volt valódi “bűnöző”, a nagy többség nem volt odavaló. A köztörvényeseknek nem volt más választása, mint “normálisan” viselkedni. Különben nekem az a véleményem, hogy ami jellemző a mai magyar börtönállapotokra, az a liberalizmusnak köszönhető. Rákosi alatt minden lehetett csak liberalizmus nem.
    Valóban megpróbálok színesen írni, de nem lépem át a valótlanság határát. Magyarul nem találok ki betéteket, végül is összegyűjtöm őket, és tervezem a kiadásukat könyv formájában. Nagyon vigyázok arra, hogy autentikus és minél objektívebb legyen.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük