(ACs-66) Azok a csodálatos nők – Csöpi

Tibor bá’ csodálatos női

~q102Az egyik konferencia olyan, mint a másik. Rengeteg ember, és még több tolmácsolás. A konferencia szünetében a többi tolmáccsal együtt csoportokban ülünk a büfében, és próbálunk kikapcsolódni. A másik asztalnál három tolmácsnő ül, alig ismerjük őket. Az egyik fekete kisestélyiben feszítő fiatal tolmácsnőről alig tudtam levenni a szemem. Zoli meg is kérdezte,

– Mi van veled?

– Semmi, csak az a nő nagyon emlékeztet valakire – csuklott el kissé a hangom.

– Ki az a valaki? – kíváncsiskodtak a többiek.

– Hosszú történet.

– Sebaj, – válaszolták – van rá egy jó félóránk.

– Na jó, figyeljetek ide! – és mesélni kezdtem. – Az egész úgy kezdődött, ahogy szokott. Délben csengett a telefon, felvettem. Lajos haverom egyből a tárgyra tért, és azt kérdezte tőlem, nincs-e kedvem egy 16 éves csajhoz, akkor azonnal, öt percen belül.

– Lajos, te hülye vagy – mondom neki – telefonon keresztül?

– Dehogy, megadtam a címed, a csaj öt perc múlva nálad van.

– Figyelj már, mi az, hogy 16 éves? Hogy néz ki? Ez egy téboly.

– Idehallgass, most volt nálam, csak 200 forintot kér, hidd el, megéri.

– Lajos! Én még életemben nem fizettem nőért.

– Kétszáz forint nem fizetés. A csajnak nincs állása, az iskolából kimaradt, otthon nem kap enni. Szóval ez nem kurva, csak éppen nincs pénze.

– Jól van, egye fene, úgyis unom ezt a rohadt fordítást, legalább kikapcsolódok egy kicsit. Kétszáz forintért elbeszélgetek vele.

Alig tettem le a kagylót, valaki megnyomta a csengőt. Az ajtóban ott állt egy ázott veréb. Kartonszoknya, kétes tisztaságú póló, fodrászt sosem látott zsíros haj, lerágott körmök, kitaposott cipő, lyukas zokni, zöld, szomorú szemek. Már el is döntöttem, hogy ötszázat adok.

A kislány láthatóan meg volt tőlem illetődve. Reggel a bíróságon kezdtem egy elvesztett polgári perrel, még rajtam volt az ing és a nyakkendő. Róla terjengett az áporodottság, rólam meg az after shave lotion. Elrebegte a nevem, hogy engem keres. – Én vagyok, gyere be.

A tegezésre némi fény villant át a szemén. Így szokták, aki letegezi, azzal nincs baj. Közöltem vele, hogy kétszáz helyett ötszázat adok, de nem 5 percre. Ezt megértette, kettőre várja a galeri, kettőre ott kell lennie a pénzzel, mert Feritől akkora fülest kap, hogy lerepül a feje. Megígértem, kettőre bőven ott lesz.

Érdeklődött, mit csináljon. Neki mindegy, ő mindenre hajlandó, csak mondjam meg. Közöltem vele, hogy csak beszélgetni akarok. Beleegyezett, de hamarosan kiderült, félreértett. Azt hitte, nekem szövegelés nélkül nem megy.

Először bátortalan volt, de fokozatosan lendületet kapott, és egyre beszédesebbé vált, egyre őszintébbek lettek a szavai. Éreztem, a színigazságot hallom.

Csöpi, mert így hívták a kislányt, egy galeri tagja volt, ahol a fiúk délelőtt dolgoztak, a lányok nemigen. Minden nap kettő után találkoztak a Blahán, de a lányoknak ajánlatos volt ott lenni pontban kettőre, vagyis előbb, mint a fiúk. Ha, valamelyik lány, később érkezett, annak hatalmas füles járt. Hogy a lányok mit csinálnak délelőtt, az nem volt érdekes, de legalább annyi pénzt kellett hozniuk, amiből estig fedezni lehetett az olcsó söröket. Este szétszéledés, mert a fiúk hajnalban melózni mentek. Másnap megint kezdődött minden elölről. Ezeket hallván természetesen elképedtem:

– És hogy szerzed meg a kétszáz forintot?

– Hát így – és a csaj közben sokatmondóan maga elé nézett. Törtem a fejem, hogyan tudnék segíteni ennek a szakadt mezei egérnek. Elkezdtem tovább faggatni.

– Lajos azt mondta, kétszázért voltál vele. – erre Csöpi csak bólintott, hogy igen.

– Miért nem kértél tőle kétezret, és akkor tíz napig nyugi van? – Megrántotta a vállát, de nem válaszolt. Türelmesen vártam, aztán végül megszólalt.

– Úgyse adna annyit.

– Ha megfürödnél, szépen kicsinosítanád magad, egészen biztos kapnál kétezret is – erősködtem.

– Nem érdemes – jött az unott válasz.

– Már hogyne lenne érdemes?! – akadékoskodtam. – Mondom, hogy tíz napig nyugi lenne.

– A fenéket! – vetett ellen Csöpi.

– Miért a fenéket?

– Feri úgyis elvenné az egészet, és másnap megint kellene a pénz.

– Mi lenne, ha egyszerűen nem mennél a Blahára?

– Utánam jönnének, és jól elvernének.

– Dehogy, az nem úgy van, hogy Magyarországon csak úgy összevernek valakit. – Erre egy darabig nem válaszolt, majd témát váltott.

– Nincs hozzám kedved?

– Ne izgulj, az ötszázat megkapod.

– Jól van, de mindenki akar valamit.

– Én is akarok, – vallottam be neki – beszélgetni.

– Már beszélgettünk – lamentált Csöpi.

– Azt mondtad, kettőig ráérsz.

– Rá hát.

– Hát akkor háromnegyed kettőig beszélgetünk, megkapod az öt kilót és odaviszlek. Rendben? – kérdeztem.

– Nekem mindegy – jött az egykedvű válasz.

– Hány éves vagy?

– Tizenhat.

– Mikor voltál először valakivel? Tudod, mire gondolok?

– Nem emlékszem.

– De kivel? Arra csak emlékszel?

– Persze, a faterral. – Nehéz volt nem elképedni, de Csöpinek ez nem nagyon tűnt abszurdnak.

– Na jó, akkor mesélj erről.

Csöpi lassan kezdte, rágta a szavakat. Az volt a benyomásom, hogy ezt még senki sem kérdezte tőle, és még senkinek sem mondta el. Szép lassan előbukkantak a részletek, mint egy középkori ásatásnál, csak a fedőréteget kellett eltávolítani.

Udvari szoba-konyha a Baross út egyik mellékutcájában. Részeges papa, részeges mama és három leánytestvér egy rakáson. A konyhában egy kinyitható vaságy, ezen alszik két lány. A szobában egy dupla ágy, ezen alszik papa, mama és egy lány, a legidősebb. Csöpi a középső lány, tisztán hallja, amikor az anyja felpofozza a nővérét, mert nem akar az apja alá feküdni. Később már nem kellett felpofozni.

Egyszer fizetéskor anya-apa tökrészegen jönnek haza. Befekszenek az ágyba, a nővér meg sehol. Egyszer és mindenkorra lelépett. Hajnal felé az anya kijön a konyhába, és Csöpit berángatja az apjához. Minden kezdet nehéz, de aztán megy ez is magától.

Telnek-múlnak a hónapok, Csöpi után a legkisebb lányra is sor kerül. Egyhangúan folyik a családi élet. Egy férfi és három nő. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek.

– Jó kis sztorit szedtél össze – vágott közbe Zoli.

– Várj, még nem tudsz semmit – válaszoltam, de ne szólj bele, mert mindjárt vége az ebédszünetnek és rohanhatunk a tolmácsfülkébe.

– Oké, többé egy szót se szólok. Folytasd.

Felfoghattam volna komikusan is a dolgot, de ahogy ezt a tehetetlen kis mezei egeret néztem, ökölbe szorult a kezem. Aztán meg kíváncsi is voltam, kérdezősködtem tovább.

– A papa melyiketeket szereti a legjobban?

– Egyikünket se – kaptam a félreértésről tanúskodó választ.

– Úgy értem, melyiketekkel szeret legjobban, hát izé, együtt lenni?

– Ja, hát neki mindegy. Csak az kell, hogy a muter előtte buzizzon.

– Mi az, hogy buzizzon?

– Hát szopja a melleimet, meg nyaljon, tudod hol, meg ilyesmi.

– Neked a mamád, akarom mondani a muterod nyal?

– Persze, és az legalább jó.

– Amit a papád, szóval a faterod csinál, az nem jó?

– Az nem annyira.

– És a Ferivel?

– Azzal is szoktam, ha akarja.

– És kivel a legjobb?

– Mindegy – és Csöpi újra megrántotta a vállát.

– És ezek a 200 forintos dolgok, ezek jók?

– Néha igen.

– Mikor jók?

– Ha kedvesek.

De hogy mi számít kedvességnek, azt már nem tudta meghatározni.

– Nyilván, amikor emberszámba vették – szólt közbe Zoli már megint.

– Én is arra gondoltam, – válaszoltam – de szörnyen lehangoló volt, amit Csöpi is észrevett és újra megkérdezte – tényleg nem akarsz semmit?

– Nem, remélem, nem sértelek meg – tettem hozzá sietve.

– Nekem mindegy, de úgy szokták … veled szívesen lennék.

Így mondta „lennék”, valami szikrája tehát még maradt benne az emberi érzéseknek. Tulajdonképpen ez óriási megtiszteltetésnek fogható fel, igaz, nem nekem, az emberségemnek szólt. Megjegyezte, milyen kifejezést használok, és a kedvemért nem használta a dolog vulgáris megfelelőjét.

– Nagyon kedves tőled, Csöpi – válaszoltam – de én nem szoktam, illetve nem így szoktam, bár bevallom, nem élek szűzi életet.

– Ha akarod, lehet ingyen is – folytatta.

Engem meg mellbe vágott a gondolat, hogy szeretne ez a tizenhat éves veréb tartozni valakihez. Mi mással tudna nekem kedveskedni, mint az „ingyenes” menet felajánlásával? Kezdtem magam rosszul érezni, be kellett fejezni a beszélgetést.

– Nézd, Csöpi, itt a pénzed – és ezzel átnyújtottam neki egy ötszázast.

Csöpi egy szót sem szólt, összeszedte magát és megindult az ajtó felé. Én meg követtem. A Blaháig egy szót sem szóltunk egymáshoz. A kocsival megálltam a járda mellett. Csöpi nem szállt ki azonnal, előbb rám nézett és hosszasan rajtam felejtette a szemét, majd egy hirtelen mozdulattal kipördült az ülésből.

– Ennyi? – kérdezte Zoli.

– Nem – válaszoltam, van folytatás is.

Teltek-múltak az évek. Egészen pontosan öt kerek évvel később két angol üzletember volt „rám bízva”, akik a Békében szálltak meg. Nappal tárgyalás, este unalom, ívás, és „de jó lenne egy nő reggelig”, ha már itt kell rohadni Kelet-Európában néhány napot.

Vacsora után a bárpult szomszédságában hárman ültünk egy asztalnál. Tanácsomra rántott borjúlábat rendeltek, de nem ízlett nekik. Na, akkor a rántott hús, azt az angolok is ismerik. Aztán valami ital. Végül az egyikük megszólalt, szerezzek nekik két nőt. Miért én? Szerezzenek maguknak. Ők nem beszélik a nyelvet, a bárpult előtt kakasül három piszok jó csaj, hívjam meg őket egy italra. Mint akinek a fogát húzzák, úgy mentem oda a lányokhoz. Minél közelebb kerültem hozzájuk, annál csinosabbak lettek, és persze annál jobban lehetett rajtuk látni, hogy méregdrága profik.

– Bocsánat, hölgyeim, ott annál az asztalnál az a két angol úr szívesen meghívná önöket egy italra.

– Örömmel – és gyakorlott mosollyal a szájuk szélén egyenként ellibegtek a jelzett asztal felé. Az asztalhoz szinte egyszerre értünk oda, mind a négyen. A két angol felállással üdvözölte az érkező hölgyeket. Bemutatkozás, makogás, rengeteg mosoly. Másodperceken belül öt felől nyaggattak, hogy fordítsam le ezt, azt, amazt.

Hamarosan az egyik angolnak remek ötlete támadt, menjünk fel a szobájába mind a hatan. A nők természetesen mindenben benne voltak. Az egyik egy szalvétára huncutul ráírta a szemceruzájával 200 $ x 3 = 600 $. Oké, oké, mehetünk, jelzik az angolok, de reggelig. A nők összenéztek, reggelig? Újra szalvéta, szemceruza, stb. az eredmény 900 $ és reggelig.

Azért van még egy aprócska bibi – súgtam oda az egyik angolnak a liftben. Bár a dologban én is benne vagyok, szívvel is, lélekkel is, meg még, ami kell, de sajnos az én pénztárcám nem állja az összeget. Sebaj, – mondta az angol – légy az én vendégem. A cég állja a cechet, mindent el lehet számolni, és ugye levonják az adóalapból.

Fenn a lakosztályban hamar párokra szakadtunk. Nem mi választottuk ki őket. Ők csapódtak hozzánk. Nekem egy édes kis szöszi jutott, a legszebb. Olyan édes volt, meg kellett zabálni. Tizennyolc-tizenkilenc lehetett. Igaz, az angolok se panaszkodhattak. A kilencszáz dollár megtette a hatását. Én alig ittam, az angolok segg részegek voltak, nekik megtette a szoba sarka, meg a dupla fotel. Én a kis angyallal átmentem a hálóba és ott is maradtunk reggelig.

Ez az éjszaka fordulókő volt az életemben. Korábban azt hittem a kurvák olyanok, amilyenek, és ez az „amilyen” a legtöbb férfiben – így bennem is – minden személyes tapasztalat nélkül alakul ki. A kis szöszivel az átszeretkezett éjszaka olyan volt, mintha a nászéjszakámat töltöttem volna egy osztrák faluban diákkori szerelmemmel. Egyszerűen csodás! Nem akartam hinni az érzékszerveimnek. Persze a 300 dollár sok pénz, de hogy lehet ilyen aranyosnak lenni akár fél millióért is? Megfoghatatlan rejtély. Vagy talán az angostura bitter-rel meghintett Gordon gin tette volna ezt velem?

Az első aktus után jóleső nyugalom járta át feldúlt testem, miközben a kis szöszi feje a mellemen pihent.

– Tényleg, tündérkém, mi is az igazi neved?

De a kis szöszi nem válaszolt, csak kacarászott és pajkosan harapdálni kezdte a mellkasomból kinőtt szőrszálakat.

– Ne bomolj, na – próbáltam véget vetni a bohókás szőrtelenítésnek – bemutatkozás alatt csak motyogtatok valamit.

A szöszi hirtelen komoly lett, felkönyökölt és hosszasan a szemembe nézett. Engem valami szíven ütött. Ezek a szemek! Ez a szomorú nézés! Ezt már valahonnan ismerem, de nem jutottam messzire gondolataimmal, mert a szöszi megszólalt.

– Ugye, nem ismertél meg? – és hosszasan várta a választ.

– Nem – jött meg nagy nehezen a hangom, ami után hosszú, néma csend következett. Végül ő törte meg a csendet halk, kissé melankolikus hangon.

– Utána hetekig, hónapokig gondoltam rád. Egyszer fel is akartam menni hozzád, csak nem mertem. Mindenkiben téged kerestelek – és ha lehet, még szorosabban bújt hozzám.

Nem folytattuk a beszélgetést, egy újabb viharos szeretkezés következett, de aztán hajnal felé, amikor a másik négy alakot magunk mögött hagyva megszöktünk a nyirkos szürkületben, néhány prózai részlet napvilágot látott a Bimbó úton épülő lakásról, a mesterség közelgő feladásáról, gyerekről, családról és egyebekről.

Huszonegy aprócska éve ellenére Csöpi realista volt. Ígérte, felhív, de sosem jelentkezett többé. Azóta, ha a Bimbó út felé járok, mindig rá gondolok. Vajh’ melyik házban lakhat és van-e már családja?

A múltkoriban arra jártam. Csak úgy a kocsiból egy pillanatra láttam egy helyes kis szőke anyukát, aki csöppsége kezét fogva a közeli óvoda felé tartott. Tudom, hogy őt láttam, csakis őt láthattam.

________________________________________________
________________________________________________
________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

4 gondolat erről: „(ACs-66) Azok a csodálatos nők – Csöpi

  1. Érdekes történet jó leírással.
    Köszönöm a sztorit (a csodálatos nők sztorikért nem voltam oda eddig, ez most nagyon meglepett és feldobott).
    Úgy látszik annyira megtanulta a nyelvet Csöpi, hogy utána elmehetett tolmácskodni 🙂

  2. 1: Csöpi nem tanulta meg a nyelvet, hanem luxus prosti lett.

  3. Ismet csak amulok a sztorin es szinte meggyozodesem hogy nekunk mar ilyen vagy ehhez hasonlo alkalom nemfog kijutni …900dollarert sem 🙂
    valahogy kiveszik a szikraja is az embersegnek. De a torteneted tetszett, koszonom.

  4. 3: Ilyen vagy ehhez hasonló alkalom? Ma is rengeteg bántalmazott, prostituált kamaszlány él az országban. Ezekre buksz?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük