Tibor bá’ vissza a múltba
1944 karácsonyán majdnem 12 éves voltam, de értelmi szintem jóval meghaladta a tipikus tizenkét évesekét. Ami így visszatekintve a legmeglepőbb volt, hogy a szülők nagyon „elhanyagoltak” minket. Úgy értem annyira el voltak foglalva magukkal, hogy azt tehettünk, amit akartunk. Apámék napokon át azt vitatták, hogy az oroszok bejövetele elől nyugatra meneküljenek-e. Ez a nyugatra menekülés abból állt (volna), hogy valamilyen jármű megszerzése után, vagy egy ilyen megszerzett járműhöz való bekéredzkedés után, néhány értékkel a táskában megindulnak Bécs felé a -15 °C-os hidegben. Hogy hová érkeznének, mit és hogyan ennének, hol aludnának, stb. az teljességgel ismeretlen volt. Az viszont ismert volt, hogy a menekülés közben furcsa dolgok történtek, amit úgy lehetne röviden jellemezni, érvényesült az ősi ököltörvény. A rengeteg tanácskozás vége az lett, hogy egyszer csak jelezték, Budapestet körbezárták az oroszok. Ezt követve a megbeszélések témája megváltozott, idősebbek, Kun Béla terrorját megéltek elbeszéléseit hallgatták, közbe szóltak, átrágták : mi várható az orosz katonáktól, az egészen biztosan bevezetendő kommunista rendszertől. Minden esetre a közelgő valóság messze felülmúlta a képzeletet.
Eközben én és a barátaim jártuk az utcákat. Budapest fényárban úszott, az elsötétítés ellenére. Az üzletek kirakatai fényesen csillogtak, tömegek vásároltak pontosan úgy, mint a béke éveiben. Megvehető áru is volt dögivel. Sokáig ólálkodtam egy Kossuth Lajos utcai drogériában, próbálgattam a parfümöket, mert ajándékkal akartam meglepni az édesanyámat, akinek a sors szerint már csak 4 hete volt hátra. De jártam a játéküzleteket is. Valahogy se gyerek nem voltam már, de még felnőtt se. Közben persze távolról ágyúdörgések hallatszottak, de mindenki úgy tett, mintha az hozzátartozna a karácsonyi forgataghoz. Időnként az égen meg-megjelent egy varrógép, vagyis egy igen lassan mozgó, berregő, kétfedelű, orosz gép, ami valószínűleg felderítést végzett.
Karácsonyfából viszont nem volt túlkínálat, hiánycikké vált. Ennek ellenére apám szerzett egy fát valahonnan. Szaloncukorból se volt túl sok, és ami volt az szétkapkodták. Anyám kénytelen volt házilag gyártani, ami legfeljebb megközelítette a valódit. Persze csak két ízben készült: citrom és kávé, de egyik se volt igazi. A citrom íz citrompótlóból kapta az aromát, a kávé pedig lefőzött cikóriából. Ennek ellenére hónapokig rejtegettem néhány szemet, mint édesanyám utolsó alkotását.
Nem sokkal azt követően, hogy a Főváros körbe lett zárva, egy szép napon hatalmas katonai repülők jöttek Budapest fölé, amiből ejtőernyősök ugráltak ki. Ahogy lejjebb értek kiderült, hogy az ernyő alatt nem katonák himbálóznak, hanem henger alakú tartályok, amiben utánpótlás volt. Nem volt rá szükség, volt ott fegyver elég, és katona is. Mindössze azért küldték, hogy valamelyik magasabb parancsnok megnyugtassa a lelkiismeretét.
A „csak egy nap a világ” társadalma úgy gondolta, hogy jöjjön, aminek jönni kell, de ezt a karácsonyt még a tradícióknak megfelelően éli meg. Huszonnegyedikén anyám lelkemre kötötte, amint sötétedik legyek itthon, ami ugye délután kábé 4 órát jelentett. Ez az az időpont amikor a nyüzsgő utcai élet kezd elcsendesedni, mindenki az otthonába húzódik vissza. Az asztalra kerül az ünnepi vacsora, kölcsönös megajándékozás, stb.
Ez nálunk is így történt, és minden a legnagyobb rendben, zavartalanul folyt. Csengettyű, mennyből az angyal – természetesen lemezről, ajándékbontás, puszilkodás pont úgy, ahogy egy vagy két évvel korábban, csak mi egy kicsit nagyobbak lettünk, és most öten voltunk, mert velünk volt apám egyik barátja is, akiről később tudtam meg, hogy egy nálunk megbújó zsidó. És akkor apám megszólalt, költözködjünk le az óvópincébe, és ezzel ő és Lajos bácsi az egyik rekamiéval megindultak lefelé a lépcsőházban, és elfoglalták az óvópince legjobb helyét.
A költözködés természetes lármájára a többi lakó is rádöbbent a fájó valóságra. Így eset, hogy este tízre az egész ház háta mögött hagyva a karácsonyfákat, leköltözött az óvópincébe, ahonnan csak 25 nappal később mehetett vissza.
________________________________________________________
________________________________________________________
_______________________________________
Szép emlék lehet bármi is történt azon az 1944-es Karácsonykor és köszönöm, hogy megosztottad ezt az emlékedet velünk.
Köszönet a posztért!
Nagyon jo volt olvasni ezt a kis visszaemlekezest.Ugy olvastam volna meg tovabb.
Kedves Tibor ba´
En is ateltem a 44-es Karacsonyt mint egy 8 eves kis srac, egyetemben batyammal aki 9 eves volt akkor. A mi csaladunk eppen hogy leult a Karacsonyi vacsorahoz amikor egy granat (?) vagy valami hasonlo loveg suvitett be az utcarol a szobaba de hala Istennek nem robban fel. Senki nem serult meg de mint te, mi is igyekeztunk a pincebe jutni a leheto leghamarabb es talaltunk is egy helyet a nagy vas ajto mellett az u.n. ¨lego pince¨ bejaratanal. Mint gyerekek mi ott toltottunk 25-30 napot csak neha neha feljarva az udvarra ¨levegot kapni¨ amikor egy kis szunet volt vagy a legi tamadsokban vagy az utcai harcokban a Nyugati Palyaudvar (az akkori ¨Banan Ter¨) es a Szent Istvan Korut kornyeken.
Mivel akkoriban a lohus amit a ferfiak hoztak le alkalom adtan Lukulszi lakomanak szamitott senkinek nem fintorgott az orra amikor egy lolab jelent meg a pinceben amit ott kellett feldarabolni. Mindenki tudta hogy ma este a minden napos komenymagos leves le lesz torolve a menurol…
Aztan a Pesti harcok vege fele amikor a Honved utcai iskolaban tarolt nagy mennyisegu loszer felrobbant egy szep hajnalon a nagy vas ¨lego ajtot¨ kivagta a legnyomas es nekunk gyerekeknek el kellett koltoznunk onnan beljebb a pincebe. Nem sokkal ez utan par nap mulva az elso Ruszkik megjelentek nalunk akik eleg rendesen viselkedtek, ellentetben azokkal akik kesob jottek¨felszabaditani¨ minket.
4:
Köszönjük a visszaemlékezést. Megjegyzem, hogy a 49-es végállomásának a neve „banán sziget” volt, szemben az Ilkoviccsal, ahol zóna pörköltet, rósejbnit, stb. lehetett kapni.
Nekem 1961-ből vannak ilyen emlékeim.
A Kolozsvárról érkező vonatról a Nyugati Pu-on leszálltunk. 4 bőrönd volt az összes vagyonunk meg egy faláda, amibe ágyneműt csomagoltunk. Egy éves hitegetést követően a magyar államtól megkaptuk a „hazatelepülési engedélyt”, és elhagyhattuk a totális nyomorunkat jelentő románok által megszállt szülővárosunkat.
Budapest ködös volt, füstöt, kormos és büdös. Mégis nagy volt a család boldogsága, amikor az állomáson magyarul szólalhattunk meg, magyar volt a rikkancs és az állomásfőnök ideiglenesen befogadott bennünket a vasúti laktanyába. (Annak a helyén ma pláza áll.) 1961-ben nem volt volt megszokott a „hajléktalan” fogalma, pedig mi azok lettünk. Sok megértő tekintet fordult felénk, még több értetlenkedő. De segíteni rajtunk senki nem tudott. Egy év elteltével egy Pest megyei bakterházat „utalt ki” a családnak jogász apám munkahelye, a MÁV.
A létező szocializmust mindenki megszenvedte, aki nem állt be a nemzetellenes gyilkos pribékek közé. De apám azt vallotta, hogy bántanak, mellőznek, megaláznak, de legalább nem románoktól szenvedünk. Annál borzalmasabb nincsen, mint amikor a kifosztódnak kell köszönetet mondj az alamizsnáért.
6 – Antónia:
Azért a két történet között jelentős különbség van.
–
Nem tudom, tudod-e, hogy abban az időben rengetg család élt társbérletben. Nemigen volt üres, beköltözhető lakás.
Rengeteg család élt társbérletben, és ugyancsak rengeteg hazaáruló pufajkás pártkatona családja élt másoktól elvett, többszobás polgári lakásban, és nagyon sok lakás állt üresen.
8 – Antónia:
1957 előtt igen. 1961-ben már nemigen.