(VM-242) Kékfestő

Tibor bá’ vissza a múltba online

 

~q228A nyolcadik osztály elvégzése után búcsút mondhattam a felekezeti iskolának, amit egyáltalán nem bántam. A bizonyítványomban egyetlen egy elégséges volt, német nyelv. Akkoriban négy osztályzatot lehetett kapni: jeles-jó-elégséges-elégtelen. Nem lacafacáztak, ezekkel a jelölésekkel tökéletesen vissza lehetett adni egy gyerek ismeretanyagát, ha akarták. Nálam nem akarták, mert németből semmit se tudtam, talán a személyes névmásokat, de ebben se vagyok biztos. De végül is nem azért fizettek értünk, hogy megbukjunk, bukás tehát kizárva. Az összes többi jegyem „jó” volt. Vagyis amit az órán hallottam, azt kábé vissza tudtam adni, de az otthoni tanulást nem nekem találták ki. Jelesem csak testgyakorlásból volt, mert végül is, a torna abból állt, hogy az udvaron futkostunk. Ugyanis a tornatermet lebombázták. Következésképpen mindenkinek jelese volt tornából.

A bizonyítványom láttán az apám csapott egy műbalhét, mert szerinte ez elfogadhatatlan volt. Megjegyzem, akkor még nem tudtam, hogy ő az ötödik osztály után kibukott, amit 20 évvel később Trianonnal magyarázott meg nekem. Mindegy, úgy döntött, hogy rám ijeszt. Házunkkal szemben volt egy cipészműhely, ahová beadott inasnak, és persze a hátam mögött meg volt beszélve, hogy alaposan fingassanak meg. Első nap kaptam egy hatalmas rakás használt, görbe szöget azzal, hogy egyenesítsem ki őket, így hozva újból használható állapotba. Estére kész kellett volna lennem a szögegyenesítéssel, ami persze egy lehetetlen feladat lett volna. Én az egész rakás szöget bedobtam, úgy ahogy volt a szemétbe, és vettem helyette néhány kiló új szeget az akkori vasedényből. Napközben pedig nem csináltam semmit. A mester ezt úgy könyvelte el, hogy egy null a javamra. Másnap reggel kaptam két pár megtalpalt cipőt, hogy keféljem őket fényesre. Ezzel végeztem 5 perc alatt. Ekkor rám szóltak, hogy keféljem tovább, ragyogjon, mint Salamon töke. Na jó, meddig keféljem még? Amíg foghagyma szaga nem lesz. Ezt én elfogadhatatlan hülyeségnek ítéltem, mert keféléstől hogy a fenébe lehetne nekik foghagyma szaguk. Felmentem a lakásunkba és kértem a házvezetőnőtől egy fej foghagymát, amivel bekentem a cipők talpát, majd nagy büszkén nem csináltam semmit. Ebből azonban nagy gáz lett, mert délután jöttek a megtalpalt cipőkért, amelyeknek irgalmatlan foghagyma szaguk volt, ráadásul nem lehetett tőle szabadulni. Harmadik nap reggel alig érkeztem meg a műhelybe a tulajdonos kézen fogott és visszavitt az apámhoz, az utca szemben lévő oldalán lévő üzlethelyiségébe. – Ne haragudj Tibor, de nekem nincs türelmem a fiadhoz, bajlódj vele te.

Pár nappal később, a szokásnak megfelelően, nevelőanyámmal és a húgommal együtt lementünk Félegyházára, hogy őszig ott nyaraljunk. Ugyanis akkoriban a görög szigetek helyett a magyar tömegek ilyen pórias megoldásokat választottak (és nem érezték magukat szerencsétleneknek). Mivel apám ragaszkodott egyfelől a megbüntetésemhez, másfelől már el volt döntve, hogy én is textiles leszek, hát a jó öreg Wellischeck mesterhez íratott be, aki mellesleg üzletfele volt. Az asztmás és egész nap ziláló mesternek volt egy hatalmas kékfestő üzeme a családi házának hátsó fertáján. A családi vállalkozás meglehetősen szokatlan elrendezést mutatott, volt mit tanulni. A háztartásban két testvérpár képezte a feleség-háziasszony szerepet. Volt tehát két felesége. Ezek szerint a jó Wellischeck mester negyed évszázaddal volt korábban férfi soviniszta disznó (male  chauvinist pig) mint a feminista mozgalom és a szexuális forradalom beköszöntése. A két feleséghez tartozott kilenc macska ismeretlen okokból. Aztán volt még három munkás, akik ott laktak a ház hátsó felében, ami olyan céh-szerű elrendezés volt. Ebédkor mindenki leült egy hatalmas asztalhoz, mert ez hozzátartozott az iparosi hagyományokhoz . A főnök/tulajdonos egész nap ült a lugasban, időnként ellenőrizte a munkát és kikeverte a fedő festéket, aminek volt egy titkos, csak általa ismert formulája.

Szép-szép, de mi ez a kékfestő? Vászonkötéssel szőtt, gyenge minőségű, pamutfonalból gyártott, kékre festet kelme, amin különböző, apró minták vannak. Ez a magyar parasztasszonyok ruháinak évszázados alapanyaga. Elkészülés után kikeményítik, majd mángolják, akitől olyan friss kinézete lesz, és amit az első mosás után tökéletesen elveszít. Nem praktikus, de a magyar parasztság makacsul ragaszkodott hozzá. Egyetlen jó tulajdonsága az volt, hogy a színe nem fakult ki a napon, a ruha teljes élettartama alatt. Ennek igen egyszerű oka volt, éspedig az, hogy indigóval festették. A feloldott indigó színtelen, de gyorsan oxidál (pont úgy, mint a dióburok héja), az oxid pedig kék színű (a dióé barna). A szín elveszítéséhez a festéket redukálni kellene, ami nem egy könnyű feladat.

Kékfestő múzeum Kecskeméten
Kékfestő múzeum Kecskeméten

Az indigót viszont Indiából importálták, amire a háború alatt nem volt lehetőség. Hogy elkerüljék a palotaforradalmat a német I.G.Farben sietett segítségünkre az indantrén csávafestékkel (Színtartó és mosásálló textilfesték-anyag, az indigó és antracén szavakból összegyúrva). Ennek az egyetlen szépséghibája a halványabb árnyalat volt, amit azért meg lehetett bocsátani, hiszen a háború alatt semmi se volt „igazi”.

~q218Hogy ejtsünk néhány szót a gyártásról is… A nyers pamutszövetre ráhordták a fedő anyagot apró minták formájában. . Ezt a Perrotin mintázógép végzi, amin a cserélhető nyomóducok adják a tényleges mintákat. Ezt követve a textíliát megszárították, és végül hézagosan rátekerték egy körkeretre, amit aztán leeresztettek egy, a padlószínt alatt kialakított, indigó oldattal telített üregbe. Átáztatás után csigával felhúzták a levegőre és vártak egy ideig, hogy oxidálódjon a festék. Aztán újra leeresztették, és újra fel. Ezt követte az öblítés, majd a fedő anyag kimosása, hogy megkapjuk az apró fehér mintákat. Végül az appretúra alkalmazása, és a mángolás.

Hogy a nők miért favorizálták a kékfestőt, de nagyon, azt pszichológusoknak kellene kideríteni, mert a praktikum nem igazolja. A kékfestő mint kelme igen silány, karbantartása nehézkes, mert keményítést és vasalást igényel minden egyes mosás után. Jött a XXI. század, a fogyasztói társadalom, a fogyasztói szokások irányítása, a TV uralma a véleményformálás terén, és mégis, a kékfestőre mind a mai napig van kereslet.

______________________________________________________________
______________________________________________________________
____________________________________

Egy gondolat erről: „(VM-242) Kékfestő

  1. Bármilyen fura, még bennem is ébreszt nosztalgikus emlékeket a kékfestő anyag.
    A 70-es években pörgött fel a táncház mozgalom, élén Sebőékkel, ami egyfajta lázadás volt a szocreál kulturális egyeduralom ellen.
    Ennek egyik vadhajtása volt, hogy a népi kultúra egyes elemei átszivárogtak az akkori beat-korszak fiatal nemzedékére, ami olyan vegyes elemeket szült, mint a trapéz nadrág, kombinálva kékfestő anyagból varrt karcsúsított szabású inggel.
    Nekem is volt ilyen, büszkén feszítettem benne a korabeli diszkóban az ultraibolya lámpák fényében virítva a kékfestő anyagból kivilágító fehér mintákkal. 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük