Tibor bá vissza a múltba online

1948-ban úgy tűnt, hogy nagy és fényes jövő vár a legújabb kitaláció, a technikusképzésben résztvevő fiatalokra. Ennek volt egyenes következménye, hogy a 18. számú Ipari Technikum 60 férőhelyére több mint 1200 diák jelentkezett. Nem nehéz kiszámolni, hogy minden huszadikat vették fel. Kemény volt a felvételi, sokrétű és órákon át tartott, kikutatva a jelentkezők mindenfajta képességét. Engem felvettek. zsebpénzem nem volt, bár tudtam róla, hogy vannak fiúk akik kapnak. Én a gazdag srácok kötelező műszaki rajzait készítettem el 5 forintért, azon mentem moziba. Még csak október volt, amikor apámék úgy döntöttek az első évben, hogy a kitelepítések elől lemenekülnek vidékre, miközben engem fenn hagynak Budapesten, elvégre a tanulmányaimat folytatni kell. Albérletben laktam, egy apró szobában, és 15 évesen magamról kellett gondoskodnom, amire volt havi 320 forintom. Reggeli, ebédet az iskola büféjében ettem, vacsorát többnyire az Ilkovicsnál fogyasztottam el állva. [Ilkovics egy gyorsétterem volt a Nyugati téren, kábé a mai Metro áruház helyén.] Emlékeim szerint 4,50 volt egy zónapörkölt, krumplival. Ruházatom roppant szerény volt, főleg használt darabokból állt. Következő év végén apámék visszajöttek a Fővárosba, mert addigra a kitelepítések befejeződtek, ami lakást el akartak venni, azt addigra elvették, nem kellett hozzá elmaradni a részletfizetéssel, elég volt, ha egy ávós tisztnek megtetszett. Csak annyi gondoskodást kaptam, ami feltétlen szükséges volt. Egy pár cipő, egy pár nadrág, néhány ing, alsó, és egy pulóver, valamint egy dzseki. Amikor a cipőm talpa elkopott, akkor néhány napra kaptam az apámtól kölcsön cipőt, amíg a sajátomat meg nem talpalták.  Ha említést tettem rá, hogy valamire szükségem lenne, a válasz az volt, hogy hamarosan dolgozol, keresel, majd veszel magadnak. Ez a „veszel magadnak” annyira be volt állítva, hogy érettségire kölcsön öltönyben mentem, mert egyszerűen semmim se volt. Ez ma elképzelhetetlen, mert még a koszos cigány putrikban is lehet látni felesleges ruhadarabokat. Szórakozásom főleg sétálásból állt, de nem voltam egyedül. A sport uszodába a függőleges esőcsatornán másztam fel (még ma is négyszöglet a keresztmetszete), mert nem volt 3 forintom a belépőre.

Diploma után az elhelyezkedésemmel nem volt probléma, mert az iskola folyosójára ki volt téve egy jegyzék, hogy kinek melyik gyárba kell jelentkeznie. Mint technikus a kezdő fizetésem 800 forint volt, amiből automatikusan levonták a Békekölcsönt (kíváncsi vagyok Matolcsynak mikor jut eszébe a kibocsátott kötvények kötelező megvétele) maradt 720. KISZ bélyeg, szakszervezeti bélyeg, már csak 700. Dolgozó hetijegyek egy hónapra = 50 Ft. marad 650. Munkahelyi ebédjegy 25 x 4 = 100 forint. megérkeztünk az 550-hez, amiből anyám leemelt 400-at. Nesze neked „majd keresel és veszel magadnak”. Igen, hatan beültünk szombat este szórakozni, de nem egy korsó sörrel, hanem mindenki rendelt egy dupla feketét (akkor még volt szimpla is) ami 5 forint volt és „öntudatos dolgozó nem fogad el borravalót”. De nem ittuk ki a feketét, a felét benne hagytuk a pohárba, hogy a pincér ne tudja összeszedni, mert üres asztal mellett ülni ciki. Szóval kedves Péter Pál, nincs semmi új a nap alatt. Egy szemüveg törés, egy talp elkopás, egy nadrág felrepedés, zokni kilyukadás, cipzár csere, vagy bármi hasonló komoly probléma volt. Mire megkaptam a fizetés felét (mert havonta két részletben fizettek) a néhány tíz forint elvonható összegnek három-négy helye is volt. Jártunk lyukas talppal (néhány napig), az eltört szemüvegszárat cérnával összecsavartam, pecsétviaszt olvasztottam rá, és úgy használtam a következő fizetésig. Egy elkopott karóraszíj, egy elszakadt cipőfűző komoly felakadást jelentett. Egy csapásra kiderült számomra, hogy semmi sincs ingyen, minden apróságért fizetni kell. A 400 forintér nevelőanyám mosott rám, és minden este kaptam vacsorát, valamint vasárnap ebédet és reggelit is.

Fél év munkaviszony után lesitteltek, ami egy külön történet. Innentől kezdve még kevesebbet kerestem a napi 16 óra munkámmal. Egészen pontosan annyit, amennyiben a tartásom került. Szabaduláskor kaptam egy vonatjegyet Budapestre, és kész. Közvetlenül szabadulásom után jött a behívó a néphadseregbe. Szolgálati idő 3 év, de legalább adtak enni és inni. és kéthetente 150 db cigarettát (amit én elcseréltem) és egy mosószappant, valamint havonta 30 forint illetményt, ami elment a közlekedésre. Az ország általános helyzetére és a végtelen szegénységre jellemző, hogy a gyakorló helyeket szappanosztás után a környék háziasszonyai ellepték, és a kiosztott mosószappanért dugtak a kiskatonákkal csak úgy „szoknyát fel” az árokszélen. Aztán 18 nappal a 36 hónap letelte előtt kitört a forradalom. Géppisztolyt és két darab dobtárat kaptam, álljak oda, ahova akarok. Aki nem volt észnél az meghalt.

Disszidálás, irány Ausztrália. De nem 2013 multikulturális Ausztrália, hanem a bevándorlókat gyűlölő, azokat kirekesztő, megbélyegző Ausztráliába, ahol kemény munka, és kemény tanulás várt rám, ha meg akartam állni a helyem. Végül, ha ma lennék huszonéves, nem siránkoznék, hanem keményen küzdenék, mert azt már 10 évesen megtanultam a világháború alatt, hogy nem mindenkiből lesz áldozat, nyertesnek is lehet lenni.

_________________________________________________________
_________________________________________________________
_________________________________________________________