(2364) Bridge

Tibor bá’ nosztalgiázik online

A bridge angol szó magyarul hidat jelent, de esetünkben egy kártyajátékról van szó, amit 52 lappal, négyen játszanak. A legenda szerint azért nevezik így, mert állítólag a szemben ülő partnerek között egy szellemi hidat kell létrehozni a sikeres szereplés érdekében, viszonylag kevés, megengedett beszéd segítségével. Személy szerint én legelőször 16 évesen találkoztam vele, amikor egy téli, vasárnap délutánra meg voltam hívva egy budai úri családhoz némi kuglóf és kakaó elfogyasztása végett, ami után a ház úrnője, a mama diszkréten visszavonult, magára hagyva lányát néhány vendéggel. Az Olga nevű kisasszony mellei elképesztő módon feszültek neki az enyhén kinőtt, passzentos ruha felsőrészének, mintha legfőbb célja a varrás szétrepesztése lett volna. Én persze szívesen eljátszottam volna az behatolhatatlan börtönbe zárt cicikkel, amit Olgi nem is nagyon bánt volna, de hol? És mivel nem tudtunk olyan alkalmas földrajzi helyet, ahol ne lett volna mínusz 10 fok és 20 centis hó, a kilátások siralmasnak voltak nevezhetők. Ezért aztán maradt a jól fűtött szoba, a kuglóf és a kakaó, aminek szürcsölése után Olgi elrikkantotta magát, hogy bridgeljünk. Tényleg, bridgeljünk, de hogyan kell? Az első vasárnap a szabályokkal ment el, plusz némi csetlés-botlás. Akkor még trikkekben mérték a laperőt. Ász egy trikk, király fél trikk, ász-király együtt két trikk. Ha jól emlékszem 60 egynéhány év távlatából a király és dáma együtt szintén egy trikk volt. A szabályok szempontjából ez ugyan nem jelentett semmit, de ennek a fránya játéknak nem csak szabályai vannak, hanem konvenciói is, amit be kell tartani, ha az ember néha nyerni is akar, és nem akarja magát kigolyózni a társaságból.

Egy jó óra múltán a mama belibegett, az felől tudakozódva, hogy nem kérünk-e valamit, de valójában az érdekelte, hogy Olgin fenn van-e még a bugyi. Egy újabb óra teltével megérkezett a papa is, aki beugrott hozzánk üdvözölni minket. Mi összecsaptuk a bokánkat (úri társaságban akkor ez még szokás volt) és kellő tisztelettel elrebegtük, hogy „tiszteletem Domáthy úr”, akiben volt annyi tisztesség, hogy a körbe kezelés után távozott a szobából, de előbb jó szórakozást kíván nekünk. Olgi persze élvezte a helyzetet, mert lány létére három fiút oktatott, egy röpke délutánra elfeledkezve arról, hogy a suliban rá van szorulva a puskánkra, és ha nem hallja a súgást, akkor rendszerint kap egy fát. A sok csetlés-botlás után egyszer csak este lett, és elkezdett szakadni a hó. Telefonon hívtunk egy taxit és hárman osztoztunk a költségeken.

A szülőknél nyilván megütöttük a mértéket, pláne miután Lali kísérletet tett Olgi néni (mert, hogy a mama is Olga volt) kacsóinak a megcsókolására, de le lett intve „hagyd fiacskám, ez ma már nem divat, a kommunisták eltörölték” magyarázattal. És mivel egy héttel később, még mindig tartott a tél,     {balról az első vagyok én} a kis csapat újfent összefutott bridge ügyben. Csak-hát hárman nem egyforma tempóban haladtunk. Persze, aki nem ismeri a játékot, az gondolhatja, hogy egy-két szabály, némi gyakorlat és kész. Hát nem, az elfogadható bridge játékhoz kell 2-3 év, és heti rendszeresség a játékban. Felmerülhet egyesekben a kérdés, hogy ha ilyen strapás a dolog, akkor miért vállalkozna rá emberek. Nos, azért mert, ha elsajátítottad a játékot, hihetetlen élvezetnek lehet a forrása. Ugyanis, ez csak látszatra egy kártyajáték, valójában ennél sokkal több. Végül is a nehézségek hamar kiderültek, meg aztán a hó is olvadozni kezdett, a sarkon várakozott a tavasz. A kuglófnak várni kellet ránk legalább egy évet. Viszont tizenéves korban a dolgok másképp alakulnak. Egyetlen év alatt annyi minden történik, annyira megváltozik minden, hogy a Domáthy villába többé nem tettük be a lábunkat. Olgi átesett az első nagy sikolyon, és attól kezdve 4-5 évvel idősebb fiúkkal járt, akiknek már volt kiépített rutinjuk a kégli nélküliség leküzdésére.

Legközelebb Mr. Bridge-el az ausztrál célirányos hajón találkoztam, mert az utasok majd felét a régi úri osztály itt felejtett tagjai tették ki, akik gyorsan megtalálták egymást és estéiket bridge-el töltötték. Volt közöttünk egy srác, egy élsportoló, aki a Honvéd színeiben versenyzett, és mint ilyen, volt valami rendfokozata is, csak egyenruha nem volt rajta soha. Azonban mint tiszt bejárhatott a Néphadsereg Tiszti klubjába, valahol a Sztálin úton, ahol – most kapaszkodjatok meg – a dekadens bridge volt az egyik főműsor. Néhány év alatt Robi főhadnagy ragyogóan bridgelt, aminek a hajon hatalmas használt vette. Már hogy a fenébe ne, amikor még csak Cape Town-nál jártunk, de már meg volt hívva valamelyik dúsgazdag, de enyhén idősödő hölgyhöz, ami kezdésnek nem volt rossz. Mi fiatalok, és a Horthy társadalom másodosztályú állampolgárainak ivadékai – ami a hajon valahogy újra számítani kezdett – is próbálkoztunk bridge parti szervezéssel, de nem sok sikerrel. Így aztán unalmas éjszakánként leosztottam négyfelé az 52 lapot, és elkezdtem a dolgokat kianalizálni, ami nem volt az igazi, de némi rutinszerzésre viszont jó volt.

Aztán néhány évvel később összefutottunk egy hason korú lengyel házaspárral, akik csak néhány éve érkeztek és boldogan vették tudomásul, hogy nem vagyok teljesen zöldfülű a bridge terén. Még néhány év és újra itthon. Hatalmas meglepetéssel tapasztaltam, hogy nincs az az eszeveszett elvtársozás, a tényleges kézcsók újból felvirágzott, és Rákosihoz képest valóban volt valami fokú visszapolgárosodás. Akkoriban a Tungsramban töltöttem a délelőttjeimet, de az estékre bridge tanfolyamokat szerveztem, nem túl tartós sikerrel. Akkoriban a bridge játék is feléledt. Az új reneszánsz csúcsán a Váci utcai Építész klubban kialakult egy kis góc, de születtek bridge partik a Belgrád rakpart egyik pincehelyiségében is. Ez volt az időszak, amikor hetente három-négy alkalommal is játszottam, és egy idő után fantasztikus rutinra tettem szert. A bridge klubban összejöttem emberekkel, így a folyamatos játék biztosítva volt. Kialakult egy állandó partner kapcsolat, amelyek hosszú évekig tartottak. Azonban a rendszerváltás mindent felborított, az egészen idős játékosokon kívül a fiatalabbak, már inkább wellnessre járnak, vagy az isten tudja hová, de igazán értelmesen az idejüket nem képesek eltölteni.

Így a poszt vége felé – gondolom – kellene valamit írni magáról a játékról, mert úgy sejtem, kevesen ismerik. A játék savát-borsát az adja, hogy a négyszemélyes játék szembeülő tagjai együtt síró-nevető partnerek. Ha az egyik ront, azt a másik is megfizeti, ami magában rejti az egészséges vita lehetőségét. A másik, hogy maga a játék kétfordulós. Az elsőben kiárverezik a játék jogot. A Másikban a vállalt értéket két játékos teljesíteni akarja, a másik kettő ezt meg akarja akadályozni. Az egész játék rendkívül kiegyensúlyozott, ahol a szerencsének gyakorlatilag nincs semmi szerepe, és ez kártyajátéknál unikum. A licitálás lehetőséget biztosít némi lélektannal párosított blöffre is, ami a pókerre jellemző. Viszont a lejátszás már inkább az ultira hasonló, csak nem 8, hanem 13 lap van egy színben, ami eléggé bonyolulttá teszi a játékot. Summa summarum, a sikerhez kell jó adag partner és ellenfél ismeret is, ami végül is rettenetesen szórakoztatóvá teszi az egészet. Tudnám javasolni, hogy aki a hosszú, sötét, tétlen estéket értelmesen kívánja eltölteni, tanulja meg a játékot, nem fog benne csalódni.

___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________
___________________________________________________________________________

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük