Tibor bá’ vissza a múltba online
Az emberi agyberendezésből következően az ember korai évei meghatározóak. Ez olyan szélsőséges példákból mérhető le, mint hogy a befutott (jól kereső) cigányprímás felnőtt korában visszasírja gyermekkora putriját. Objektíven az a putri nyomor volt a javából, de ez nem számít. A lényeg, hogy ő, mint kisgyerek abban élt, az volt az ő megszokott környezete. Hogy ezt ki, milyen mértékben tudja háttérbe szorítani, az lényegtelen, mindenki intézze el magával. A lényeg, hogy a dolog egy létező, élő valóság, számtalan következménnyel.
Az emigráns részére, amikor elhagyja hazáját, megáll az idő. Befejeződik (előző) élete, és úgy áll meg az idő, mintha meghalt volna. A 90 éves Kossuth 40 éven át 1849-ben élt. Az ország prosperált, már mindenki elfelejtett mindent, Ferenc Józsefet szerette a nép, búcsúkon, vásárokban ezerféle ajándéktárgyat lehetett venni, Ferenc József (és nem Kossuth) képével. Ő viszont, még mindig szervezkedett és a császár megdöntésével foglalkozott, észre nem véve, hogy már réges-régen eljárt felette az idő. Ez az oka annak például, hogy az Ausztráliában, USA-ban, Kanadában élő magyarok eszeveszett „antikommunisták”, akkor, amikor Magyarországon ez már nem téma, sőt, egyre nagyobb tömegek, már a középosztályból is, kezdik visszasírni a kádári időket.
1956-ban Magyarországon a nyersgumi-talpú cipő volt a divat, gojzervarrással. Két évvel később már a kutya sem hordta, de Sydneyben tizenöt évvel később is ebből éltek a magyar cipészek, mert a magyar emigránsok az 5 fontos bolti cipő helyett 20 fontért rendelték meg a gojzervarrott cipőket. Ez az elmaradottság az emigráns újságokon mérhető le a legjobban.
Legelső ausztrál munkahelyem (ami mindössze tíz napig tartott), némi baráti összeköttetés révén Port Kamble nevű településen volt. A munkahelyhez tartozott egy albérlet is, a már említett baráti összeköttetés melléktermékeként. Valójában arról volt szó, hogy egy magyar házaspár nyert az ottani lottón 6000 fontot, kábé egy háznak az árát, és ha már megnyerték, vettek is rajta egyet, amiből aztán szépen megéltek. Ugyanis a számtalan apró bebútorozott bedroomot (ami szó szerint hálószobát jelent) kiadták, természetesen magyaroknak. A bedroomokhoz szervesen hozzátartozott a magyaros vacsora is, amelyet munkából jövet kapott be mindenki úgy 5-6 óra tájban. A jobb kihasználás, és persze nagyobb profit végett egy-egy szobában két lakó élt. Az én társam egy akkor már nyolc éve Ausztráliában élő pasi volt, aki munkahelyén már művezetőségig vitte. A lényeg az, hogy a legelső este tágra nyílt szemekkel figyeltem, amint Joe (nyolc év után már senkit sem hívnak Józsinak) az ablak alatt, laposan a padlóra helyezett bőröndjéből veszi elő a tiszta pólót és alsónadrágot, mint aki percekkel ezelőtt érkezett, jóllehet hónapok óta lakott ott. Csak jóval később döbbentem rá, hogy az emigráció nem más, mint egy egész életre szóló ideiglenes állapot, amelynek különböző fokozatai vannak, de összességében mindenkire érvényes.
Judit nevű második feleségem gyerekkora óta Ausztráliába akart kerülni, mert apja egyetlen unokatestvére oda disszidált, saját apja pedig meghalt. Volt vagy húsz évem, hogy felvilágosítsam az emigrációról és az emigrációs betegségről, de ez természetesen nem rettentette el. Jelenleg Sydneyben él már húsz éve. Van egy huszonöt évvel idősebb (aki az istennek se akar elpatkolni) dollármilliomos férje (nincs saját gyermeke), és aki a (rozoga) tenyerén hordja. Szóval Juditnak marhára bejött az, amit akart. Két kézzel szórja a pénzt, házukat évente átépítteti, drága helyekre járnak hosszú vakációkra, stb., stb. Ennek ellenére hetente a házában magyar irodalmi estet rendez, vendégeit fényesen megvendégeli, csakhogy menjenek hozzá, maga olvas fel Ady Endre-, József Attila- és Arany János-verseket (bezzeg III. gimnazista korában Adyt kigúnyolta szifilisze miatt). Magyar filmekből videóvetítéseket rendez és elbőgi magát a Gyöngyvirágtól lombhullásig vetítése alatt. Ír egy cetlit a férjének, „nem bírtam tovább”, kirohan a repülőtérre és hazarepül Magyarországra. Már rég otthagyta volna a férjét, csak nem akarja, hogy a vagyonát a család kutyájára hagyja (na milyen kutyára? Hát persze, hogy egy magyar vizslára).
Judit úgy érzi, hogy ideiglenességi érzetének oka a férj, akinek halálát éjjel-nappal lesi, és „végleges” életét csak akkor indíthatja be, amikor férje vagyonával majd önállóan rendelkezik. Ez azonban egy óriási tévedés, mert az ideiglenességet nem a férj, hanem az emigráció okozza.
A magyar származású szülők külföldön született gyermekeik is egy érdekes téma. Először is többfajta nevelési filozófia létezik. Vannak, akik kényesen ügyelnek arra, hogy a gyerekek beszéljenek, sőt, jól beszéljenek magyarul. Vannak, akik kényesen ügyelnek arra, hogy egymással is csak angolul beszéljenek, és így a gyerekek egy kukkot sem fognak érteni magyarul. Az első kategórián belül is vannak szélsőségek, például magyar iskolába, magyar cserkészcsapatba íratják a gyereket. Van, akinek lakása felér egy népművészeti múzeummal, könyvtára pedig alig marad el a Szabó Ervintől. Egy dolog azonban elkerülhetetlen. A második generációs magyarok még nem illeszkednek be maradéktalanul, de nem rendelkeznek szüleik lelkesedésével. Származásukkal kapcsolatos érzelmeik vegyesek. Barátaik előtt nem mindig örülnek szüleik származásának. És ami a mai gyorsan pörgő világban a legtragikusabb, amikor az egymást követő generációk alig találják meg a hangot egymással (és lentről fel nem is keresik), az emigráns szülő és másodgenerációs emigráns gyermekének eggyel több oka van a közös szó meg nem találására: a kettőjük között húzódó kulturális összhang hiánya miatt.
Az apám legkisebb húga, vagyis az egyik nagynéném ’56-ban jött elbúcsúzni, majd férjével és kétéves gyermekével Kanadába disszidált. A férfinek jó szakmája volt, szépen keresett. Néhány évig alig hallottunk róluk. Aztán, amikor a gyerek tinédzser lett, nyaranként hazajöttek, és a Balatonon költötték a pénzt, csuda jól érezték magukat. A srác azért, mert akcentussal beszélte a magyart, és így ragadtak rá a csajok. A szülők azért, mert „előző életükben” csak sóvárogtak a Balaton után, most pedig megjátszhatták a Csekonits bárót. Kanadában még 1960 előtt vettek néhány olcsó telket, amelyeknek ment fel az ára, és a férj úgy tervezte, hogy nyugdíj után ezeket eladja és hazatelepül. Erről a tervéről éveken át mesélt, és úgy várta, mint zsidók a messiást. Apám, a sógor, meg volt bízva az ingatlanárak figyelésével, stb. Később a fiú egyetemre járt, tanár lett belőle, majd elvett egy indián származású kanadai nőt feleségül. Aztán eljött a nyugdíj, de a szülők nem jöttek egy-két évig ezért, aztán két-három évig meg azért. Nem maradt semmi más, csak az epekedés az óhaza után. Apám, a megbízott, néhányszor sürgette őket, mígnem egy szép napon bejelentették, hogy megváltoztatták tervüket. Azaz, a több évtizedes állom tovaszállt. A fiú és a meny a csecsemő unokával még csak nem is gondolnak az áttelepülésre, nekik pedig öreg napjaikra semmi másuk nincs, mint az egyetlen fiúk és unokájuk. Ettől kezdve hetente két levél is érkezett tőlük, és szinte követelték, hogy minden családi, társadalmi eseményről számoljunk be, mert „lélekben még mindig velünk vannak”. Meg kell jegyeznem, hogy ’56 előtt jó, ha félévente találkoztunk velük. Mi történt? Semmi különös. Időskorban egyre erősebben térnek vissza a gyermekkori emlékek, és ha ezek kiélése a távolság miatt nem lehetséges, az embert körülöleli egy kibírhatatlannak tűnő magány.
Judit (még mindig a volt feleségem), aki kilencéves korától a fóti gyermekvárosban nevelkedett, mivel megárvult, nekem szörnyű megpróbáltatásokról beszélt Fóttal kapcsolatban. Most, amikor hazalátogat, első útja kimenni Fótra, és férjének kívülről mutogatja a volt hálótermét, tantermét, aztán megpróbálja felkeresni a volt (egykor gyűlölt) nevelőit. Ez kell, hogy jelentsen valamit, mert a Magyarországon élő volt osztálytársainak ilyesmi eszébe sem jut.
Tekintve, hogy honlapom látogatóinak nagy része külföldön él, nem lenne rossz ötlet részükről, ha ezt a posztot alaposan átgondolnák. Nem arra hajtok, hogy sürgősen jöjjenek haza. Á, dehogy! Csak készüljenek fel, hogy idős napjaikra a külhoni magány közel elviselhetetlenné válik, és ezen az se sokat segít, ha a külföldön felnőtt gyerekek gyakran meglátogatják őket (amire persze semmi garancia), mert a gyerekek semmit se fognak érteni az egészből. Külhonban a lélek szép csendben kialszik, de a test vergődik tovább.
Ejnye, ez a Judit. Szórja pénzt. Igazán adhatna belőle az első férjének is. 🙂
1:
Most lebuktál! Nőnemű vagy lelkem. Mert ez a gunyos mondat férfinek nem jut az eszébe. 🙂 🙂 😀
Tibor bá’: Sem megerősíteni, sem cáfolni nem fogom. 🙂
Az én 1956-óta Ausztráliában élő rokonom 3-4 évente hazalátogat pár hónapra. Szeretne hazajönni, de az egészségügy nem engedi. Ausztráliában a lehető legjobb ellátást kapja és a mentő is ott terem öt percen belül. És ráadásul mindene megvan, pedig csak egy hétköznapi munkás.
Azt hiszem, a poszttal nem lehet és nem is érdemes vitatkozni.
A dolgot persze árnyalják az emigráció körülményei.
A menekülők és az önszántukból elvándorlók között komoly különbség a visszatérés lehetősége vagy lehetetlensége miatt nyomás.
Vannak a praktikus típusok, akik mindenhol feltalálják magukat, ők hamarabb beilleszkednek, őket nem nyomaszják régi emlékek.
A lelkizősebbek jobban kötődnek, érzékenyebbek a különbségekre.
És ugye felvillan a kérdés, hogy az anyagi jólét valóban elég-e a boldogsághoz… Amint az emigráció vizsgálata mutatja, nem minden esetben él csak kenyérrel az ember.
Az emigránsnak persze „könnyü”… Ő legalább tudja, vagy legalábbis úgy érzi tudja hogy mi hiányzik.
Magyarkodik, tanítja a gyerekeit rovásírásra, figyeli a politikát, falja a „dicső” történelmet, van egy „projectje”.
Az otthonmaradottaknak ez nem annyira egyszerű, mert a napi „magyar” valóságot nem olyan könnyű átváltani kultúrális szinten. Ők, legalábbi egy részük az ország „gyerekkorából” próbálnak lelkierőt meríteni, oda próbálnak visszanyúlni ahol meg jó volt. A praktikusak meg otthon is próbálnak alkalmazkodni a mindenkori feltételekhez.
Hm. 4 éve élek Ausztráliában, nincs honvágyam és eddig nem is volt. Feleségem ausztrál, a 6 hetes fiam akkor félig ausztrál félig magyar lesz, de nem gondolom, hogy ebből bármilyen probléma adódna a jövőben.
Azt azért hozzátenném, hogy ha a feleségem magyar lenne, akkor fingom se lenne egy csomó dologról, ami később generációs problémákhoz vezethetne a fiam és köztem(helyi szokások, szleng, stb stb).
6:
Kedves Guzzi! Az én első feleségem (30 éven át) is ausztrál. Ez volt életem messze a legnagyobb hibája. Ha megírod a címed, küldök neked egy tanulságos könyvet. Persze nem fogsz beleőle tanulni, mert mindenki a saját hibájából tanul.
Kedves Tibor ba! Szerintem manapsag kicsit mashogy fest mar ez az egyenlet. Letezik internet, radio, muholdas televizio, amivel a kulhonban elok igenis tudjak a kulturalis lepest tartani az otthoniakkal es sokszor jobban kepben vannak mint az anyaorszagban elok. Ha nem Ausztraliaban, USAban, Afrikaban, stb, hanem kicsit kozelebb, mondjuk Europaban el valaki, akar havonta, vagy ketheti rendszeresseggel is siman hazaugorhat egy egy hosszu hetvegere, es akkor a nyaralasrol, pirosbetus unnepekrol meg nem is beszeltem. Egy fapados retur jegyet akar 100eurobol is meg lehet uszni, vagy meg sokkal olcsobban, az repulout max 2 ora.
Ha az emberfia europan belul emigral, szerintem semmi gond tartani az otthoniakkal a kapcsolatot. Sokszor az otthoni barataim ritkabban latjak egymast (tulora, csalasd, egyeb kotelezettsegek, nem is beszelve arrol, aki videkre/budapesre koltozott) mint en oket, szemelyes tapasztalatbol mondom.
8:
Ha valaki kiment dolgozni Németországba, vagy Angliába, az nem emigrált, nem emigráns, hanem vendégmunkás. De például Guzzi (lásd fenn) nem tartozik ebbe a csoportba. Arra nem érvényes az irásom, aki bizonyos iddeig, bizonyos cél érdekében megy kis és pontosan tudja mikor fog hazajönni. Pláne, ha a családja itthon marad. ASzokra érvényes, akik egzisztenciális, és családi (a gyereke maradni akar) okok miatt már nem tud hazatelepedni.
9:
Meg akkor sem ha eletvitelszeruen el azokban az orszagokban (feleseg, gyerek, stb)?
Másfél évig dolgoztam franciaországban, és lehetőségem lett volna végleg maradni, mert elégedettek voltak a munkámmal.
Viszont én inkább hazajöttem jóval kevesebb fizetésért.
Nem tudtam volna életem hátralévő részében úgy élni, hogy „csak egy külföldi” vagyok..
Magyarország most nagy bajban van, de miután magyar vagyok, itt vagyok itthon. Sárga is, savanyú is, de az enyém.
Na, lehet lehurrogni..
TomApo
11:
Lehetni lehet, de nem hagynám. Az egyik nagy hiba, hogy a küldföldre szakadtak nagy része nem vallja be, sőt az ellenkezőjét hangoztatja, és ezzel megtéveszti az itthoniakat.
A nagybácsi is csak ideiglenesen ment ki Németországba. 40 éve…
Az anyja háza kifényesítve, de mégse költözik az asszonnyal már haza. Az unokák kinn vannak, ott mindennap láthatja őket. Ettől függetlenül nehéz neki. A honvágy miatt.
Mi is ideiglenesen(?) vagyunk – már másodszor – Ausztráliában…
És igen, olvastam Zilahy Lajos könyvét is. Csöpögős, de az érzelmek leírását tekintve nagyon ott van.
Hálistennek, most nem mardos a honvágy úgy, mint annó. De persze nem gondolom, hogy itt fogom az életemet leélni.
Mint ahogy más se…
2 országban is próbálkoztam korábban(Anglia, Németország), mindkét helyen jól kerestem, kedveltek, elégedettek voltak a munkámmal de mégsem tudtam volna maradni fél év elteltével mindkét helyről menekültem, a vonaton ülve hazajövet Hortobágynál mindig sírva fakadtam és tudtam, hogy soha sehol nem maradnék örökre. Keresztapám 38 éve disszidált de a mai napig nem vallotta be, hogy akkor boldog igazán amikor hazajön évente 3-4 hétre. Akkor mindig jól lesatuzza magát, non-stop buli majd irány vissza Németországba..
13:
Mr Nagi,
Te már beszoptad. Első alkalommal túl sokáig húztad. Te az a tipus vagy, aki egész életedben ide-oda fogsz ingázni. Te is tudod, hogy miért.
Hát, lehet, hogy most engem fogtok lehurrogni, de én ezzel a honvágy-dologgal pont fordítva vagyok.
Amikor az USA-ból jöttem haza, és megláttam a vonat ablakából a szegedi dóm tornyait, sírva fakadtam. Amikor Svédországból jöttem haza ugyanígy, még mindig fojtogatta a torkomat a sírás. Amikor Angliából jöttem haza, már semmi, most, Németországból meg már ha arra gondolok, hogy haza kéne menni, rossz kedvem lesz.
Lehet, hogy hozzászoktam a honvágyhoz, és már nem hat úgy, vagy egyszerűen lehet, hogy meghalt bennem a patriotizmus. Az is lehet, hogy 20,30 vagy 40 év múlva ez máshogy lesz. Fene tudja. Attól viszont nem félek, hogy öregkoromra egyedül maradok, mert 99%, hogy nem élem meg az öregkort. Ha elhúzom 60-ig akkor már benne leszek a generációm legszerencsésebb 1%-ában. Úgyhogy ettől nem tartok.
Hollandiai fél év után jó volt hazajönni leendő féleségemhez és barátaimhoz. Egy hét múlva már simán mentem volna vissza, de volt még pár hét még az államvizsgáig.
Azóta viszont a fideszes uszítás miatt két részre szakadt az ország. Majd ha ez elmúlik, még évtizedek kellenek, hogy megszűnjön ez a szembenállás. Emiatt, ha most elmegyek, már messze nem lesz annyira kedvem visszajönni, mint egy normálisabb országba lehetne.
Tibor bá’! Csak szólok, hogy moderálva vagyok, de nem tudom miért.
Én se tudom, hogy miért, de utána nézek.
Kedves Tiborbá, kösz a könyvet, majd elküldöm a címem.
A témához kapcsolódóan szerintem ahány ember annyiféle történet, nem lehet általánosítani. Az itt élő magyarokat nagyjából 2 csoportba lehet osztani, akiknek honvágyuk van és akiknek nincs. Valóban többen vannak akik szenvednek, és mivel a pénzügyi dolgok miatt nem mennek haza, az egész életük egy ideiglenes valami. Nem jó. Itt az én korosztályomról beszélek, 30-40 között. Ugyanez megvan az öregeknél is, ismerek olyat aki 40 év ittlét után undorodva hagyja itt Ausztráliát és megy haza, pedig komoly üzeme volt.
Van egy harmadik kategória is, de ebbe eddig csak egy haverom tartozik, ő itt él egy jó ideje de nem boldog, mert Japánban szeretne élni. Ilyen is van 🙂
Visszatérve a saját esetemre, én soha nem éreztem úgy, hogy Magyarországon kell leélni az életemet. Hülyén hangzik, de az öregkoromat mindig is egy alpesi kis faluban/városban képzeltem, mindegy hogy hol, csak bazi nagy hegyek között. Gyerekkoromban olvastam Benedek István: Csavargás az Alpokban című könyvét, valszeg ennek hatására kezdtem el hegyet mászni. Magyarországon ugye nincsenek túl nagy hegyek, úgyhogy eleve kizárt, hogy ott öregedjek meg. Ilyen szempontból Ausztrália se végcél, de hát még nem is vagyok öreg. Valszeg Új Zéland lesz az a hely ahol befejezem az életem.
Elszakadás a közeli rokonoktól, barátoktól? Szüleimmel heti 1-2 alkalommal Skype, a legjobb baráttal ugyanígy. A barátságok egyébként leépülnek a távolság miatt, de itt ugyanúgy újak jönnek létre.
Nem tudom. Hiába kutakodok a fejemben, nem tudok felfedezni egy pici honvágyat sem. Nem azért mert nem vagyok igazi magyar, nem azért mert ausztrál lennék (nem vagyok és nem is leszek soha az). Egyszerűen jól érzem magam a bőrömben és nincs hiányérzetem. Személy szerint ezt a ‘soha nem fognak befogadni és idegenként kell leélni az életed’ érzést se érzem. Ha érezném már nem lennék itt. Szóval azt kell mondjam Tibor bá, ez az egész dolog nagyon emberfüggő. Nem lehet általánosítani.
Az írásaid egyébként baromi jók, olvasom őket egy ideje.
19:
Persze, nem vagyunk egyformák. Ezek szerint te a skála egyik szélén helyezkedsz el. De, van egy olyan jelenség, hogy idős korban az ember érzelmileg visszalép a régmúltba, és akkor a honvágy fel szokott erősödni.
Ja és a hozzászólásodra válaszolva nekem az első feleségem volt magyar, és az volt életem legnagyobb hibája 🙂 Ezekután gondolhatod, hogy a másodiknál azért már csak nem követem el ugyanazt a hibát.
A ‘hiba’ kifejezést használtam de ez most visszavonom. Igazából minden döntésünknek megvan ott és akkor az értelme, ha később úgy gondoljuk hogy hibás volt, akkor az azt jelenti hogy felismertük a hibát és tanultunk belőle. Ez kihatással lesz a további életünkre is. Nem gondolom pl, hogy amikor először megházasodtam 19 éves koromban, hibát követtem volna el. Baromi szerelmes voltam ugyanis, és igaz ugyan hogy később elváltunk, de azért a kezdésért megérte. Mindennek megvan az értelme.
Hát nem tudom,érdekes dolgok ezek…
Az én ismeretségi körömből{rokon,barát,haver,}
kb.50% elhúzott már valahová a nagyvilágba,többségük az
elmúlt 10 évben.Van akivel rendszeresen tartom a kapcsolatot,
van akivel nagyon ritkán beszélek.
De! Mindegyiknek kivétel nélkül honvágya van!Kinek gyengébben,kinek szinte kibírhatatlanul.Ennek ellenére nagy részük azt mondja hogy soha,
ismétlem soha nem akarnak már végleg hazajönni!
Valahol megértem őket,mert nekem úgy van egy pillanatra
sem nyugvó,kínzó honvágyam hogy a 45 évemből még egy teljes
napot sem töltöttem külföldön!
Az a Magyarország ahol felnőttem,amit megismertem,amit megszerettem,azok a dolgok,amik miatt büszke voltam
arra hogy Magyar vagyok-mind mind eltűntek,köddé váltak,nagyjából 30 év alatt.
Idegennek érzem magam a saját szülőföldemen!
Ez már nem az én hazám.
Nekem itt és most,ugyanazok a dolgok hiányoznak igazán a hazámból
amik az idegenbe szakadt hazánkfiainak ott kinn a nagyvilágban!
Tudom hogy ez nagyon szarul hangzik de ez az igazság.
Azoknak pedig akik most külföldön élnek,dolgoznak és úgy gondolják
hogy amikor már meg tehetik hogy végleg hazatelepüljenek,
abból a célból hogy békében,nyugalomban tengessék jól
megérdemelt nyugdíjas éveiket-csak azt tudom tanácsolni
hogy készüljenek fel:Ez már nagyon nem az a föld amit annak
idején maguk mögött hagytak!
15: Én kérem Miszter Nedzs vagyok (Nadj a szerbesítés végett, ez áll az útlevelemben is).
Tisztában vagyok vele, hogy beszoptam, nem is számítottam másra. És igen, azt tervezem, hogy pingpongozok Au-Eu között, amíg anyagilag és egészségileg birok.
Tán nem esek le az asztalrul!
Kedves Tibor bá’ és a többiek.
Érdekes ahogy feltálaljátok a problémátokat,meghasonlásaitokat és kontinenseken átivelő honvágyotokat.
Nos, mivel jómagam is emigráns szülők gyermeke vagyok, hadd mondjam meg nektek,miszerint egy helyesen nevelt gyerek számára a szülők ilyes irányú vajudásai rejtve kellene maradjanak. Ám adja át a szülő a régi pátriából a szépet és jót és hagyni a rosszat,az ilyesmi nem tartozik semmiképpen a gyerekre.
24:
A gyermek élete a szülő életének a kivédhetetlen folytatása. Örökli az intelligenciáját, az immunitásait és a hajlamait erre-arra. Ha akarja, ha nem, átveszi a lelki beállítottságok jelentős hányadát is. Ez alól nem lehet kibújni. Éppen ezért fel kell vállalniuk egymást. Semmiképpen nem mondhatod azt, hogy ez az ő dolga, neked semmi közöd hozzá, mert ez nem igaz. Jobb ha szembenézel vele. És ne hidd, hogy a jót és a rosszat szét lehet választani.
22: Pontosan megfogalmaztad ahogy én is érzek a mai és az emlékeim Magyarországával kapcsolatban. Mivel csak itt már csak az emlékeim hűlt helyét hajszolhatom, családom és barátaim egy része már lelépett, ezért egyre inkább úgy érzem, hogy nekem is le kell lépnem innen.
Tibor bá’ jól leírja, hogy miért ne tegyem, ami szintén megfontolásra érdemes.
A magyar leleményből viszont mára már a mindent elborító kisstílű stiklik országa lettünk. Hiába nem csinálja mindenki, hogyha már annyira elterjedt, hogy örökké tartani kell tőle. Például ettől a kényszertől szeretnék messzire kerülni, miközben tudom, hogy mindenhol vannak ügyeskedők, de talán nem ennyien. (Felnyomjam-e barátomat, rokonomat, mert lopja a gázt vagy a villanyt, vagy nyeljem le és fizessek miattuk is többet a saját fogyasztásomért?)
22, és 26.
Totál azt hittem, csak én vagyok így, és az is holmi szubkulti miatt. erre kiderül, hogy nem biztos.
27: de azért a szubkultira tényleg azt mondják, hogy az illetők évezredek óta ülnek a bőröndjeiken! Mi ahhoz képest Tibor bá szobatársa! 🙂
28:
Személyes tapasztalatom ezzel ellentétes. Jó néhány zsidó barátom van (na jó, ismerősöm) és volt, de egyik se ült a bőröndön. Az viszont igaz, hogy egy új hazába könnyebben beilleszkednek, kevésbé ragaszkodnak a szülőföldhöz, pedig az anyanyelvüket jobban bírják, mint az országos átlag. Dehát pont azért szubkultúra, mert más, mint az, amiből kisarjadzik.
24. Alfred. Jól emlékeztem hogy írtál ide, ilyen témában.. Én úgy hiszem, hittem , az Egyesült Államokban élsz. De mostani hatalmi arroganciás posztnál a kommented eszembe juttatta hogy szerinted egy helyesen nevelt gyerek előtt rejtve kell hogy maradjon minden ilyesmi vívódás. Én nem vagyok biztos benne, mert akkor csak a feszültség jön át. DE ha már felvetetted ez a kérdést, akkor ha nem titok, te hogy élted meg? Nem kellett volna az óhaza utáni eseztleges vágyódást kifejezni a szüleidnek? Úgy érzed, hogy ezzel megzavarták a hovatartozásod? Most tök komolyan kérdezem, mert máskor is felmerült ez a kérdés már, más hozzászólókkal is. Pl Arma Gedeon igyekszik úgy élni, és nevelni a gyerekeit, hogy ne legyen magyar identitásuk, (mivel Lengyelországban élnek, és ott is maradnak. Úgy véli, hagy legyenek teljesen lengyelek, hogy igazán jól érezzék magukat.És gondolom igyekszik mindennemű hazavágyakozását elrejteni előlük, és igyekszik nem visszavágyódni Magyarországra.
Attila pedig pont fordítva, átad mindent a gyerekeinek, ami magyar, tán tízszerte jobban mintha itt élnének, és nem Franciaországban. Mi lenne a helyes? Merthogy te is érzel valami frusztrációt úgy gondolom. És ezt most teljesen nyitottan, és minden vélemény nélkül kérdezem, szerintem mint másodgenerációs „gyerek” elmondhatnád a tapasztalataidat. Lehet hogy hasznos lenne.
Lásd, a Tolouse-i merénylet kapcsán is felmerült, hogy a muzulmán bevándorlók gyermekei közül sokan szenvednek a gyökértelenségtől, (ami megint más, mert ott a vallás nem engedi és nem is fogja soha engedni az asszimilációt)
Érdekes a másodgeneráció, a már ott születettek tapasztalata.
30:
Dorka, Imádom a jó indulatodat, de ez téged igen sebezhetővé tesz.
Á, nem tesz. Csak kíváncsi vagyok. Nem folyok bele érzelmileg, viszont mint jelenség érdekel minden pszicho-izé:)
Csomó mindent lehet tanulni, ha az ember nem vonódik be érzelmileg. A reakciókból, a hsz-ekből, mindenből. Abból is, hogy elég egy beszólás, és hányan ugranak a nyilvánvalóan provokatív megnyilvánulásra (ez meg társadalmi jelenség) ..
De engem meg inkább az érzelmi indíttatás és annak gyökere érdekel.
Annál is inkább, mert (na most lehet hogy rosszul emlékezem a nick-re,lehet hogy Albert volt. és akkor BOCS) de régebben mintha lett volna egy amerikás magyar hozzászóló, aki meg folyamatosan és elég rondán zsidózott. Azt hiszem el is küldtem a p-ba.
33:
Nem olvasod, amit írtam? Alfred nem zsidózhatott, mert maga is zsidó. Tel-avivi szobájában ül és nem tudja eldönteni, hogy tulajdonképpen hova tartozik. Már az is gáz, ha valakinek két hazát adott az isten, hát még, akinek hármat.
De olvastam, pont azért találtam furcsának, de már eszembe jutott, az ALBERT volt. 🙂 vagy valami A betűs másik.
De (nem mintha hiányozna a munkám) az is eszembe jutott, hogy a legkeményebb gyerekcsoportunkban a 10 főből három is migráns szülők gyereke volt,vietnami-magyarroma (piaci szerelem 🙂 . Egy kifejezetten jómódú félig török kiskamasz még mindig eszembejutogat, akkora volt az zűrzavar..nameg a viselkedészavar… kemény dolgok ezek..
35:
Jól emlékszel Albert volt.
Tibor bá, a könyveid címlapjain minden lókötőnek óriási vörös kilincsorra van. Miért??? 😀
37:
Aha, 10.000 példányon, de csak egy kiadásban. Ez egy grafikus munka, nekem tetszik. Valószínűleg borviágot látsz. Lényegtelen. A lényeg, hogy a könyv nem futott, mert a potenciális vevők úgy érzékelték, hogy ők lennének a palimadarak. De ez kiszámíthatatlan. A szív könyv, ami nagyon jó, azért nem fogyott, mert hátúl a kiadó azt íratta, hogy egy lelkes laikus meggyógyította önmagát. Én tiltakoztam, de hiába. A potenciális vevők – természetesen szívbetegek – úgy gondolták, hogy ha az iró nem kardiólógus, akkor a könyv szart se ér. Így aztán a kiadó nyakán maradtak a könyvek (én meg nem kapom meg a tiszteletdíjat, ami mindössze 200 Ft/eladott példány).