(VM-112) Az anyám szoknyája

Tibor bá’ vissza a múltba

 

Visszaemlékezéseim szerint kilenc éves korom környékén, amikor még nem kiskamasz a gyerek, de már nem is „kis”gyerek, szóval a gyermekkor kellős közepe, rendkívül jó gyereke voltam. Nem csupán szófogadó, hanem szinte gondolatolvasó. Anyám akkor háztartásbeli volt, azaz főállású anya és feleség. Rendben tartotta az otthonát, megfőzte a vacsorát, várta a férjét, és ellátta a gyerekeit. Ez volt a napi rutin. A mosás, nagytakarítás, befőzések, meg hasonlók csak időszakosak voltak. Anyám nem volt egy unikum, akkoriban a feleségek többnyire mind háztartásbeliek voltak, amin a háborús férfihiány, és Rákosi tervgazdálkodása ütött csorbát. Szó ami szó az anyám szoknyája mellett cseperedtem. Ott voltam, de jó érzékkel nem álltam az útban. Ha barátnő érkezett, csendben megbújtam a szoba sarkában, füleimet hegyeztem, de egy szót se szóltam. Turkáltam anyám varródobozában, gombpörgettyűt készítettem, játszottam a spulnikkal, sorba raktam a tűket, természetesen nagyság szerint, a selyemcérnákat árnyalatok alapján, egyszóval elvoltam magammal.

Anyám írni alig tudott, hiszen csak két elemit végzett, de az olvasással nem volt gondja, olvasott bizony, nem is keveset. Az utca végében volt egy könyvesbolt, ahol foglalkoztak kölcsönzéssel is. Havi egy pengőért annyi könyvet olvashatott ki az előfizető, amennyit csak győzött. Anyám elsőszámú kedvence Bozzai Margit volt, valamennyi könyvét kiolvasta háromszor is, de zabálta még Courths-Mahler könyveit is, amikről könnyű véleményt alkotni címeik alapján: Aranyhajú boszorkány – Indiai feleség – Vörös rózsák – Lotti házassága – Hiába menekülsz. Ez utóbbi különösen megfogta anyám fantáziáját, „hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől futni úgysem tudsz” énekelte Karádi. Érdekes filozófia. Semmiért se vagy felelős, mert van egy sorsod, ami elől nem lehet elmenekülni. Anyám kártyát is vetett, hogy „szakkifejezései” jól belém vésődjenek: Barna férfi várja az alkalmat – öt-hat-hét – „bosszú” légy óvatos Ilkám, valaki leselkedik rád – tizenegy-tizenkettő-tizenhárom – „alkony” valaki a családban vagy meghal, vagy megbetegszik – öt-hat-hét – ezt ide áthelyezzük, igen, világos, nagy szerencse ér, tehát a nagybeteg szerencsésen felgyógyul. Ki gyógyul fel? – szólt közbe Ilka – Várj, kivetem még egyszer. – és kivetette. Nem hallottam más napestig, mint bosszút, féltékenységet, szerencsét, halált, pénz áll a házhoz, szőke nő, barna férfi, gazdagság, bűn és hasonlók. Az egyszerű munkásemberek életének forduló köveit. Mert munkáscsalád voltunk. Egy polgárságból lecsúszott nagypapa, ötödik általánosból kirúgott fiának a családja. Az akkori osztályfényképen ütött-kopott ruhába bújtatott önmagam néz rám, és ellepnek a gyermeki emlékek. Anyámnak szegénységi bizonyítványa is volt. Kórházat sokszor megjárt, vézna kisfiát, vagyis engem ingyen vihette kvarcolni a körzeti egészségközpontba, mert akkoriban a kvarcolás egészségesnek vélték. Én pedig követtem mindenhová, csendben, szófogadóan. A térre (Tisza Kálmán) csak akkor mentem le egyedül, ha küldtek. „Menj már, mozogj egy kicsit”. Nem voltam ügyetlen, csak „magamnak való”. Nem barátkoztam könnyen, és nem is kerestem a barátságot, de ha valahová „bevettek” játszani, hamarosan én lettem a véleményvezért, ahogy manapság nevezik. Tanulni nem tanultam, azt tudtam, ami rám ragadt. A szülői törődésbe nem tartozott bele a tanulás megtanítása, vagy a fontosságának a kihangsúlyozása. De probléma egy se, mert a hármas-négyest mindig kiérdemeltem (ami akkoriban elégséges volt), bukás nélkül léptem át egyik osztályból a másikba. Nem irigyeltem a gazdag fiúkat az osztályban, akik a villanyvasutjaikról meséltek, uzsonnára hívták meg az arra érdemeseket, ami én még véletlenül se voltam. Hozzátartozott az élet rendjéhez, hogy mi este főtt krumplit vacsoráztunk, vöröshagymával. És fogalmam sincs mivé nőttem volna ki magam, de gondolom legfeljebb műszerész vagy szerszámkészítőségig vihettem volna, ha nem jön közbe a háború, de közbejött. A háború konjunktúrával jár, apámnak volt elég esze, hogy ezt meglovagolja, zsidó barátainak lett a stómanja, de hamar a fejükre nőtt, és önállósította magát. Hamarosan gazdag lett, illetlenül gazdag. Anyámnak nem kellett többé ronggyá olvasott kölcsönkönyveket olvasni a 25 wattos lámpa alatt, hanem lemehetett az Athenaeumba és rendelhetett 3 méter könyvet az új, cseresznyefából készült bútorgarnitúra könyvespolcára. Az ütött-kopott pulcsit felváltotta a szabónál méretre varrt öltöny, ugyanabból a börberi szövetből, amiből apámnak is készült.  De itt nem állt le a nyújtózkodás. 500-es Zündapp, apám legénykori álma, állt a ház előtt, és ha már van motorbicikli, akkor kiderült, hogy mozdulni is lehet. Korábban egy-egy nyári vasárnap délelőtt kiment a család a Népligetbe, leterítette a plédet (akkor így hívták a pokrócot) és birtokba vett néhány négyzetmétert a közterületből. Ezzel a lehetőséggel sok olyan proli család élt, akik nem voltak focirajongók. Mi nem voltunk. Nem tudni miért apám nem kedvelte a focit, és így – mind a mai napig – én se. Délben előkerült néhány szelet zsíros kenyér, amit önfeledten elmajszoltunk. Kirándult a család! Délután vissza a Teleki téren és a Népszínház utcán át, haza a földszintes lakásunkig. Most már viszont, ha nem is HÉV-vel, de motorral a szabadba. Ekkor derült ki, hogy kissé felesleges vagyok.

Szüleim között a  hirtelen jólét rengeteg civakodással is járt, de az állandó véleménykülönbség mellett abban meg tudtak egyezni, hogy tőlem meg kell szabadulni. Pénz nem számít, abból van elég. Elpasszolásomnál figyelembe kellett venni gyenge iskolai előmenetelemet is, ezért nem neves, csak olyan „futottak még” internátusba kerültem, főleg sok holdas parasztgyerekek mellé, a Kis Svábhegyen. Amikor szeptemberben beadtak a kapun az előírt 6 pár zokni, 6 pár gatya, 6 ing, stb. társaságába, amelyekbe mind be volt varrva a nevemet helyettesítő 35-ös szám, összeszorult a torkom és a sírás fojtogatott, mert 9 évemmel a hátam mögött nagyon egyedül éreztem magam. Problémát nem jelentettem, mert első olvasásra megértettem a szabályokat, amiket értelmesen és fegyelmezetten be is tartottam. Zokszó nélkül fogadtam el az élet realitását. A mai, közismert gyerek centrikus szabály szerint, kegyetlenül elbántak velem, de erről mit se tudtam. Az új környezetből nem csak az anya hiányzott megszokott szoknyájával, de teljesen új szereplők iparkodtak betölteni az űrt. Jézus, Szűz Mária, védőszentek, fohászok istenhez, liturgiák, a távoli pokol a fenyegető, örökké tartó tűzével. A katolikus egyház minden trükkje, hogy a hívő elfogadja az osztályrészül kapott alárendeltséget, ami alól nekem kissé kilógott a lóláb. Hogy lehet az, hogy a szerzetesek étterméből pénteken sült hús illata árad ki, amikor ki vagy belép rajta valaki, miközben nekünk szigorú böjt van előírva?

Aki elsőre tud azonosítani, az kap egy szép ajándékot

Az esti lámpaoltás után, de elszenderedése előtt, ha a sorsomon töptengtem, úgy gondoltam, hogy körülményeimért nem a szüleim tehetnek, ennek valami ismeretlen okból kifolyólag így kell történnie. Idegzetem elnyűhetetlenül erősnek bizonyult. Csak évtizedekkel később tudtam meg, hogy lustaságából kifolyólag anyám 3 éves koromig szoptatott, és akkor is csak azért hagyta abba, mert már heccelték a barátnők. A kutatók pedig kimutatták, hogy a felnövő gyermek pszichés stabilitása egyenesen arányos a szoptatás időtartamával. Anyám tudta, és szándéka nélkül tett velem jót, és rajtam keresztül talán önmaguknak is. Az internátusban a napok csak lassan teltek, és amikor már nagyon elkenődtem, megeresztettem egy soha célba nem érő levelet, amiben vázoltam sanyarú körülményeimet, mert meg voltam győződve róla, hogy nincsenek tudatában a tényeknek. Ugyanis, ha tudták volna, akkor tettek volna valamit ellene. Nem értettem, ahogy 5 évesen se, amikor súlyos betegként az apámtól transzfúziós vért kaptam, mert nulla vércsoportúak voltunk mind a ketten. Amikor apám vénáját átbökték csodálkozva kérdeztem: „apuskám, te is hagyod magadat szurkálni?” Ez a kérdő mondat mindent elárul. Nekem, mint gyereknek nem voltak jogaim, mint ahogy az manapság ki van hangsúlyozva, hanem tűrni kellet mindent, amit a felnőttek akartak. Na de az apám, ő miért hagyja?

A „csak egy nap a világ” jelszó alatt dáridózó szüleim a baráti társaságban ügyesen kommunikáltak, költségeket nem kímélve a legjobb tanítatást adták a fiúknak, amiért „majd egyszer hálás leszek” nekem szóló mellékmondat toldalékkal. Ezt a klisét apám 50 évvel később is elsütötte, amikor már saját felnövekvő gyermekeim voltak, és eléggé tisztába voltam a neveléssel kapcsolatos dolgokkal, bár nagyot változott a világ. Öt évesen, fél év kórházi kezelés után, olyan gyenge voltam, mint a harmat. A gyerekorvos azt tanácsolta az anyának, hogy a nyár alatt reggel tegyen ki a térre, este vigyen haza. „Nézze asszonyom, vagy megerősödik a gyerek, vagy beteljesedik isten akarata.” A ritka betegségben szenvedő gyerek 3 millió forintos németországi műtétére akkoriban senkinek se jutott eszébe gyűjtést rendezni, nem csak azért, mert nem volt televízió. Mi, gyerekek, fogyóanyag voltunk, csak nem mindig voltunk hajlandók elfogyni, erősen kapaszkodtunk az anyai szoknyákba.     

Az én anyám szoknyája azért nem tűnt el teljes mértékben. Ott volt a nyár, amikor kénytelenek voltak elszenvedni, nem azért mert nem lehetett volna engem az internátusban felejteni a nyárra is, csak azt nem lehetett volna megmagyarázni. Elvégre a kitűnő tanulmányokhoz a nyári elzártság nem tartozott hozzá. A nyarat különben ügyesen oldották meg, egy-két hétre kikölcsönöztek gyerektelen házaspárnak egy kis balatoni kiruccanásra, vagy vendégségbe adtak anyám paraszt ismerőseihez, persze fizettek utánam. Nem is egyszer.  Megszokhattam, hogy hol voltak szüleim, hol pedig csak vártam, hogy legyenek. Mert a végén mindig összefutottunk. Így bővültek ismereteim, észleltem a valós világot, lett betekintésem mások életébe. Nagyon korán felismertem, hogy amit a templomban prédikálnak, amit a családok kifelé mutatnak, az olyan messze van az élet valóságától, mint a közmondásos Makó –  Jeruzsálemtől.

___________________________________________________________________
Epilógus: Senki ne jöjjön azzal, hogy az ő családja igenis „normális”, mert én is mindig azt hittem.

___________________________________________________________________
___________________________________________________________________
___________________________________________________________________        

 

49 gondolat erről: „(VM-112) Az anyám szoknyája

  1. Felülről második sor utolsó emberkéje jobbra. Jó a tipp?

  2. Szerintem meg a legfelső sorban jobbról a második vagy. Nemde?

  3. Hónapok óta olvasgatlak Tibor bá.

    Ez az írás klesszosOkkal űberolja azokat, amiket eddig olvastam.

    GRATULÁLOK…..ezt hívják szépirodalomnak.

  4. Alúlról a második sor baról a negyedik vicces pofát vágsz grimaszolsz.

    Eltaláltad.

  5. a bal legalsó:) Bár már leírták:)
    Nagyon tetszik az írás:)

  6. 4 & 6:
    Köszönöm, de azért volt már jó, csak ez nagyon megfogott benneteket.

  7. Az internátus a későbbi Zrinyi Miklós Nevelőotthon ?

    Attól jó egy írás hogy sokakat képes megfogni .

  8. 8:
    Bp. XII. Istenhegyi út 32. Most valami osztrák idegenforgalmi iskola.

  9. 10:
    Az Orbán tér alatt 100 méterrel, egy hatalmas épület. Eredetileg tégla volt, most fehér.

    Küld el a posta címed. (A beírt E-mail címed nem él.)

  10. Igen, amit a templomokban prédikálnak (a „történelmi” egyházak), az valóban, a lényegét tekintve köszönőviszonyban sincs a valósággal. Mégis, magát az igazságot annak elferdítése cseppet sem változtatja meg. Újra kell kezdeni a keresést a legelejétől, mert van remény.

  11. Ez az irodalom nem annyira szép, de Tibor bá írni azt (is) nagyon tudsz. A család ilyen irányú ábrázolása kapcsán eszembe jut egy saját vonatkozás. Feleségem beszélt nekem édesanyám abortuszairól, amiről én nem tudtam, de ő már igen. Amikor megtudtam zokogtam 1/2 percet (ez volt a feldolgozás, nem vagyok sírós fajta). Én is lehettem volna, akiről így döntenek. A szüleim hozzáállása megdöbbentett. Úgy éreztem én nem érdemeltem meg, hogy éljek a többiekkel szemben. Ezek csak érzések, amik olyan gyorsan elborítottak, hogy kellett egy kis idő a tudati feldolgozásig.
    S hogy ne csak a felmenőkről írjak:
    Nekem meg kellett tanulnom a gyerekeimet nem ösztönnel „szeretni”, hanem a nekik megfelelő módon. Mert amit én a saját oldalamon esetleg annak érzek, az az ő oldalukról nem az. Érdekes az életben, ahogyan meg kell tanulni szeretni. Odaadni a figyelmet, az időt, a tudást, jelen lenni a másik életében.
    Bocsássatok meg, de engem Tibor bá írásának lelki vonatkozása fogott meg.

  12. Zoltán mire gondolsz ?

    „Mégis, magát az igazságot annak elferdítése cseppet sem változtatja meg. Újra kell kezdeni a keresést a legelejétől, mert van remény.”

  13. Kedves Tibi bá’!
    Bepofátlankodom a férjem sorai közé…
    Köszönöm az őszinte sorokat. Annyira szeretek életrajzi jellegű irományokat olvasni! Megerősíthetnek, elbizonytalaníthatnak…mindkettőre szükség van!
    Nem vagyok egy bevállalós alkat, de megpróbálkoznék személyed beazonosításával a fotón. Nem a nyeremény, hanem a játék miatt! Meg hogy büszke lehessek magamra, ha sikerül! Tehát pusztán önző érdekből 😉 !
    Én a szemüveges pap mögötti kisfiúra gondolok. Az arca ugyan megnyúltabb, mint a portrén, de 4 fiús anyukaként úgy tapasztalom, hogy ez az az életkor, amikor egyébként is ilyen irányúak a testi változások. Valamelyest hasonlít a mai Tibi bá’-ra, ráadásul a viselkedése tükrözi az életútból megismert személyiségjegyeket! Nagyon kíváncsi vagyok! Ha nem sikerül, akkor próbálkozom még 2 találattal (persze nyeremény nélkül 🙂 )!

    Ildikó, egy modern-kori, azaz szoknyát ritkán hordó, de vérbeli anya (nekem szárnyaim vannak – szoknya híján! 🙂 ) (Ja, és bocsánat a túl sok „mosolygó arcocskáért”, de ez az én személyiségjegyem! Csak a könnyebb beazonosítás végett! 🙂 )

  14. 15:
    Kedves Ildikó. Itt mindenkinek azonos joga van beírni a gondolatait.
    Nem sikerült eltalálnod, mert nem az a fiú vagyok. Próbálkozz újra.

  15. Ez a szegénységi bizonyítvány nagyon meglepett. Nem is gondoltam, hogy tényleg létezett ilyen. A tippem: felső sor, jobbról a második fiúcska.

  16. 17:
    Nem találtad el, de a dolog nem egészen tisztességes. Ugyanis grimaszt vágok, ami a vonásaimat megmásítja. Az élet nehézségeit már akkor is állandó hülyéskedéssel tettem elviselhetőbbé.

    Valóban volt szegénységi bizonyítvány, de szégyennel járt együtt, ezért az emberek titkolták.

  17. A magáncsőd bevezetése is valamiféle szegénységi bizonyítvány lesz.

  18. Remélem nem vezetik be újból, mert lehet én is kapnék, bár ami nincs befejezve még lehet rajta változtatni, ilyen az én életem is. Nos, ezzel a kis segítséggel csak a alulról a második sor, jobbról a 4. fiúcskára tudok gondolni 🙂

  19. Na, majd adok Neked vért, ha kell, mert Én is 0-ás vagyok. Elsőrangú az „anyag: se AIDS-em, se hepatitis C-m nincsen. 🙂

  20. 20:
    IGEN, de belátom egy mai fénykép alapján a feladat megoldhatatlan.

    21:
    Köszi, de az elmúlt 75 évben nem volt vérre szükségem.

  21. Tibor ba, egy kicsit „off” kerdes, de te dohanyoztal e eletedben? Pipa vagy cigaretta?

  22. Ket kerdesem lenne (mehet akar kulon posztba is, ha nem lehet roviden valaszolni):

    1. mibol keresett penzt az edasapad a haboru alatt?
    2. hogy kerulte el a besorozasat?

    mindket info hasznos lehet a jovoben 🙂

  23. Nagyon szeretem ezeket a visszaemlékezéseket.Nagy örömmel olvasom.Köszönöm Tibor bá..

  24. 25:
    Kijelölt nagykereskedő volt (ágyba szarás) egy teljes magyarországi körzet csak tőle vásárolhatott. Ehhez persze kellett politikai hátszél.

    A sorozásra nem ment el. Hamis papírjai voltak, ha igazoltatték volna. Amikor márt az se volt elég, akkor bújkált. erről már volt egy VM- poszt.

    26:
    Tudom, hogy szereted őket. Ezek nem csak érdekesek, hanem hasznosak is. Kiderül, hogy a mainál sokkal keményebb életkörülmények között is lehetett tartalmasan és talán boldogan is élni, mert minden a „helyén volt”.

  25. Tibor bá!
    Nincs életrajzi könyved? Ha nincs, de lenne időd rá, sokakat tennél gazdaggá.
    Ha érdekel nekem van egy Budapest volt főügyészének fiától, aki ugyanazt az időszakot, mint gazdag család gyermeke írja le. Érdekes követni, ahogy megváltozott Magyarország 100 év alatt, bár nem felemelő :-(.

  26. Üdv mindenkinek!
    Szerintem a pálinkát se felejtsük ki a raktározásból mert ez talán még jobb tulajdonságokkal rendelkezik mint az arany:)Gondolok itt a cselekvőképtelenségre(ha mérgezett),feszültségcsökkentő,cserealapanyag,fertőtlenít(40%+),évekig eláll,esetleg éghető is..szóval egész hasznos és 2000-3000 forint literje amiből elég 4-5 liter,az már elég komoly tényező:)A magam részéről kicsit neheztelek rá mert ma 3 feles után sikerült bútor ajtó csiszolás közben figyelmetlenség miatt beleküldeni a tenyerembe egy 3 centis szálkát de a szintén spicces sógorom kiszedte hibátlanul így komoly baj nem történt:)De attól még jónak tartom talán jobb mint az arany.
    Egyébként sokan írtátok,hogy csere alapanyagnak szánjátok az aranyat de előtte egy másik posztban azt a nézőpontot valljátok,hogy vidéken manapság már nincsen annyi élelmiszer elraktározva mint régen akkor mire akarjátok cserélni mert így lehet,hogy az arany értékesebb lesz mint valaha de az is előfordulhat,hogy a más gazdasági és társadalmi helyzet miatt nem lesz mire elcserélni még egy 10 grammos aranylapkát sem.Tehát ti inkább 10ből 5-en az arany mellett szavaztok én pedig az aranyra költött pénzből még több növénytermesztési szakkönyvet veszek és pár kiló vetőmagot amiből majd termelek és elcserélem veletek aranyra.Ha ezt a fenti példát nézem akkor nekem a válság fokozatos felszívódása és a rendszer helyreállása után lesz 500-800gramm aranyam nektek meg semmi mert a kajára elment minden,míg én geddon végén rendelkezem egy szükséges földbirtokkal és induló tőkével(fél kiló arany) az új világot illetően.Nem tartom rossznak a felkészülést de azért én is szívesen vennék pár befektetőt magam mellett mert így nekem sokkal könnyebb lenne nektek meg jobb:)
    Hazabeszélés de attól én még rátok is gondolok:)

  27. Ez az internátusos dolog nagyon szívszorító.. Volt szó már róla, emlékszem hogy négy kis papírdarabot ragasztottál a fiókba…Óriási változás a poszt elején lefestett hangulatú kisgyerekkorból ebbe a másik rideg család nélküli „kitaszítottságba” kerülni: Főleg hogy hiszen a húgod otthon maradt, ha jól emlékszem.. Mit zavarhattál otthon mint idősebb fiúgyerek? 🙁
    Írod hogy soha nem értek célba az internátusban leírt panaszlevelek.. Miért? Nem lehetett levelet küldeni, vagy nem akartad, csak leírtad?

    És még egyet kérdeznek. Volt valamiféle pótanya az internátusban? Ahogy az szokott lenni egy cseléd, egy bejárónő, egy jószívű konyhásnéni aki néha megsimogatta a fejeteket?
    És ez a három papruhás férfi ott elől … Milyenek voltak. Volt köztük legalább egy aki emberséges és gyerekszerető volt ?(nem úgy).Mert így külsőre egyikük sem túl bizalomgerjesztő..
    Viszont a legfelső sor jobb szélén a szőke fiúcska is grimaszol rendesen:) haverok voltatok?

  28. Könyörgöm geddont ne itt !

    ejha írását áttettem a választóvízhez. Valószínűleg tévedésből írta ide.

  29. Nagyszerü írás ! Gratula…
    Tiszteletem Tibor bá!
    Tudod Faterom egyidős Veled,és már a Fiam(13-éves ) is unja,a háborús storyait. Nagyon érdekes más élettapasztalatát olvasni, megélni…
    Sok erőt, még hozzá !!!
    Szép estét: P.Zsolt

  30. 27:

    Melyik az a vm post ahol a sereg/háborúban való részvétel elől bújkál?

    Lehetne a posztokról egy „tartalomjegyzéket” csinálni? Lassan lehetetlen keresni a poszttömegben, ha az ember nem tudja pontosan mire is akar keresni.

  31. Dorka:
    A húgom nem jelentett problémát, mert napokra ki lehetett helyezni ismerősökhöz, olyan „kis helyes” volt. Én gondot okoztam, mert kérdeztem, voltak meglátásaim, engem annyira nem szerettek kölcsönkapni.
    Az internátusban nőnemű lélek nem volt. A szolgák (fűtés, takarítás, egyéb munkák) mind fiatal paraszt fiúk voltak. Mikulás előtt ezeket öltöztették be krampuszoknak és a folyosókon vasgolyókat görgettek.
    Ez egy francia rend magyarországi bázisa volt „iskola testvérek” név alatt. Középen az igazgató ül, akivel semmi dolgunk nem volt. Balra Robert testvér egy igazi haramia, ami látszik is az arcán. Ő volt a tanítónk. Nádpálcával járt a padok között és tett fel kérdéseket a nádpálcával rábökve valakire. Ha helytelen volt a válasz, akkor a kinyújtott tenyérbe belesózott egy hatalmasat. A jobboldali Paszkál testvér volt velünk iskolán kívül egészen a lefekvésig. Ő csak a mosakodással baszogatott minket. Tisztasági vizsgálatokat tartott. Nedves újjal megdörzsölte a bokát, ahonnan lejött a hámréteg, amit piszoknak kiáltott ki, és akkor lehetett menni, megmosni jéghideg vízben. Az „emberséges” jelző nem alkalmazható. Tették a dolgukat, ami a kor szellemének megfelelően ma elfogadhatatlan lenne.
    Nem volt haverom, azt hiszem senkinek se volt. Valamennyien küzdöttünk az „életben maradásért”. Nekem „cincogó” volt a ragadvány nevem, de nem tudom, hogy miért.

    P.Zsolt:
    Ne használd a „faterom” kifejezést, nyegle és tiszteletlen. Tudom, nem így érzed, mert megszoktad, de más ezt hallja ki belőle.
    Ebben a korban előjönnek a korai emlékképek, és az idős emberek ezektől nem tudnak szabadulni, de elfelejtik hová tették tegnap az esernyőt. El kell nekik nézni, cserébe nektek is el fogják (talán) nézni, amikor megöregedtek.

    Zsolti:
    Két kézírat és készül.
    1) Vissza a múltba. (ez folyamatos, olvashatjátok)
    2) Magyarnak születni. (ennek már van borítóas)
    A kettő között az a különbség, hogy a VM csak én és a családom és időbven nem megy vissza messzire. A M.sz. nemzeti színtű és időben visszamegy a múlt századfordulóig.

    De nem a kézírat és az én szándékom a döntő, hanem a kiadás, mert senki nem vállalja. A magánkiadás kb. 600.000 forint és semmi garancia, hogy az összeg – akár tört része – megtérüljön.

    elfmage:
    Már én is gondoltam rá. Hétfön „szolgálati közleményben” lesz egy bejelentésem ez ügyben.

  32. Tisztelt Tibor bá !
    Mivel Ö nevelt fel, és egész életemben ezt a kifejezést használta a saját édesapjára,így nyilvánvalóan én is átvettem.
    Sőt a Fiam is így hív engem.Nem akartam,nyegle és tiszteletlennek tünni, nem vagyok az !
    További szép napot 🙂

  33. 37:
    Tudom Zsolt, de mi egy 10 milliós nyelvi közösségben élünk, ahol alkalmazkodni kell a többség izléséhez.

  34. Valami technikai gixer van, Bonifert Zoltánra reagáltam, mégis ő lett az utolsó. Akárki ír, a kukaccal kezdődő komment kerül be utána.

  35. @Kagemusha: Tibor bá’ templomi felismerése teljesen jogos. A keresztény hit messze nem azonos azzal, mint amit a „történelmi” egyházak mutatnak. Erre gondoltam. Aki erről többet akar hallani, regisztrálhat akár itt is: //gondolkodasforradalma.hu/

  36. A pálcás tanítás legvégét sikerült elcsípnem a 70-es évek elején 1-2. osztályban, kisvárosi tanítónéninél… Én ritkán kaptam, de rettegés volt.

  37. 40:
    Igaz. Én vagyok a hunyó. Bonifer sokáig szunnyadt, ezért előre hoztam, de túl jól sikerült. 😀

  38. Üdv Mindenkinek
    A pálcás tanitást én sem ismerem.De 1975-ben volt olyan tanárom aki tenyeressel,más citrommal illetve orvossággal gyógyitotta a
    a magatartásbeli kilengéseket.A tenyerest hosszú favonalzóval ütötték,a citrom a hajnak a fül melletti,az orvosság pedig a
    tarkónál való felhúzását jelentette.De csak a7-8. osztályban
    büntették ezzel, természetesen csak minket fiúkat.De már rég
    megbocsátottam mindent

  39. 44:
    Igen-igen. Azt ott a fül mellett „pajesznak” hívták. A tanár a pajeszt felfelé húzta. Ez fájt, ezért a gyerek elkezdett ágaskodni és félre fordította az arcát, a húzás mérséklése végett. Ekkor elengedték a pajeszt és jött a lefelé húzott pofon.

  40. 45: még találkoztam ezekkel a régimódi szakemberekkel! MAi szemmel főleg az kapott, aki megérdemelte, de azért nem követelem, hogy ezt ma alkalmazzák. Csak ne vernék meg szegény tanárokat a nebulók! 🙁

  41. Kedves Tibor! Tippem a következő: első sor, balra legszélen. Szerintem azóta semmit nem változott. Csalódott lennék, ha hibásan tippeltem volna.

  42. 48:
    Nem igazán örülök a csalódottságodnak, de nem te vagy a ludas. Grimaszt vágok és ezért a vonásaim nem fedezhetők fel. Alulról a második sor, jobbról a negyedik. – – – De mi az hogy nem adsz kölcsönt. Szoktak kérni? 😀

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük