Tibor bá blogja (369) Miért kellett lánynak születnem? (Warum war ich bloβ ein Mädchen?)

önacképA Világban naponta sok ezer új könyv jelenik meg, én meg hetente ha egyet bemutatok, akkor az sok. Bevallom nehéz a válogatás. Megpróbálok olyan könyvekről írni, amiről úgy gondolom, hogy fikarcnyi esélyük sincs, hogy magyarra valaha is le legyenek fordítva, és a témát illetően érzek valami személyes affinitást. A 80 éves Gabriel Köpp könyve pontosan ilyen. Gabriel két évvel idősebb, mint én. 1945-ben mindössze 15 éves volt, amikor orosz katonák többször is megerőszakolták. Most, 80 évesen visszatekintve, megírta emlékiratait. Ha valaki megérti őt, akkor az én vagyok. Köpp asszony az utolsó pillanatban vette magának a bátorságot, hogy ne vigye magával a sírba azt, amiről az egész világ – ezért vagy azért – megfeledkezett, a Vörös hadsereg brutalitását.  

Mire valaki 80 éves lesz, 29200 nap van mögötte. Gabriel Köpp esetében, ebbe a 29200 napba belefért egy középiskola elvégzése, egy asszisztensi képzés, erős vonzódás a fizikához és a matematikához, és mivel Köppöt lenyűgözte az anyag legkisebb része, ezért tanulmányai végén fizikából doktorált, majd később elnyerte a professzor címet. Az életéhez tartozik még számtalan  barátság, ami fizikusokhoz, doktoranduszokhoz, kollegákhoz, Nobel díjasokhoz fűzte. Ennek ellenére az, ami mindössze 14 nap alatt történt vele, befeketítette a 29200 nap többi részét. Könyvének megjelenése útán az interjúvoló riporter a következők szerint számolt be a találkozóról:

Gabriel Köpp berlini lakásában, egy karosszékbenKöpp/80 ülve fogadott, és arról a bizonyos  14 napról beszélt, közben frissen főzött kávéval kínált, amihez sűrített tejet mellékelt. Ő maga hosszú, keskeny Kim márkájú cigarettát szívott, amit már alig lehet beszerezni Németországban. Megmutatta a falon lógó fekete-fehér fényképeket az édesanyjáról, édesapjáról és a nővéréről, akik közül már senki se él. De vannak fényképek a szülői házról, kívülrőlről és belülről egyaránt. A ház Schneidemühl német városban állt a Pomeránia nevű tartományban. A város ma a Pila névre hallgat, és Lengyelország északnyugati részén terül el. Ahol a ház állt, ma semmi sincs csak egy csupasz mező. Köpp magyarázatot fűzött a fényképekhez, ami a távoli múltat hozza vissza: a ház szalonja kristálycsillárral, az apja dolgozószobája (Herrenzimmer), és elbeszélés közben a narrátor akcentus váltása, elárulja a család gyökereit – Tack-ot ejtett ki Tag helyett (ami a Guten Tag társalgási formája).

Különben Gabriel Köpp lakásában kevés emléktárgy, vagy régi kacat található. Amikor tíz évvel ezelőtt a Aacheni Műszaki Egyetemről nyugdíjba vonult, átköltözött Berlinbe. Kérdezték is tőle, nem bánja-e meg, hiszen ebben a korban az emberek nemigen szoktak lakóhelyet változtatni. A kérdést egyetlen legyintéssel intézte el. Az mondta, nem számit, mert sose volt egy olyan otthona, ahová visszatérhetett volna, de ez – állítása szerint – sose zavarta. Mint ahogy – ellentétben sokakkal – az se zavarta, hogy a II. világháború után Kelet-Európából német nemzetiségűeket kitelepítettek. „Ezek az emberek klubokba járnak, és ott nagyokat emlékeznek, de engem ez hidegen hagy.” Ennek ellenére amit 14 nap alatt átélt, mialatt otthonából elmenekült, olyan traumatikus volt, hogy még ma se tud mindig nyugodtan aludni. Van, amikor enni se tud rendesen, és sokkal soványabb, mint ahogy szeretné. Hosszú élete folyamán mindent megkapott, amit az élettől kaphatott,  kivéve a romantikát. „Pechem volt” állítja, de érezni szavai mögött a kegyes hazugságot. „A háborút sokkal több nő élte túl, mint férfi. Akiket a túlélő férfiak közül megismertem, egy se ragadott magával. Különben is, egészen biztos nem éreztem volna semmit, akkor meg minek?” Az alatt a 14 nap alatt folyamatosan megerőszakolták, amikor is mindössze 15 éves volt, és előtte a szexről semmit se hallott.

Most írt egy könyvet arról a 14 napról, vagyis a megerőszakolásokról „Miért kellett lánynak születnem?” címmel. A könyv párját ritkító dokumentum, a maga nemében az első, amit egy olyan nő írt önszántából, akit a II.  világháború utolsó napjaiban többszörösen megerőszakoltak, és aki hosszú évekkel később leírta azokat a borzalmakat, amiket átélt. Könyvének írása közben nem talált szavakat, amelyeket a megerőszakolás helyett használhatott volna. Olyan kifejezéseket alkalmaz mint „a borzalom ideje” és „a pokol kapuja”. A megerőszakolókat  kegyetlenkedőknek, gazembereknek nevezi. Amikor megkérdezték tőle, miért volt képtelen pontosan leírni mi történt vele, megrázta a vállát és azt mondta „a szót (megerőszakolás) ki se tudom ejteni a számon.

Egy hason témájú könyvet („Egy berlini nő” címen) kiadtak közvetlenül a háború után, amit Gabriel Köpp elolvasott, de szerinte annak a könyvnek a szerzője egy 30 éves anonim nő. Más szavakkal, egy érett nő, akivel ellentétben, ő csak egy gyereklány volt. Nem könnyen ment bele, hogy a könyvet saját neve alatt adják ki, „de nem volt választásom, ki más írhatta volna?”

A szakemberek szerint az erőszakos nemi közösülés a nők részére egy dupla trauma. Először maga a cselekedett, aztán pedig, hogy titokban kell tartani, nem árulhatja el senkinek, nem „beszélheti ki magából”. Philipp Kuwert, trauma szakértő – pszicho-terapeuta a Greifswaldi Egyetemi Kórházban, a múlt évben felmérésbe kezdett, ami során 27 olyan nőt interjúvolt meg, akiket a II. világháború végén megerőszakoltak. A kézirat már kész, de még nincs kiadva. „Ez az első, és valószínűleg az utolsó ilyen tanulmány, mert a traumán áteső nők 95 százaléka már nem él.” Az „eseménykor” a 27 nő átlag életkora 16,7 év volt, és átlagosan tizenkétszer erőszakolták meg őket. Kuwert szerint a nők felének post-trauma szindrómája volt, amihez lidérces álmok, öngyilkossági gondolatok tartoznak, és az úgynevezett „elkerülési  viselkedés”. 81 százalékuk kijelentette, hogy az „esemény” nagymértékben kihatott a szexuális életükre, szándékosan kerülték a mélyebb érzelmek kialakulását. Kuwert azt állítja, hogy az erőszakos nemi közösülésnél semmi se vált ki nagyobb belső feszültséget egy nőben.

Birgit Beck-Heppner történész szerint, akit elsősorban a háborúk alatt elkövetett és elviselt erőszakoskodás érdekel, amikor egy katona erőszakkal közösül, nem csak „megaláz egy adott személyt”, de egyúttal „jelzést ad a megszállt civilek felé, hogy politikai vezetőik és hadseregük nem képes őket megvédeni.” Ez az oka annak, hogy ezek a megerőszakolások gyakran mások előtt történnek. Beck-Hepper, aki az epilógust írta Köpp könyvéhez, 38 éves, olyan korú mint Kuwert, vagyis ahhoz a generációhoz tartoznak, akik többé-kevésbé a náci-generáció unokái. „Az én generációm fel akarja tárni a II. világháború szörnyűségeit.” – Állítja Kuwert – „Lassan  kifutunk az időből” – teszi hozzá – „Pedig még sok dolgot kellene tisztázni. Igaz vannak dokumentumok, de a tanúk hamarosan kihalnak.” Kuwert szerint a valódi kép kialakításához elengedhetetlen az áldozatok történeteinek a kivizsgálása. Ugyanis „objektív trauma” nem létezik. Ezt a megállapítást Köpp története fényesen bizonyítja. Ismerve az előzményeket, az ember azt feltételezné, hogy Gabriel Köpp nem veszi szívesen a férfiak társaságát. A valóság ennek pont ez ellenkezője, Köpp a nők társaságát kerüli, de ha a pontos valóságot akarjuk leírni, akkor valójában ki nem állhatja őket. Könyvében leírja, miért?   

Köpp/151945. január 25.-én Gabriel összecsomagolta a holmiját, készült a menekülésre. Az édesanyja többször rászólt, hogy siessen, mert az oroszok egyre közelebb jönnek a városhoz.  Azt is mondta neki, hogy ő maga követni fogja. Gabriel még aznap este akart az édesanyjával beszélni, de a nő el volt foglalva saját gondolataival. Még annyit se mondott el neki, hogy menekülés közben mi minden várhat rá. Az idős nő ma azt írja erről „bizonyos értelembe hagyta, hogy nekifussak egy kitartott késnek.” Másnap Gabriel és nővére elhagyták a házat. Édesanyjuktól el se búcsúzhattak. Felszálltak egy tehervonat egyik csúszó ajtós vagonjára, miközben a várost már az orosz tüzérség lőtte. A vagon apró ablakán kitekintve Gabriel rémülten vette észre, hogy a vonat délre tart, holott észak felé kellett volna menekülniük. Hamarosan a mozdonyt találat érte, a szerelvény megállt, de a vagon ajtaja be volt reteszelve. Gabriel felkapaszkodott az apró ablakra és átmászott rajta, nővére a vagonban maradt, akkor látta utoljára. Az ablakból a hóra esett és egy darabig hasalva maradt, mert lövések süvítettek a feje felett. A szerelvényről valahogyan mások is kiszabadultak, és rohantak egy tanya, majd egy közeli falú felé. Gabriel követte őket. A falúban egy pék beengedte a sütődébe. Hamarosan megérkeztek az orosz katonák és zseblámpával lányokat kerestek a sötétben. Az egyik elkapta Gabrielt. A következő nap egy másik házba kergették, ahol egy katona megerőszakolta, majd hamarosan újra egy következő katona. Másnap reggel belökték egy istállóba, ahol két férfi megerőszakolta. Aznap délután egy menekültekkel teli szobában bebújt az asztal alá. Amikor a katonák bejöttek az épületbe lányok után kutatva, az idősebb nők hangosan kiabálni kezdtek, „hol van a kis Gabika?” és kihúzták az asztal alól. „Éreztem, hogy gyűlik bennem a gyűlölet”, írja róla Köpp. A következő reggel, megint a nők voltak, akik belökték Gabrielt egy „mohó tiszt” karjaiba. „Megvetettem ezeket a nőket” – írja a könyvében. Ez így ment könyörtelenül két héten keresztül. Aztán elbújhatott egy tanyán, ahol a katonák nem találtak rá. 

Bár fogalma se volt, hol van, Gabriel írt egy levelet édesanyjának egy kék füzetébe. „Itt nincs senki, aki segítene rajtam. Bár csak itt lennél. Annyira félek, mert nem jön meg a „betegségem” (a szerkesztő megjegyzése: menstruációja), már tíz hete. Biztos vagyok benne, hogy te tudnál nekem segíteni. Oh Istenem, miért teszed ezt velem? Drága Édesanyám,  bár ne jöttem volna el nélküled.” Gabriel menstruációja 7 évig nem jött vissza. A nőgyógyászok ezt „orosz betegségnek” nevezték el. 15 hónap után Gabriel Hamburgban talált az édesanyjára. Meg akarta neki mutatni a levelet, amit akkor írt, de az édesanyja, aki azt hitte a lányát soha többé nem látja, hűvös volt hozzá. Azt tanácsolta neki, hogy ne mondja el senkinek, ami vele történt, de ha nagyon akarj, akkor leírhatja. Gabriel megfogadta a tanácsot, 16 éves volt, amikor megírta a feljegyzéseit, amiből bőségesen idéz a könyvében.

Társasági beszélgetésekben Köpp állandóan megemlíti, hogyan árulták el a nők, és a csalódását az édesanyjában, aki nem akarta meghallgatni, és aki talán már nem kis tartott igényt a lányára. „Beszélhettem volna az édesapámmal, de ő már nem élt” teszi hozzá. Köpp mind a mai napig keresi az okokat édesanyjának a viselkedésére. Azt gondolja, talán az édesanyjának bűntudata volt, amiért egyedül küldte el őt és a nővérét. Kuwert, trauma szakértő szerint, abúzuson áteső nők gyakran beszámolnak nőtársak árulásáról. Azt, amikor az áldozat megbízik valakiben, aki a végén elárulja, pláne ha a támadót segíti, az áldozat nehezebben rendezi le magában, mint magát az „eseményt”.

Köpp több, mint 30 évvel később, 47 éves korában pszichoanalízisre ment. Azzal természetesen tisztában volt, hogy az ő generációjából a nők nem járnak pszichológusokhoz, de ekkor lelkileg összeroppant, miközben PhD tézisét írta. „Életem első pszichológusába beleszerettem” – suttogja el a szavakat, – És? „természetesen nem történt semmi. – Nagyon korrekt férfi volt.” A pszichológussal évtizedeket át tartotta a kapcsolatot, ő volt az, aki biztatta a könyv megírására. „Az a tény, hogy egy másika könyv emberrel kapcsolatban érzek valamit – az volt a fordulópont. Azóta vannak pillantok, amikor szabadnak érezem magam.” A kérdésre, hogy volt-e valami szexuális élménye az idők folyamán, azt válaszolta. „Semmi, egyáltalán semmi. Részemre a szex csak erőszakot jelent.”

Az interjú végén Gabriel Köpp a 155 centijével olyan könnyedén ugrott fel a fotelből, mint egy kislány. Hamarosan festményekkel tárt vissza. Az utóbbi időben festeget. Életének történetét festi meg. Az egyik kép közepén koponya és keresztbefektetett lábszárcsontok, alatta egy dátum, 1945. Január 26. A másik képen szíveket lehet látni, élénken kiszínezve. Ezek olyan képek, amiket 15 éves, tehetségtelen lányok festenek, pusztán kedvtelésből. Bizonyos értelemben Gabriel Köpp számára 1945. Január 26.-án megállt az idő.

Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q
Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q Q

Éljetek a lehetőségekkel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük