Tibor bá blogja (92) Amerika legújabb problémája JAPÁN

önarcképJapán messze van, és ritkán hallunk róla. Igen, ott dobták le az első atombombát (meg a másodikat), aztán jött a japán gazdasági csoda, és a japán gyártmányú autók a legmegbízhatóbbak, a japán elektronikai termékek pedig a legcsodálatosabbak voltak, de aztán nem sokkal több. Nagyon kevesen tudják például azt, hogy a háború után a Japán alkotmányt az amerikaiak diktálták le, és nyomták le a japánok torkán. Hogy Okinava szigetére ötvenezer amerikai katona állomásozik, és ezeknek a katonáknak immunitásuk van a japán törvényekkel szemben, azt kevesen tudják. Gyakorlatban: Ha egy amerikai tengerész megerőszakol egy japán lányt, akkor a japán rendőrség nem csinálhat semmit, mert Japán elvesztette a II. világháborút, több mint 60 évvel ezelőtt. Belföldi eseményként talán az a legnevezetesebb, hogy 50 éven át ugyanaz a párt nyert meg minden választást, és került ki soraiból a miniszterelnök. Na, ennek lett most vége. Az elmúlt hétvégén a Japán Demokrata Párt földcsuszamlásszerű választási győzelmet aratott, noha 60 év alatt egyszer se volt bent a kormányban. Ugyanis a nemzet változtatni akar az eddigi politikán, ami alatt elsősorban azt kell érteni, hogy most már tényleg nem kér Amerikából, teli van vele a hócipője, ugyanis japán Amerikához fűződő viszonya a háború elvesztése óta változatlan maradt. [Tegyük csendben hozzá, hogy az amerikai dominancia szép csendes megszűnését mindenütt érzékelik.]

Az eredetileg a kialakult amerikai-japán viszony ésszerű volt, mert az Amerika által nyújtott biztonság tette lehetővé, hogy a fenyegető Kínai közelség ellenére Japán ipari nagyhatalommá nője ki magát,. Most azonban a győztes Demokrata Párt vezetője Yukio Hatoyama az amerikai viszony két aspektusáról beszélt, az egyik a gazdasági. Hatoyama azt mondta, hogy kormányának gazdaságpolitikája szakítani fog az Amerika vezette „zabolátlan, piac-fundamentalista finánckapitalizmussal” ahol az emberek nem a végső célt, hanem az eszközt jelentik, és ahol az emberi méltóság eltűnik a képből. Ami azt illeti, ezzel csak egyet tudok érteni, de említést tett még „a helyi gazdasági gyakorlatról is, amit – szerinte – figyelembe kell venni.” A kacifántos, keleti emberekre jellemző „mellébeszélés” lényege, hogy szerinte Amerika világgazdasági uralkodó szerepe elhalványulóban van. Ami pedig a Japán-Amerikai kapcsolatot illeti, ötven év után újra kell gondolni. Az 50.000 amerikai katona jelenléte, és a – nevezzük nevén! – megszállás költségeinek 40 százalékának kifizetése, valamint a megszállással kapcsolatos japán munkaerő igénybevétel költségének 100 százalékos átvállalása egy kicsit több a soknál, mondhatnánk kizsákmányoló.

A játék valahogy úgy kezdődött, hogy a II. világháború után a feltételnélküli megadás magával hozta a japán hadsereg teljes felszámolását és egy új hadsereg megteremtésének tilalmát. Ez viszont az ország teljes védetlenségét jelentette, és akkor jött Amerika, aki jelenlétével garantálta Japán védelmét. Japánt senki se támadta meg, de Amerika 1951-ben produkált egy koreai háborút, amikor is a japán katonai bázis nagyon jól jött. Az eredeti, 1951-es Japán-Amerikai biztonsági szerződés szerint „az amerikai katonák addig maradnak, amíg Japán ki nem alakítja önvédelmét.” Ezt követve Japán fokozatosan épített fel egy negyedmilliós létszámmal bíró „önvédelmi testületet”, és szerintük már meg tudják védeni magukat.

A második aspektus annak a kérdésnek a felvetése, hogy valójában ki profitál a Japán-Amerikai biztonsági kapcsolatból? Valójában mit is tesz Amerika a Japánok védelmében? Egy Észak Koreából származó támadás nagyon valószínűtlen, elvégre Észak Korea a szemét Dél Koreára veti. A Távol Keleten egy potenciális háború kitörése kizárólag a feltörekvő Kínától származhat, akiknek elsődleges ellensége feltételezhetően az USA lenne, nem pedig Japán. Ebben az esetben Japán részére a területén állomásozó amerikai katonák nem előnyt, hanem tekintélyes hátrányt jelentenének.

Amerika viszont krónikusan ragaszkodik a támaszpontjaihoz, amiből több mint 300 van szanaszét a világban. Ha nem lennék 76 éves, akkor elkezdeném írni „Az amerikai birodalom végnapjai” című könyvemet, sebaj, majd valaki megírja helyettem. 

Éljetek a lehetőségekkel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük