(90) Kórházi névcsere

Tibor bá’ szatirikus online

 

 

~p001Szegeden egy 80 éves férfinek tévedésből felnyitották a koponyáját, belenéztek. Jé, agyvelő! De akkor hol lehet a vakbele? Szépen visszapakolták az enyhén elhasználódott szürkeállományt és a beteget néhány órára visszatolták a kórterembe. Kovács bácsi (ahogy a nővérek becézik) a tőle telhető vehemenciával ugyan tiltakozott, de a betegjogi képviselő egy nádpálcával rácsapott a kezére: kuss, a beteg nem pofázik! Miután a most már nagybeteg Kovács bácsi belátta, hogy a magyar futball­hagyományoknak megfelelően a „kis pénz kis műtét, nagy pénz nagy műtét” szemléleten nem lehet változtatni, engedett az alul finanszírozott kórházak alul fizetett sebészeinek a nyomására, és nem egészen önszántából átköltözött egy olyan ágazatba, ahová a közel 200 honatya hatásköre se térben, se időben, már nem terjed ki.

Az „eseménynek” (ahogy az orvosok az elpatkolást becézni szokták) azonban volt egy kis szépséghibája, kitudódott. Mi a francot lehet tenni? Végül az egészségügyi tanács krízis prevenciós kollégiuma összeült három napirendi pont megvitatására: 1) Kit jutalmazzanak meg? Ennél a pontnál hamar jutottak döntésre. Mindenkit, aki a műtőasztal körül sürgölődött. Egy kicsit csaltak a jegyzőkönyvvel, hogy a tényleges létszámot nyolcról felsrófolják tizenhatra, azután az indítványt egyhangúan megszavazták. 2) Mennyi legyen a jutalom? Itt lépet közbe a rutin. Természetesen az évi fizetés 400 százaléka, mert az még törvényes. 3) Kit terhel a felelősség? Első nekifutásra úgy döntöttek, hogy senkit. Később belátták, az elektronikus sajtó nem veszi be azt a mesét, hogy Kovács bácsi maga nyitotta fel saját koponyáját, mert ez Nyugaton se szokás. Ekkor körbejárták a lehetőségeket. A portás nem jöhet számításba, mert asztalra hajtott fejjel alussza át a műszakot a portásfülkében, különben sincs sziké-viselési engedélye. A takarítónő első hallásra jónak tűnt, de az ötletet elvetették, mert Eszti néni etnikum volt, ami politikai vihart kavart volna. Ekkor valaki figyelmetlenségből megemlítette az osztályos orvos nevét, de őt a helyszínen bokán rúgták, maradt a betegtologató fiú, akit zokszó nélkül megszavaztak. A kórház összehívott egy sajtótájékoztatót, ahol a betegszállítót bemutatták először elölről, majd hátulról, nyilvánosan lefokozták, felpofozták, négy rétre vágták (amit a Blikk másnap leközölt), kirúgták. Végül az igazgató, mint aki jól végezte dolgát, leporolta a nadrágját és külföldre távozott egy nemzetközi agytekervény konferenciára, ahol ő volt a főelőadó.

Az esetnek természetesen vannak tanulságai. Először is annak felismerése, ha ez Szegeden megtörténhetett, akkor ez megtörténhet máshol is, mással, máskor. Teszem azt maga a kórház főigazgatója is megöregedhet, sőt megbetegedhet, sőt bekerülhet saját volt kórházába. Hű de szar helyzet! De nem, lélegzik fel a főigazgató, én kebelbeli vagyok! De mégis, mi van, ha összetévesztenek egy Kovács bácsival és ő kapja a VIP bánásmódot, és helyette engem tolnak ki a sufniba? Ekkor vált világossá, hogy a főveszély az összekeveredésben van, mert ők maguk is összekeverhetők, ezt kell tehát megszüntetni, de hogyan? Ekkor az osztályos orvosok közül valakinek beugrottak azok a történetek, amiket gyerekkorában a nagypapa térdén ülve áhítattal hallgatott. A Don kanyarban rengeteg volt a halott, a felcserek nem győzték hordani a hullákat. A legtöbbnek se keze, se lába, de még feje se volt. Ennek ellenére az egyforma ruhákba bújtatott fejetlen hullák azonosítása a legkisebb problémába se ütközött. Volt ugyanis minden katonának egy dögcédulája, ami nevét meghazudtolva nem papírból, hanem fémből készült. A gondolatot tett követte.  Ezentúl, minden beteg csuklójára kössenek egy cetlit, rajta tintaceruzával felírva a neve. Ahogy a piacon a levágott, tollaitól megfosztott libákra: „6 és fél kiló, 13.000 forint”.         

Jelenleg a dolog itt megakadt. Közben kiderült, hogy a Kecskeméti Megyei Kórházban is volt egy figyelemreméltó műtét. Megkísérelték egy idős nő vastagbeléből kivágni azt a 20 centis szakaszt, ami teli volt polippal. Volt azonban egy kis gubanc, felnyitás után kiderült, hogy polipnak se híre se hamva. Ellentétben Kovács bácsival a hölgy nem tiltakozott, mert három nappal korábban vastagbéltükrözésen esett át, így aztán a „polip a bélben” belefért hitvilágába. Az ő esetében nem a beteget cserélték fel, hanem a leleteket. Hiába, na, az egészségügy leleményessége határtalan. Igen ám, de a leletcserét a dögcédula nem akadályoz meg, akkor pedig vissza az egész. Most aztán valakinek ki kell találnia a lelkiismeretes munkavégzést. Miket beszélek! Azt már rég kitalálták, mindössze alkalmazni kellene. Már meg is alakult egy parlamenti bizottság a lelkiismeretes orvosi munka tanulmányozására. Első ülésükön három napirendi pont volt: 1) A bizottság tagjainak a megjutalmazása. Ennél a pontnál hamar jutottak döntésre. Minden bizottsági tagot meg kell jutalmazni, beleértve az igazoltan távol maradókat is. 2) Mennyi legyen a jutalom? Itt lépett közbe a rutin. Mulasztásos törvénysértéssel úgy döntöttek, hogy szokásos illetményük 2 x 300 százaléka, ami ugyan már kilóg a törvényesség alól, de majd törvénymódosítást fognak benyújtani. Elvégre ők a törvényalkotók. 3) Milyen eséllyel lehet közfelháborodás nélkül megbízni külső szakértőket (és itt elsősorban saját családtagjaikra gondoltak) egy 400 millió forintos tanulmány elkészítésére. A „ha lúd, akkor legyen kövér” alapon úgy döntöttek, hogy szarnak a közvéleményre, és a 400 milliót felemelték 800-ra.

Örömmel közlöm az érdeklődő olvasókkal, hogy az összeollózott, több száz oldalas tanulmány rekordidő alatt készült el, aminek végső ajánlata orvosok részére továbbképző tanfolyamok felállítása volt. A tanfolyam felállítását a Magyar Orvosi Kamara pozitív lépésnek tekintette, mivel annak elvégzése nagymértékben segíti a magyar orvosok külföldi, elsősorban svédországi kórházakba való beilleszkedését.

A kézirat nyomdába adásakor kaptuk a hírt, miszerint a Svédországban élő, Kovács névre hallgató betegek névváltoztatási kéréssel tömegesen fordulnak az ottani Belügyminisztériumhoz.

________________________________________________________
________________________________________________________
________________________________________________________

Éljetek a lehetőségekkel!

1 gondolat erről: „(90) Kórházi névcsere

  1. Köszönöm a posztért.
    Kár, hogy a jelent mutattad itt be és ez nem a VM sorozat részeként készült.
    Értem már miért az agyban keresik a vakbelet: ott a szem és az szokott megvakulni.
    Menthette volna magát az orvos, hogy agymosást akart végezni a betegen a legújabb továnnképzés alapján.
    Minden műtét után szokás a jutalmazás? Vagy itt ez különleges kutatás lehetett?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük