Tibor bá blogja (31) Véget érhet-e a kapitalizmus?

önarcképA kádárrendszer alatt a társadalom hatalmas többsége úgy érezte, és felmenőitől is azt hallotta, hogy a kapitalizmus a lehető legjobb gazdasági rendszer. Nem egyszer idézték még Churchillt is, aki állítólag azt mondta, hogy a kapitalizmus úgy rossz, ahogy van, de nincs nála jobb. Ezt az elképzelést valósnak bizonyította a Szovjet Unió felbomlása. Azonban 20 évvel a rendszerváltás után, kitisztult fejjel belecsöppenve egy „vad kapitalizmusba”, sőt észlelvén egy kialakulófélben lévő gazdasági világválságot, kezdünk rádöbbenni, hogy ez az új realitás nem egészen az, amire korábban gondoltunk.

Riadtan látjuk, hogy az amerikai kormány, amely évtizedeken át a privatizált gazdaság nagyszerűségét hirdette, és belénk sulykolta, hogy az állam rossz gazda (olyan sikeresen, hogy mindenünket eladtunk, természetesen áron alul), most hirtelen bort iszik, pedig vizet prédikált azzal, hogy az összeomlás szélén álló pénzintézeteit részben államosítja úgy, hogy részvényeinek tulajdonosává válik. Némi iróniával megjegyezhetném, hogy a szocializmus felé tesz lépéseket azzal, hogy szocializálja a veszteségeiket (a profitot persze nem). Közben évtizedeken át az oktatás folyamatosan süllyed (csak úgy, mint a miénk), nem kímélték a környezetet (csak úgy, mint nálunk), a szociális szolgáltatások leromlottak (csak úgy, mint nálunk), mert „az államnak nincs elég pénze” (csak úgy, mint nálunk). Most viszont a Bush adminisztráció hirtelen hatalmas összegeket dob oda mentőövként azoknak, akik a válságot előidézték (akiket régen úgy neveztek, hogy a burzsoázia).

Ezért aztán Gaskó vállát meg is veregetném, ha történetesen nem a politikusoknak készítene melegágyat, mert az országot bénító sztrájkból annyi haszon azért van, hogy kiderüljön, a munkavállalók nem teljesen tehetetlenek. Ami pedig a fejenkénti 250.000 forintos követelést illeti (és amit nem fognak megkapni) legalább felhívja a figyelmet az uralkodó politikai elit mérhetetlen lopására. Miközben minket éjjel nappal etettek. (Ha jól emlékszem az Euró bevezetése először 2008-ra volt ígérve.) Napokon belül betöltöm a 76-ot, és kijelenthetem, hogy kamaszkorom óta álladóan csak azt hallom, hogy jövőre jobb lesz. Olyan ez, mint a népmese, ahol a halállal kiíratták az ajtóra, hogy „holnap jövök”.

Minden esetre 2007-ben kiderült (idehaza csak egy évvel később), hogy a szokásos kizsákmányolásra az elit ráunt, valami igazán dögöset akart. Ebből lett az ingatlanpiac buborék, aminek a kipukkadása után kiderült, hogy értéktelen papírokat adtak el szerte a világban legalább 7.000.000.000.000 $ erejéig. Minden idők legnagyobb rablása, amit most próbálnak meg űberolni. A nagyot veszítő bankoknak kifizetik a vesztességeket a kisemberektől begyűjtött adókból.

Ha ez valakinek nem tetszik, akkor emlékeztetik, hogy az Ember csontjának velejéig javíthatatlanul kapzsi, ami azt jelenti, hogy kizárólag saját önző érdekünkkel törődünk, és hidegen hagy a közösség érdeke. A szolidaritás pedig csak egy szólam, ami a valóságban nem létezik. Ennek megfelelően Milton Friedman a chicagói gazdasági iskola elsőszámú képviselője szerint: „A szociális szerveződés célja egy olyan elrendezés kiépítése, ahol a kapzsiság a lehető legkisebb kárt okozza, ami pedig nem más, mint a kapitalizmus.” Akárhogyan nézem, ez azt jelenti, hogy kapitalizmus hajtómotorja a kapzsiság, aminek megszüntetése – állítják hívei – reménytelenül naiv és utópisztikus.

Adam Smith, a kapitalizmus korai védelmezője szerint, amennyiben az egyének, saját érdekeik által vezetve, egymással versenyezhetnek, tulajdonképpen az egész társadalom érdekében cselekszenek. Konkrétabban, ha két gyár versenyben van egymással, akkor az fog győzni, amelyik jobb árut állít elő olcsóbban. Ily módon mindenki arra van motiválva, hogy a legjobb teljesítményét nyújtsa. Tehát a javak előállításának hatékonysága folyamatosan javul.

Szép elmélet, de amikor egy ilyen gazdasági válságban, önhibájukon kívül, milliók veszítik el munkahelyeiket, amikor milliók feje felett árverezik el a házaikat, amikor milliók éheznek és fagynak meg a hidegben, a kapitalizmus egyszeribe elveszíti minden báját. Amikor pedig milliók megtakarítása semmivé válik, és milliók nyugdíjalapja eltűnik egyik napról a másikra, akkor az emberek bizalma megrendül a kapitalizmusban, és ami a múltban a rendszer erényének tűnt, az a jövőben a végzetes hibájává válik. 

Vizsgáljuk meg, hogy a jelenlegi világválságban mi a szerepe az önérdeknek és a kapzsiságnak! A másodlagos hitelpiac eseményei (Hát igen, a magyar közgazdászok ilyen szép kifejezéssel látták el azt a hitelpolitikát, amikor kölcsönt nyújtottak a visszafizetés legkisebb esélye nélkül) érdekes dolgokra világítanak rá. A kölcsönző pénzintézetek lasszóval fogták az ügyfeleket, hogy házvásárlásra vegyék rá őket, manipulatív rábeszéléssel. A gyanútlan vevőnek a kezdeti kamata csábítóan alacsony volt, és ügyeltek rá, hogy az apró betűs részeket ne vegye észre, ami szerint néhány évvel később a kamat drámaian megemelkedik. (Figyelem! Már itt is csinálják!) Amikor ez a pillanat bekövetkezett a gyanútlan vevő reádöbbent, hogy a további részletek fizetése meghaladja anyagi lehetőségeit. Feltételezhetnénk, hogy a pénzintézeteknek nem áll érdekében olyan hitelt nyújtani, aminek a visszafizetésére nincs semmi esély. Csakhogy a helyzet pont a fordítottja. A valóságban a kölcsönadó érdeke nem a kölcsönügylet minősége volt, hanem a mennyisége. Ugyanis a tartozásokat gyorsan eladták a befektetőknek. A hitelt nyújtó az ügyleten hatalmas hasznot zsebelt be, de a vesztességet a gyanútlan befektetőre hárította. Na és a mozgató rugó? Természetesen az önérdek és a kapzsiság volt.  

De az önérdek érvényesítése, tekintet nélkül arra, hogy az milyen hátrányokat okoz másoknak, nem nevezhető a kapitalizmussal járó, ritkán előforduló hibának, hiszen a környezetszennyezéssel járó vállalkozások inkább a Föld elpusztítását választják, nem pedig az általuk termelt szennyezés költséges megszüntetését. A szennyezés nélküli termelés drága, ezért ezek a vállalkozók inkább a profitjukat, nem pedig a környezetet védik. A gépkocsi gyártók eszeveszetten lobbiznak a kevesebb szennyeződést okozó motorok bevezettetése ellen. A szénbányák milliókat költenek hirdetésekre, hogy meggyőzzék a társadalmat, a szennyezés mentes széntüzelés megvalósíthatóságáról. Az olajtársaságok szintén vagyonokat költenek, hogy elhiggyük, a tiszta energia előállításán dolgoznak. Miközben valamennyien egyre nagyobb ütemben pusztítják Földünket a saját profitjuk érdekében. valójában az önérdek hajszolása ezt jelenti, és persze a legkisebb mértékben sincsenek tekintettel a többiek érdekére.

„Az ma már egyre világosabb, hogy a financiális mentőöv mellett szükség van egy etikai mentőövre is. Minimális követelmény a piac, az etika és a szabályozások közötti egyensúly megteremtése” – állítják a kapitalizmusban hívő, kritizáló közgazdászok. Hadd kérdezzem meg, nem ez lenne a kecske és a káposzta esete? A kapitalizmusnak megvannak az alapszabályai, és aki ezekhez nem tartja magát, az eltűnik az üzleti életből. Tehát a kegyetlen versengés erénynek számít. Az embereknek hibás, akár halálos termékeket, figyelmeztetés nélkül eladni, jó üzletpolitika. Másfelől, munkalehetőségre vágyó dolgozók felesleges alkalmazása hiba, mert a verseny közepette csődhöz vezet. A fő irányelv: nyereség mindenekfelett! 

Csakhogy az Ember egy társas lény, akiknek szüksége van a másikra, nem csak fizikai szükségleteinek kielégítése, de lelki kielégülésük végett is. Éppen ma (2009.01.09.) olvastam az InforMedben „Azok az emberek, akik rendszeresen átélnek önzetlen élményeket, pszichológiailag egészségesebbek.” Lelkileg szükségünk van megbecsülésre, szeretetre és barátokra. A kapitalizmus azonban arra készteti az Embert, hogy vagyont gyűjtsön, ami elfogadottan a legmagasabb cél és persze együtt jár az embertársak legyőzni akarásával. A kapitalizmusban sikeresnek kell lenni, mert a lúzert (már átvettük a kifejezést!) nem csak lenézni kell, de bele is kell rúgni.

 A kellemes életvitel fenntartásához természetesen szükség van bizonyos mennyiségű pénzre. Ha azonban a vagyont piedesztálra állítjuk, ha az embereket vagyonuk szerint ítéljük meg, nem pedig jellemük szerint, akkor az emberek a javak összeharácsolásának rabjává válnak. A tényleges szükségletet felváltja a mesterségesen kialakított igény. Aki ezt elfogadja, az egy magányos, sehová se vezető útra lép. Amikor az összeharácsolt vagyon nem nyújt kielégülést, akkor az áldozat a további harácsolásba menekül, de a megelégedettségtől egyre távolabb kerül. Olyanok lesznek, mint a drogfüggők, a boldogságot egyre nagyobb dózisban vélik meglelni, de közben egyre nyomorultabbá válnak. 

Észre kell vennünk, hogy a kapitalizmus történelmi válaszút elé állított minket. Földünk már nem képes elviselni a kapitalizmus által hajtott, mesterségesen felkorbácsolt fogyasztást. Az amerikai, a világ legnagyobb gazdaságának 70 százaléka a fogyasztásra épül. Fogyasztás nélkül beüt a recesszió, miközben a környezetünket elviselhetetlen mértékben leterheljük, ami már nem sokáig tartható fenn.

A kapzsiság a kapitalizmusban gyökerez. Morálisan elfogadhatatlan, hogy a bank szektor alkalmazottai milliókat visznek haza, miközben a jövő nemzedékét felnevelő pedagógusok nyomorognak. Az életünket szebbé varázsoló művészek puszta létük fenntartásához szükséges javakért kilincselnek. Keményen dolgozó szakemberek alapszükségleteiknél alig jutnak többhöz.

Ha a környezetünk nem heverne romokban, és mindenkinek ki lenne elégítve a szükséglete, senkit nem érdekelne, hogy néhány megszállottja a pénznek közöttünk mászkál, lerendeznénk avval, hogy magából kifordult degeneráltak. De az irracionalitás és az igazságtalanság elviselhetetlenné válik, amikor egy maroknyi kapzsi ember kielégíthetetlensége miatt százmilliók nem jutnak hozzá az életük fenntartásához szükséges minimumhoz se, amivel párhuzamban az emberi élettér is lerombolás alatt áll. 

De mi a megoldás? Az elméleti szocializmus az egész társadalom jólétét helyezi kilátásba gyönyörűen megfogalmazott elvek alapján, amit az amerikaiak még nem, de mi már kipróbáltunk, és kiderült, hogy a gyakorlatban sokkal gyengébben teljesít, mint az várható lenne. Oda nincs visszaút, de az, ami van, nem fenntartható. Az emberiség előtt két lehetőség áll, totális anarchia és bukás, vagy a szigorúan leszabályozott keretek közé szorított, szociálisan érzékeny kapitalizmus. Tudom, hogy ez fából vaskarika. Tőkés társadalom tőkések nélkül, de nemigen van más választásunk.

Éljetek a lehetőségekkel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük